|
2. fejezet: Összezárva
2007.03.03. 00:10
Szerző megjegyzése:
Geraldnak elege lesz belőle, hogy a fia és a vendégeik csatatérré változtatják a házat, és sajátosan módon oldja meg a problémát.
2. fejezet: Összezárva
Sirius és James jókedvűen masíroztak be a nappaliba, ahol Piton épp az előző évi bűbájtan jegyzeteinek átbogarászásán fáradozott. Újabban szokásukká vált keresni a fiú társaságát, persze kizárólag provokáció céljából. Piton pedig nem alázta meg magát azzal, hogy menekül előlük. Nem akarta megszerezni Blacknek és Potternek az örömet, hogy gyáván megfutamodik. Még mit nem! Sose tette. Ha meg belekötnek, hát ő sem marad adósuk.
Szép elhatározás volt, de egyelőre még csak szóban kamatoztathatta a képességeit, mert a vitánál és a fenyegetőzésnél tovább még egyszer sem jutottak, hála a Potter-szülők bámulatos megérzéseinek, amiknek köszönhetően mindig időben közbeléptek. Az összetűzések így soha nem fajulhattak tettlegességig.
James kényelmesen elterpeszkedett a kanapén, mintha… Nem, ő tényleg otthon volt. Csak Perselus könyvekkel és pergamenekkel körbetornyozva, hajlamos volt bármilyen nyugodt helyet a magánszférájának tekinteni.
- Elkészültem a Remusnak szóló levéllel – jelentette be büszkén Sirius. Pergament húzott elő a zsebéből, és meglobogtatta előttük. – Gondoltam szívesen meghallgatnád mielőtt elküldöm.
- Olvasd! – intett James, mintha nagy kegyet gyakorolna.
Sirius megköszörülte a torkát:
„Holdsáp!
Merlin – vagy inkább egy hozzá tudásban és kinézetben igen hasonló varázsló (ha a jellemzésből nem jöttél volna rá Dumbledore) – idén különösen kegyetlen volt hozzánk.
Képzeld csak el a megrázkódtatást, amit Ágasnak és nekem okozott a hír (Kapaszkodj meg!), hogy Pipogyusz hozzánk költözik. Gondolj csak bele, mit jelent ez számunkra: együtt étkezni, egy aludni a legvisszataszítóbb lénnyel, aki valaha a földön élt.
Tudom, mit mondanál: viseljük griffendélesekhez és magunkhoz méltón ezt a megpróbáltatást! És mi így teszünk, de fogalmad sincs, milyen nehéz. Piton befurakodott az otthonunkba. Ahogy zsíros fürtjei árnyékot vetnek az arcára, úgy vetült árnyék a mi békésnek ígérkező nyarunkra is. Csúf, görbe orrával a titkaink után szaglászik, hogy aztán a többi mocskos mardekárossal együtt megkeserítse utolsó roxforti napjainkat. A jelenléte méreg a számunkra.
Válaszolj hamar, mert csak a Te soraid jelentenek vigaszt keserű megpróbáltatásaink közepette.
Gyötrődő barátod:
Sirius”
- És James. Ezt ki ne felejtsd!
Sirius engedelmesen odafirkantotta a másik nevet is.
- Drága Remus! – James a szívére szorította a kezét és szenvedő arcot vágott. – Megszakad majd a szíve, ha ezt elolvassa.
Pitonnak elege lett. Maga elé rántott egy üres pergament, és elnagyolt mozdulatokkal körmölni kezdett:
„Kedves Naplóm! – mondta fennhangon.
Miért ver azzal Mardekár, hogy a nyarat két korlátolt, értelmileg alulfejlett griffendélessel kell töltenem? James Potter és Sirius Black – csakhogy az utókor és jelenlegi közönségem is tisztában legyen vele, kikről van szó – a két legönzőbb, legostobább, legigazságtalanabb és mindenekfelett legönteltebb emberek (emberek?), akikkel valaha összehozott a balsors. Minden bizonnyal nyomorult életük fénypontját jelenti, ha másokat kínozhatnak, miközben büszkén hirdetik a becsület és igazságosság vörös-arany eszméit, amikről pedig azt se tudják, mi fán teremnek. Kérdem én, ártottam-e, árthattam-e annyit az elmúlt – csak majdnem! – 17 év során, hogy ezt érdemeljem? Hogy napról-napra egy levegőt kelljen szívnom velük, és lépten-nyomon beléjük botlanom? Szívesebben találkoznék egy megvadult trollal, egy vérszopó vámpírral és még folytathatnám a sort, minthogy el kelljen viselnem ezt a két alattomos, aljas, idióta…”
- Hogy merészeled? – csattant fel Sirius.
Piton elégedetten tette le a pennát.
- Csakhogy végre leesett, Black. Mi tagadás, elég sokáig tartott.
- Minket hívsz alattomosnak? Kíváncsi vagy rá, mi az én véleményem a mardekárosokról? – sziszegte James, és már talpon volt.
- Kímélj meg tőle! – legyintett Piton elutasítóan, de azért ő is felállt.
- Szemét banda. A Roxfort söpredéke. Veled az élen.
- Gratulálok! Nagyjából vázoltad is, hogy vélekedünk mi a dicső Griffendélről. Habár még mindig vitázunk arról, kettőtök közül, ki a nagyobb pojáca.
- Kit akarsz álltatni, Pipogyi? – szólt közbe Sirius is. – Úgyis az Azkabanban végzed. Tudod – eltűnődött egy pillanatra – nem lepne meg, ha te is részt vettél volna a házatok felgyújtásában. Ugyanis nem látszik rajtad, hogy nagyon el lennél keseredve a történtek miatt.
- Ki kért rá, hogy elemezgess?!
- Nincs az a pszichológus, aki ilyesmire vállalkozna. A te ocsmány gondolataid bárkit kikészítenének.
- Gyilkosnak tartasz? – sziszegte Piton még az előző vádakra reagálva.
- Nem sok választ el tőle – feleselt Sirius.
- Jelen pillanatban tényleg nem.
- Vigyázz, Piton! – figyelmeztette James. – Kettőnkkel úgysem bírsz.
- Tegyünk egy próbát! – indítványozta Piton fenyegetően.
James és Sirius bolondok lettek volna kihagyni egy ilyen lehetőséget, főleg hogy a préda maga kínálkozott fel.
- Obstructo!
- Tarantallegra!
- Sectumsempra!
- Ter colligat per iussum! – intett a pálcájával higgadtan Gerald.
A három fiú az indulattól kipirult arccal, döbbenten nézett az ajtóban álló férfira. Észre se vették, mikor érkezett meg.
- Te… te megátkoztál minket! – hüledezett James.
- Meg bizony! – vágta rá az apja diadalmas mosollyal. – Elegem volt belőle, hogy valahányszor belépek valahová, ahol ti hárman vagytok, ezt kell látnom – a fiúk még mindig egymásra szegezett pálcával álltak, ami remekül szemléltette, mire céloz Gerald.
- És a varázslatod hogyan oldja meg a problémát? – faggatózott James, de rögtön leesett neki. A bűbája nem működött, ahogy Siriusé és Pitoné se. – Nem árthatunk egymásnak? – kérdezte elszörnyedve. Ez a kilátás a valóra vált rémálmot jelentette. A nyár végleg értelmét veszti, ha nem piszkálhatják Pitont.
- Varázslattal legalábbis nem – erősítette meg Gerald a fia gyanúját.
- És fizikálisan? – kapott a szón Sirius. (Piton újfent meglepődött, hogy Black ismer, ráadásul mondatba is tud foglalni ilyen szavakat.)
Gerald megfontolta a választ.
- Nem volna okos dolog, de azt hiszem nincs akadálya.
Sirius a mondat első felével nem foglalkozott, elindult Piton felé, olyasmit morogva, hogy akkor a lelket is kiveri belőle.
- Ülj le, Sirius! – utasította szelíden Gerald.
- Ül! – suttogta James parancsolóan, és kárörvendően vigyorgott Siriusra.
- Leköteleznél, ha te is így tennél – fordult hozzá az apja szigorúan. Pitonra elég volt egy pillantást vetnie. Ő már kitalálta, hogy a kérés rá is vonatkozik. – A Kötés Átkát szórtam rátok – közölte Gerald bevezetőül. Mindhárom fiú közbe akart szólni, hogy kifejthessék, életükben nem hallottak még ilyen varázslatról, de a férfi feltartott kézzel jelezte, hogy folytatja, ha hagyják. – Nem is vártam, hogy ismeritek. Ősi mágia. A lényege, hogy akikre kimondják nem távolodhatnak el egymástól hosszabb időre, mert… Legyen elég annyi, hogy kellemetlen következményekkel járna. Emellett nem is árthatnak a másiknak, mint azt már tapasztaltátok.
- Álljunk csak meg! – James összehúzott szemöldökkel, rosszallóan méregette az apját, aki láthatóan jól mulatott a szavai hatásán. – Mit takar pontosan a „hosszabb időre”?
- Változó, de átlagosan néhány órát.
- Na és a „kellemetlen következmények”? – Sirius nagyot nyelt.
- Nem kívánom részletezni – felelte Gerald elutasítóan. – Maradjon meglepetés arra az esetre, ha valamelyikőtöknek kedve támadna tesztelni az átok hatását.
- Hogy lehet, hogy soha senki nem említette nekünk ezt a varázslatot? – Piton érdeklődve csúszott előrébb ültében. Lázba hozta, hogy gyarapíthatja a tudását, még akkor is, ha ennek a leckének történetesen szenvedő alanya.
- Alig néhányan emlékeznek rá. Többnyire csak lelkes kutatók bukkanak a nyomára. Valójában – vallotta be árnyalatnyi zavarral a hangjában – tiltott bűbáj. Régen házastársakon használták, és civódó gyerekeken – senki nem viszonozta a mosolyát. – Könnyű volt visszaélni vele, ezért is minősítették…
Jamesnél ekkor szakadt el a cérna:
- Te tiltott varázslatot küldtél ránk? – ordította magából kikelve.
- Fel akarsz jelenteni? – érdeklődött az apja kedvesen.
James lesütötte a szemét. Piton – akárcsak Gerald – Blacket nézte. Nyilván ő se készült ilyesmire. Halkan fütyörészett – ebben elég gyatra teljesítményt nyújtott -, és úgy tett, mintha köze se lenne a szobában lezajlott eseményekhez.
- Mr. Piton?
Perselus vállai csalódottan megereszkedtek. Nagy volt a kísértés, és nem a jó szíve tartotta vissza. De Gerald Potternek rendelkezhetett némi befolyással a Minisztériumban, és a háta mögött ott állt támogatóként Dumbledore. Ráadásul a Kötés Átka nem is számított Főbenjárónak. (Ő másképp gondolta, de Perselus Piton véleménye nyilván nem sokat nyom a latban.)
- Helyes! – csapta össze a tenyerét Gerald, mintha épp abban egyeztek volna meg, hogy délután piknikezni mennek. – Meg kell még beszélnünk a költözést.
- A mit?
Piton szája rosszindulatú vigyorra húzódott. Ez pontosan az a színvonal volt, amit Pottertől – és a bandájától – megszokott. Sirius észrevette az arckifejezését és izzó tekintettel meredt rá.
- Azt hittem világos – mondta Gerald tettetett döbbentettel, és Piton meg mert volna esküdni rá, hogy mulat rajtuk. James is észrevette, és baljós előérzete támadt. (Az elmúlt órában már sokadszorra.) – MINDIG együtt kell lennetek. Következésképp, muszáj lesz ezentúl egy szobában aludnotok.
Sirius a nyelvére harapott, mielőtt hangosan felüvöltött volna.
- Sirius rendben van. De kizárt, hogy őt – James Pitonra mutatott – beengedjem a szobámba. Nem fogja átlépni a küszöböt, mert…
- Valóban nem - hagyta rá Gerald. – Hárman amúgy is szűkösen férnétek csak el. Berendezzük nektek a dolgozószobámat.
- Nem! – vitatkozott James.
- Ugyan, nem fáradság! –legyintett Gerald szándékosan félreértve a fia tiltakozását. – Néhány Locomotor és kész…
- Vesztett csata – tátogta Sirius a barátjának.
- Egyetértek – pattant fel Gerald energikusan, és ment is, hogy intézkedjen az ágyak ügyében.
Piton is így gondolta, de ő inkább kitépte volna a nyelvét, minthogy ez a szó elhagyja a száját.
***
James unta magát. Szívesen beszélgetett volna Siriusszal, de egyik szóba jöhető téma se tartozott Pitonra. Dühösen gyűrögette a takaróját, és abba a jóleső tévhitbe ringatta magát, hogy a nyomorult mardekáros nyakát szorongatja.
Sirius össze-vissza dobálta magát az ágyban. Felháborította, hogy elvárják tőle, Pipogyusz közvetlen közelében hajtsa álomra a fejét. Álomra, amiből talán soha nem éred fel… Idegesen pillantott a másik fiú felé. Amit délelőtt mondott nem gondolta teljesen komolyan, de az ellenség jelenléte azért aggasztó volt.
Piton utálta az egészet. Az biztos, hogy virrasztani fog egész éjszaka. Hogy kicsit könnyítsen a gyűlöletes helyzeten az ablakhoz lépett és összehúzta a függönyt. Alig fordult az ágya felé, mikor Sirius pálcájának intésére a holdfény újra beragyogta a szobát.
- Varázsló-házban vagyunk, Piton! – közölte Sirius önelégülten.
- Jó, hogy emlékeztetsz – Perselus bebújt a takaró alá, és egy könnyed pöccintéssel visszafordította Sirius bűbáját.
Negyedik alkalommal a fiú egyszerűen eltüntette vitájuk tárgyát, de Piton ebben se maradt adósa. James megunva a „játékukat” átlátszóvá változtatta az összehúzott függönyt.
- Kompromisszumos megoldás – vetette oda mérgesen, és a fejére rántva a takarót, hátat fordított nekik.
(Piton fáradt volt hozzá, hogy megemlítse, a fiú még így is Siriusnak kedvezett.)
***
Karen és Gerald döbbenten kapták fel a fejüket, mikor Perselus berontott az ebédlőbe. Először tanácstalanul néztek egymásra. Nem értették, mi olyan furcsa a fiún – leszámítva, hogy kora reggel tajtékzik a dühtől -, aztán szemet szúrt nekik: a haja egészen rövid volt.
Piton vészjóslóan hordozta körbe a tekintetét.
- Kinek a műve ez? – mutatott magára.
James prüszkölve nevetett bele a poharába, de nem bírta megállni, hogy ne fűzzön hozzá kommentárt:
- Én úgy vélem, a szüleidé.
Karen és Gerald is elmosolyodtak, de nem a fiuk megjegyzésén, és nem is Piton kinézetén, hanem a haragján.
- Mire célzol pontosan? – érdeklődött Sirius ártatlan arccal, aminek már a Roxfortban se dőlt be senki. (Az igazán lágyszívű Bimba professzort is beleértve.)
- A hajam. Melyikőtök vágta le a hajam?
Sirius, aki az eddigi viselkedésével is elég egyértelművé tette, hogy ő a bűnbak, sértett hangon válaszolt:
- Talán nem tetszik? Én igazán csak örömet akartam szerezni neked.
- Na persze! – horkant fel Piton.
- Nem értem, mi a gond, Perselus – szót közbe Karen csitítóan. – Sirius szándékától függetlenül – a szúrós tekintet, amivel a fiúra nézett, kétséget se hagyott afelől, hogy tudja, mi motiválta – szerintem nagyon jól áll.
Perselus megvetően pillantott rá, aztán visszavarázsolta a haját az eredeti kinézetére.
- Sirius és én kimegyünk egy kicsit kviddicsezni – jelentette be James, csak hogy veszélytelenebb (és „Pipogyusz-mentesebb”) vizekre terelje a beszélgetést. - Ha majd Piton végzett – tette hozzá kelletlenül, mire az említett szándékosan lassabban kezdte majszolni a pirítósát. – Formában kell lennünk, hogy ne hozzunk szégyent a csapatra…
Piton nem vett részt a társalgásban – máskor sem szokott -, helyette élvezettel figyelte, hogy Potter és Black már tűkön ülnek, és őt fixírozzák, mintha rá ez bármilyen csekély hatással is lenne. De mivel nem ehetett a végtelenségig, és többet már a gyomra se viselt volna el, lemondó sóhajjal vette kézbe az átváltoztatátan-könyvet, és követte a két lelkendező fiút az udvarra.
***
- Tudod, James egyik mondata szöget ütött a fejembe.
Piton épp elhelyezkedett az egyik fa árnyékában. Potter nem messze tőle a seprűje nyelét fényezte – meglátása szerint teljesen feleslegesen -, így Blacknek is várnia kellett a felszállással.
- Nahát – morogta unottan. – És korlátozott értelmi képességeid lehetővé tették, hogy mostanáig megjegyezd?
- Szégyen és csapat – ismételte Sirius a lényeges pontokat. – Ha emlékezetem nem csal, téged kirúgtak, ugye, Pipogyusz?
- A memóriád tökéletes, ahogy te magad is – váltott taktikát Piton, és behízelgő hangon folytatta. – Szegény, gyámoltalan Sirius Black, aki hősiesen szembefordult a családjával, de így magára maradt ebben a zord világban. A roxforti csitrik bálványa…
- Elhallgass te kis féreg!
- Díjazom a kreativitásod…
Nem tudta befejezni, mert Sirius elkapta a gallérját, és durván talpra rántotta.
- Rohadék.
Piton lesajnálóan ciccegett, és a fejét ingatta.
- Gyere James, hagyjuk itt ezt a szemét dögöt!
- Mély sajnálatomra nem lehet – közölte a megszólított meglepően higgadtan.
- Igen, Black – tette hozzá Piton vigyorogva. – Jobb lesz, ha beletörődsz, és csendben tűrsz, ahogy mi is tesszük.
- Elegem van! – arrébb lökte Pitont. – Majd meglátjuk, mennyire erős az apád átka – üvöltette Jamesnek címezve, és elviharzott.
James nyugton maradt. Felismerte, hogy patthelyzetbe került. Ő kitapasztalta már, mikor kell komolyan venni Geraldot, és egészen biztos volt benne, hogy a bűbáj hatni fog. Nem mehetett Sirius után, mert ha a fiú ennyire bedühödött, még a barátait se tűrte meg maga mellett. Akkor pedig Pitonnal kell együtt lenniük. Az ő közelsége talán csökkenteni fogja a „kellemetlenségeket”.
James lassan kétségbe vonta a saját épelméjűségét. Álmában se hitte volna, hogy a hogyléte egyszer azon múlik majd, Piton kegyeskedik-e elviselni a társaságát.
A másik fiúban hasonló gondolatmenet futhatott végig, mert fújtatva visszahuppant a fűbe.
- A barátod újfent bebizonyította, hogy az ostobaságának nincsenek határai.
- Forrófejű – mentegette James Siriust fásultan.
- Milyen szépen fogalmazol – fröcsögte Piton. – De a griffendéles finomkodásod nem változtat azon, hogy ezegyszer igazat adsz nekem.
James egyre nehezebben lélegzett. A fatörzsnek dőlt, és behunyta a szemét.
- Menjünk be mi is! – kérte néhány perc után. – Az hiszem, kezdem sejteni, mit értett apa „kellemetlen következmények” alatt. Hallod? Menjünk!
- Tőlem – felelte Piton nemtörődöm hangon, és könnyedén felpattant.
James várta volna, hogy őt is talpra segítse, de Piton rá se hederítve indult a ház felé.
James nyögve tápászkodott fel, és közben emlékeztette magát, hogy ez a fiú nem a barátja. Sőt! Nem több egy piszok mardekárosnál, akiben nincs semmi könyörület.
***
James és Piton egymással szemben ültek, homlokukat a tenyerükbe támasztva. James letargiába süllyedve meredt az asztal lapjára, Piton ellenben rendületlenül folytatni próbálta a tanulást. Nem igazán járt sikerrel. James legalábbis, mikor legutoljára volt ereje és kedve felnézni, azt vette észre, hogy a fiú már csak firkálgat. Perselus Piton. Firkálgat. Ebből leszűrte, hogy ő is nagyon rosszul van.
- Siriust hol hagytátok? – sétált el mellettük Gerald széles mosollyal.
- Ő hagyott ott minket – morogta James idegesen. – Nem tudnál tenni valamit? - fogta könyörgőre.
- Sajnálom – mondta az apja őszintén. – Az egyetlen megoldás Sirius. Meg kell várnotok, míg megjön az esze.
Piton erre valami meghatározhatatlan hangot adott ki. James részben azért képes volt megfejteni, és nem hibáztatta a mardekárost a véleményéért.
***
James szédelegve indult a kanapé felé. Le kell dőlnie néhány percre… Csak pár lépés az egész… A padló és a bútorok táncot jártak a szeme előtt. A hányingere is egyre erősödött, de elhatározta, hogy inkább orra esik, de nem kapaszkodik Pitonba. Teljesen kizárt, hogy akár csak véletlenül is, megérintse.
Piton talpra küzdötte magát, de egy pillanatig kétséges volt, hogy meg is tudja-e őrizni ezt az örvendetes állapotot. Támolyogva igyekezett a puha, hívogató fotelekhez, de szörnyű erőfeszítésbe került mozgásra bírni a végtagjait. „Black hiánya fizikai fájdalmat okoz.” Sikítva, hisztérikusan tudott volna nevetni a helyzet fonákságán, egészen az ájulásig… „Milyen kellemes lenne, milyen könnyű!” Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt a lábai felmondták a szolgálatot.
Mellette James megbotlott, és minden ódzkodása ellenére megragadta Piton vállát. Ezzel kis híján a másik fiút is magával sodorta, de Piton – ő maga is elcsodálkozott rajta – meg bírta tartani. A világ elhomályosult, és csak abból tudta, hogy még eszméletén van, hogy hallotta James hálás lihegését. Kellemetlen közelségből… De ez volt most a legkevesebb.
- Az apád… Az apád megöl minket – zihálta, miután együttes erővel elvergődtek a biztonságot jelentő bútorokig.
- Még ilyenkor se függeszted fel a vádaskodást? A Kötés Átok különben se halálos.
- Honnan veszed? Három napja még azt se tudtad, hogy létezik. (Igaz ő se, így a tájékozottsága nem haladta meg Potterét.)
- Piton! Fogalmam sincs, te mihez szoktál, de az én családomban nem divat kínozni egymást.
- Akkor ezt minek neveznéd? – replikázott Perselus.
- Alternatív nevelési módszer – ismételte James az apja szavait, immár kevés meggyőződéssel.
A hangsúly vigyort csalt Piton arcára.
- Ma már másodszorra értesz egyet velem – figyelmeztette a másik fiút.
- A heveny rosszullét ezt hozza elő belőlem.
- Ez csak azt mutatja, amit egyébként jobb napokon majd tagadni fogok, hogy a te személyiségednek is van pozitív oldala – öklendezni kezdett, mintha a teste is tiltakozott volna az ellen, hogy ilyesmit állítson -, ami azonban csak igazán extrém körülmények között mutatkozik meg.
- Pedig már majdnem megköszöntem az elismerést – mondta James elmélázva, aztán be kellett csuknia a szemét, mert már a plafon se bírt egy helyben maradni. - Sirius nem fog jönni – nyöszörögte. – Ő az egyetlen orvosság, és nem jön ide, mert épp olyan állapotban lehet, mint mi.
- Alábecsülöd őt, Potter – válaszolt Piton hasonló stílusban, de inkább gúnnyal, mint kétségbeeséssel a hangjában. – Hülyébb és makacsabb, mint gondolnád. Évek óta mondom…
James tapasztalhatta, hogy Pitonnak bámulatosan kifinomult a hallása. Most már ő is felfigyelt a zajokra, amik egyértelműen valakinek a közeledtét jelezték. Az illető gyötrelmes lassúsággal mozgott, nehézkesen és nagyon bizonytalanul…
James fohászkodott, hogy Sirius ne guruljon le a lépcsőről. Kivételesen nem a barátja testi épsége aggasztotta, hanem önös érdekből kívánta, hogy Sirius sértetlenül érkezzen meg, lehetőleg minél hamarabb.
Sirius végül elérte a nappalit és méltóságot, griffendéles önérzetet félretéve leroskadt a padlóra, aztán a hátát annak a fotelnak vetette, amelyikben Piton hevert. Hosszú másodpercekig megkönnyebbülten kapkodta a levegőt.
James is jobban érezte magát, és ezt kihasználva a barátjára támadt:
- Elment az a maradék eszed is? Minek vártál mostanáig?
- Az… első… néhány… órát… átaludtam – zihálta Sirius védekezően.
- Te… Én… Legszívesebben megfojtanálak.
Piton élvezettel hallgatta a szóváltást, de ezután csalódnia kellett, mert Black belátta, hogy tévedett – az ilyen cselekedetek normális esetben teljesen idegenek voltak a természetétől -, és a dolog ezzel el volt intézve.
- Rendben. Mostantól együtt maradunk, mert én nem vállalom ezt még egyszer, és tit… - időben korrigálta – téged sem kényszeríthetlek rá.
- Ezt most fogadalomnak szántad? – Pitonnak nem tetszett, hogy róla teljesen megfeledkeztek. – Mert mindjárt meghatódom.
- Átfogalmazom a kedvedért: elviselünk, mert ez áll érdekünkben – vetette oda Sirius.
Piton örömmel rávágta volna, hogy épp fordítva van, de a hat roxforti év megtanította rá, hogy hiába is próbálná lerázni a két fiút, ha nekik más terveik vannak.
***
Sirius komolyan vette, amit mondott – és nemcsak megtűrte, ráadásképp többnyire békén is hagyta Pitont -, de mikor legközelebb levelet küldtek Remusnak és Peternek, mégse bírta megállni, hogy poénból oda ne bigyessze a végére: „Sirius, James és Perselus”.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
