1. fejezet: A körülmények áldozata(i)


- Nem értem, mi szükség van erre.

Dumbledore sóhajtva nézett az előtte ülő makacs fiúra, aki összefonta a karját és kihívóan szegezte rá a tekintetét.

- Ön még csak tizenhat múlt, Mr. Piton – magyarázta az igazgató türelmesen. Soha nem engedte, hogy térdre kényszerítsék. Ha Grindelwaldnak és Voldemortnak nem sikerült, a diákjának sem fog.

- Egy év múlva nagykorú leszek. Nem látom be, miért ne gondoskodhatnék addig is saját magamról.

- A varázslóvilágnak törvényei vannak – mondta szelíden Dumbledore. - És ezen törvények értelmében Önt a tizenhetedik születésnapjáig gyámság alá kell helyezni.

- Tudtommal nincsenek élő rokonaim – jegyezte meg Piton hidegen.

Dumbledore bólintott.

- Tisztában vagyok vele.

- Akkor mégis mit szándékozik tenni? – érdeklődött a fiú gúnyosan. – Bedug egy intézetbe?

Az igazgató kuncogott, mintha épp egy kitűnő viccet hallott volna.

- Szó sincs róla. Egy mugli intézmény falai Önnél kevésbé képzett varázslókat is csak bajosan tarthatnának vissza.

- Kíváncsi lennék, ez esetben milyen megoldásra gondolt.

Piton hazudott. Cseppet sem érdekelte, mit talált ki Dumbledore, de húzni akarta az időt. Amíg ezt a semmitmondó eszmecserét folytatják, lehetősége nyílik kitalálni, hogyan bújjon ki a rá vonatkozó tervek alól, akármik is legyenek azok.

- Szereztem Önnek gondviselőt. Hamarosan megérkezik, és akkor megismerkedhet vele.

Piton jelen pillanatban semmire nem vágyott kevésbé, mint erre a találkozásra.

- Nem akarok senkit a problémáimmal terhelni – próbálkozott.

- Ó, biztosíthatom, hogy a barátom nem fogja nyűgnek érezni az Önnel való törődést. Ellenkezőleg. Otthont nyújt magának és segít, hogy feldolgozza a szörnyű veszteséget, amit a szülei elvesztése jelent.

Dumbledore gyanította, hogy a fiú közel se fogja ezt fel akkora tragédiának, mint természetes lenne. Ez, a többé-kevésbé általa is ismert okok ellenére, aggasztó jel volt, és csak megerősítette elhatározása helyességében.

Piton kénytelen volt tisztelettel adózni az igazgató taktikai érzékének. Ha nem jön elő a szülő-témával, ő játssza ki, mint legfőbb ütőkártyát – az előző megjegyzésével már előkészítette a talajt -, így viszont az egész teljesen más színezetet kapott.

- Ha jól látom, sehogy se kerülhetem el, hogy „a barátja” – idézte a megnevezést – házába kelljen költöznöm.

- Jól látja – adott neki igazat Dumbledore. – Sőt, mi több. Már ma este vele tarthat. Nem úgy közlöm, mintha ez örömhír lenne, mert Ön nyilvánvalóan nem ítéli annak, de engem megnyugtat, hogy jó kezekben és biztonságnak tudhatom.

„Milyen megható!” – Piton elhúzta a száját. De az „öregnek” legalább nincsenek illúziói az ő hozzáállásával kapcsolatban.

- Hogyhogy ilyen hamar?

- Van némi befolyásom a Minisztériumban – felelte az igazgató minden fennhéjázás nélkül. (Nem sok tisztségviselő lett volna képes ilyen mutatványra.) – Különben se hagyhatták, hogy egy ifjú varázsló, főleg az Ön helyzetében, akárcsak egy éjszakára fedél nélkül maradjon. De ha már a formaságokat említi – folytatta Dumbledore, és úgy tett, mintha csak most kapna észbe – szeretném, ha ezt aláírná – minisztériumi pecséttel ellátott, teleírt pergament és pennát tolt a fiú elé.

Piton nem nyúlt értük, de kicsit kihúzta magát, hogy elolvashassa az iraton szereplő másik nevet. Csalódnia kellett, mert a kérdéses helyet egyelőre üresen hagyták. Megfordult a fejében, hogy a leendő gondviselője gyanútlanul állít be, és Dumbledore rá is éppolyan váratlanul csap le, mint vele tette.

- Miért tétovázik, Mr. Piton?

- Csak az jutott eszembe, nincs-e bűntudata, amiért egy tinédzsert sóz szegény, mit sem sejtő barátja nyakába.

Dumbledore égszínkék szemei vidáman szikráztak.

- Tehát rájött. Bravó! – hogy nyomatékosítja az elismerést, néhányszor összecsapta a kezét. Piton nem díjazta a gesztust. Bármelyik kicsit is értelmes mardekárosnak szemet szúrt volna a dolog. (Megkockáztatta, hogy még egy-két hollóhátasnak is.) – De ki kell, hogy ábrándítsam. Hamisan reménykedik, mert az illetőnek nem lesz ellenére a kérésem. Két - hogy is mondta – tinédzser mellett egy harmadik már nem oszt nem szoroz.

Piton végül elvette a pennát és a pergament az asztalról. Otthon, törődés – megvolt ezekről a véleménye, de hogy szegülhetne szembe Dumbledore akaratával? Hosszan nézte a gyöngybetűkkel rótt sorokat. Az ő írása is hasonló. Vajon szerződtetnék a Minisztériumba? Soha nem akart ott dolgozni. Úgy érezte többre hivatott ennél, de nem akadt senki, akivel az effajta gondolatokat megoszthatta volna. Valaki, aki komolyan veszi, aki röhögés nélkül végighallgatja… A tehetetlenség régóta feszítette belülről, és nem tudott mit kezdeni vele.

Dumbledore türelmesen várt. Már győzött.

Piton a pergamenhez érintette a penna hegyét, de még nem írt.

- Mi van, ha elszököm tőlük?

- Szíve joga – vonta meg a vállát az igazgató. – De a barátom meglehetősen elszánt, ha a vállalt feladatok teljesítéséről van szó. A föld alól is előkerítené magát.

Piton szeme megvillant:

- Egy idő után úgyis megunná a fogócskát.

- Kétlem, de a vita kedvéért tételezzük fel, hogy igaza van. Lerázta őt. Mihez kezdene utána?

- Nem értem a kérdést, igazgató úr – az első teljesen őszinte mondata volt a beszélgetés során.

Dumbledore elmosolyodott.

- Ha nem tesz eleget a feltételeimnek, ami jelen esetben mindössze annyi, hogy maradjon a helyen, ahová küldöm, kénytelen leszek eltanácsolni a Roxfortból. Ugyan, Mr. Piton! – fedte meg jókedvűen. – Egyetlen nyár az egész. Annyit csak kibír.

Piton nem figyelt rá. Dühösen a megadott vonalra kanyarította az aláírását, és az igazgató kezébe lökte a pergament.

- Helyesen döntött.

Piton egyáltalán nem gondolta úgy, hogy lett volna választási lehetősége.

- Megvárna itt, amíg váltok néhány szót régi, kedves barátommal?

Piton rosszkedvű bólintással jelezte, hogy igen. „Persze, próbálnék csak kijutni innen!” – tette hozzá magában.

- Várjon! – szólt Dumbledore után, mikor az igazgató nyitotta az ajtót. – Ha már ennyit beszéltünk arról az emberről, elárulná a nevét?

- Milyen feledékeny vagyok! – csapott a homlokára az igazgató. Piton nem fűzött ehhez kommentárt. Elvégre nem kezdhet csak úgy szemtelenkedni a kor leghatalmasabb varázslójával, akármennyire rá is szolgált, és ő akármilyen dühös is rá. – Gerald Potternek hívják.

Pitonnal megfordult a szoba.

„Ezt nem teheti velem! Mégis hogy képzelte?” – akarta kiabálni, és még sok minden mást is, félretéve az előbbi tiszteletteljes hozzáállást, de nem hogy hang, még egy szánalmas kis nyikkanás se jött ki a torkán. A kezébe temette az arcát, így azt sem láthatta, ahogy néhány portréalak gúnyosan vigyorog rajta.

***

- Albus! – Gerald felfüggesztette Fanyüvő Frederickkel folytatott vitáját, s a közeledő igazgatóhoz fordult.

- Félbeszakítottam valamit? – érdeklődött Dumbledore, miután üdvözölte a férfit.

- Csak a szokásos – legyintett Gerald. – Még mindig nem sikerült megegyeznünk, az ő őse vagy az enyém győzte-e le azt a sikítószellemet – mesélte, miközben lassan elindultak a folyosón.

- Archibald Potter aljas hazudozó volt – üvöltötte a másik fél mellettük loholva. – A nagyapám is mindig mondta. Kocsonyaként reszketett az ágy alatt, míg ő halálmegvető bátorsággal… - ekkor botlott bele egy csapat feldühödött trollt ábrázoló festménybe, és bölcsen úgy döntött, hogy inkább visszafordul.

- Miért hivattál ide ilyen sürgősen?

- Muszáj így fogalmaznod? – kérdezte Dumbledore megjátszott bosszúsággal.

Gerald mosolyogva nyugtázta, hogy az idős varázslónak igaza van. Átfogalmazta a kérdést:

- Miben lehetek a nagy Albus Dumbledore professzor szolgálatára? – meg is hajolt hozzá, hogy a másik férfinak végképp ne lehessen kifogása a stílusa ellen.

- Ha emlékezetem nem csal, az utolsó itt töltött évedben már igazgató voltam.

- Igaz – hagyta rá Gerald. – Tehát, igazgató úr?

- Azon tűnődtem – vágott bele Dumbledore -, ha olyan jól elboldogulsz két tizenévessel, rád bízhatnék-e egy harmadikat is. – Gerald megállt, hogy a férfi szemébe nézhessen. – A fiú szülei meghaltak, mikor a házukat megtámadták, és porig égették a halálfalók.

Gerald elkomorodott.

- Ezek szerint éppen gyászol.

- Nem így fogalmaznék. Nem hiszem, hogy túlságosan megrendítették volna a történtek. – A barátja arckifejezését látva hozzátette. – Tudom, hogy szörnyen hangzik, de az ő helyzetében… Nem minden család olyan, mint a tiéd.

- Tapasztaltam – mondta Gerald szomorkásan. – Sirius se ok nélkül menekült hozzánk otthonról. Mesélj a védencedről! Vagy… nevezhetjük akár az enyémnek is.

- Vonzódik fekete mágiához – mindenekelőtt ebbe kellett beavatnia Geraldot. Talán már az is megfordult a fejében, hogy csatlakozik Voldemorthoz. Szerencsétlen véletlen, hogy a halálfalók épp az ő falujukat szemelték ki célpontul, de ez esetleg megváltoztathatja a hozzáállását.

Gerald a gondolataiba merülve hallgatta, és lassan bólintott.

- Nem akarom, hogy elkallódjon – fűzte hozzá Dumbledore.

- Azt nem engedjük. Akár tetszik a fiatalúrnak, akár nem – jelentette ki eltökélten. – Így is túl sok átokfajzat és idióta követi Voldemortot. Én ugyan nem könnyítem meg a dolgát – mielőtt még nagyon belemelegedett volna a szónoklatba, gyorsan megkérdezte: - Más, amit tudnom kell a fiúról?

- Elég mogorva természet.

- Ha Mrs. Blackkel elbírtam, nem okozhat gondot – válaszolta Gerald magabiztosan, aztán a hangját elnyomta Frederick Archibald Pottert pocskondiázó monológja.

***

Perselus rosszkedvűen baktatott a kastély udvarát átszelő ösvényen a kapu felé. Eldöntötte – tulajdonképpen már jó előre-, hogy nem fogja kedvelni Gerald Pottert. Egy kicsit se. És az a pillanat, amikor kezet fogtak – mert állíthat aki, amit akar, őt igenis jómodorra nevelték odahaza (A nevelés módszerére inkább nem gondolt.) -, biztosította az elhatározás helyességéről. Volt a férfiban valami… túlságosan… James-szerű. Amint kívül kerültek a Roxfortot védő varázslatokon Gerald megállt, és bár Perselus szívesen továbbment volna, lehetőleg minél messzebbre, kénytelen volt ugyanígy tenni.

- Üzenek Karennek - „Ő lehet Mrs. Potter” – tippelt a fiú -, hogy az érkezésed ne érje váratlanul. Mármint Jameset és Siriust – magyarázta vigyorogva. – Ha szerencsénk van addigra sikerül lenyugtatnia őket.

Perselust nem különösebben érdekelte. „Mire jó az első estét baj nélkül megúszni, ha utána heteken át tartó kínszenvedés következik?” – tette fel magának a kérdést rezignáltan. Nem is figyelt oda, Gerald mit csinál, csak akkor kapta fel a fejét, mikor a férfi pálcájából ezüstösen fénylő róka szökkent eléjük, és az utasítások elhangzása után nyugat felé iramodott.

Persze, a varázslók gyakran használtak patrónust üzenetek küldésére, de ennek azért voltak korlátai.

- Nem a világ végére megyünk, Perselus – mosolyodott el Gerald,látva az arcán a meglepetést.

„Nem is. Csak a pokol legmélyebb bugyrába” – gondolta a fiú komoran, aztán összeráncolta a homlokát, mikor a megszólítás eljutott a tudatáig. Ezt a férfi is észrevette.

- Gond van?

Perselus közönyösséget színlelve megrántotta a vállát:

- Senki nem szokott így hívni. Ez minden.

A szülei persze kivételt jelentettek, az anyja legalábbis. Az apja kreatívabb volt. Minek ragadt volna le a Perselusnál, ha a fiára vonatkozó jelzők terén szárnyalt a fantáziája.

- A többiek a vezetéknevemet használják, a tanároknak pedig Mr. Piton vagyok.

- Talán nevezzelek én is úgy?

- Ha megkérhetem…

- Nem, nem kérhetsz meg.

Gerald a kezeit a fiú vállára tette – Jamesnek is így szokott elmagyarázni mindent – pontosabban csak akarta, de Perselus ösztönösen hátralépett. A férfi nem hagyta, hogy kizökkentsék.

- Én nem vagyok a tanára, Mr.Piton – dorgálta meg vidáman. – És fenntartom a jogot, hogy a saját házamban úgy szólítsam, ahogy nekem tetszik. A becses keresztnevén – fűzte hozzá, még mielőtt a fiú félreértené. – Most pedig, azt hiszem, ideje lenne elindulnunk.

***

Perselusnak hánynia kellett, az egész annyira idegesítően tökéletes volt. Potterék háza – az övéknél nagyjából ötször nagyobb (Nem mintha irigykedett volna rá. Neki soha nem kellett semmi, ami hasonlóvá tehetné az egyik legnagyobb ellenségéhez.) - a hatalmas udvarral, és Karen Potter az arcán azzal a mézás-mázas mosollyal. Ha más körülmények között látja, Perselus valószínűleg nem ezt a jelzőt alkalmazza rá, sőt, megkockáztatta, hogy még szimpatikusnak is találná. De így!

- James és Sirius? – fordult Gerald a feleségéhez két falat között, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Perselusból egy szót sem fognak kihúzni.

- Nem akartak lejönni – mesélte Karen. – Azt mondták, ők inkább később vacsoráznak.

- Mire te? –faggatta tovább Gerald cinkos mosollyal. Biztos volt benne, hogy a nő nem hagyta ennyiben az ügyet.

- Közöltem velük, hogy vagy esznek velünk, vagy ma este egy falatot se kapnak, és gondoskodom róla, hogy varázslattal se szerezhessenek. Azt hiszem még néhány perc és csatlakoznak hozzánk.

Perselus ezt hallva felnyögött, de próbálta a hangot köhögésnek álcázni.

- Mit gondolsz, mennyi az esély rá, hogy megfullad? – súgta az épp megjelenő Sirius Jamesnek, de olyan hangerővel, hogy Piton biztosan meghallja.

- Túl kevés – morogta a barátja.

Nem merték folytatni, mert gyanították, hogy már az ódzkodásukkal is épp eléggé kihúzták a gyufát. Vert sereg módjára telepedtek le egy-egy üres székre, és kivételesen teljes némáságban fogyasztották el a vacsorát.

***

Piton először nem értette, mi olyan szokatlan – a nyilvánvaló dolgokon kívül -, aztán rájött: Mr. és Mrs. Potter még ébren voltak, mégsem hallatszott fel ordítozás, se a falhoz csapódó tárgyak zaja… Fura volt, hogy így kell elaludnia. Utálta a csendet. Az üvöltözésben, a hálóterem hangjaiban legalább volt biztos pont, de ez… Üres.

A holdfény is zavarta. Csak a szentimentális bolondok szeretik, és ő a legkevésbé sem tartotta magát annak. Az ablakhoz ment, és dühösen összerántotta a függönyt. Dúdolni kezdett egy réges-rég hallott dallamot, amiről azt se tudta muglik vagy varázslók szerzeménye-e. Ettől sem lett jobb.

Feladta.

Hiába is szüntetné meg a pillanatnyi kellemetlenségeket, az a lényegen nem változtat: most a puszta létezés fájt.

***

Piton kialvatlanul vánszorgott lefelé a lépcsőn, és a hangulatán csak rontott, hogy megpillantotta Sirius Blacket, amint vigyorogva támaszkodik az étkező ajtajának. Bármennyire ellenkezett is a természetével, most legszívesebben sarkon fordult volna, hogy visszameneküljön - vagy az energiaszintjéből kiindulva inkább másszon – a szobájába. Másrészt jólesett volna kitölteni valakin a keserűségét, és Black – ráadásul magányosan – épp megfelelő alany volt ehhez. Komoly dilemma elé került.

- Jó reggelt, Pipogyusz! Elmondhatatlan öröm látni téged, ezen a korai órán.

Ez eldöntötte a kérdést.

- Boldoggá tesz, ha egy kis színt vihetek sivár életedbe.

Sirius a jelek szerint fáradt volt még a csevegéshez, mert csak lassan reagált.

- Harapós kedvedben vagy?

„A vak is láthatja!”

- Mulatságos egy kutya szájából hallani ilyesmit – próbált nem túl árnyaltan fogalmazni, mert azt Black esetleg nem fogná fel, és akkor hol marad a szórakozás.

A másik fiú arckifejezése vicsorba torzult, amit Piton túlzásnak érzett egy ilyen ártatlan megjegyzés miatt.

- Csak azért nem átkozlak meg most rögtön, mert nem akarom eljátszani Mr. és Mrs. Potter bizalmát.

Piton úgy gondolta, egy rövidebb mondat fenyegetőbb hatást keltett volna, de nem vesztegette az idejét rá, hogy erről Blacket is felvilágosítsa. A szavai nyomán egyébként is egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében.

- Nekem viszont minden vágyam, hogy elzavarjanak innen.

Sirius ellökte magát az ajtótól, és a pálcájáért nyúlt.

- Akkor mire vársz? Támadj rám!

Piton készséggel megtette volna, de Karen felbukkanása megakadályozta ebben.

- Jó reggelt mindkettőtöknek! Szép napunk van, nemde? – úgy tett, mintha észre se venné, hogy a két fiú épp párbajozni készül.

Perselus ezt látva csalódottan eresztette le a kezét. Ennyit a nagyszerű tervről. Minek szegje meg a szabályokat, ha nem hajlandóak tudomást venni róla?

***

James és Sirius az udvart szegélyező alacsony kőfalon ücsörögtek, egy körtefa árnyékában.

- Feleslegesen húztad úgy fel magad.

- Jól van, na! – vágta rá Sirius sértetten. – Azt mondta: kutya. Te a helyemben mire gondoltál volna? Természetes, hogy elsőként az jutott eszembe, a kis féreg valahogy rájött, hogy animágusok vagyunk.

- Mégis miből találhatta volna ki? – tört ki James. – A Roxfortban még nem tudta, különben rég az Azkabanban ülnénk, de legalábbis ezzel zsarolna. Világos, hogy a nevedre célzott. A Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga, ahogy Sinistra professzor is mondta.K-U-T-Y-A! – olyan hangsúllyal ejtette ki, mintha ez új információ lenne Sirius számára.

- Ne tarts nekem asztronómiaórát! Én is pontosan tudom, hogy hívnak – valamivel higgadtabban folytatta. – Pipogyi közelsége bomlasztóan hat a barátságunkra.

James egyetértően bólogatott.

- Tennünk kéne valamit, hogy erősítsük az összetartozásunk.

- Remus és Peter nevében is, mert bár ők nem lehetnek velünk, lélekben a távolból is támogatnak – egészítette ki Sirius.

- Remus talán kevésbé. Az a prefektusi jelvény… - sóhajtva csóválta a fejét. – Rossz hatással van rá.

- Kötelességünk visszavezetni a helyes útra… De - szakította félbe magát vidáman - messze még a szeptember. Koncentráljunk az aktuális problémára!

- Pipogyusz? – kérdezett vissza James feleslegesen. – Mit javasolsz?

- Vágjuk le a haját! – indítványozta és várta a barátja mit lép erre.

James következő szavainak azonban köze se volt Sirius ötletéhez:

- Nem értem, apám hogy hozhatta a nyakunkra!

Sirius arcáról lehervadt a vigyor.

- Ne búsulj! – bíztatóan veregette meg a barátja vállát. – Tekintsd inkább ajándéknak! Így nem jövünk ki a gyakorlatból. Hosszú és gyötrelmes nyara lesz kedvenc mardekárosunknak.

Nem is sejtette, hogy az emlegetett fiú már előző este eljutott erre a következtetésre.