|
1. fejezet: Roxfort, 1978.
2007.02.18. 11:21
Tartalom: Mihez kezd Harry Potter, ha váratlanul a múltban találja magát? Nos, jobbára sodródik az árral és mire észbe kap, olyasvalakire van utalva, akitől saját jószántából soha nem kért volna segítséget. NEM slash!A Harry Potter-univerzum J. K. Rowling tulajdona. Ezt a történetet a magam és (talán) mások szórakoztatására írom. Semmiféle anyagi hasznom nem származik belőle.
A történet 5 fejezetből fog állni. A 6. évben játszódik; nem tartalmaz utalásokat a Félvér Hercegre, de hacsak nem kerülte el valami a figyelmemet, nem is mond ellent a regény eseményeinek.
A Harry Potter-univerzum J. K. Rowling tulajdona. Ezt a történetet a magam és (talán) mások szórakoztatására írom. Semmiféle anyagi hasznom nem származik belőle.
A történet 5 fejezetből fog állni. A 6. évben játszódik; nem tartalmaz utalásokat a Félvér Hercegre, de hacsak nem kerülte el valami a figyelmemet, nem is mond ellent a regény eseményeinek.
Mert úgy akarom…
1. fejezet: Roxfort, 1978.
Harry Potter dühös volt (Ha bárki van olyan ostoba, hogy elé áll és megkérdezi, aminek ilyen későn elég kicsi volt a valószínűsége, ezt válaszolta volna.), bár ez az egyszerű szó nem írta le pontosan a lelkiállapotát. Távolról se.
Elege volt mindenből: az előző év pokla után élete talán legborzasztóbb nyarát töltötte Dursleyéknél (Mordon ugyan betartotta az ígéretét: a Főnix Rendje gyorsan intézkedett, hogy elhozhassák a Privet Drive-ról, de Harry megítélése szerint nem elég gyorsan), a nagynénje és a nagybátyja nem felejtették el neki a dementoros esetet. A Roxfortban se volt jobb a helyzet: a meghurcoltatást követően, amiben hónapokig része volt, most újra jó értelemben került a figyelem középpontjába. (Harry nézőpontjából persze ez sem volt kevésbé nyomasztó.)
November 23-a volt és úgy érezte, nem bírja tovább. Unta az egészet: Dumbledore-t, a küszöbön álló háború gondolatát, a terhet, ami a jóslattal a nyakába szakadt - az igazgató hiába próbálta megértetni vele, hogy ez semmin nem változtat, hogy Harry a prófécia ismerete nélkül se cselekedne másképp, ő ezt nem tudta elfogadni -, és legfőképpen Voldemortot. (Igaz, a sötét varázsló az utóbbi időben békén hagyta. A sebhelye se fájt, összességében tehát, halálos ellensége okozta neki a legkevesebb gondot.) Ezenfelül Malfoy bandájának szokásos szemétkedése se javított a hangulatán.
Harry a lépcsőn csörtetett lefelé. Nem félt attól, hogy összefut Friccsel, vagy egy tanárral. Ha megbüntetnék, legalább kiabálhatna, levezethetné a feszültséget, ami egyre csak gyűlt benne, és amivel nem tudott mit kezdeni. Az ujjai a pálcájára fonódtak, amint elhaladt egy lovagi páncél mellett, de aztán leküzdötte a kísértést, hogy megátkozza. Van ennél jobb célpont is. Tom Denem díszpajzsa például, aztán minden más a Trófeateremben…
Eszébe jutott a barátai döbbent arca. A szeme sarkából látta csak, hogyan néznek rá, mikor elviharzott mellettük.
- Harry?! – nyögte Ron.
- Harry! Tilos elhagyni a klubhelyiséget.
A Kövér Dáma portréja már bezárta mögötte a kijáratot, ezért nem hallhatta, hogy Hermione hozzáteszi:
- Főleg neked.
Most ők sem érdekelték. Az apjával és az anyjával akart lenni, és Siriusszal, és a tény, hogy lehetetlen fájdalmasan hasított a szívébe. Úgy érezte az űr, amit a szerettei hagytak maguk után, minden mást is elemészt és érdektelenné tesz. „Nagyszerű!” – gondolta keserűen. Már nemcsak dühös volt, hanem elkeseredett is.
Megérkezett a Trófeaterembe és a vitrinek felé indul. Törni-zúzni szeretett volna, mindegy, hogy mit, mint előző évben, Dumbledore irodájában, és erre keresve se találhatott volna alkalmasabb helyszínt. De tudta, hogy bármit is tesz, nem lesz elég, mert mindenekfelett a szüleit és a keresztapját akarta. Akarta…
Piton elgondolkodva forgatta ujjai közt a kupát, és a kandallójában lobogó tűzbe bámult. A diákok nyilván úgy képzelték a pinceterem jeges sötétjében alszik összegubózva, a falról lógva, mint egy denevér, vagy koporsóban, akár a vámpírok. Az egyik vicces kedvű griffendéles készített is erről egy mulatságosnak szánt rajzocskát. Kár, hogy lebukott vele… Piton szája undok vigyorra húzódott. A büntetőmunka és a pontlevonás a legkevesebb. Az ötödikesekre évvégén RBF-vizsgák vártak. A mókamester keserves hónapok elé nézett.
A professzor vonásaira újra kiült a feszült várakozás. Nem mintha ez külső szemlélőnek valaha is feltűnt volna. Na jó, talán Dumbledore-nak, de mindenki más számára ez az arc szobormerev volt és olvashatatlan.
Piton lassan felemelkedett a székéből. Az eseményekbe természetesen nem avatkozhatott bele, de abból semmi baj nem származhat, ha végignézi. Komótosan felsétált a harmadik emeletre. Útközben összefutott Mrs. Norrisszal. A macska dühösen fújt egyet és továbbállt.
Piton a Trófeaterembe ment behúzódott a vitrinek árnyékába, ahová nem ért el az ablakokon beszökő holdfény. Épp időben, mert a folyosó végén dobogó léptek zaja hangzott fel. Potter lépett a terembe, vagyis inkább berontott. Feldúlt volt, ahogy arra Piton számított is. Tett néhány lépést, aztán egyszerűen: eltűnt.
Harryt hirtelen nappali fény és zsibongás vette körül. Szinte sokkot kapott tőle. Olyan volt… Leginkább ahhoz tudta hasonlítani, mikor Vernon bácsi és Petunia néni ünnepséget szerveztek Dudley hetedik születésnapjára. (Többet nem tették, amiben valószínűleg Chuck Sturbs is szerepet játszott. Összekente ugyanis csokikrémmel a vadonatúj kanapét. Harry órákig pucolta, mire a nagynénje belátta, hogy muszáj lesz kitisztíttatnia.) Leoltották a villanyt, és amikor Dudley megérkezett az egész banda azt üvöltötte: „Meglepetés!” Harryt nem sokkal ezután a lépcső alatti szobájába száműzték. Az elején is csak azért lehetett ott, mert segítenie kellett behordani a süteményes- és chipszestálakat.
Ezúttal viszont egészen biztosan másról volt szó. Először azt hitte, a fáklyák gyulladtak meg, érzékelve a jelenlétét, ez viszont nem magyarázta a hangokat, és különben is, tényleg nappal volt.
Harry zavarodottan fordult körbe, arra várva, hogy valaki előlép a polcok közül és lesz olyan jó, hogy elmagyarázza neki, mi történik. De mivel ez nem történt meg, belátta, hogy maga lesz kénytelen a végére járni. Óvatosan kinyitotta a terem ajtaját és kilépett rajta. Kétség sem férhetett hozzá, hogy még mindig a Roxfortban van, tehát nem lehet olyan nagy a baj. De mégis, ott motoszkált benne valami furcsa érzés.
„- Te Harry Potter vagy! Körülötted minden a feje tetejére áll, ha akarod, ha nem” – duruzsolta a fülébe egy hangocska, ami nagyon kellemetlen módon, részben Malfoyéra, részben Pitonéra emlékeztetett.
Az aggodalma csak fokozódott, mikor immár a folyosón állva tudatosult benne, hogy ez nem a Roxfort. Illetve nem az, amit ő megismert. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy miben más, de mégis érezte, hogy az. Ismeretlen diákok ültek az ablakmélyedésekben, vagy siettek el mellette, néha nekiütközve. Hogy valakire nem emlékszik, az nem csoda, de ő esküdni mert volna rá, hogy egyiküket se, beleértve azokat is, akik pedig a Griffendél színeit viselték, nem látta soha életében.
Népesebb csoport közeledett felé vidáman nevetgélve. Mikor odaértek, néhányuk odakiáltott neki:
- Minden rendben Potter?
- Nem áll jól a szemüveg!
- Azért vetted fel, hogy könnyebben megtaláld a cikeszt?
- Félsz, hogy különben szombaton lemosunk titeket a pályáról?
Harry csak bámult rájuk, ahogy lassan elhaladtak mellette. Agya lázasan kereste a válaszokat egyelőre eredménytelenül. És az új információk se segítettek sokat. Az a fiú Potternek szólította. Ez legalább stimmelt. De minden más… Először is: világéletében szemüveges volt. Másodszor: nekik biztosan nem lesz meccsük hétvégén a Hollóháttal. A Mardekár ellen játszanak majd, de csak két hét múlva. Nem értette, és nem volt ott Hermione, hogy segítsen megoldani a rejtélyt. Hermione! És Ron.
Harry elindult azon az úton, amin néhány perce – vagy valamikor – idáig rohant. Nem is figyelt oda, a lábai automatikusan vitték a célja felé. El kellett jutnia a Griffendél toronyba és megkeresni a barátait. Az egyre irritálóbb hang azt susogta, úgysem fogja őket ott találni, de Harry igyekezett nem törődni vele.
A Kövér Dáma furcsállkodva mérte végig, mikor zihálva megállt a portréja előtt, de Harry nem hagyta szóhoz jutni:
- Durrfarkú szurcsók!
- Mi?!
- Durrfarkú szurcsók! – ismételte Harry készségesen.
- Ez valami vicc? – a Dáma felháborodva csapkodott a legyezőjével. – Életemben nem hallottam még ezt a szót. Nem engedhetlek be.
Harry leforrázva állt és a kétségbeesés az arcára is kiülhetett, mert a Dáma most már megenyhülve szólt hozzá.
- Mi történt? – kérdezte kedveskedve. – Szörnyen festesz.
Harry rá se nézett. Sarkon fordult és elrohant.
- Mi ütött beléd, fiatalember? – kiabált utána a Dáma. – Hé!
Nem bírta tovább. Befordult az egyik rejtett folyosóra. Ott legalább volt esély rá, hogy pár percig maga lehet. Az a rengeteg diák és mindegyikük arcán az értetlenség!
Harry a falnak támasztotta a homlokát. Legszívesebben ütemesen belecsapkodta volna, de más se hiányzott most, mint egy fejfájás. A hideg kő érintése jól esett neki, megnyugtatta, de még mindig teljesen tanácstalan volt.
- Nahát, Potter! Egyedül? – a zavaró hang ezúttal kényelmetlenül valóságosnak tűnt, és a helyzetet tovább rontotta a hátának nyomódó varázspálca. – Úgy látszik, ma jó napom van.
- Legalább valakinek az – morogta Harry miközben megfordult.
Aztán lemerevedett a döbbenettől, ahogy a támadója is. Bambán bámulták egymást. Harry nem hitte volna, hogy valaha ilyet lát Piton arcán, mégha a fiatal Pitonén is, de nem élvezhette sokáig, mert a másik arckifejezése hamar átváltott gyanakvóba.
- Ki vagy? – lépett közelebb fenyegetően. Nem értette, mi történik, és ha nem értett valamit, az rendszerint felidegesítette. Itt állt előtte egy fiú, aki néhány apróságot leszámítva James Potter pontos mása volt, de mégsem ő. Pitonnak efelől kétsége sem volt.
Harry, amint megpillantotta Pitont rájött, hol van – vagyis inkább mikor. Az viszont még mindig nem volt világos a számára, pontosan hogyan is került ide. Nem számított. Minden porcikája bizsergett az izgatottságtól.
- Honnan tudod, hogy nem James Potter vagyok? – felesleges lett volna tagadni.
Piton lejjebb eresztette a pálcáját, épp csak annyira, hogy az most nem Harry torkára, hanem a mellkasára mutatott.
- Először is a szemüveg. Aztán az a heg a homlokodon. Nagy erejű, gonosz átok hagy ilyet. Nem én csináltam, más meg nem merné megpróbálni. Na és ezek a göncök! Nem igazán vagyok tisztában a mugli divattal, de nem hiszem, hogy ez a népszerű manapság – Harry végignézett magán: a köpeny alatt azokat a jobb napokat látott rongyokat viselte, amiket egykor Vernon bácsi és Dudley hordott. – ha meg nem az, Potter nem venné föl. Azonkívül – Piton elgondolkozva ráncolta a homlokát – a szemed zöld. Az övé, ha jól emlékszem, sötétebb, talán barna. Néhány kellemetlen incidens során volt lehetőségem közelebbről is tanulmányozni az arcát.
- Értem.
- Remek. Akkor volnál szíves te is válaszolni az én kérdésemre?
Harry, ha választhat, nem tette volna. Nem találta túl jó ötletnek épp Pitont beavatni a titkába, de a pálca, ami még mindig sakkban tartotta hatásos érvnek bizonyult. Sóhajtott.
- A nevem Harry Potter. James fia vagyok. A jövőből, nagyjából – végigmérte Pitont – húsz évvel későbbről kerültem ide.
Feszülten várta a fiú reakcióját. Arra számított, hogy a „jövőből jöttem”-szöveg hallatán, ami olyan gyakran szerepelt Dudley imádott filmjeiben, Pitonból kitör a nevetés, vagy ami rosszabb, azt hiszi, csak szórakozik vele és megátkozza.
- Hogyan? – Piton leeresztette a pálcáját.
Harry meglepődött és fel se fogta igazán a kérdést.
- Hogyan kerültél ide? – ismételte a másik türelmetlenül.
- Sejtelmem sincs. A családommal akartam lenni. Erre gondoltam. Dühös voltam… És egyszer csak itt találtam magam.
Piton az állát dörzsölte:
- Érdekes.
- Figyelj! Beszélnem kell Dumbledore-ral. Neki biztos lesz valami ötlete.
A másik fiú határozottan megrázta a fejét.
- Nem jó…
- Tudom a jelszót – szakította félbe Harry. – Illetve ki tudom találni.
- Nem azért. Az igazgató nincs az iskolában. Két napja nem láttam az étkezéseknél.
Harry vállai csalódottan megereszkedtek. Mégis kitől kaphatna akkor segítséget? Talán meg kéne keresnie az apját és Siriust… A gondolat felvillanyozta. Na jó, nem valószínű, hogy tudnak bármit is kezdeni a problémával, de legalább láthatná őket, meg Lupint, esetleg Lilyt is.
- El kéne magyaráznod ezt-azt – szólalt meg Piton váratlanul. – Van a kastélyban olyan hely, ahol egész biztosan senki nem zavar meg minket? – nyugtalanul pislogott a folyosó bejárata felé. – Potter meg az ölebei talán említettek neked valamit.
Harry figyelmen kívül hagyta az utolsó megjegyzést és rövid töprengés után a Szükség Szobáját javasolta. Piton, az arckifejezéséből ítélve eddig nem hallott róla.
- Ha jól értettem – lépett Harry mellé az egyelőre üres kőfal előtt (addig néhány méterrel lemaradva követte, mondván az nem kelt feltűnést) – a Szoba azzá változik, amit kívánsz tőle.
- Pontosan.
- Ez esetben – ragadta meg a fiú karját, mielőtt Harry járkálni kezdett volna – gondolj arra is, hogy napokig, sőt valószínűleg hetekig kell majd itt maradnod!
Harry kelletlenül bólintott - nem volt nagy öröm épp Pitonnak igazat adni – és ennek megfelelően alakította a kérését. A harmadik forduló után megjelent az ajtó, a leendő professzor őszinte ámulatára. Ez bosszantotta Harryt. Mégis mire számított? Hogy a Szoba csak az ő képzeletében létezik?
- Szóval ilyen lehet a Griffendél klubhelyisége – jegyezte meg a mardekáros, mikor körbenézett odabent. Harry kénytelen volt – megint – egyetérteni vele.
- Mindig is érdekelt, hogy nézhet ki. Persze azért álmatlan éjszakákat nem okozott – tette hozzá gyorsan.
Harry nem figyelt rá. Fáradtan huppant az egyik vörös fotelbe. Eszébe jutott, hogy „odahaza” tulajdonképpen éjszaka volt és a szervezete, ami még nem alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz – mintha másik időzónába került volna – követelte az alvást.
- Mondd gyorsan, mit akarsz! Találkoznom kell a szüleimmel és Siriusszal.
Piton megvetően felhorkant.
- Azt felejtsd el! Egyébként se nagy élmény. Otthon amúgy is láthatod őket elégszer.
Harry keze ökölbe szorult, de gyorsan emlékeztette magát, hogy az a Perselus Piton, aki előtte áll, nem tudhatja, mi fog történni a családjával, és ő nem is szándékozott ezt megosztani vele. Helyette egy kérdést tett fel:
- Akkor mit kéne csinálnom?
- Ez nagyon úgy hangzott, mint egy segélykérés – jegyezte meg Piton gúnyos kárörömmel.
„- A fenébe is! – gondolta Harry. – Tényleg úgy hangzott.”
- Először is: ki kell találnunk, pontosan mi történt. Hogy miért vagy itt – Piton összefont karokkal sétálgatott fel-alá és teljesen belemerült a magyarázatba. – Nem beszélhetsz senki mással, főleg apáddal, meg a bandájával nem! Úgyis arra gondolnának, egy mardekáros próbálja átverni őket, és a lelket is kiátkoznák belőled, mielőtt kimondod: Roxfort. Vagy ha valami csoda folytán végighallgatnak és hisznek neked, ők képtelenek lennének kezelni egy ilyen helyzetet. Egyszerűen túl ostobák, túl felelőtlenek.
- Na és te? – szólt közbe Harry gúnyosan.
- Én meg tudom oldani – bólogatott Piton komolyan. - Csak időbe telik.
A fiú furcsamód jókedvűnek tűnt. Harry nem tudhatta, de Piton imádta a nehéz, kreativitást kívánó feladatokat, és ez mostani pontosan ilyen volt, így lelkesen vetette magát a megoldás nyomába, mintha egy különösen izgalmas bájitalon dolgozott volna.
- Kuksoljak itt heteken keresztül?
- Úgyse tennéd. Szerintem semmi akadálya, hogy járkálj a kastélyban, ha betartod a szabályokat.
Nem fejtette ki, mire gondol, de Harry el tudta képzelni és megvolt róla a véleménye. Jelenleg viszont nem volt kedve vitatkozni.
- Csak – Piton félrebillentett fejjel nézte, zsíros haja az arcába hullott. – álcáznunk kell téged. Várj itt, amíg visszajövök!
Ezt szükségtelenvolt mondania, Harry egyébként is túl kimerült volt, és nemcsak fizikailag.
A fiú hamar visszaért. A kezében egy bájitalos fiolát szorongatott és a táskájából gyűrött, kopott talárt rángatott elő.
- Mardekáros? – Harry elhúzta a száját.
- Mással nem tudok szolgálni.
Eléje lépett és a kezébe nyomta az üvegcsét.
- Idd ki! – Harry gyanakodva vette át tőle. – Saját fejlesztés.
Harry bármit inkább megivott volna, mint Piton saját fejlesztésű bájitalát. A másik fiú leolvashatta ezt az arcáról. Odahúzott egy fotelt és leült vele szembe.
- Nem méreg. Csak az arcvonásaidat változtatja meg. Jobb, mint bármilyen bűbáj, vagy más főzet. Nem egyetlen, konkrét személy külsejét kell felvenned és a hatása hosszan tart. Persze elkészítettem az ellenszerét is – igyekezett megnyugtatni. – Annyi a dolgod, hogy elképzelsz egy arcot, és erősen koncentrálsz rá.
Harry lehunyta a szemét – így könnyebb volt -, aztán felhajtotta a bájitalt. Az érzés ismerős volt, csak valamivel enyhébb, mint a Százfűlé-főzet esetében, mivel ezúttal kizárólag az arca alakult át. Mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Piton elégedetten vigyorog.
- Kicsit még finomítani kell az összetételen. (Harry felnyögött.) De így is tökéletesen működött. Nézd meg! – bíztatta.
Harry felállt és bizonytalan léptekkel – kicsit szédült, ami valószínűleg a bájital mellékhatása volt – a falon függő ezüsttükörhöz sétált. Barnahajú, barnaszemű fiú nézett vissza rá.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
