10. Esték a nappaliban

- Akkor játszunk, vagy dumálunk?

Piton odalépett a könyvespolcához, és levett egy ütött-kopott sakktáblát.

- Még anyámé volt – magyarázta, miközben felállította a bábukat a helyükre. – Én leszek a feketével, rendben? – kérdezte meg, mint eddig minden közös játékuk előtt a vámpírkóros időszakokban.

- Naná – nevetett fel most is Hermione, mint mindig. – A maga kedvenc színe!

Fél óra alatt teljesen belemerültek a játékba. Egyikük sem kapkodott, jól megfontoltak előre minden lépést. Amíg a másikra vártak, nem egyszer igyekeztek kizökkenteni partnerüket a koncentrálásból egy-egy megjegyzéssel, vagy lemondó fejcsóválással, esetleg magabiztos vigyorral.

Hermione egy idő után a tálcához nyúlt, és kiszolgálta magát egy csokis keksszel, aminek egy darabkája azonnal a szőnyegen landolt.

- Bocsánat – motyogta tele szájjal. Lemászott az asztal alá, összetakarítani, amivel sikeresen meglökte a sakktáblát, mire több bábu eldőlt.

- Granger, nem tud vigyázni? – förmedt rá Piton tettetett haraggal.

- Bocsánat – nézett fel a lány az asztal alól.

- Mégis, miért nem használja a pálcáját ilyen esetekben? – kérdezte a férfi élesen. – De úgyis tudom, hogy direkt volt az egész, mert éppen totális vesztésre állt!

- Lebuktam – vigyorodott el Hermione, és visszamászott a székére, majd egy pálcaintéssel eltüntette a csokifoltokat. – Új parti? – nézett ártatlan tekintettel partnerére.

Piton felnevetett, és bólintott. Míg Hermione visszaállította a bábukat kiindulási helyzetbe, megszemlélte a tálca tartalmát.

- Direkt, vagy véletlenül hozott savanyúcukorkát, étcsokis fánkot és citromos lepényt? – húzta fel szemöldökét a kínálatot látva.

- Véletlenül – vigyorgott a lány újból, és örült, hogy Piton vette a célzásait. Kívül fanyar, keserű, de belül mindegyik finom.

z

Egy óra múlva Piton kávét főzött, majd precízen fel is szolgálta.

- Hogy issza? Édesen, sok cukorral? – kérdezte vendégét.

- Igen – bólintott a lány, majd fintorgott, látva, hogy Piton simán, üresen hagyja a saját adagját. - Milyen volt a napja? – keresett egy nyugalmas témát. Míg iszogattak, állt a játék, így volt idejük beszélgetni, ő pedig még mindig kissé feszélyezve érezte magát.

Nagy bátorsággal eljött ide, a kígyó barlangjába, mert remélte, hogy jó társaságot talál, de azért még kissé feszélyezte a helyzet. Sok idő telt el azóta, hogy nélkülözték egymás társaságát, így kicsit visszatért a régi tanár-diák viszony. Nem tudott olyan laza lenni, mint szeretett volna.

- Tűrhetően, leszámítva egy unalmas értekezletet – húzta el a férfi a száját.

- Mi volt olyan szörnyű benne?

- Hallgatni a hülyébbnél hülyébb ötleteket. Most is, ez a tanulmányi kirándulás…

- Milyen kirándulás? – kapta fel Hermione a fejét.

- Nem tudja? Akkor lehet, még titok – nyugtatta meg a tanár.

- Naaaa, mondja el, miről van szó! – kérlelte a lány könyörgő hangon.

Piton engedelmesen elmesélte, amit délben hallott. Azt sem felejtette el megemlíteni, hogy ő lesz Hermionéék csoportjának kísérője.

- De hisz ez szuper! – lelkendezett a volt griffendéles, majd gyorsan igyekezett visszafogni magát. – Nem? – kérdezett vissza félénken.

- Hát, nem vágyok ilyen kirándulásra egy rakás fegyelmezetlen diákkal, akik már nagykorúak, azaz nem tilthatok meg nekik egy csomó mindent, de…

- Igen?

- Azt azért nem bánom, hogy legalább ön is abban a csoportban lesz. Végre egy, szinte normálisnak mondható ember ennyi közül…  

- Ki tudja, lehet, hogy én leszek a legrosszabb – cukkolta a lány.

- Akkor majd jól megbüntetem! – fenyegetőzött Piton, mire Hermione fülig vörösödött. Gyorsan úgy tett, mintha semmi sem történt volna, majd folytatták a játékot.

Hermione azon tűnődött, mekkorát változott az élete már megint. Először három éve történt nagy fordulat - amikor otthagyta az iskolát, hogy barátaival Voldemort horcruxai után eredhessen -, most nyáron pedig újabb éles kanyarral egykori ellenségével érzi magát a legjobban.

- Hová megyünk kirándulni? – kérdezősködött újra. Valahogy nem tudott már annyira koncentrálni, hogy ne kapjon ki villámgyorsan.

- Még nem tudom. A különböző csoportok más-más helyre mennek, hogy ne keltsünk olyan nagy feltűnést. Ha szerencsénk van, maradunk Angliában.

- A csoportból mindenkinek van nemzetközi hoppanálási igazolványa – hívta fel a férfi figyelmét a fontos tényre Hermione. – Könnyen eljuthatunk külföldre is.

- Ahogy látom, nagyon izgalomba jött. De miért? Az elmúlt három évben bejárta fél Európát a Sötét Nagyúr nyomában.

- Pont azért. Sohasem volt időm kirándulni, de láttam, milyen csodás helyek vannak világszerte. Ön sohasem szeretett volna világot látni?

- De, régen, amikor olyan fiatal voltam, mint ön. De aztán mindig volt valamilyen kötelességem, ami előbbre való volt, egy ideje meg már eszembe se jutott az egész – húzta el a férfi a száját.

- Pedig most már megtehetné, hiszen a háborúnak vége – bíztatta Hermione.

- Igen, vége – sóhajtott fel, majd hirtelen témát váltott. - Tudja, valami nagyon meglep magával kapcsolatban. Miért barátkozik egy gyilkossal?

Hermione elsápadt a hirtelen jött kemény szavakra, a témaváltásra. Igen, tudja jól, hogy Piton ölt már, egy embert, Dumbledore-t biztosan, de lehet, másokat is. Mégsem zavarja ez különösebben – ő is ölt a háborúban, csak éppen a másik oldalon. Ettől annyival különb lenne?

- Mert ez engem nem érdekel – válaszolta végül, amikor már kínossá vált a csend.

- Az sem érdekli, mi volt az alibim? Nem kíváncsi arra, hogy miért öltem meg Albus Dumbledore-t? – Piton arca sápadt volt, ahogy felemlegette a múltat.

- Nem, mert szerintem nem akar beszélni róla – válaszolt Hermione határozottan. – És mert talán jobb, ha nem tudom – tette hozzá gondolatban.

z

- Örülök – bólintott a bájitaltan tanár. Igyekezett valami más témát találni, ha már diákja meglepte ezzel a nagyszerű éleslátással. - Jobb, ha ez a téma sohasem kerül elő újra. Neki is, és nekem is jobb, ha nem beszélünk róla. Nem hittem volna, hogy ellen tud állni a kíváncsiságának – gondolta döbbenten, de elégedetten.

Lassan tíz éve ismerte ezt a lányt, de még mindig képes neki meglepetést okozni. Szüntelen tudásvágya nem volt ismeretlen számára, most mégsem kíváncsiskodik.

Régebben az agyára ment az állandó jelentkezéseivel és okoskodásával, mert olyan másként viselkedett, mint ő hajdanán. Diákkorában nem kérkedett tudásával, pedig bőven lett volna mivel. Inkább meghúzta magát az órákon, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Hermione ezzel szemben okoskodott, és nem átallott még súgni is ütődött társainak, mérhetetlenül felbosszantva őt ezzel.

A háború három éve alatt közvetlenül sohasem találkoztak, de Piton sokszor látta titokban Hermionét, amikor a többi halálfalóval követték nyomukat, hogy észrevegyék, ha Voldemort horcruxainak nyomára bukkannak. Nem egyszer rajta múlott, hogy meghiúsított egy-egy támadást ellenük. Voltaképpen csodálta tanítványát, hogy félbehagyta tanulmányait, és ilyen kitartóan segítette barátait, akik aztán mégis rútul cserbenhagyták. Biztos volt benne, hogy a közeljövőben, ha a lány okosan viselkedik, könnyes kibékülésnek lesz majd szemtanúja.

A végső csata éjszakáján voltaképpen örült, hogy pont előtte adhatja fel magát, mert bízott éleslátásában. Annál nagyobb volt a döbbenete, amikor Hermione letámadta, és a földre döntötte. Ami ezután következett, az már csak az ösztönökön múlt, mégis ebből is viszonylag pozitívan jöttek ki.

Az azkabani cellájában sokat gondolkodott az akkor történtekről, így kész haditerve volt, mikor a Roxfort Expresszen összetalálkoztak. Számított a félelemre és undorra tanítványa részéről, így előre felkészült, hogyan legyen elutasító és merev. A fülkében azonban csak nagyfokú zavart tapasztalt, semmi mást, és Hermione rögtön bocsánatot is kért tőle. Ezt nem tudta hová tenni, így átértékelte nézeteit, és igyekezett normálisan viselkedni a lánnyal, ami nem is ment olyan nehezen, mint előre gondolta volna. 

Most meg itt üldögélnek a nappalijában, és kettesben sakkoznak. Albuson kívül nem volt senki, aki eddig önszántából, különösebb indok nélkül megfordult volna itt.

- … későre jár, és talán jobb lenne, ha mennék, mielőtt megbüntetnek. – Hirtelen jutott el az agyához, hogy Hermione egy ideje már beszél.

- Igaza van, de elkísérem, akkor nem lesz baj – válaszolta, majd kettesben elindultak fel az emeletre.

Út közben Hermione fecsegett mindenféle ötletéről, hová kéne elutazni, majd azt vette észre, hogy már a megfelelő ajtó előtt állnak.

- Köszönöm az estét – mosolygott rá a lány, majd választ nem várva beszaladt.

Pár pillanatig álldogált a lassan, magától becsukódó ajtó előtt, majd visszasétált lakásába. A lépcsőn lefelé néha megcsóválta a fejét, mint aki önmagával vitatkozik – messziről úgy nézett ki, mint egy szórakozott professzor.

z

Másnap este önkéntelenül összepakolt a nappaliban egy kicsit, mintha váratlan látogatóra számítana.

Nem kellett csalódnia: hétkor kopogás hallatszott az ajtaja felől.

Hermione ismét hozott süteményt, és miközben belépett, pillantása azonnal az előkészített sakktáblára esett. Elégedetten elmosolyodott, majd otthonosan lehuppant egy fotelba.

- Gondolkodtam, nem leszek-e túl illetlen, és a vendégszeretetével visszaélő, ha ma este is jövök, de szörnyen unatkozom a szobámban, az esküvői témáktól pedig már hányingerem van – vallotta be.

- Milyen esküvő? – értetlenkedett Piton.

- Hát Luna és Neville esküvője. Június végén házasodnak, addig meg napi tíz órában szervezik, vagy csak beszélnek róla – mosolyodott el szégyenlősen.

- Én azt hittem, az esküvőkről minden nő órákat képes fecsegni – morogta a tanár, miközben intett vendégének, hogy akár kezdhetik is a partit. – Hisz mindnek az a vágya, hogy találjanak egy balekot, aki elveszi őket! – fűzte hozzá, inkább csak kekeckedésből.

Nem is kellett csalódnia, Hermione azonnal a torkának ugrott.

- Hülye tuskó – közölte választékos szókinccsel. – Milyen béna sztereotípiái vannak! Nos, ki kell ábrándítanom, én sohasem álmodoztam az esküvőmről – hazudta könnyedén.

- Van egy kis Veritaserumom - ajánlotta Piton. – Majd elhiszem, ha azzal is válaszol erre a kérdésre.

- Majd ha piros hó esik – rázta a fejét.

- Nos, elméletben ez akár…

- Hé, most ne játsszon tanárt! – fenyegetőzött a volt griffendéles. – Inkább arra válaszoljon, hogy miért néz engem ennyire felszínesnek?

- Mert biztos vagyok benne, hogy sok-sok vörös hajú kisgyereket szeretne egy balféktől – vágta ki az igazságot Piton.

Hermione keserűen felnevetett.

- Ó, igen, valaha tényleg odavoltam Ron Weasleyért – vallotta be. – Talán még most is szerelmes vagyok belé, de erről igazán nem tehetek, nem tőlem függ a dolog. De már akkor sem kéne, ha ő lenne az utolsó férfi a Földön. Előbb jönnék össze Hagriddal, mint vele!

- Micsoda hasonlat – rázta a fejét Piton mosolyogva. – És én Hagrid előtt vagy után szerepelek a preferencia-sorban? – kérdezte ártatlan tekintettel.

- Nos, ön meglehetősen előkelő helyen szerepel a listámon, hisz ismeri a mondást: járt utat járatlanért el ne hagyj – válaszolta a lány, aki alig jött zavarba a kérdéstől. – Magához már volt szerencsém, így talán kevesebb meglepetést tudna okozni, mint, mondjuk Frics – gonoszkodott.

- Ő is ott van a listáján?

- Hát, a preferencia-sorrendemben neki is jut hely, igen – nevetett fel Hermione. – Valamivel Ron felett helyezkedik el…

Következik: Perselus