|
4. fejezet: Visszatérés
2007.02.18. 11:25
Szerző megjegyzése:
Elkészült a varázslat, ami visszajuttathatja Harryt a saját idejébe. Kérdés, hogy ott mi vár rá.
4. fejezet: Visszatérés
Perselus felhőtlenül boldog volt a RAVASZ-ok letétele után. Harry soha nem látta még ilyennek és gyanította, hogy többé nem is fogja. A fiú hamarosan felölti a halálfalók ezüstmaszkját, és mire újra találkoznak a lelkét sötét bűnök szennyezik majd. Harry egyszer megemlítette, hogy mivel elmondta neki, mi fog történni, talán alakulhatna másképp is. Erre Perselus ingerülten közölte vele, hogy amint azt már százszor elmagyarázta, épp azért kell ismernie a jövő néhány fontos részletét, hogy minden ugyanúgy maradjon.
- Az utolsó alkalom, Harry – jegyezte meg a fiú komoly-ünnepélyesen, mikor beléptek a Szükség Szobájába.
A kijelentés valójában elég nevetségesen hangzott, de legalább oldotta a feszültséget. Harry nem szólt róla, de izgatott volt és ideges. Örült, hogy visszatérhet a saját idejébe, a rendes életébe, aggasztotta viszont, hogy míg „odahaza” alig pár perc telt el, ő hónapokat élt egy másik korban. Perselus inkább amiatt nyugtalankodott, hogy a bűbájba valami hiba csúszik, vagy egyszerűen nem működik majd. (Bár az utóbbit könnyebb volna helyrehozni.)
- Sétáljunk egyet a parkban! – indítványozta végül. – Ha meghalsz legalább kellemes lesz az utolsó emléked – tette hozzá fanyar humorral.
A diákok tétlenül lézengtek az iskola folyosóin. A vizsgákon túlvoltak már, a pakoláson szintúgy. Nem volt más dolguk, mint lefoglalni magukat valamivel és várni a másnap reggeli indulást. A „lefoglalni magukat”-részt, ahogy azt Harry és Perselus tapasztalták, néhányan sajátosan értelmezték. Madam Cvikker három hugrabugossal kiabált, akik valamiért jó ötletnek tartották felgyújtani a sötét varázslatok kivédése könyveiket. A nő rikácsolása még az előcsarnokban is tisztán hallható volt, az alsóbbévesek őszinte derültségére.
Harry a tóparton szinte azonnal kiszúrta a Tekergőket, de legyőzte a késztetést, hogy odamenjen hozzájuk.
Lupin az óriáspoliptól búcsúzott és utoljára még játszott kicsit az állattal. Peter tisztes távolságból figyelte, vizenyős szemei tágranyíltak a rémülettől. Sirius, James és Lily nem sokkal arrébb ültek a fűben, vidám beszélgetésbe merülve.
James arca szinte sugárzott a boldogságtól, de próbálta visszafogni magát, mert ő nagyon is átlátott barátja tettetett jókedvén. Regulus egy közeli fa árnyékában ácsorgott. Csak bámulta a bátyját – dühösen és elkeseredetten -, de nem ment oda hozzá. James annyit tudott, hogy mikor Sirius felkereste a testvérét – épp egy hete, Regulus születésnapján – elég durva veszekedésre került sor közöttük. A részletekről azonban Tapmancs még neki se volt hajlandó beszámolni.
Harry ökölbe szorított kézzel és a torkában dobogó szívvel állt a Trófeaterem közepén.
- Akkor, ahogy megbeszéltük – magyarázta Perselus megint; teljesen feleslegesen. – Magadra szegezed a pálcát és kimondod a szót. Közben erősen koncentrálj arra az éjszakára!
- 1996. november 23.
Perselus bólintott.
- Ezt a varázslatot csak te és én ismerjük. Esküszöm, senkinek nem adom tovább a titkát, és a felnőtt énem figyelmeztet majd rá, hogy te se tedd.
Ez volt a nehéz része. Harry képtelen volt úgy gondolkodni, ahogyan Perselus. Megváltoztathatná a sorsát. A szülei élhetnének. Cedric is, és Voldemort megszámlálhatatlan áldozata. Mind megmenekülnének. Csak a megfelelő helyen, a megfelelő módon kéne beavatkoznia…
- Nem szabad – szólt Perselus csendesen. – Senki nem vállalhat ekkora felelősséget.
Eszébe jutott, mit mondott Dumbledore, mielőtt Hermionéval használták az időnyerőt: „Különös dolog az idő, és ha játszunk vele, veszélyes.” Mindez végtelen sokszor megtörtént már, vagy meg fog történni, és mi lesz, ha ő egyszer másképp dönt. Harry megborzongott és ismét csak helyeselt.
- Jó. Örülök – Perselus megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt. – Márcsak egypár apróság van hátra.
Harry hátrahőkölt, mikor a fiú rászegezte a pálcáját.
- Finite Incantatem! – mondta Perselus nyugodtan. – Feloldottam rólad a kiábrándító-bűbájt – magyarázta a döbbent Harrynek. – És most a másik. Idd ki ezt! Megszünteti a bájitalom hatását.
Harry undorodva nyelte le az élénkzöld löttyöt, de ezúttal semmit nem érzett. (Úgy látszik, Perselus tökéletesítette.) Nem is lehetett biztos az átalakulásban, csak amikor a mardekáros gúnyosan meghajolt előtte:
- Üdvözöllek, Potter!
Harry feszengett kicsit, de valamit még mindenképpen mondani akart, mielőtt elindul.
- Én… én csak szeretném… - nagyot nyelt.
- Igazán nincs mit – legyintett Perselus. – Érdekes volt. Már kezdtem azt hinni, ez a hely nem mutathat nekem semmi újat.
Harry soha korábban nem nyújtotta volna a kezét Pitonnak és a „gonosz professzor” se fogadta volna el, de most megszorította.
- Csak legyél szemét velem! – figyelmeztette Harry. – Biztos menni fog.
Hát igen. Ebben Perselus se kételkedett.
- Azért adhatnál pár tippet.
- Elég találékony vagy nélkülem is.
Ezzel megint csak nem tudott vitatkozni.
Harry hátrébb lépett, magára mutatott a pálcával, és hangosan, érthetően mondta:
- Saltus ante!
Perselus azt a pontot nézte, ahol nem sokkal korábban még Harry állt, és sóhajtott. 17 év múlva… Nem is olyan hosszú idő, hiszen eddig is leélt már annyit. Megfordult és elsétált. Ha szerencséje lesz, még futja egy gyors búcsúra. Elvégre így mégsem engedheti el a Tekergőket. Az utóbbi hónapokban úgyis elhanyagolta őket. Szégyenletes! És hát: a jövő nem változhat.
Harry szédelegve állt meg és a fejéhez kapott, mintha ezzel megállíthatná a világ őrült hintázását. Nem sikerült. Tulajdonképpen nem mozdult el, de az örvény, ami elragadta tépte-szaggatta minden porcikáját. Rosszabb volt, mint a zsupszkulcsos utazás és messze túltett a hoppanáláson, meg a kandallókon.
- Harry! – Perselus előlépett az árnyas sarokból, ahol az elmúlt perceket töltötte, feszült várakozásban.
- Perselus! – Harry megkönnyebbült, hogy látja, és hogy kimutassa mosolyogni próbált. – Odafelé kellemesebb volt…
A lábai felmondták a szolgálatot, és csak azért nem rogyott össze, mert Perselus néhány lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és elkapta.
Harry vajsört kortyolgatott Perselus lakrészében, egy kényelmes fotelba süppedve, és máris jobban érezte magát. Órákon át beszélgettek, amit nagyon élvezett. Az együtt töltött idő alatt annyira hozzászokott a jelenlétéhez, hogy el se tudta képzelni, mihez kezdett volna nélküle. Feldúlni a Trófeatermet? Igazán nem volt abban a hangulatban. Az érzések és gondolatok, amik akkor foglalkoztatták, céltalanná váltak. Hermione és Ron vajon mit szólnak majd? Képes lesz-e elmagyarázni nekik, és ha igen elhiszik-e? Biztosan…
A kandallóban időközben elhamvadt a tűz, de Perselus egy intéssel újra fellobbantotta.
- Harry! Emlékszel, mit csináltam Regulusszal, hogy ne buktasson le minket? – kérdezte csendesen.
A fiú szórakozottan bólintott. Hogyne emlékezett volna! Az ő esetében csak hetekkel, nem évtizedekkel korábbi eseményről volt szó. Nem értette, Perselus mit akar ezzel. Várta a folytatást, de az nem jött. Azután…
Harry megkövülten nézte, ahogy a férfi lassan ráemeli a varázspálcáját:
- Exmemoriam!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
