|
4. fejezet: Minden véget ér egyszer
2007.03.23. 19:05
Szerző megjegyzése:
A nyár utolsó napjai.
4. fejezet: Minden véget ér egyszer
- Disaudio! – suttogta James a szoba sötétjébe. (Újabban összehúzták a függönyt éjszakára.) – Sirius, ébren vagy?
- Piton kiakadna, ha megtudná, hogy megint a saját varázslatát használod rajta – jegyezte meg a fiú vigyorogva.
- Épp ezzel kapcsolatban akarok mondani valamit…
***
Piton dohogva nyitott be a konyhába. Ez volt az egyetlen hely, ahol még nem kereste Pottert és Blacket. Nem mintha annyira hiányolta volna a társaságukat, sőt, kifejezetten felszabadító érzés volt legalább a reggeli készülődés röpke perceit nélkülük eltölteni, de jóból is megárt a sok (ha az emberre történetesen a Kötés Átkát szórták). Piton pedig nagyon nem vágyott egy újabb rosszullétre.
Karen Potter a tűzhelynél állt, és szalonnát pirított. Piton fel nem foghatta, miért nem szerez be egy házimanót, és végezteti azzal a munkát. Végülis az aranyvérűek ezt csinálják, nem? Másokat ugráltatnak, amiért egyszerre átkozza és irigyli őket a többi, kevésbé szerencsés varázslócsalád. A Mardekárban mást se hallott, csak a végeérhetetlen dicsekvést, miközben ő kénytelen volt meghunyászkodni…
- Jó reggelt, ked… Perselus! – köszöntötte Karen sugárzó mosollyal.
Piton megfeszült az első szótag hallatán. Karen Siriust és Jameset mindig becézgette: édesem, szívem, kedvesem… Felfordult tőle a gyomra, és elborzadt a kilátástól, hogy hamarosan belőle is „drágám”, vagy valami hasonló lesz. Felkészült rá, hogy a lehető leghatározottabban (és minél durvábban) elutasítsa az effajta nevetséges babusgatást.
Szerencsére erre nem került sor. Valószínűleg Gerald figyelmeztette a feleségét, hogy a fiú még a keresztneve emlegetését is nehezen tűri, ezért az asszony visszafogta magában a túlzott anyáskodó hajlamot.
- Jó reggelt, Mrs. Potter! – semmi örvendeteset nem talált benne, de hozzászokott, hogy minden jobb meggyőződése ellenére is ezt kell mondania.
- Sirius és James azt üzenik, ha ettél, keresd meg őket! Nagyon titokzatosak voltak – Karen tucatnyi tojást lebegtetett magához – és izgatottak.
„Újabb csodálatos kilátások.”
- Tudod, mire készülhetnek?
- Fúrja az oldalamat a kíváncsiság – motyogta Piton lehajtott fejjel, csak úgy magának.
Karen meghallotta, és kuncogott.
- Mit kérsz enni? – kérdezte, miközben tányért és csészét tett az asztalra.
- Nincs étvágyam. Különben is, jobban járok, ha minél előbb utánuk megyek. Tudja, az Átok… - magyarázta Piton kiábrándultan.
Karen megértően bólintott, de volt a szemében valami, egy egészen apró villanás, amit a fiú a Potter-család minden tagjánál tapasztalt már, és egyre hevesebben utálta. Képtelen volt meghatározni, mi vegyül benne (a ravaszság, a vidámság és az „Én mindent jobban tudok nálad, és egy lépéssel mindig előtted járok!” egyértelmű üzenete mellé), de akármi volt is, ki nem állhatta.
***
Majdnem elérte a Potter-birtok határán húzódó fenyvest, de még mindig hiába pásztázta az eget a tekintetével. „Mégis hova a nyavalyába mentek ezek?” Megborzongott. Nem szerette ezt a szót. Túl sokszor hallotta odahaza, többnyire olyan helyzetekben, amikre nem akart visszaemlékezni.
Semmi kedve nem volt bemenni a fák közé, pedig mostanra egyértelművé vált, hogy bármiben mesterkednek is Potterék, ott készülnek végrehajtani. A fenyők alatt hívogató félhomály uralkodott. (Perselus számára legalábbis sokkal csábítóbb volt a vakító napfénynél.) Csak méterek voltak hátra, mikor a fiú megtorpant, és fülelni kezdett. Halk, de egyre erősödő neszezést hallott. Valaki közeledett felé, meglehetősen nagy sebességgel, a tűlevelek zizegése erre figyelmeztette. A kirajzolódó alak, azonban még véletlenül se hasonlított emberre…
Bozontos, fekete kutya ugrott rá, ledöntve a lábáról. A mellső lábaival a mellkasára nehezedett, a földre szorítva a fiút. Piton egy pillanatra megrémült, mert az állat nyilvánvalóan erősebb volt nála, aztán beugrott neki, hogy ő tulajdonképpen varázsló (annak ellenére, hogy az utóbbi időben aljas módon korlátozták ennek gyakorlásában), és ez a korcs neki nem ellenfél…
De… Potteréknek nincs is kutyája, pláne nem egy ilyen koszos, neveletlen dög. (Nagylelkűen félretette a korábban gyakran hangoztatott, Jamesszel kapcsolatos meggyőződését.) Akkor honnan került ide? A birtok távol esik minden lakott helytől, és egyébként is bűbájok védik, mint minden valamire való varázslóházat…
„Várjunk csak! Kutya, Black és Potter, Tapmancs, Black, Tapmancs, a fiú indokolatlan haragja nyár elején, Tapmancs…”
- Ne nyáladdz az arcomba, Black! – vicsorogta gonoszul.
Büszke tartású szarvas sétált melléjük, és türelmetlenül dobbantott a patájával.
Piton érezte, ahogy a mancsok kezekké alakulnak, a következő pillanatban pedig Sirius vigyorgott rá. (Mást nem is látott az arcából, mert a haja előrehullt és eltakarta.) A fiú kiélvezte Piton döbbenetét, aztán hátravetette magát a fűben, és kacagni kezdett.
A szarvas érdeklődve figyelte a jelenetet – egy darabig. Végül megunta, és rosszallóan vonta össze a szemöldökét. (Perselus legalábbis esküdni mert volna rá, hogy ezt csinálja.)
Sirius leküzdötte a nevetőgörcsöt, felült, és a könnyeit törölgetve nézett Pitonra.
- Mit szólsz?
- Bejegyzetlen animágusok vagytok – felelte Piton egykedvűen. – Az, ha nem tévedek, két kényelmes cella az Azkabanban, örökös tartózkodással.
- Nem megmondtam, hogy ez lesz? – fordult Sirius a szarvas felé tettetett bosszúsággal. – Máris fenyegetőzik.
James, vagyis Ágas megböködte az orrával Piton vállát, amiért a fiú legszívesebben megátkozta volna. Vagy belerúg. Sajnos egyiket se tehette, bár a második verziónak nem volt mágikus akadálya. Egyszerűen csak túl körülményesnek tartotta, hogy feltápászkodjon, egy ilyen kicsinyes bosszú kedvéért. Nem érte meg a fáradságot.
- Minek feditek fel előttem a titkotokat? – Tényleg kíváncsi volt rá.
- Nahát! – csóválta a fejét Sirius. – Ilyen csapnivaló a memóriád, kedves Félvér Herceg?
- Ó! – csapott a homlokára Piton. (Persze csak képzeletben.) – A könyv.
- Bizony. James úgy gondolta, mivel te ránk bíztad az egyik titkodat, úgy tisztességes, ha mi is megosztunk veled egyet.
A szarvas szaporán bólogatott, Pitont pedig kezdte idegesíteni, hogy Potter állat-alakban vesz részt a társalgásban.
- Griffendélesek – morogta.
- És büszkék rá! – rikkantotta Sirius, aki továbbra sem tudta befejezni a vigyorgást.
- Mióta? – kérdezte Piton, és szórakozottan egy kígyót karcolt a földbe.
- Attól a gyönyörűséges pillanattól fogva, hogy a Süveg…
- Mióta vagytok animágusok? – szakította félbe Piton a kezdődő szónoklatot.
- Ja, hogy az! Ötödév elején sikerült először a transzformáció. Mi vagyunk minden idők legfiatalabb animágusai. Kár, hogy nem dicsekedhetünk vele senkinek – fűzte hozzá elszontyolodva.
- És miért vágtatok bele?
- Remus kedvéért – James visszaváltozott, és lekuporodott Piton mellé.
- Határtalan ostobaság volt. Felelőtlen és… - a fiú kereste a szavakat. – Van egyáltalán fogalmatok róla, milyen szörnyű eredménnyel járhatott volna…
- Számoltunk vele - közölte Sirius. – Pont úgy beszél, mint Remus, nem?
James egyetértően bólogatott.
- Ő is lehordott minket a sárga földig, ahelyett hogy megpróbálta volna értékelni az ötletünkben rejlő tengernyi lehetőséget – beszéd közben egy oroszlánt rajzolt Piton kígyója mellé, és a pálcája egy intésével ráuszította.
- Na iiigen – felelte Piton vontatottan. – Tengernyi lehetőséget mások titokban történő megalázására, a szabályok kijátszására, és…
- Nem – James arca elkomorult, és volt a hangjában valami, ami arra késztette Pitont, hogy ránézzen. – Ezt most teljesen komolyan mondom: Remus mellett akartunk lenni, hogy enyhítsük a szenvedését, amit az átváltozások okoznak, és csak így tehettük meg. Az összes többi másodlagos.
- Hé! – Sirius nem bírta elviselni maga körül a rosszkedvű embereket. – A szabályos-dologban végülis igaza van.
***
Gerald jól szórakozott a módon, ahogy a három fiú közelített hozzá: mintha egy kivételesen szeszélyes hippogriffet próbálnának becserkészni. Perselus a jobb oldali fotelt választotta, jelképesen elzárva az utat a kijárat felé, James a kanapéra ült, Sirius pedig hanyagul a karfára ereszkedett.
- Nos… - vágott bele James.
- Nos? – ismételte az apja vidáman.
- Holnapután visszamegyünk a Roxfortba – kezdte a fiú óvatosan -, és arra gondoltunk…
- Ideje lenne újra elbeszélgetni a Kötés Átokról – kotyogott közbe Sirius.
- Áh, az Átok! – mondta Gerald nosztalgikusan. – Teljesen kiment a fejemből.
- Ugye csak viccelsz? – nyögte James felháborodva.
- Mi bezzeg nem felejtettük el – morogta Sirius.
- Mivel tettél róla… - Piton rájött, hogy nem ez a legszerencsésebb pillanat az eset felemlegetésére. Megköszörülte a torkát, és Geraldhoz fordult: - Nem utazhatunk el úgy, hogy rajtunk van ez a bűbáj. Rettenetes lenne…
- Hacsak Piton nem költözik át a Griffendélbe – szúrta közbe Sirius.
- Nem vertek még annyi galleont, ami elég fizetség volna érte.
- Márpedig én nem megyek a Mardekárba – jelentette ki Sirius gőgösen.
- Bölcs döntés. Évekkel hosszabbítja meg az életed.
- Ha már itt tartunk, téged se látnának szívesen a házunk tagjai. Mi békén hagynánk, de – megrántotta a vállát – a többiekért nem kezeskedhetek.
- Én se – sziszegte Piton. – Nem venném a lelkemre, hogy a griffendélesek elfoglalják a gyengélkedőt
James rávigyorgott, aztán komolyságot erőltetve magára Geraldra nézett.
- Figyelj, apa! Muszáj megszüntetned a varázslatot.
- Már több, mint egy hete megtettem – legyintett Gerald.
Sirius és Piton leesett állal bámultak rá.
- M… mi? – hápogta James. – Fel… feloldottad több, mint egy hete? – a végére a hangja kellemetlenül magasra szökött.
- Igen. Egész pontosan tizenegy napja – bólogatott az apja.
- De miért nem szólt róla, Mr. Potter? – Sirius megkísérelte visszafogni a vádló élt, de meglehetősen gyatra eredménnyel.
- Úgy vettem észre, egész jól kijöttök egymással – felelte a férfi ártatlanul, és lerítt róla, mennyire élvezi a helyzetet. – Azt hittem, már nem tekintitek tehernek, elviselni a másikat.
- Nem is – motyogta Sirius. (Szinte a szájáról kellett leolvasni a szavakat. Részben mert nehezen ismerte be, részben mert Piton füle hallatára kellett színt vallania, és biztos volt benne, hogy a mardekárostól semmi hasonlót nem várhat cserébe.)
- Még a könnyes egymás nyakába borulás előtt, tisztázzunk valamit! – pattant fel James még mindig füstölögve. – Az egy dolog, hogy már nem akarunk rontást szórni egymásra – elkapta Piton „Csak a magad nevében beszélj!” – pillantását, de azért elszántan folytatta -, és más abban a tudatban élni, hogy lélegzetvételnyi időt se tölthetünk el a másik nélkül.
Gerald türelmesen várta, hogy a végére érjen. A „lélegzetvételnyi” – résznél kérdőn vonta fel szemöldökét.
- Nem rémlik, hogy a feltételek ennyire szigorúak lettek volna.
- Épp eléggé azok voltak – jegyezte meg James sötéten, miközben visszaült.
- Hát jó – adta meg magát Gerald. (Vagy inkább csak úgy tett.) – Sajnálom, hogy félrevezettelek benneteket.
James elégedetlenül húzta el a száját, akárcsak Piton és Sirius: nagyon is tisztában voltak vele, hogy a férfi nem gondolja komolyan, és valójában roppant elégedett magával.
- Szóval – Gerald sóhajtva kelt fel a székről -, a hátralévő két éjszakát ki-ki a saját szobájában szándékozik tölteni? – Nem kapott választ, ezért elindult az ajtó felé. – Gondoltam. Rögtön intézkedem…
- Tulajdonképpen… - Sirius belesétált a csapdába.
„Black, te idióta!”
„Merlinre, Sirius!” James már elkezdte tervezni, milyen büntetést érdemel ezért a drágalátos barátja, mikor egy másik gondolat villant a fejébe: „Tulajdonképpen… Miért is ne?”
Gerald széles mosollyal fordult feléjük.
- Két éjszaka nem a világ – mondta James beletörődően. (Végülis tényleg így volt.) – Nem kell fáradnod.
Mikor Gerald magukra hagyta őket, Sirius sunyi vigyorral lépett a magába roskadt Pitonhoz.
- Most meg tudnál fojtani minket, igaz?
Kétségtelenül. Ráadásul akár átkozni is, de Perselus teljesen elszokott attól, hogy az ellenséges szándékú pálcahasználatot Potter és Black nevéhez kapcsolja. Kész rémálom. De a Roxfortban a dolgok úgyis visszazökkenek majd a rendes kerékvágásba… (Maga se értette miért, de képtelen volt hinni ebben.)
***
Perselus legszívesebben sarkon fordult volna. Az ösztönei vészriadót fújtak, amint átlépte a küszöböt. Mégis rendületlenül közeledett Mr. és Mrs. Potter felé.
„Nem akarom hallani! Nem akarom hallani! Akármit is mondanának, nem akarom hallani!” – sikította egy hang a fejében.
Ez nem az ő világa: tőle nem búcsúznak (inkább kidobják), őt nem biztatják. Neki nem mosoly jár, hanem fenyegetés. (Esetleg néhány titokban, remegve elsuttogott, kedvesnek szánt szó az anyjától. „Keserű útravaló!” Utálta. Ha nyíltan nem kel a védelmére, a koncot se kínálja.) Megrázta magát, hogy elhessegesse az önostorozó gondolatokat.
Sok mindent lenyelt már ezen a nyáron, ezt a rövidke színjátékot is elviseli majd valahogy.
- Perselus!
Tévedett.
Megállt, tisztes távolságra Karen Pottertől, miközben Gerald, megkerülve az íróasztalt a felesége mellé lépett. Perselus bizalmatlanul méregette, de a férfi ezúttal kísérletet sem tett a találkozásukkor elutasított gesztusra, sőt, hogy a fiú biztonságban érezze magát, zsebrevágta a kezeit.
Piton egyre kellemetlenebbnek találta a szituációt, pedig mikor elérkezett a rettegett pillanat, és a Patás meg a Korcs után őt hivatták, kételkedett benne, hogy az érzést még lehet fokozni. Miért nem szólalnak már meg? Minek bámulnak rá azzal az idegesítő jóindulattal? „Jaj, könyörgöm (Szigorúan szimbolikus értelemben, mivel ő soha nem ereszkedne odáig.) essünk már túl rajta!”
- Tudjuk, milyen kellemetlen volt számodra az elmúlt néhány hét…
„Az nem kifejezés.” Gondolatait az arcára kiülő hitetlen-gúnyos mosoly kiválóan közvetítette, de valahogy sem ez, sem a gonoszkodó belső hang nem volt teljesen őszinte.
- …és az, hogy ránk kell bíznod magad – fejezte be Karen.
Perselus figyelmét nem kerülte el a burkolt jövő idő.
- Nincs szükségem…
Gerald nonverbális Silencio-ja beléfojtotta a szót, mire a dühtől égni kezdett a szeme. Nem könnyek voltak, hisz nem sírt már Mardekár a megmondhatója mióta, csak az indulat okozta. Gyűlölködve nézett a férfira, aztán rájött, hogy rég visszatért a hangja. Tulajdonképpen alig két másodpercig volt a bűbáj hatása alatt.
- Engedd, hogy mi beszéljünk! – kérte Karen szelíden, miközben helytelenítő pillantást vetett a férjére.
Gerald bocsánatkérően rántotta meg a vállát.
- Ne vedd magadra! Mindig elfelejtem, hogy nem kezelhetlek úgy, mint Jameset.
Piton most már igazán mérges volt: ha legalább hasonlítana Potterre! Mégis miből gondolja ez az ember, hogy ő bármilyen tekintetben olyan lenne, mint az a… Az emlékezetébe véste, hogy új sértéseket kell kiszelnie, mivel a korábbiakat már nem alkalmazhatta a griffendélesre... Griffendéles: ez volt a kivétel. Szánalmas! Egy elsőéves szintje.
- Megértem, hogy neked ez most semmit nem jelent, hogy zavar és nevetségesnek tartod, de jegyezd meg: számíthatsz Geraldra és rám.
Perselus tétován bólintott, a szőnyeg mintáját tanulmányozva. Nem volt képes a szemükbe nézni. Attól félt olyasmit látna bennük, amit eddig csak Dumbledore-éban, és azt nem bírta volna elviselni. Sajnálat, képzelt megértés. Egyszerűen irritálta.
Percek teltek el, és ő még mindig lesütött szemmel ácsorgott. Na, ezzel aztán tényleg kiérdemelte azt a sajnálatot! Ilyen mélyre süllyedni! A feszültség, ami a kezdetektől szorította a mellkasát, nem akart csökkenni.
- Elmehetek? – kérdezte végül rekedten. Fogalma sem volt, mitől lett ilyen a hangja.
- Persze – sóhajtotta Gerald.
Perselus korábban, mardekáros létére, paradoxonnak tartotta a méltóságteljes menekülés fogalmát, de ezúttal bőszen reménykedett benne, hogy létezik, és neki valami ilyesmit sikerült végrehajtani, mikor sietősen elhagyta a gyűlöletes szobát.
***
James tíz perce fészkelődött, de nem sikerült kényelmesen elhelyezkednie, csak azt érte el, hogy a lepedő gombóccá gyűrődött alatta. Sirius elaludt, amint a feje a párnára ért, és immár semmi nem rángathatta vissza az álmok földjéről, Piton ellenben nagyon is éber volt, és türelmetlen horkantásokkal adta James tudtára, mennyire idegesíti a szüntelen mocorgás.
James végül, mindkettejük nyugalma érdekében, rászánta magát, hogy kimondja, amire két napja készült.
- Figyelj, Piton! Az az eset az RBF után…
- Hagyjuk!
James nem adta fel.
- Csak azt akarom mondani, hogy…
- Elhallgatnál, Potter? – szólt rá Piton erélyesen. - Van, aki aludni szeretne, és ezt már a bolhás barátod hortyogása is épp eléggé megnehezíti.
„Jó! – gondolta James bosszúsan. – Nekem jó. Egyszer próbálok bocsánatot kérni, és akkor sem hagyják.”
***
Hangok.
- Egy órán belül indulunk… Sirius, muszáj volt az utolsó pillanatig halasztani a pakolást? Ne lustálkodj… Ki az ágyból… James!
Nagyon távolról jött: tompa zúgás a tudata peremén, bebocsátást kérve. Rá se hederített. Reggel, anya, Roxfort… Versenyre se kelhettek az álmával…
- Csak még egy percet! – nyöszörögte, és a másik oldalára fordult.
- Ahogy óhajtod…
James túl kába volt ahhoz, hogy kiérezze a szavakból a baljóslatú hangsúlyt. Elégedetten nyújtózott el, mikor Karen újra megszólalt:
- Evapores!
Az ágy hirtelen eltűnt alóla, és ő a padlón találta magát. Durva földet érés volt: sajgott a karja. Sirius röhög rajta… Sebaj, ezt még megkeserüli. És Piton? Az ő hangját nem hallotta, de ettől függetlenül biztos volt benne, hogy remekül mulat. Nem gond: mindketten megtapasztalják James Potter kegyetlen bosszúját, csak kerüljön a keze ügyébe a pálcája, és kerüljenek ki a szülei figyelő tekintete alól! (És valaki intézze el, hogy a leendő áldozatok ne tudjanak visszavágni.)
VÉGE
FOLYTATÁS: Változások küszöbén
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
