|
10.rész
2007.02.15. 10:52
Szükséges alapszituáció: az SVK professzor óra után felkiált: Miss Granger! Magával még beszédem van! - Az már talán nem alap, hogy Pottert is marasztalja; de a hab a tortán az, hogy Piton is szóba kerül. És hogy mik azok a keverények? Csodás talány...
10
Másnap SVK óra után Hermione szokás szerint igen lassan rendezgette könyveit az asztalon. Úgy tervezte, mivel különlegesebb, mint a többiek, Dalville feltétlenül hozzá fog odalépni, nem ahhoz a hat méteres sorhoz, ami a tanári asztal mögött várta.
Bressac professzor kényelmes mozdulatokkal lekászálódott az első padról, amin üldögélve az imént még a halálos kimenetelű átkokról regélt ábrándos szemekkel. A háta mögé pillantott; felmérte a kínálatot, majd visszatartva a szemforgatást, ajakelhúzást és szemöldökfelvonások egész arzenálját – Parvati Patilhoz sietett.
Parvati Patil az első volt a sorban. Éppen arra gondolt, mi lenne, ha…, mikor hirtelen Ha lett, és odalépett hozzá Dalville. A lány ujjongva üdvözölte a tanárbácsit, majd gyorsan átváltott a Szende Szemek funkcióra. Ujján csúnya vágás éktelenkedett; mint mondta, valami furcsa kisülés okozta, mikor a minap a szobájában SVK-ra gyakorolta a kevésbé közismert fekete mágiás átkokat.
A mögötte álló Seamus is ugyanezt bizonygatta – magáról. Ő a hajára mutogatott nagy hévvel, amely egyenletes Lochart-fürtökben göndör-bodorodott vállaira. Állítása szerint Dean váratlanul visszaátkozta, mikor ő egy Harrytől tanult TopSecret–bűbájt gyakorolt rajta.
- Micsoda aljas húzás – vigyorodott el hamiskásan Dalville, és a galád elkövetőre pillantott. – Nagyon csúnya dolog védekezni, ha megtámadnak, Dean…
- Nem értem – somolygott vissza a fiú. – Anyukám mindig azt mondogatta, hogy a védekezés nagyon fontos.
- Anyukádnak igaza volt, Dean – bólogatott egyetértően a tanár. – Ugyebár nem akarjuk, hogy jövőre csak miattad még egy házat kelljen nyitni…
- Járhatnának Roxmorts-oviba… - elmélkedett Dean, és eltért a tárgytól.
- Ha lenne Roxmortsban óvoda – felelte Dalville, és ő is eltért a tárgytól.
- Khmm. – Miss Patil az ujjával óvatosan megbökte a tanár úr hátát, majd lenézett, és észrevette, hogy a sebesült ujjával intézkedik. – Auuu – nyögött fel elkésve, de Dalville mosolyát már nem tudta megelőzni.
- Lássuk csak – sóhajtott komoly képet vágva a férfi. – Azt hiszem, ezt a gyógyírt már hatéves koromban is tudtam… - Azzal finoman megragadta a lány kezét, és tulajdon mellényébe törölgetve leszedte a kérdéses területről a vörös festéket. – Suvickus – mutatott az elszíneződött ruhadarabra, majd Seamus hajára függesztette tekintetét, csak hogy ne lássa Miss Patil kielégült képét.
- Sajnálom, fiatalúr, de kozmetikát egyelőre nem tartok fenn, és nem is áll szándékomban. Még kevésbé fodrászatot… - hajolt meg tiszteletteljesen a fiú előtt, s a következő klienshez fordult.
Hermione tehát tévedett. Nem volt elég különleges. Halkan felsóhajtott, és az utolsó könyvtári könyvet is a táskájába süllyesztette.
Mindig tartott magánál néhányat, csak hogy körülményesebb legyen óra után elpakolni. (Imázsfenntartás, nemdebár?)
Bánatosan felkászálódott a székről, és elindult az ajtó felé. Magában sűrű imákat mormolt, a lelkiismeretével pörölt (Hé, nem igaz, hogy már tizenhat évesen a férfiakkal törődsz! Hé, várjunk csak! Férfiakkal?!... Te becsaptál engem! Azt mondtad, fiú! Ez túl öreg hoz… - Kuss! – felelte gondolatban Hermione, és lőn. ); valamint megpróbált közelebb húzódni Ronhoz és Harryhez, hogy úgy tűnjön, van nemi élete. Közben hangtalanul visszaszámolt, hátha… hátha.
Négy, három…
- Hermione, ugye megírtad a…
- Fogd be, Ron! Hívást várok! Akarom mondani, aha!
Kettő, egy…
- Mostanában olyan furcsa vagy… Megsértődtél ránk? Tudod, hogy azzal csak viccelünk, hogy… tudod…
Nulla, mínusz egy, minusz kettő, és fél, és hatvan százalék, és három-ötöd…
- Miss Granger! (,,Ahhh. ”) És Potter! Kérem, várjanak még egy kicsit, beszédem van magukkal!
Az égi hang elhallgatott, és pár percig tovább foglalkozott Pansy Parkinson bőrbántalmaival.
A tömeg lassan akart oszlani, de mivel közé lőttek, a hullák kénytelenek voltak engedelmeskedni a természet előírásainak. Miután az utolsó szag – vagyis hang – is elült, s az ajtó becsukódott a kíváncsi és most már igencsak féltékeny Parvati mögött, Dalville kétfős közönségéhez fordult.
- Harry…
Harry és Hermione ebben a pillanatban rájöttek, hogy a tanár hol tegezi, hol magázza a diákokat, csak hogy összezavarja őket. Páratlan kegyetlenségre vall.
- Harry, rámnéznél végre? Köszike. Nos… - Bressac már nem tudta megállni, újrakezdte az ünnepi felvonulást. A padok között lavírozva folytatta mondókáját. -… ez igen kényes ügy. Miss Granger említette, hogy szükséged van némi… hm… információra. (Pszichológiai tanácsadásra, javította ki gondolatban.)
Harry szemei tágra nyíltak, és megszokott unott tekintetét gyorsan lecserélte valami érdeklődőbbre. – Igen? – suttogta, és Dumbledore-ra gondolt.
- Dumbledore-ra gondolok. Nos, büszkén jelentem, hogy a gyilkosát elkapták. De légy szíves, ne terjeszd, mert akkor mások is tudni akarják, és fogják is, ha elmondod.
Néha még mindig kétséges volt, hat-e az az anyanyelv-bűbáj.
- Tárgyalás nélkül börtönbe akarták zárni, de sajna, a keverények előbb értek oda. Az ügy elég kínos, hiszen az auroroknak jobban kellett volna ügyelniük arra a néhány kósza példányra.
- A… a micsodák? – vágott közbe értetlenül Hermione. Annyira szokatlan volt tőle ez a hangsúly, hogy Dalville rámeredt, Harry pedig olyan nagyot csalódott, hogy lehorgasztotta a fejét, és ismét Dumbledore-ra gondolt.
- Hermione, túl sok felvilágosító könyvet olvasol – szólalt meg jóindulatúan Bressac. – Nem a micsodák, a keverények.
- Ó. – Hermione most épp a Káma Szútrából idézett. Vagy a PlayGrangerből. Mindegy.
- Szerintem azt nem érti, mik azok a keverények – szúrta közbe Harry, akinek feltűnően sokat fejlődött az értelme a nyár óta.
- Á – idézett Dalville is kedvenc magazinjából, majd átment tanári üzemmódba. – A keverények olyan, legalább két állatfajt egyesítő teremtmények, melyeknek szolgálataira egyes afrikai minisztériumok igényt tartanak.
- Hogy jön ez Pitonhoz? – érdeklődött diszkréten Hermione, és elhúzta a száját.
- Csak úgy, hogy ők végezték ki. Na, menjenek órára – legyintett derűsen Bressac, és visszasétált a tanári asztalhoz.
- De tanár úr! – hangzott fel a vádló hangú kórus. – Milyen lények ezek, és hogyan, mikor, miért? – folytatta Harry. Olyan kíváncsi lett hirtelen, mint még soha Dalville órái során, így a férfi örömében felült az asztalra, és összeterelte a gondolatait.
- Segítik az ottani büntetés-végrehajtók munkáját. Tudják, maguknál vannak a demenék, náluk meg a keverények.
- Dementorok. – Így Hermione.
- Nem. Keverények – jelentette ki Bressac. – Ezek olyan megtermett kis izék, bocsánat, megtermett nagy izék. Brazíliából importált kelta macskákból, és jobbára közönséges afrikai orrszavúakból lettek kitenyésztve. Bár... adódnak köztük furcsább eredetű keverékek is, a méretük, formájuk ettől függ; mindenesetre a Macska az alapanyag.
A két diák lázasan bólogatott, és várta a csodás konklúziót.
- Minden példány állami tulajdonban áll, és mindegyik sokkal nagyobb testű, mint maga a Macska. A bűnözők kézre kerítésére és őrzésére használják őket, mivel a furfang és a sajátos bűbáj mellett a testi erő is sajátosságuk. Börtönöket is őriznek, főleg a vélával keresztezettek. Megvallom őszintén, szívesen kerülnék afrikai varázsbörtönbe – heherészett Dalville. – Állítólag roppant csinosak tudnak lenni, ha akarnak…
Harry megköszörülte a torkát, ami jelen pillanatban azt jelentette: a lényeget, Sir!
- Nos, a nyomozó alkatú példányokkal kutatják fel a körözött rosszfiúkat – és lányokat. – pillantott Hermionéra, mintha effajta fényes jövőt jósolna neki. – Arcképet és, ha rendelkezésre áll, szagmintákat táplálnak beléjük, és kezdődhez a vadászat. – Itt felcsillant a szeme. – Nos, bátran kijelenthetjük, hogy ez az esemény az üldözött bűnöző számára is legalább olyan izgalmas, mint a minisztériumi dolgozóknak.
- A történet végét már ismeritek. A Macska módszerével foglyul ejtik az áldozatot, legyengítik, és a gazdájukhoz viszik. Minden bűnüldöző beosztottnak van ugyanis egy saját keverénye – ő gondoskodik róla, ő eteti, szállást ad neki, és betanítja. Nos, Piton esetében megtörtént az, ami száz bűnöző esetében legfeljebb ha kétszer esik meg – nem volt jól beidomítva a keverény…
- Meghalt? – Harry nem tudta visszafojtani mosolyát. Dalville fürkészően ránézett, és rosszul leplezett vigyorral válaszolt.
- Meg. Az állat valamiért fontosnak tarthatta, hogy túlságosan sokáig gyengítse. Bár lehetséges, hogy szándékosan ölte meg, nem tudom. Mindenesetre enyém a hálás feladat, hogy közöljem a hírt az itteni minisztériummal. Az illető afrikai országgal ugyanis, mint a francia minisztérium külföldi ügyeiért felelős titkára, én tartom a kapcsolatot. Eldugott kis poszt, de olykor kapunk néhány szaftos pletykát…
Harry a többit már nem is hallotta. Hangos örömkiáltást hallatott, és kirohant az ajtón.
- Rég láttam ilyen felszabadultan boldognak – jegyezte meg Hermione, és kerülte tanára tekintetét.
- Ami engem illet, én még soha – válaszolta gunyorosan a férfi. – Ejj, más halálhírén csámcsogni nem szép dolog, mi lesz ebből a fiúból… Még jó, hogy nem igaz az egész.
- Micsoda? – kapta fel a fejét a lány. – Piton nem halt meg?
- Kisasszony, akkor hallottam róla először, mikor tegnap este megemlítette nekem a nevét. Azt se tudom, ki az. Csak azért találtam ki ezt az egészet, hogy Harry megnyugodjon végre, és remélem, erről őt nem fogja értesíteni. Ha már nincsen iskolai pszichológus… - Cinkosan elmosolyodott. Hermione némi habozás után viszonozta a mosolyt.
- Akkor… nem is léteznek keverények? – tette fel a kérdést bátortalanul.
- Óó, dehogynem. Mondtam én, hogy szívesen kerülnék varázsbörtönbe Afrikában… - kacsintott a férfi. – Nagy kár, hogy nem is vagyok francia külügytitkár – jegyezte meg álmodozva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
