|
8.rész
2007.02.15. 10:50
Hermione kénytelen rettegésben eltölteni az estét: érzékei férfit jeleznek... De nem, még nem szabad gondolnunk erre. Ők biztos nem éreznek így! Kijöhetünk az ágy alól! *megnyugszik*
8
Dalville fürkészően végigmérte Hermione Grangert, miközben belékarolt. A lány haja még mindig göndör volt, nem szelídült gyönyörű hullámokká az iskolakezdet második napja óta.
A melle sem nőtt meg tegnap óta, és egyáltalán, semmivel sem lett nőiesebb, mint egy-két hete volt.
Ennek ellenére Dalville tudta, hogy valami megváltozott.
A lánynak vörös volt az orra.
A tanár néhány pillanatig merőn fürkészte Hermione feszült-fáradt arcvonásait, majd hirtelen elhatározással egy bokrokkal övezett területre vezette – aztán lehajolt, és ismét megdobta egy hógolyóval.
- Gyerünk, Miss Granger! Hadd tanítsak magának is valamit! – kiáltotta harciasan. – Támadjon!
Az arcán lévő kisfiús mosoly azt sejttette, hogy nem Voldemort megvadult embere, aki így akarja megvívni a végső csatát – így hát Hermione egy pillanatig gondolkodott csak, hogy vadul belehempergesse-e a hóba, és teletömje a száját – szintén hóval.
Ehelyett inkább lehajolt, és néhány bizonytalan mozdulattal golyót kezdett gyúrni a kezébe vett szemcsés anyagból. A tanár türelmesen várt, mint mikor a gyengébb tanítványainak felzárkózása érdekében lassított egy kicsit.
Hermione egy darabig csak bámulta a szép férfit, akit most készült megtámadni. Eldöntötte, hogy nem okoz neki komolyabb testi sérüléseket, és megölni sem fogja.
Nem is nyílt rá lehetősége, Dalville ugyanis hirtelen bevágódott az egyik bokorba, és eltűnt a szeme elől, vad csatakiáltást hallatva. Hermione ,,na most ellazulok”-tekintettel pillantott utána, és próbálta nem enerváltnak nézni.
A következő pillanatban valami puffant a hátán. Merte remélni, hogy egy hógolyó az. Ma este ugyanis egész ártalmatlannak tűnt ez a harci eszköz.
Amint megfordult, hogy rájöjjön, honnét jött a támadás, újra hátbatámadták – ezúttal is hógolyóval, de majd’ egy tucattal. ,,Mi a fene ez?”, nézett vissza. A férfi ott térdelt mögötte, és olyan lelkes arckifejezéssel hajigálta, hogy öröm volt nézni.
,,Ezek szerint az előbb Vingardiummal irányította mögém a hógolyót, hogy elforduljak és mögém kerülhessen” – szűrte le a tanulságot Hermione. Nem hiába, okos lány volt…
,,De miért akar annyira mögém kerülni?” – Hopsz. Talán mégse…
Úgy döntött, ezúttal jól fog szórakozni. Az előtte térdelő férfi látványa amúgy is izgatta az érzékeit – gyorsan maga is letérdelt, és elkezdte össze-vissza dobálni.
Dalville nevetve védekezett, így a mostanában gyúrt hógolyókon kívül semmi nem született ma este. Hermione sikongva támadott, visszavonult, menekült, s ehhez igazította cselekvéseit a tanár is.
Végül valóban létrejött a hógolyózás – Hermione Granger sikeresen megtanulta az alapokat.
**
- Meghívhatom egy teára? – kacsintott (csupán hangsúlyát tekintve) Dalville tanítványára, miután már visszakísérte az előcsarnokba.
- Jó forró lesz – ígérte, mikor meglátta a bizonytalanságot Hermione arcán.
A lány elpirult, de mivel eddig is vörös volt az arca a kastély hirtelen jött meleg levegőjétől, ez szerencsére nem látszott, és nem ingerelte tanárát arra, hogy megrontsa.
- Elfogadom – sóhajtotta. – De csak akkor, ha elismeri: én győztem!
Dalville végigmérte és elvigyorodott. – Hm… Azt hittem, még külön leckéket kell majd adnom önnek… De ebben az esetben hirdettessék ki, hogy maga mérföldekkel jobban hógolyózik, mint én. Ezennel szeretném tehát arra kérni, hogy maga adjon nekem különórákat.
- Megint eltúlozza - mosolyodott el Hermione. – Nem kéne elindulnunk a szobája felé? Csak mert olyan bugyután ácsorgunk itt, csurog rólunk a víz, és már nem tudok mit mondani, úgyhogy be is fejezem ezt a mondatot.
- Ezek után már én sem tudok mit mondani. Meggyőztél – bizonygatta komolyan a tanár. – Menjünk.
Hermionén átfutott a rémület, mikor hirtelen (nagyon-nagyon hirtelen) megértette, hogy legvonzóbb tanára hálószobája felé tart éppen.
Aztán rájött, hogy nem gyilkos a pasi, és korholta magát, amiért ilyen ijedős.
- Miért hanyagolják a barátai? – kérdezte Dalville, könnyedén egyensúlyozva a teával teli bögrét a tenyerén. Zöld szemei különösebb rászegeződés és egyéb bántalmazás nélkül pihentek meg a lányon, kizárólag szépirodalmi értelemben.
- Nem is tudom… - lehelte Hermione. Érzékeit egészen feltüzelte a hócsata és a hirtelen jött hőmérséklet-változás.
- Segítek... Összevesztek például? Vagy utálják? Esetleg valami hasonló, pszichológiai atlaszba illő érzelmi káosz?
Együttérzően nézett a lányra, ami megnyugtatta a másikat, egyszersmind el is szomorította, hisz Harryék kiállhatatlanságáról volt szó.
- Semmi ilyesmi… Tudja, Harry még mindig bosszút forral, Ron egy tapló, Ginny meg egyszerűen el van foglalva azzal az örvendetes dologgal, hogy barátja van. – Mikor befejezte, érezte, hogy kissé úgy tűnik, mintha nem szeretné őket…
Dalville is így érzékelhette, mert bátorítóan végigsimított Hermione karján.
- A taplókkal nem lehet mit kezdeni – sóhajtotta. – Erre még én se tudok gyógyírt, pedig van pár személyes tapasztalatom.
- Szintén a baráti kör? – kérdezte kíváncsian Hermione.
- Ó, nem. Általában nem barátkozom azokkal, akik taplók hozzám. Inkább ellenségeknek nevezném őket, de mostanában valahogy nem beszámíthatók még ebben a tisztségben sem. Velem senki sem törődik! – nyüszített fel hirtelen. – Elnézést – tette hozzá komolyan, fapofával.
- Miss Weasley, ha jól sejtem, Mr Weasley legjobb barátjával jár. Hm, egész érdekes lett ez a mondat; micsoda családi összetartás! Szóval... ne várja, hogy Ronald úr boldog legyen – tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy a lány közbe akar vágni.
- De hát miért? Mi a fene baja lehet Ronnak? – Hermione úgy döntött, ha már úgyis lelkiznek, egy könnyel több vagy kevesebb úgysem számít.
- Nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy ő is jár valakivel – vont vállat a tanár. – Képzelje el, milyen nyomasztó érzés lehet: a húgának már van szexuális élete, ráadásul a legjobb barátjával, míg ő, a nagy és erős báty, még mindig egyedül van.
- Nem biztos, hogy Ginnyéknek van szexuális élete – érvelt Hermione. Aztán rádöbbent, hogy kimondta a férfi előtt a szex szót, és lemerevedett.
- Jaj ne – rémült meg a másik. – Ne mondja, hogy maguk így szokták csinálni? Piszok Anglia! Járnak valakivel, szeretnek valakit, és soha nem szeretkeznek? Ez valami anglicista szekta-dolog?
Hermione nem ért rá elpirulni, válaszolnia kellett.
- Miért, csak múlt év végén jöttek össze. Nem hinném, hogy annyira sietnének a dologgal, főleg, mivel Harry…
- Igen? – hajolt előre bátorítóan a másik.
- Harry elég ramaty állapotban van.
- Kifejtené ezt bővebben? Jesszus, a szemem előtt bomlanak szét a tanítványaim, és én még csak nem is tudok róla?!
- Ez nem vicc, tanár úr – utasította rendre Hermione a vigyorgó férfit. Így belegondolva kicsit abszurdnak tűnt a helyzet. Örült, hogy nem hozott magával korbácsot, az lett volna az utolsó csepp az image-szegésben. Ő, amint rendreutasít egy tanárt. Szent Merlin. (Ő meg hogy kerül ide?)
- Harry azóta ki van borulva, hogy… Dumbledore professzor… tudja… - suttogta szomorúan.
- Öhm… az ki? – Dalville érdeklődően felvonta a szemöldökét, és feszülten várt a választ.
- Hogy? – kapta fel a fejét Hermione. – Nem ismeri Albus Dumbledore-t?!
- Bocsánat – rázta a fejét zavartan a fiatal francia. – Nem olvasok bulvárt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
