Emerald Destiny

21. fejezet - A stréber, a csóró, a bolond és a félszemű

Hétfő este, miután mindannyian bűzlöttek a délutáni bájitaltan-foglalkozás alkalmával főzött szérumok fanyar szagától, a hetedéves griffendélesek unottan üldögéltek a fiúszobában.

A hajlott, görbe tükör természetellenes nagyságúra és formájúra nagyította fel a fiú egyébként is különleges, mandulavágású szemeit, melyek egyikéről nemrég vették le a kötést. Harry kíváncsian méregette magát Hermione kozmetikai tükrében, mint valami hitvány, piperkőc alak, a többiek azonban - főként azok a szobatársai, akikkel az utóbbiakban oly keveset beszélt - mind fáradtan szemlélték ténykedését.

- Harry, az isten szerelmére, ne piszkáld már! - mordult rá Hermione, sokadszorra.

- Merlinre, Hermione, hagyjál már! - csattant fel Harry. - Csak megnézhetem, hogy normális állapotban van-e a szemem! Nézd meg! - bökött a tükör felé az ujjával. - Itt is van rajta egy kis bevérzés!

- De nem az a lényeg, hogy néz ki…

- … már hogyne lenne az!

- … hanem hogy látsz-e vele rendesen, ugyanúgy, mint régen!

Harry fújtatva odafeküdt a tükör elé, és most már az orra és a szája is hatalmasnak látszott. Úgy tűnt, keres valamit, valami oda nem illőt, ám elégedetlenül félrelökte a tükröt, mely így eldőlt az ágyon.

- Most mi van? - pillantott fel Hermione a számmisztika tankönyvéből.

- Ezt kérdezem én is! Gyere! Nézd csak meg! Mit látsz?

A lány feladta, és inkább félretette a könyvet, majd leült Harryvel szemben.

- Pontosan mit kellene látnom? - kérdezte monoton hangon.

- Bármit, ami nem oda illő.

Hermione másodpercekig csak ült ott, csendesen, és hol az ép, hol a gyógyult szembe pillantott. Már majdnem kibökte, hogy nem lát semmi különlegeset, mikor felfigyelt valami váratlanra.

- Nincs benn az egyik kontaktlencséd. Látsz így vele egyáltalán?

- HÁT EZ AZ! Nincs benn a lencse a kivert szememben, és mégis tök tisztán látok vele! - erősködött Harry.

A szokatlan fejlemények hallatán már Ron is felkapta a fejét: a fiú eddig egy animágiás szakkönyvet bújt - nem várt lelkesedéssel -, ám most lassan ő is odaült két barátjához. Ámulat tükröződött a vonásairól, és csaknem ugyanolyan értetlenül pislogott, mint kedvese.

- És ez hogy lehetséges?

- Ron, ezt tőlem kérdezed? Te élsz születésedtől fogva a varázslók világában!

- Most hogy fogok később lencsét csináltatni, ha újra mugli orvoshoz kell mennem? Géppel vizsgálják az ember szemét! Rá fognak jönni, hogy…

- Ne hisztizz már ennyit, Harry, rosszabb vagy, mint Myrtle. És Ron, ne turkálj Harry szemében! - dörrent rá a lángvörös hajú fiúra Hermione.

Ron az ujjbegyével éppen megpróbálta megérinteni a vizsgált szemgolyót. Így azonban sebesen visszahúzta az ujját, mintha csak anyja csapott volna a kezére, amikor megpróbál megkóstolni valamit a konyhában.

- Majd hordasz pápaszemet, mint a lordok - tette hozzá a lány viccelődve.

Harry válaszként egy párnát vágott a fenekéhez. Mikor Hermione újra eltűnt a könyve mögött, a két fiú összevigyorgott.

- Nézd a jó oldalát - mondta végül Ron, kicsit halkabban, hisz Dean és Seamus már így is kiemelt figyelemmel követték a beszélgetésüket. - Ha bármikor elhagynád vagy elfelejtenéd a lencsédet a régi szemedből, a mostani egészségessel mindig jól fogsz látni ahhoz, hogy tájékozódni tudj. Sose lehet tudni, mikor jön jól…

Harry pedig tudta, hogy Ron most kivételesen nagy igazságot mondott.

- Nem győzöm hangsúlyozni, Mr. Finnigan, hogy a házi feladat elkészítésének elmulasztása milyen súlyos következményekkel jár majd, amikor az év végi értékelésekre kerül sor - jegyezte meg epésen McGalagony professzor, ahogy arcát elöntötte némi pír diákja feledékenysége láttán.

Seamus nem különösebben aggódott a „súlyos következmények” miatt, és hanyagul meredt maga elé. Rendetlenebbnek tűnik, mint általában, állapította meg Harry, noha Hermione erre már a szünetben felfigyelt.

A lánynak volt ideje alaposan szemügyre venni mindenkit, hisz példamutató prefektus lévén szinte mindig az elsők közt jelent meg a tantermekben. Így könnyebben bámészkodhatott, míg barátja, a mindig majdnem későn befutó Ron, és Harry - a többiek általános utálata közepette - el nem foglalta a helyét.

- Egy elégtelen, nagy cucc… - motyogta Dean az orra alatt, és úgy tűnt, őt se rázta meg komolyabban, hogy padtársa nem készült fel rendesen az órára.

Harry most óvatosan feléje sandított, hogy kicsit őt is szemügyre vegye. A néger fiú megjelenése összeszedettebb volt ugyan, mint barátjáé, ám a szemei alatt mély ráncok, karikák gyülekeztek. Harry tudta, hogy valami nincs rendben, hisz a két fiú minden este egészen későn tért csak vissza a klubhelyiségbe, és mire Neville megérkezett, már mind rég aludtak. Bosszantotta a tény, hogy nem tudta, mivel töltik az idejüket, ugyanakkor elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy csak részben titkolózhattak, mivel egy szobában laktak: mind tudtak a másik kimaradásairól. A korábbi, derűs évekkel ellentétben azonban Harry kezdte szinte úgy érezni magát, mintha teljesen idegenekkel lenne körülvéve.

- Ki hajlandó tehát önként bemutatni a házi feladatban megjelölt, testrész-multiplikációs transzformációt, mely a Mágiaügyi Minisztérium 1995. évi 13. oktatásügyi rendeletének értelmében akár RAVASZ vizsgafeladat is lehet? - kérdezte McGalagony sóhajtva.

- Majd Potter bemutatja, tanárnő - kuncogott Millicent gúnyolódva. - Úgyis találomra ugrálnak elő a szemgolyói, biztos van még egy pár tartalékon…

- Gyerünk, Pávaszem! - bíztatta Crak is.

- Csendet! - rivallt rájuk a professzorasszony, ám az osztály zöme harsány kacagásban tört ki.

Hermione lehunyta a szemeit, hogy fegyelmezze magát, Harry pedig dühösen morgott maga elé.

- Ha még egyszer hozzám szól, esküszöm, ótvart küldök a pö-…

Ám elhallgatott, mert látta, hogy a tanárnő megállt mellette.

- Crak, Bullstrode, óra után várom önöket az irodámban. Öt pont a Mardekártól és kettő a Griffendéltől Mr. Finnigan lustasága miatt.

Seamus látványos nyafogásba kezdett.

- Elég! A házi feladatnál tartottunk… Weasley, látom, jelentkezik - szólította fel a nő Ront teljesen váratlanul.

A lángvörös hajú fiú félig hátrafordult a padban, és pálcájának hegyét Monstro feje felé irányította. A pálca végével képzeletben, messziről a mardekáros fiú szemét bökdöste, így amikor McGalagony felszólította, egészen meglepődött.

- Hogyan? Én? - kérdezte ártatlanul.

A nő nem felelt, csak türelmesen nézett le rá, ám egy pillanattal később hirtelen megmozdult az egyik fülcimpája - mint egy macskának -, amitől különösen bizarr jelenségnek tűnt.

Ron így kelletlenül felállt a helyéről, feltűrte a bal kezén az inget és a szürke pulóvert, jobbjával pedig megmarkolta pálcáját.

Egy suhintást és egy halk bűbájt követően megbökte vele a csuklóját, amiből az osztály általános megrökönyödésére kinőtt egy hatodik ujj.

Harry elvigyorodott a trükk láttán, és azon töprengett, vajon honnan vehette barátja az ötletet. McGalagony azonban csak elhúzta a száját, mely félig a csalódás, félig pedig a meglepetés jele volt nála - így igazán sohasem lehetett tudni, épp miként vélekedik -, majd köhintve megjegyezte.

- Meglehetősen érdekes…

- … inkább bizarr! - súgta Harry.

- … módja ez a feladat kivitelezésének, Mr. Weasley. Az egyetlen kivetnivalóm csupán az, hogy az emberi ujj nem számít olyan értékű testrésznek, mint a karok vagy a lábak. Viszont ha kikísérletezi az új kar vagy láb technikáját, egészen magas pontszámot érhet el egy esetleges vizsgán. Ám a megvalósítás egészen lenyűgöző, köszönöm. Leülhet. Következő! Miss. Abbott?

Ahogy McGalagony előrébb sétált, hogy mások prezentációját is megtekintse, Ron lopva hátrafordult, és sokujjas kezével pimaszul bemutatott a mardekáros bagázsnak - akik sziszegve, zúgolódva bámultak feléje.

- Ügyes voltál, Ron - dicsérte meg Hermione. - De ha megkérdeztél volna, biztos meg tudtam volna mondani én is, hogy nem pontosan ez volt a feladat.

Ron szórakozottan megvonta vállait, és unatkozva nézte a többieket. A látszólag erőlködés nélküli, jó teljesítmény az órán félig zavarral, félig elégedettséggel töltötte el - szívének maradék, apró kis részében pedig megbújt a büszkeség érzése is.

- Harry, te melyik testrészedet tudod multiplikálni? - kérdezte Hermione.

- Sajnos az szigorúan bizalmas - kacsintott a fiú, mire a lány kínosan elmosolyodott, és játékosan bokán rúgta.

A diákok ritka esemény tanúi lehettek: a szigorú professzorasszony délutáni előkészítő órája hamarabb ért véget. McGalagony kénytelen volt előbb elbocsátani őket, mert bosszantó elintéznivalója akadt. Millicent, megirigyelve Ron ügyességét, szintén szaporítani szerette volna meglévő ujjainak számát, és az óra végére sikerült kikísérleteznie a bűbájt. Ám valamit igencsak elronthatott a suhintás közben, ugyanis egy helyett három ujj szörnyű csonkja nőtt ki a kézfejéből, utána pedig szinte percenként bújt elő egy-egy újabb, szerte a karján. Annyira megszeppent, hogy pánikolva futkosott fel-alá a teremben, így McGalagony kénytelen volt kitessékelni a többieket - már csak azért is, hogy nevetésüket elhallgattassa.

- Ron, te vagy a nap hőse. Bár meghívhatnálak egy üveg vajsörre… - veregette meg barátja vállát Harry, amire Ron csak szabadkozó vigyorral válaszolt.

- Sziasztok - köszönt rájuk valaki álmatag hangon, ahogy kiléptek a teremből.

- Luna?  - csodálkozott Hermione.

- Van kedvetek velem uzsonnázni? Kicsit unalmas lenne egyedül… Csomagot kaptam otthonról, tele sütikkel - mutatott fel egy csinos kis kosárkát, melynek láttán a fiúknak rögtön még jobb kedve támadt. - A házvezetőnőnk belesütötte az összes nogrit.

- Mi az a nogri? - csodálkozott Hermione.

- Nogri, nargli, egyre megy… majd csukott szemmel falatozunk… - felelte Harry halkan.

- Ha rájuk harapunk, úgyis megtudjuk - értett egyet Ron. - Menjünk!

Alig indultak meg a lépcsők felé, felcsattant Crak öblös hangja.

- A stréber, a csóró, a bolond és a félszemű! Micsoda bagázs! Jobb sleppet nem is találhattál volna magadnak, Pávaszem Potter!

Harry unottan félrenézett, megmarkolta a pálcáját, és suttyomban hátraküldött a fiúra egy aprócska bűbájt, melyet követően Crak látványos - és botrányos - vakarózásba kezdett az ágyékának tájékán.

- Öcsém, ez de bizarr! - emelt fel egy szeletet az otthoni süteményből Ron, és a fény felé tartotta. - Figyeled? Átsüt rajta a nap!

Tekintete pedig az asztal lapjára esett, ahová a zselés-gyümölcsös tésztán átsütő napsugár mindenféle vidám színfoltot festett.

- Hát nem is tudom… - tanakodott Harry, aki egy ideje vonakodva szemezett az egyik szeletkében lévő, zöldes pacával.

A folt nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek, igen, inkább gondolta volna penésznek, mint valami aszalt gyümölcsnek.

- Talán ez a nogri? - töprengett, ám látta, hogy Ron gondolkozás nélkül habzsolja az újabb és újabb szeleteket, mégsem történt semmi baja.

Ám még mielőtt beleharapott volna saját adagjába, elpillantva a fejek között meglátta a tanári asztalnál ülőket, akik felügyelték a délutáni, nyugodt tanulási időszakot a nagyteremben.

Dareling professzor unottan rágicsált néhány kondéros kekszet, hiszen asztaltársa, Piton professzor nem bizonyult valami beszédesnek, és inkább gondolataiba temetkezve, állát a tenyerén egyensúlyozva meredt maga elé. Egy pergament tartott a másik kezében, azt olvasta át újra és újra, ám semmit sem változott az arckifejezése.

- Hermione, biztos nem nézted meg, mi volt a levélben? - kérdezte Harry váratlanul, a lány szemeinek figyelmeztető villanása ellenére.

Luna nem értette, milyen levélről beszéltek, hisz nem meséltek neki a kórházban töltött időről, és az ikrekkel, valamint Lamerinnel való találkozásukról.

- Te megnézted volna? - kérdezte Hermione némi éllel a hangjában. - Illetlenség elolvasni mások privát levelezését. Megbízott bennem, nem élek vissza az ilyesmivel…

- Ki tudja, milyen fontos információk lapultak benne. Voldemortról, a Halálfalókról… - sorolta Harry, és látta, hogy a szomszédos asztaloknál ülők oda-odapillantanak a rettegett név hallatán, de nem törődött vele.

- Ez hülyeség - jelentette ki a lány. - Előbb képzelnék el megtört panaszkodást Lamerintől, hogy „jaj, apa, vigyél haza, nem tetszik”, minthogy ilyen információkat kiadjon a kezéből egy le sem zárt levélben. Bízhatnál valamennyire ebben a fiúban… Ő végzi a munkáját, tedd hát te is a dolgod. Harry, hová mész?!

Barátja azonban már fel is állt az asztaltól, és követni akarta a távozó Pitont. Hermione még egy utolsót a talárja után kapott, de nem érte el, nem tudta megállítani.

Harry nem is igazán tudta, miért lódult a professzor után: tisztában volt vele, hogy az a családi magánügyeit úgysem osztaná meg vele. Úgy érezte azonban, ha már ő nem kap baráti vállveregetést senkitől, legalább próbáljon meg ő adni valamit…

Piton után sompolygott, akit nem volt nehéz követni, hiszen hosszú, fekete talárja magasztosan lobogott mögötte, ahogy a pincék felé haladt. Csendes lépteit felhangosította a hideg, üres folyosó, kopogása pedig szinte olyannak tűnt, mint egy hideg barlangban csörgedező, kis patak hömpölygésének zaja. Harry nem akarta szem elől téveszteni, hiszen tudta, hogy bűbáj nélkül nem juthatna be a férfi lakosztályába, utólag pedig nem akarta kihívogatni.

Már éppen azon volt tehát, hogy megszaporázza lépteit, mikor előtte alig néhány méternyire kinyílt egy földszinti tanterem ajtaja - talán a mugliismereté, gondolta Harry. A hirtelen zajtól úgy megtorpant, hogy ijedtében még levegőt is elfelejtett venni.

- Maradj, maradj! Most jön valaki! - suttogta egy fiú hangja bentről, rémülten.

- Nem, dehogy, épp az, hogy most ment el valaki a terem előtt! - felelt rá egy másik, hasonlóképpen izgatott hang.

Harry hozzásimult a falhoz, és annak bemélyedéséhez: először nem is tudta, hol áll. Reszketve felnézett, és látta, hogy Frics úr egyik szertárának ajtaja előtt toporog. Hozzásimult hátával, a hasát meg úgy behúzta, hogy ne rajzolódjon ki túl gömbölyded árnyéka a padlón, a fáklyák fényében. Szerencsére azok lángja a huzat miatt állandó táncot járt, így nem tűnt fel vékonyka alakja.

- Biztos vagy benne? - kérdezte most egy harmadik.

Harry szíve hevesebben kezdett el verni: száz közül is felismerte volna szobatársa, Seamus Finnigan hangját.

- Jól van, szerintem most már biztonságban vagyunk - mondta az első, amely szintén ismerős volt. - Akkor… ahogy megbeszéltük.

Harry próbált remegve elemelkedni az ajtó lapjától, de csak egy leheletnyit, hogy egyáltalán lássa, hányan beszélgetnek, és legfőképpen: kik lehetnek még ott. A félhomályban azonban nem látott mást, csak a fekete, iskolai talárokat, és egy lelógó, sárga-fekete szövésű sálat.

- Egy hugrabugos - eszmélt fel, ahogy lázasan dolgozó agya megpróbálta összeilleszteni a részleteket.

Azon töprengett, miért gondolná bárki is, hogy nincs biztonságban itt, az iskolában, amikor egy tanár elmegy az ajtó előtt. Rosszat sejtett, ismerve saját magát.

- És Seamus…! - szólt ismét a titokzatos, középső hang. - Próbáljatok néha meglógni! - mondta, némi aggodalommal a hangjában. - Nem számít, hogy figyel, vagy hogy tudja, hogy nem vagytok ott… Tudod, hogy nektek is ugyanolyan szükségetek van erre, mint nekünk.

- Én tudom! - erősködött Finnegan bosszúsan. - De… ez egyszerűen nem hagy nyugodni… Most már a szeme sem olyan, mint rég… Valami történt vele… Valami bűbáj lehet ez is, vagy ki tudja… Lehet, hogy ezt is a külső, felnőtt segítőitől kapta, hogy… Hogy még többet tudjon… Mi pedig…

Harry érezte, hogy szemei kigúvadnak.

- Ez rólam beszél! - morogta a fogai között ingerülten.

Rájött azonban, egy pisszenéssel sem árulhatja el jelenlétét, ha többet akar megtudni a fiúk titkos pusmogásából.

- Ez rólam beszél! - fortyogott tovább magában, elmondva a mondatot legalább hússzor idegességében. - Mit képzel, mégis…?!

- Én megértem, Seamus, de figyelj rám…

- Nem, Anthony, ez most más! - fakadt ki Finnigan. - Te nem tudhatod milyen ezzel összezárva lenni… Ki tudja, mit rejteget még… milyen titkos képességeket… mikor támad rád… mikor akarja esetleg ő átvenni a hat-…

- Uraim, azt hiszem, a nagyteremben lenne a helyük - szólalt meg egy békés hang a félhomályból.

A titokban lapulók nyikkantak egyet ijedtükben, ahogy megpördültek. Remus Lupin állt előttük, aki aznap a folyosókon ügyelt.

- I-igenis, tanár úr - rebegte az első hang, mely eddig alig beszélt még.

Harry érezte, hogy elsápad. Ha Lupin most a nagyterembe parancsolja őket, akkor az azt jelenti, hogy pontosan az ő orra előtt haladnak el, és akkor… akkor mindennek vége, rájönnek, hogy kihallgatta a beszélgetésüket…

Nyelt egyet, és reszkető kezeivel tapogatózni kezdett az ajtón, és ahogy megtalálta annak kilincsét, óvatosan rángatni kezdte, de az csak nem akart kinyílni.

- Nos, Mr. Smith, akkor azt hiszem, tudja az irányt. Mr. Goldstein, ön prefektus, máskor ne kelljen önt is figyelmeztetnem… hiszen a feladatai közé tartozik a délutáni tanulóidő felügyelete…

- Ö… igenis, uram - felelte Anthony engedelmesen.

- Francba, francba, francba, francba! - markolászta Harry kétségbeesetten a kilincset, ám az semmiféle rángatásnak nem engedett.

- Éppen csak a mosdó felé indultunk - jegyezte meg ekkor Seamus.

Lupin vetett rájuk egy gyanakvó pillantást, majd bólintott.

- Rendben, de ne késsenek sokat - sóhajtotta, és hagyta, hogy a három fiú tovahaladjon, abba az irányba, melybe Piton is távozott.

Harry addig rángatta a kilincset, míg az kiszakadt a foglalatból, az ajtó pedig bedőlt mögötte. A nagy csörömpölésre azonban, szerencséjére, csak Remus figyelt fel.

- És te? - állt meg fölötte, csodálkozva. - Megkérdezhetem, mit csinálsz? - húzódott mosolyra az ajka, amikor látta, hogy a seprűk és felmosók mind Harry nyakába dőltek, és valami tisztítószer is kiömlött a padlóra.

A fiú visszatuszkolt mindent a sarokba, míg Remus összeforrasztotta a megrepedt, tisztítószeres üveget, és közös erővel megjavították a szertár ajtaját is.

- Én csak… - dadogta Harry.

Nem volt olyan állapotban, hogy használható alibit tudott volna kitalálni.

- Csak nem te is a vécére indultál?

A fiú lehunyta a szemeit, és sejtette, hogy Remus rájött mindenre.

- De, csakugyan - felelte, és leszegte a fejét.

- Akkor… nem tartalak fel - mondta a professzor sejtelmes hangon, és abba az irányba bökött a fejével, melybe a többiek is indultak.

Harry piszmogva elindult, de egyszer még tétován hátrapillantott, és látta, hogy Remus meredten néz feléje, ami miatt ismét nem tudta félretenni gyanakvását.

Figyelmetlensége miatt aznap már majdnem másodszor botlott bele a titokzatos trióba - a fiúk visszatérőben voltak a földszinti mosdók felől. Ám mielőtt beléjük ütközött volna, egy fekete kar sebesen berántotta őt az egyik szobor mögé, felhúzta a fejére a talár csuklyáját, és lekucorodott vele a földre, hogy teljesen elnyelje őket a sötétség. Harry hirtelen nem tudta, mi ellen védje magát: a hirtelen támadástól, mely hátulról érte, vagy a közeledő fiúktól, akikkel szintén nem lett volna kellemes találkoznia.

Az őt tartó kar azonban rándult egyet, figyelmeztetve őt arra, hogy ne csapjon zajt.

- Piton lenne az? - töprengett Harry sápadtan.

Ahogy Seamus, Zacharias és Anthony elhaladtak, és lépteik zaja a távolba veszett, a kar szorítása is gyengült, így Harrynek az az érzése támadt, hogy végre szabadulhat. Ellépett hát a szobortól, és a rejtélyes alaktól, aki lassan egyenesedett csak fel: amikor levette saját fejéről a csuklyát, előtűntek ragyogó, halovány szőke hajszálai.

- Draco! - motyogta Harry döbbenten, és ő is megrázta a fejét, hogy frizurája ne legyen olyan kócos a sityaktól.

- Gondoltam, nem akarnál beléjük botlani… - felelte a mardekáros, átható, hideg tekintetében azonban valami különös cinkosság bújt meg. - Tudod, hogy ezek miket beszélnek rólad itt-ott?

Harry ezernyi dolgot tudott volna hirtelen kiáltani mérgében, de egyszerűen fojtogatta a torkát a düh, és képtelen volt értelmes szavakba foglalni gondolatait. Ökölbe szorult a keze a tehetetlenségtől.

- Tudom - felelte kurtán, mert semmi kedve sem volt megosztani Dracóval, milyen érzés volt szembesülnie azzal a ténnyel, hogy barátai minden lépését figyelik. - De nem érdekel…

- Nem a fenét, akkor nem lennél itt - jegyezte meg Draco, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. - Hallottam a mosdóban egy-két apróságot, ami… nos, bevallom, bizarr.

- Remek. Majd faragj belőle új rímeket a hülye bandádnak - vágta rá Harry, azzal sarkon fordult, és visszamasírozott a barátaihoz.

Másnap Harry egész bájitaltanon csak idegesen fészkelődött. Ronnak zuhanyzás közben megsúgta, minek is volt fültanúja: a fiú azóta is sasszemmel figyelte osztálytársaikat, tudva a titkos griffendéles-hugrabugos-hollóhátas szervezkedésről. Hermionéval azonban még nem volt alkalma megosztani a történteket, így a lány többször is rájuk szólt órán, ami miatt Harry kezdte végérvényesen elveszíteni a türelmét.

Ingerülten kavargatta gőzölgő bájitalát, és néha azon kapta magát, hogy úgy érzi, minden oldalról figyelik. Egy-egy elkapott tekintet, egy félénk pillantás, majd sugdolózás a lányok részéről elég volt ahhoz, hogy a vére forrni kezdjen a méregtől.

Neville felé nézett, akivel előző évben annyi közös feladatot hajtott végre… akivel annyi bájitalt főztek… Az a sok balhé, a sok-sok emlék, mely kellemes lehetne, ha nem történt volna…

- Én tanítottalak… Én nevelgettelek… - sziszegte egy hang belülről. - Nélkülem még mindig az az esetlen kis senkiházi lennél…

A düh mérhetetlen volt, amit érzett, a hálátlanság és a hirtelen elfordulás undorral töltötte el.

- Nélkülem még mindig üvöltözne veled… - pillantott Pitonra, aki épp jegyzeteit tanulmányozta.

Ám a férfi is szinte mindig észrevette, ha nézi valaki, így felfigyelt Harry tekintetére is - mely képes lett volna megfagyasztani a vért az ereiben. A fiú szépséges, zöld szemei most olyan dermesztően hidegnek tűntek, mint egykori urának, a rettegett Voldemortnak.

- Rendben, akkor mindenki keressen gyorsan egy párt magának! - csendült fel Dareling professzor hangja, aki már a gyerekek érkezése előtt a falhoz lebegtetett minden padot és széket.

Gyakorlati órára készült tanítványaival, és az előző órán megismert, begyakorolt és megtanult támadó és önvédelmi bűbájokat akarta leosztályozni.

Harry szinte már bánta, hogy annakidején, a nyári szünetben Neville-nek küldözgette azt az értékes enciklopédia-sorozatot, melyet Siriustól és Remustól kapott korábban, és mely a defenzív mágia legteljesebb gyűjteményét képezte. Szinte érezte: a sors akarata, hogy Neville-nek sem akadt párja, ahogy neki sem. Ott álltak a terem közepén, míg a többiek mindenféle szöszmötöléssel az időt próbálták húzni.

Sokan még egy utolsó pillantást vetettek jegyzeteikbe, tankönyveikbe, hogy mindent rendesen megtanultak-e, míg mások - elsősorban a mardekárosok - a tenyerüket dörzsölték elégedettségükben, amiért végre átkokat próbálhattak ki osztálytársaikon. Draco hunyorogva figyelte a többieket az egyik pad tetején ülve, mellette Zabini állt, és valamit épp a fülébe suttogott.

- Nagyszerű! - rikkantotta el magát Rowena, ahogy látta, hogy kialakulófélben vannak a gyakorló párok. - Akkor talán kezdjük is el… - nézett körbe, de Harry nem figyelt rá.

Neville ajkait figyelte, melyek undok vigyorra húzódtak.

- Ne provokálj, mert megjárod, hülyegyerek - sziszegte Harry az orra alatt.

A fiú azonban azt hihette, máris valamilyen átkot mormol, mert azonnal lendítette pálcáját, és egy vörösen fénylő átkot küldött Harry felé, mely vágott sebet ejtett annak karján.

A seb úgy nyílt szét, mint amikor kés pengéje hasítja fel az óvatlan kezet: a fájdalom is hasonlóan hátborzongató volt. Harry először odakapott a karjához, majd fújtatva feléje kiáltott:

- Obstructo!

Ám Neville szinte ösztönösen kivédte azt egy pajzsbűbájjal.

- Hé, mi folyik itt?! - kiáltotta Rowena, előre szegezett pálcával. - Még nem adtam engedélyt arra, hogy…!

Látta, hogy több diák is fedezéket keresett a kóbor bűbájok elől.

- Harry! - sikkantotta Hermione, amikor meglátta a padlóra csepegő vért.

- Volnero! - kiáltotta Neville elszántan, készen arra, hogy újabb sérülést okozzon ellenfelének.

- Elég legyen! - kapott a bűbáj után Dareling professzor, de már nem tudott időben védelmi bűbájt küldeni Harry teste felé. - Finite incantatem! - kiáltotta, ahogy Neville pálcája felé suhintott.

De a fiú kitért a varázslat elől, és leborította a fal mellé felállított padokat és székeket, hogy védje magát tőle.

- Neville…! - kiabált vele a nő.

- Rictusempra! - kiáltotta az, ismét Harry felé lendítve a pálcát.

- Ohhohhohhó! - kacagta el magát Draco, aki, a többiekkel ellentétben, mardekáros társaival igencsak élvezte az eseménydús erőfitogtatást. - Nézzenek oda! Lopni nem ér! Ezzel csak én fektethetem két vállra Pottert! - jegyezte meg gúnyosan, utalva a második évben, a párbajszakkörön történtekre.

- Detineo! - üvöltötte Harry átszellemülten, amitől életre kelt annak az igézetnek a hatása, melyet néhány másodperce mormolt.

Nem feledte előző tanévben elsajátított, pálca nélküli bűbájait, most is egy védelmező pajzsot varázsolt maga köré, mely rózsaszínes fénnyel ragyogott.

- Costudio! - folytatta a támadást, hasonló bűvkört rajzolva Neville teste köré, melyből az minden erőlködése ellenére sem tudott kitörni. - Silencio! - kiáltotta rá, kihasználva annak elkalandozó figyelmét. - Alligo!

A tátogó Neville tehetetlenül küzdött a varázslat ellen, mely a feje fölé emelte a kezeit, és láthatatlan bilincsre verte. Dühödten szorongatta pálcáját, de azt végül Rowena kiütötte markából egy lefegyverző bűbájjal.

A nő haragja leírhatatlan volt, talán egyikük sem látta még ilyennek. Mindegyikük emlékezetében úgy élt, mint egy állandóan kedves, jó humorú, fiatal hölgy, aki soha nem kiabál, sohasem jön ki a sodrából, még csípősebb tréfáik esetén sem. Most azonban, ahogy ott állt, remegő ujjaival pálcáját szorongatva, olyannak tűnt, mint egy kitörni készülő vulkán.

- Harry, pálcát le! - vetett rá egy szigorú pillantást.

A fiú azonnal engedelmeskedett, vérző kezével azonban szobatársa felé intett.

- Vedd ezt figyelmeztetésnek, Longbottom!

Ujjairól még így is sűrűn potyogtak a vércseppek, amitől különösen ijesztőnek tűntek szavai. Osztálytársai rémülten pusmogtak egymás közt.

- Elég! Mindkettő, irány az igazgatóhoz! Most!