|
3. fejezet: Mese a jövőről
2007.02.18. 11:23
Azt hiszem, a cím mgáért beszél.
3. fejezet: Mese a jövőről
A következő hetekben az immár „kiábrándított” Harry több időt töltött a Roxfort könyvtárában, mint az addigi években együttvéve. Tulajdonképpen egész nap, nyitástól zárásig ott volt. Általában egyedül, néha Perselusszal, ha a fiúnak épp nem voltak órái.
Az elő hónap csendje után, év vége közeledtével, megérkezett a többi diák is. Regulus Black például idegesítően sokat ücsörgött a polcok között, könyvekkel körbetornyozva.
- Mit keres itt egyáltalán? – dohogott Perselus. – Mindig ezt csinálja. Pedig idén nem kell se RBF-re, se RAVASZ-ra készülnie.
Harry nem válaszolt, pedig tudott volna említeni néhány hasonló példát. Kezdetnek ott volt mindjárt Piton (Harry gyanította, hogy ugyanígy tanulással ütötte el a szabad órákat minden évben. Ezúttal különösen nehéz volt a helyzete: a RAVASZ mellett az ő gondját is a nyakába vette. Harry nem irigyelte.), Hermione – ahogy múlt az idő egyre gyötrelmesebb volt a barátaira gondolni -, és Lupint is elég sokszor látták, de ő nem vett tudomást róluk.
- Nem valószínű, hogy elmúlik az Exmemoriam hatása, de megtörténhet és én nem akarok kockáztatni. Örülnék, ha nem futnánk össze vele ilyen gyakran – magyrázta Perselus, hogy Harry is értse.
A fiú kábán bólogatott, de közben Lilyt figyelte megbűvölve – aki polc túloldalán ült – a könyvek közti réseken át. Elfogadta, bár a történtek ellenére is csak nehezen, hogy nem beszélhet Jamesszel és a keresztapjával, de az anyja…
Perselus követte a pillantását és hamar rájött, hova vezet ez a gondolatmenet. Ezért gyorsan – és durván – oldalba lökte Harryt, aztán egy könyvet tolt elé: A mágikus időutazás elmélete és lehetőségei.
- Ezt nézd át! – parancsolta.
Harry feszengve ült a fotelban. Nem szívesen vágott bele ebbe a beszélgetésbe.
- Talán mikor elmegyek, törölnöm kéne az emlékeidet – mondta csendesen.
- Nem! – Perselus eddig háttal állt neki, de most megpördült és villámló szemekkel nézett rá. Aztán lenyugodott. – Még jó, hogy szóltál arról, mit tervezel – közelebb ment. – Nem lehet, Harry. Egyrészt nem vagy rá képes. Nem tudod szakszerűen végrehajtani azt a bűbájt. Különben is: túl sok az információ. Maradandó károsodást okoznál.
Harry végiggondolta és egyetértett.
- Akkor viszont el kell mondanom neked ezt-azt. Csak a fontosabb dolgokat – tette hozzá gyorsan, látva Perselus elsötétülő tekintetét.
A fiú bólintott: - Hallgatlak.
- Először is – Harry mély levegőt vett. Nem akarta mindjárt az egyik legnehezebb résszel kezdeni, de ez volt a legközelebbi, amit a fiú jövőbeli életéről tudott. – halálfaló leszel.
Meglepetésére a másik csak bólintott, aztán lerúgta a cipőit és törökülésben az ágyra kuporodott.
- Mardekáros vagyok Harry – kezdte komolyan. - Mióta betettem ide a lábam, hallgattam Rosier és Malfoy szónoklatait a tiszta vér fontosságáról. Ők ugyan már nincsenek itt, de utánuk jöttek mások. A gyerekkorom se volt felhőtlen, az iskolai éveimet pedig… Nos szintén megkeserítették. Ez - ne haragudj! - de nagyrészt az apád és Black hibája.
- Tudom.
- Nem. Nem hiszem, hogy valóban megértenéd. Amit az érkezésed óta tapasztaltál, az semmi. Korábban sokkal durvább volt…
- Az RBF utáni eset például?
Perselus felkapta a fejét.
- Honnan tudsz róla? Potter dicsekedett?
- Láttam a merengődben. Tavaly… belenéztem kíváncsiságból, mikor okklumenciára tanítottál – vallotta be bűntudatosan.
Perselus nem őrjöngött, nem mutatta, hogy elítéli-e Harry viselkedését, elvégre ez számára a jövő volt. Olyasmi, ami még nem történt meg. Nem érezte azt a pusztító haragot, amit Piton professzorként fog.
- Ezek után – sóhajtott és folytatta az előbbi gondolatot – logikus lépés a Sötét Nagyúrhoz csatlakozni. Az igazat megvallva már gondoltam rá, hogy belépek a halálfalók közé.
- De később átállsz a mi oldalunkra és Dumledore-nak kémkedsz majd.
- Miért?
- Azt nem tudom – vonta meg Harry a vállát.
- Az előbb azt mondtad, okklumenciára tanítalak. Ezek szerint a Roxfortban dolgozom?
- Igen. Diákok generációival gyűlölteted meg a bájitaltant.
Azzal Harry mesélt Piton nem titkolt vonzódásáról a sötét mágiához – amit Perselus nem is tagadott -, a terveiről, hogy mégis SVK-t oktasson, a többi szerencsétlenül járt professzor esetéről… és ez volt az a pont, ahol a fiú végül közbevágott.
- Mi ez az egész Voldemorttal? Hogyan vesztette el az erejét? Hogyan lett „testetlen árny”? Miért érezted úgy, hogy neked kell beavatkoznod? Azt már meg se kérdezem, miért gyanakodtál rám. A Lupinos dolgot értem, de Barty Kupor minek vállalt annyi kockázatot, csak hogy veled végezzen? – Harry közbe akart szólni, de a kérdések áradata még nem ért véget. – Azt ugye nem mondtad komolyan, hogy megtaláltátok a Titkok Kamrájának bejáratát? Na és mit hittél harmadikban? Ki próbál az életedre törni? Talán megint én?
- Nem. Sirius Black.
- Mi...? Hogy…? Dehát… - Perselus ezúttal csak dadogni tudott. Az arca megnyúlt, Harry pedig kis híján felnevetett, de sikerült megőriznie a komolyságát.
- Akkor talán kezdjük az elején. Ezúttal velem.
Perselus tátott szájjal hallgatta, órákon keresztül. Ez Harrynek minden pénzt megért. Alig várta, hogy megoszthassa Ronnal és Hermionéval.
- Volna néhány észrevételem – jelentette ki Perselus az elbeszélés végén. Lógott legendás lények gondozásáról és sejtette, hogy emiatt még eleget magyarázkodhat, ráadásul éppen ezekben a percekben maradtak le a vacsoráról, de ez sem zavarta. (Pár óra múlva, ha a gyomra követelni kezdi a jussát, nyilván másképp lesz.) Harry kíváncsi tekintete arra bíztatta, hogy folytassa.
- Az első – kinyújtóztatta a mostanra elmacskásodott lábait. (Egész idő alatt nem változtatott a testhelyzetén.) – már értem, miért akartál annyira találkozni Pot… az apáddal, meg Siriusszal – mondta ki a nevet, de láthatóan nagy erőfeszítésébe került. – Ennek ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy helyes döntés volt ezt megakadályoznom.
Harry bólintott.
- A következő?
- Talán épp ezt – a szó az elmúlt hónapokra utalt – mesélem el Dumbledore-nak, hogy elnyerjem a bizalmát. Ez persze csak feltételezés. Nem tudom, mennyit tudsz az idő természetéről… Az időnyerős eset után, gondolom eleget. Mindenesetre nem szeretnék belemenni a magyarázatba. Lehet, hogy minden, amit majd teszek, legalábbis nagy része, csak színlelés, vagy eleve az volt. Ez így érthető?
Harry nem volt biztos benne, de azért helyeselt.
- Három: most hogy végre mindezt megosztottad velem, azt hiszem, rájöttem mi történt. Hogy hogyan jutottál ide.
Harry érdeklődve hajolt előre.
- Szerintem ez az egész a pálcanélküli varázslással áll kapcsolatban – a fiú feszengett. – Azzal, amit a kisgyerekek csinálnak. A furcsaságok… A hajad, az üveg a terráriumban…
- Ezt értem - szakította félbe Harry. – De amikor megtanuljuk kontrollálni a mágikus erőt…
Piton belekötött volna („Potter és az önkontroll!”), de Perselus most csak ennyit mondott:
- Tudom. Elveszik ez a képesség. Nálad valahogy mégis működött. Ez jó nekünk, mert azt jelenti, erős vagy. Javítja a Voldemort elleni esélyeidet – Harry annyiszor ejtette ki a sötét varázsló nevét, hogy rá is átragadt. Potteréket is néven nevezte, pedig ők rá nézve sokkal valóságosabb fenyegetést jelentettek.
- Persze. Talán. De most a jelenre koncentrálj, Perselus! – kérte Harry a halántékát maszírozva. Kezdett kimerülni. – Akkor dühös voltam. Rettenetesen dühös.
- Keressük meg az álompárost! Ők talán eléggé fel tudnának hergelni – javasolta a másik vigyorogva.
Harry ezt nem tudta értékelni. Perselus összeszedte magát.
- Rendben. Szükségünk lesz egy bűbájra. Időbe telik majd, amíg kidolgozzuk. Rengeteg tényezőt kell figyelembe venni, de menni fog. Bízz bennem!
Harry ezen elmorfondírozott egy pillanatra. (Közben Perselus azt fejtegette, hogy ő ugyebár a bájitalok és nem a bűbájok szakértője.) Igen, bízik Pitonban. Abban, akit az elmúlt 3 hónapban megismert, aki nem azonos a gyűlölt professzorral… De ha az a zavaros elmélet az időről helytálló, a jövőbeli Piton se az, akinek gondolta. Igen. Kétségkívül érdekes lesz visszatérni a saját idejébe.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
