Luthien Lovemagic Oldala

Pontatlan idézet Monty Pythonéktól (jé, Piton): nézõi levél: Jó napot, úgy hallottam, van egy meleg a Monty Python-gárdában. Válasz: már kiderítettük, ki az, kivégzésérõl gondoskodunk. -- Ez csak arról jutott eszembe, hogy ebben a részben önmagamat is kivégeztem, bár nem egészen slash-írói tevékenységem miatt... Hermione egyre zavartabb, ám olykor meglepõen természetesen viselkedik - kezdi megszokni a zavartságot. Harry feloldódik Bressac közelében, de nem annak a bájitalnak köszönhetõen, amit a tanár itat vele... Ron pedig... Ron in medias res. Ron eseményeibe jól belevágunk. Birizgáljuk csak meg egy kicsit a Weasley családot!

Numero 11

- Mit mondott? Mi tartott ilyen sokáig? – pattogott Ron, holott épp bûbájtanon ültek.
- Hogy mondta, Mr Weasley? – érdeklõdött Flitwick professzor.
- Hogy Mi a golymók?, Hogy kell lebegtetni?” – vigyorodott el a srác, aki idén már tényleg nem volt komplett. Nem érhetett a bátyjai nyomába, de egyre erõteljesebb kísérletei voltak ez irányban.
- Muszáj most válaszolnom? – suttogta vissza Hermione, és jelzésszerûen Flitwickre pillantott. Talán hihetetlenül hangzik, de Hermione Granger még soha életében nem sutyorgott össze-vissza egyik tanórán sem, pedig már 18 éves volt. Tényleg, õ mért nem kap soha semmit szülinapjára? Látta valaki a kis Pottert valaha is ajándékot csomagolni? (Mindig csak Harryét kell észrevenni, pedig az július végén van, és olyankor senki sem üzemképes.)

Ron visszabámult. Mint már mondtuk, idén õ is megváltozott. Vagy a múlt nyáron. Vagy az elmúlt percben. Ki tudja. Na figyelj, kedves olvasó, ha nyugodtan akarsz aludni ma este, ezt nem olvasod tovább.

Én figyelmeztettelek.

Következzék Ronald Weasley tetemes jellemfejlõdése.

Egyszer, még ’69-ben... Ó, nem, olyan élményei még nem voltak. Szóval, kezdjük Ádámnál és Évánál, vagyis Arthurnál és Mollynál. Szegény Roni, jól elkényeztették ám! Csak ígéretes génállománya apai részlegének köszönhetõ, hogy még nem hízott virsliszerûre, mint egy varázsvilágbeli Micimackó. (Na igen, ezt a helyet Dudleynak tartottuk fenn. Hirdetés vége.)

Amint láttátok, elég eldugott helyen nyomul a családi birtokuk. (Hm... Vajon milyen hangsúllyal ejtené ki ezt a szót Mr Malfoy, ha tudná, hogy Weasley-ékrõl van szó? Hagrid ,,házát” is csúnyán megkritizálta... Az õ arany lelkének fejlõdéstörténetérõl késõbb. Jut eszembe: ,,Arany szívem!” – csapta össze a kezét Molly anyukája, mikor a kis Luci-buci belépett a bálterembe. De megölelni már nem volt bátorsága, mert a kígyós játékbotja már akkor is vele volt.)
Nos, visszakanyarodva heted-hét országhoz, ez az eldugott kis birtok nem nagyon bõvelkedett lányokban. Lányok: ez a szó a drága, édes mamit juttatta a kis Ronald eszébe, valahányszor véletlenül hallgatózott és ilyen csúnyát hallott. Sokáig még Fred és George is hiába próbálta tájékoztatni a dolog nagyvilági állásáról; arról az állásról pedig csak jóval késõbb, az elsõ homokvára felépítése után tudta meg, mi is valójában. Az ikrek azonban kitartóak voltak: tízéves korára Ronci-Monci már megtanulta, hogy nem minden nõnemû egyed az anyukája, és a fennmaradó nagy többség sem feltétlenül a nagyi.

A következõ nagy ugrást Roxfort jelentette. Ginnyt kifelejtjük. Szegény pára, számára soha nem volt lány, és nem is lesz, Ronald barátunk pedig utolsó leheletéig õrizni fogja húga – szerinte - elmaradhatatlan erényét. Nem engedi járni senkivel. (,,Mert õ a húgom” – mondta szerényen, mikor együtt átvették A Legvarázslatosabb Szûz mellékszerepéért járó díjat. ,,Köszönet anyunak, apunak, a világbékének és Voldemortnak!”)

Roxfort. A csodák világa. Ahol elsõben Harry Potter az álmennyezetet, Ronald Weasley pedig az ellenkezõ nemûeket lesi. Elvégre õ már megszokta az ilyen parlagi varázslatokat; a rendes furcsaságokat, Patilékat sem bámulhatta, látott már ikret eleget. Így hát marad Hermione Granger. Személyében megtalálta az elsõ lányt, akit utálni lehet. Aztán rárak pár évet és mellet, s végül hatodévben abbahagyja a várakozást, és elkezd akciózni. Ami a Miss bosszantását foglalja magában.

Lavender Brown. Ron mindig is vonzódott a barna pulcsijához. Igaz, Lavenderre nincs ráhímezve a szép nagy R betû; de ez mellékes, ha megnézzük, mi minden más foglalt helyet a testén. Roni megpróbált ezek közé tartozni. Csakis Hermione kedvéért.

S végül, elérkeztünk Ronald Weasley tartalmas nemi életének utolsó sorához.

Pont.

A teljes életmû megtekinthetõ a www.balekvagyokponthu webcímen. A minõséget szavatolja Gilderoy Lochart, hivatásos bestseller-író, és Susan Kreber, hivnegatív zeller-író. (Szeret zöldségeket írni. Nem új mûfaj.)

A tartalmas kötet utolsó sora egyben magában rejti a következõt is (a ,,pont” sok mindent jelenthet). Esetünkben valószínûleg Hermione újabb és ezúttal rendkívül módszeres bosszantását hivatja jelenteni a la Ronald. Ron barátunknak ugyanis a bosszantás szó egyet jelent az udvarlással. Még a homokozóban tanulta, mikor Fredék bürrögtek és feldöntötték a várát, közben meg néha meséltek Roxfortról.
(Kérdés, Ronald megváltozott-e azóta. És kérdés, hogy jelentékenyen-e, ha igen? Az életrajzkutató bármikor jelentkezhet. A mondatelemzõ is. - Nézzük át: ez a mondat rossz! ,,Jelentékenyen-e, ha igen”? Hol tanult ez stilisztikát? Tanár úr kérem, én nem tanultam. Tudom. – Én is tudom, te mesüge.)

Ott tartottunk, még az õskorban, Ádám és Éva és Molly és Arthur elõtt (most nem teszem betûrendbe, mert lefagyna a rendszer), hogy Ron visszabámult. Mint már tudjuk, ez az õ villogó kis képernyõjén egyet jelentett a célpont heves körüludvarlásával. Hermione, a kis piros pont a Weasley-i érzékelés orrán, visszabámult. A kontaktus létrejött. Hagyjuk is õket kettesben...

Bûbájtan óra. Után. Nagyon.

Másnap Harry vigyorogva rótta a folyosókat. Hangulata mit sem változott azóta, mióta megtudta, hogy kedvenc halálos ellensége nincs többé. Újra és újra kimondta magában a nevét, aztán valami érthetetlen okból félhangosan skandálgatta, hogy RIP, RIP, RIP. (Valami finnugor induló lehetett.) Idõnként átváltott HIP-HIP-HIP-re, amit az egyre bõvülõ közönség csak díjazni tudott, mert így legalább sejtettek valamit abból, mire gondolhat szegény Harry.

Hermione lépett közbe, oldalán az elmaradhatatlan balga-lovaggal; lerángatták a színpadról barátjukat, és gyorsan kerestek egy színfalat, ami mögé elbújhatnak. Úgy esett, hogy Hermionénak már hiányzott az a jellegzetes teazamat, amiben Bressac professzornál része volt; így hát az SVK tanár rezidenciája felé vették útjukat. Ilyet nem találtak, csak a szobáját, de minden mindegy alapon ez is megfelelt.

Útközben Harry ellelkendezte Ronnak, mi történt Pitonnal. Ron ásított, mert már kábé nyolcszor hallotta. Hermione majdnem el is aludt, mert õ az eredeti elõadáson is ott volt. Csak Bressac maradt éber, õ is azért, mert nem Harry közelében tartózkodott. Még.

D-ZS-ZS-ZS. Nagy dördüléssel (mintha egy szék esett volna le Albusszal együtt a toronyból) helyreállt a rendes cselekmény. A narrátort megfojtottuk, más, arra hivatottabb személy vette át a helyét. Tehát:

- Professzor! – Hermione udvariasan kopogott a nehéz tölgyfaajtón. És ha ez még nem lett volna elég, be is kiabált, ennek folyománya lett ez imént idézett hangsor.
- Tessék! – Dalville vidám hangja odabentrõl. Hermione óvatosan lenyomta a kilincset. Nem nyílt.
- Professzor! – kiáltotta ismét, hátha nagyobb sikere lesz. De nem tapsolták vissza.
- Tessék! – mondta a tanár, ezúttal közelebbrõl.
- Ej, nyisd már! – morogta Ron, és odanyomott egy Alohomorát. – Ha Tessék-et mondanak, bemehetsz! – magyarázta a meghökkent lánynak.
- Ezek szerint a kilinccsel való ajtónyitás csak a mugliknál szokás? Ha itt azt mondja, tessék, jogom van lealohomorázni az ajtót? – kérdezte Hermione.
- Igen. – Bressac állt az ajtóban. – Bár ezt most együtt hajtottuk végre... A kilincsmegragadós részét átvállaltam, mivel maguk csak toporognak itt. Történt valami?
Harry máris nyomakodott befelé, mint aki itt lakik.

- Meséljen még, tanár úr – mondta áhítatosan. – Tudni szeretném, mi történt pontosan.

Bressac is beljebb lépett, és egyetlen kézmozdulattal maga után invitálta a maradék két küszöbkoptatót. – Hát – kezdte. – Reggelire sütõtöklét ittam. Aztán megtartottam az óráimat. Néha elmentem vécére. Most pedig itt vagyok. Ennél pontosabban nem is érdemes körülírni.

- Azt hiszem, Harry a Pitonnal történtekre céloz, tanár úr – mosolygott Hermione, Potter hivatalos ,,translator”-a. (Ez biztos nem a lator kifejezésbõl származik.)

- Ááá – konstatálta derûsen a férfi. – Nos, gondolom, az õ napjai is valahogy így peregtek, mielõtt úgy döntött, hogy illegálkodik kicsit.

- Illegálkodik kicsit?! – döbbent meg Harry, és felborította a teáskancsót. – Megölte Dumbledore-t!

- Igen, igen, már hallottam az ügyrõl – sóhajtotta Dalville. – Kellemetlen eset. Amint tudok, összegyûjtök róla minden újságcikket.

Harry továbbra is értetlenül bámult a tanárra, míg Ron, aki néha azért figyelt órán, és már kezdte megszokni Bressac furcsa humorát, inkább a festményeket nézegette a falon. (Stilisztikai hiba! Nem Ron volt a falon, csak a festmények! – a szerk.)

- Tanár úr – próbálkozott Hermione is. – Tényleg szeretnénk többet megtudni az ügyrõl.
Ami nem volt igaz, mert a lányt pillanatnyilag még Bressac lábmérete is jobban érdekelte, mint Piton halálának részletei. Hm... méretet mondtam? Ó igen. Sokkal jobban.

- Nincs mit mondanom – vont vállat a tanár. – De azért üljenek le, foglaljanak helyet. Nemrég fõztem egy kis idegnyugtatót, nagyon jó a munkahelyi stressz ellen. – A biztonság kedvéért az asztala melletti fotelre mutatott, hátha a tanulók nem tudják, mire való az ilyesmi.

Egy gyors pálcabiccentés, és máris három kis fotel állt a szobában; aztán még egy, és már négy. (Mert Bressac nem tud számolni.)

Harry gyors léptekkel az asztalhoz sietett. Hermione tûnõdve követte, és most elõször Ron arcán is átsuhant valami gondolat-gyanús dolog. De azért mindhárman leültek, és néhány másodpercen belül Bressac is helyet foglalt köztük, egy tálca bögrével és egy kancsóval egyensúlyozva. Hermione, mint mindig, most is megcsodálta, mennyire nem remeg a keze, ha szükség van rá.

- Nos, Harry – fordult tanítványa felé Bressac. – Mit akarsz tudni?
- Hogy... például, hogy milyen indíttatásból nyomoztak ellene. Tanár úr – tette hozzá gyorsan a fiú.
- Gyilkosság vádjával körözték – felelte magától értetõdõen a férfi.
- És hogyan sikerült a nyomára bukkanniuk?... Tanár úr.
- Miért mondod mindig, hogy tanár úr? – csodálkozott a Tanár úr. – Elkövettem valamit?

- Ó – lehelte Hermione. – Ez még Piton pro... Piton szokása volt, hogy belénk verte azt, hogy mindig, ha megszólítjuk valamilyen okból, hozzá kell tennünk, hogy tanár úr. Tanár úr.
- És izé... azóta nem sikerült leszoknunk róla – mormolta Ron. - Tanár úr.

- Most, hogy együtt teázunk, szólíthattok Bressie-nek is – ajánlotta somolyogva Bressac. – Vagy még jobb ötletem van: pontnak. Tudjátok, a pont a mondat végén. Ne tegyetek utána semmit. Csak azt mondjátok, amit mondani akartok.

Harry meghatódott. – Ez kedves öntõl, tanár úr.

Mind a négyen felnevettek. Végre feloldódott bennük az a feszültség, ami már hónapos óta kergette a varázsnépet a mágikus ambulanciára. Végül, mikor már a könnyeiket törölgették, Dalville még mindig vigyorogva megjegyezte:

- Azt hiszem, Piton kínhaláláról akartál kérdezni, Harry.

Ledermedtek, végignéztek egymáson, majd megállapították, hogy ez egy kicsit groteszk volt. Aztán Harry derûsen folytatta:

- Igen. Azt szeretném tudni, szenvedett-e?

- Sajnálom, Harry. Nem. Sõt: élvezte. Ott voltál a múltkori órámon?

A fiú lehajtotta a fejét.

- Mind erre vágyunk – tette hozzá áhítatosan Bressac. – Szex közben meghalni. Egy férfi sem kívánhat szebb véget.

Egy perc ünnepélyes gyászszünetet tartottak, mígnem Hermione fulladozni nem kezdett a tesztoszteron szagú levegõben.
- Ó, elnézést, kisasszony – nézett rá Bressac. – Természetesen reméljük, hogy önre is ez a vég vár.

Ennyi kedvességre már Hermione sem tudott mit mondani. Szépen megköszönte hát a vendéglátást, és a bájitaltan házijára hivatkozva kifordult az ajtón.