Luthien Lovemagic Oldala

Az élet tovább folyik. Dalville már-már büntetendõen szexi, Hermione egyelõre (természetesen) érzéketlen, mint egy tuskó, hisz csak az utolsó pillanatban szabad rádöbbennie, hogy szexuálisan vonzódik a tanárhoz. Ron bunkó, mint állat, ahogy ez a mondat is. Harrynek de ja vu érzése lesz SVK-órán, mert megint nem tud semmit, akárcsak élete elsõ bájitaltanán - már megint mindenhol Snape-et látja, szegény gyerek meg fog bolondulni. Ehh, mindegy - nem õ a fõ karakterem, sõt a szerelmi szálak tekintetében tökéletesen nélkülözhetõ. Maximum színt kell váltanom, ha a következõ felvonás a St. Mungóban játszódik majd...

5

Teltek-múltak a napok, és Dalville befolyása nem változott. Talán az okozta, hogy még nem múlt el egészen a nyár; talán a szûk egyenruhák és a bõségesen folydogáló hormonok; de az is lehet, hogy csupán az, hogy nem volt vetélytársa a tanári karban – az idegen és meglepõ jelenségeknek kijáró figyelemmel és a szép férfi tanárok jussával: vágyódó lánytekintetekkel jutalmazták fáradozásait a tudományok és az oktatás terén.

Binns, Flitwick és Hagrid ugyebár nehézkesen vehette volna föl vele a versenyt, nem szólván arról a tényrõl, hogy Roxfort fiúlakosságának nagy része is inkább választotta volna õt szerelmi célokra McGalagony ellenében.

Modora ennek ellenére nem volt negédes – a nekik kijáró távolságtartó tisztelettel bánt a tanulókkal, és nagy ritkán, ha megérintette a kezüket, a piruló érintettel ellentétben õ nem gondolt semmi helytelenre.

Visszatérve Hermionéra: a reggelik voltak a legrosszabbak. Ron már csak azért is vádolgatta a Dalville-lal folyó (valójában nem létezõ) afférokért, mert féltékeny volt. Jó szokásához híven ezt nem nagyon vallotta be.
Harry ideges és ingerlékeny volt, és betegségére az egyetlen gyógyír: Hermionét idegesíteni és felingerelni.
Ginny meg egyszerûen unatkozott.

- Óóó, aláírná a házimat? – nyávogta egy nagyon is Weasley-szerû hang hõsnõnk balján, éppen mikor Dalville belépett a terembe, és egykedvû intésére felkászálódtak a padokból.

- A tieden egy szép B lesz aláírásul – morogta vissza Hermione, és már csak azért is reménykedett, hogy tényleg így legyen.

- B, mint Mr Bûbájos? – suttogta vissza rosszmájúan Ron; Dalville megállt az osztállyal szemben, és pillantása néhány másodpercre megállapodott a fiún.
Zöld szemébõl némi derû és még több lelkesség sugárzott. Már tudott angolul, és úgy tûnt, ezek után a világon semmi nem tudja elkedvetleníteni.

- Miss Patil – sóhajtott fel, mikor elkezdte napi járõrözését a teremben. Sosem tudott nyugton maradni; mindig töltött pár percet az asztalon, de a (számára kötelezõnek tûnõ) ücsörgés letudása után minden alkalommal újabb hadjáratba kezdett.

A megszólított arcán átsuhant egy ravaszkás mosoly, majd átadta helyét valami szimpatikusabbnak szánt mimikai egységnek.

- Hogyan ûzne el egy kelta macskát? - Dalville hangja puhán, dorombolóan hangzott, mint maga a téma.

- Sicc – duruzsolta a lány, és olyan képet vágott, mint aki két perc hat másodperc múlva ráveti magát a tanárra.

- Nagyon jó. Persze a válasz helytelen… Ezen kívül?

Végignézett az osztályon; a vadul jelentkezõ Hermione és a körülötte lévõ ûr tökéletes csendélet volt.

- Potter?

Harry kis híján felhorkant. Ezt még nem is vették! Sõt, még nem is hallott soha ilyen állatról.

Pedig ezek szerint létezik, fõleg mivel Hermione mindent tudni látszik róla.

- Nem tudom, tanár úr – mondta, és hanyag mozdulattal kisimította maga elõtt a pergament. Jegyzetelésre kész.

- Úgy tûnik, Miss Grangeren kívül mindannyian áldozatul esnének neki. Nem a legmeghatóbb mártírhalál, igazán dolgozhatnának egy kicsit, hogy szebb véget érjenek. – Megcsóválta a fejét, és hanyag mosollyal hozzátette: - Bár nem is a legkellemetlenebb.

- Mr Thomas, lövése sincs, milyen halált fog halni? – folytatta somolyogva, és ismét helyet foglalt a tanári asztalon.

- Nem igazán – vont vállat Dean, és vigyorogva Seamusra kacsintott. – Hülyén halnék meg.

- Ez esetben a megállapítás helytálló, Thomas – mosolyodott el Dalville is. - Nem bánom, enyém a kényelmes feladat, hogy beszámolhassak róla önöknek: a kelta macska meglesi magányos áldozatát, vagy kiválasztja a nyájban, s követi, amíg magában nem találja – mikor végre eljön ez a perc, fajtája legszebb példányává változva párosodásra készteti kiszemeltjét, s az a rítus közben menthetetlenül rabjává válik. Akár emberrel is képes ezt megtenni: megvan a képessége rá, hogy a mi alakunkat is felvegye.

- A Macska szexuálisan kimeríti áldozatát, s mikor tökéletesen tehetetlennek találja, orvul elharapja a torkát, és ott helyben el is fogyasztja a szerencsétlent. Arról nem szól a fáma, hogy saját alakjában eszi-e meg, vagy lakmározás elõtt visszaváltozik önmagává – még senki nem számolt be róla, és kutatásra méltatlannak nyilvánították ezt az apróságot.

Dean felemelte a kezét. – Akkor lehet, hogy engem egy gyönyörû nõ képében zabálna fel?
- Vagy egy gyönyörû férfiében – vont vállat hanyag mozdulattal Dalville. Néhány gyerek csúfondárosan elnevette magát, míg Seamus csak huncutul elmosolyodott.

– Állítólag azt is megérzik, kihez vonzódik kiszemeltjük. Ne feledjük, varázslényrõl van szó: még az is lehet, hogy egy ismerõs személy külsejét ölti magára, akihez vonzódsz. Legilimencia, megérzés, ki tudja: ez az õ titkuk.

Ez az óra a késõbbi hetekben számos viccelõdõ megjegyzés alapját képezte. Dean Thomas például napokig úgy tett, mintha rettegne Ginnytõl, Ron pedig több alkalommal is figyelmeztette Hermionét, hogy vigyázzon, ha sötétedés után sétálgatva Dalville váratlanul útját állja, ki tudja, miféle lény rejtõzködik az álca alatt.

És mikor Dalville egy rosszul sikerült dolgozat kiosztása után ránézett Parvatira, és ártatlanul elejtette azt a megjegyzést, hogy ,,Ne nézzen rám így, Miss Patil, nem harapok”, csak õ nem értette, miért tört ki a nevetés mindkét oldalon.