Harry nem aludt egész éjszaka. Előbb az ágyon fekve, bevackolva szemezett az ajtónak tolt székkel, majd megunva az álmatlanságot felkelt, és a pokrócba burkolózva az ablakpárkányra ült. A hold fénye tejfehéren sütött rá, és úgy érezte, megtisztítja valamennyire baljós gondolataitól.
De sosem teljesen…
A holdról mindig Lupin jutott eszébe, attól a szomorú perctől kezdve, hogy megtudta: vérfarkas.
Újra a székre pillantott. A tudat, hogy az ajtó túloldalán, egy másik szobában Remus talán épp fordul egyet, roppant keserű volt. Harry nem is attól rettegett, hogy az életére tör, hanem inkább attól, milyen nyílt veszélynek van kitéve mindenki, akit szeret.
- Vannak dolgok, amikért érdemes meghalni… - motyogta az elméjében Sirius hangja.
Harry azonban nagyon nem értett egyet ezzel… legalábbis egy részével. Nem akarta, hogy érte bárki is meghaljon. Nem bírt volna ekkora felelősséggel tovább élni… Többet nem…
A gonosz ismét befészkelte magát az iskola falai közé, vonta össze a szemöldökét. Buta dolog volt azt hinni, hogy csak Malfoy képes főbenjáró átokra…
Valahol a lelke legmélyén Harry érezte, hogy Draco ebben most nem lehetett ludas. De hát akkor ki…?
- Ki, ha nem a rosszhírű, hetedéves, mardekáros bagázs? - komorodott el.
Azon töprengett, miként csikarhatna ki belőlük egy vallomást. Abban reménykedni azonban, hogy esetleg majd Malfoy információkat szerez neki, akkora ostobaság volt, mint trollokat balettozni tanítani…
Amint megpillantotta a felkelő nap első sugarait, lemászott a párkányról. Kicsit sántított ugyan, hiszen a deszkák miatt rettenetesen elzsibbadt a feneke. Megpróbálta csend nélkül arrébb húzni a karosszéket, majd kilépett a dolgozószobává átalakított nappaliba. Az íróasztalhoz osont: a fiókokban turkálva gyorsan keresett magának pennát, tintát és pergament. Majd a következő sorokat vetette papírra:
Drága Remus!
Úgy döntöttem, hamarabb visszamegyek a klubhelyiségbe, hogy egy kicsit rendbe tudjam szedni magam az órák előtt.
Köszönöm, hogy itt aludhattam. Sosem felejtem el a kedvességed.
Legyen szép napod.
Harry
A teáscsészékhez lépett, és odahelyezte a levélkét Remus pohara mellé.
Majd fogta magát, és kilépett a folyosóra. Összehúzta magán a pokrócot, hiszen mégiscsak hálóköntösben volt - melyet egyébiránt sokkal kényelmetlenebbnek tartott saját, csíkos pizsamájánál.
- Ebben úgy nézek ki, mint valami ronda lány… - méltatlankodott.
Futva szelte a lépcsőfokokat, csupasz talpa pedig kínosan cuppogott a kövön. A Kövér Dáma előtt azonban akadályba ütközött. A nő ugyanis nem tartózkodott a festményben.
- Hahó? - nézett körül türelmetlenül. - Fázok! Hol van a Dáma? - kérdezte az egyik szomszédos portrétól.
- Violetnél, ha jól sejtem… - felelte a vadásznak öltözött férfi, majd sutyorogni kezdett társával.
- Remek, és nem tudnátok neki szólni?
- Már itt is vagyok, kedveském - úszott be a nő a keretbe jobbról. Sokatmondóan végigmérte. - Hallottam ám, mi történt veled… Micsoda szörnyűség! Sirius Black támadása óta nem volt ilyen…!
- Szamárfül! Most már felmehetek?
A festmény kelletlenül engedte be a lyukon.
A klubhelyiség teljesen üres volt, aminek Harry szívből hálát adott. Felosont hát a fiúszobába, és óvatosan benyitott. Azt hitte, még ők is alszanak, ám csalódnia kellett.
Dean atlétára vetkőzve mosakodott, Seamus pedig teljesen pucéran guggolt a földön, és bosszúsan turkált a ládájában. Neville az ingét gombolgatta, mikor a tükörben megpillantotta benyitó szobatársukat.
- Harry! - kiáltották mindhárman.
Ron az ablakban ült, a földön, kezeit a rácson tartva. Ahogy meghallotta barátja nevét, ösztönösen felugrott, ám jól be is verte a fejét. Kobakját simogatva sietett oda hozzá.
- Harry - nyögte és szörnyen sápadt volt.
- Ron… - pislogott vissza rá barátja, arcán azzal a csak rá jellemző buta, mégis hálás kifejezéssel.
- Jaj, Harry, soha nem aggódtam még ennyire! - sóhajtotta a fiú. - Azt hittem… sose talállak meg… ott lenn…
- Még nem is volt alkalmam megköszönni…
- Minden… olyan sötét volt… - folytatta Ron szörnyen megtört hangon.
Ahogy ott álltak, Harry rájött, hogy Ron sose volt még ennyire kétségbeesett, ennyire féltő.
- Köszönöm… - suttogta meghatódva és ragyogó, zöld szemei szinte mosolyogtak.
- Ami Ginnyvel történt… - kezdte barátja sápadtan. - Kérlek…
Harry megszorította a karját.
- Tudom, hogy nem szándékosan csinálta - nyugtatta meg. - Egy cseppet sem haragszom…
Látta Ron arcán, hogy a szégyenérzet tovarepül, érezte azonban, hogy a nyoma sokáig megmarad még.
- Ne hidd, hogy téged emiatt felelősség terhel.
- De… terhel! Mert nem vigyáztam rá elég jól! Egyikőtökre sem!
- Ne vállalj magadra olyasmit, amiről mindketten tudjuk, hogy teljesíthetetlen! - kacagta el magát Harry. - Csak… próbálj meg jó prefektus lenni! - bökte meg a jelvényét viccelődve.
- Azt hiszem, az mindennél fontosabb, hogy jó barát legyek!
- Már így is az vagy, Ron - suttogta a fülébe Harry, amikor a nyakába vetette magát. - A legjobb. Jobban szeretlek, mint amennyire az ember egy testvért szerethet…
Hatalmas dörrenéssel kitárult a szoba ajtaja, megzavarva a meghitt pillanatot.
- Harry! - sikoltotta Hermione, és bőgve a fiúk karjai alá bújt. Ron kihasználta az alkalmat, és megtörölte az orrát. - Ó, Harry! - zokogta a lány, ahogy jól megszorongatta őket. - Épp… épp McGalagonyhoz mentünk reggel Lunaval, és ő mondta, hogy Lupinnál aludtál… el is hoztuk tőle a pálcádat, mellesleg… de Remusnál se találtunk - darálta, majd szipogott egyet -, így rögtön tudtuk, hogy már visszajöttél…
- Luna? Ő is itt van? - fordult meg Harry.
A szőke lány szelíden mosolyogva lépett be, és megtörölte csillogó szemeit.
Seamus rémülten igyekezett belebújni alsónadrágjába, de sietésével csak azt érte el, hogy összegabalyodtak lábai. Nyekkenve terült el a földön.
Luna elnevette magát, és bátrabban közelebb lépett. Megkönnyebbülten nézett fel Harryre.
- Soha többet ne csinálj ilyet - mondta meghatódva.
Mindhárman csodálkozva néztek vissza rá: ritka volt, hogy a lány kifejezte őszinte érzéseit.
- Jaj, Luna! - nyögte Harry bűnbánóan, ahogy az ő nyakát is átkarolta.
Ahogy ott állt, a hozzá egyedül hű maradó barátok körében, Harryt valami megmagyarázhatatlan érzés öntötte el.
- Egyet ígérjetek csak meg - kérte őket, ahogy végigsimított Luna szépséges, szőke haján. Hermione azonban az ajkaira tette a kezét.
- Még mielőtt kimondanád, amit hiszem, hogy mondani akarsz… Nekünk kell kérnünk valamit. Sose bízd ránk az életedet - mondta szomorúan. - Az éjjel - ültek le az egyik ágyra, hogy félrevonultabban beszélhessenek -, kötöttünk egy egyezséget.
- Ti hárman?
Luna biccentett.
- Hogy a bizalmadért cserébe felelősséget vállalunk a tetteinkért, kövessük el őket akarva vagy akaratlanul.
- De…! - tiltakozott Harry. - Ez szörnyen komoly…!
- Ez persze nem ment fel minket a tetteink következménye alól - intette le Hermione. - De szükségét éreztük - szorította meg a kezét.
Ron belenyúlt talárjának zsebébe, és egy kevés vérrel töltött fiolát vett elő. Harry látta, hogy a csuklóját kötés fedi.
- Mi a-…?
Luna kacsintott, és ujját az ajkai elé emelve csendre intette. Az ő keze is ugyanott volt megvágva.
Harry tekintete a lány nyakára vándorolt. A fehér blúz alatt mintha megvillant volna valami… aranyló…
Remegő kezekkel kezdett turkálni a gallér alatt, Luna pedig elpirult zavarában.
- Neked is…? - sikkantotta Harry, amikor meglátta a főnixmedált.
Barátai pisszegésére nyomban visszatuszkolta a láncot a ruha alá.
- Na igen… - hümmögött Hermione.
- Dumbledore rajtakapott minket, miután elvégeztük a varázslatot… Azt mondta, mélyen megérintette, amit látott…
- De később mindent elmesélünk! - intette le Hermione, mert Neville és Dean már így is gyanakodva figyelték őket. Seamusnak is sikerült valamennyire összeszednie magát a földről.
- Szörnyen nézel ki - nyögte Luna vigyorogva, ahogy végigmérte Harryt.
- Igaza van! Mosakodj meg, és menjünk reggelizni!- szökkent talpra a prefektuslány, és karon ragadta barátnőjét. - A nagyteremben találkozunk!
Azzal átverekedték magukat az ajtóban bámészkodókon, akik mind látni akarták, mi lehet Harryvel.
Rowena hatalmasat nyújtózott, ahogy kilépett a kastélyból.
Gyönyörű délután mosolygott rájuk, a parkban pedig rengeteg diák lopta az időt. Sokan a száraz avarban fetrengtek, vagy maroknyi kupacokkal hajigálták egymást. Mások a hűs tó partján pihentek, és élvezték az őszi nap fáradó sugarait. A hollóhátasok kisebb csoportokban, farönkökön ücsörögve tanulgattak, bár iskolatársaik nagy viháncolása miatt erre nem igazán tudtak odafigyelni.
Maga Harry is fülig elmerült a sárgás levelek között, ahogy hasra vágódott. Ginny megárvult szalamandráját üldözte, melyet a lány távollétében neki és barátainak kellett etetni - azaz kellett volna, ha sikerül az állatot jobb belátásra bírni. A makacs lény - Alfonz, ahogy a lány hívta -, amint elővették a ketrecéből, kereket akart oldani, és még Ront, gazdájának bátyját sem volt hajlandó megismerni.
- Kapd el! - rikkantotta Ron. - Ha megszökik, Ginny leszedi a fejünket!
Hermione kuncogva figyelte őket, Luna azonban szokásához híven csak megrázta a fejét.
- Feléd szalad! - mutatott a zizegő levelekre Harry, és feltápászkodott. - Hogy az a k-… Óh… jó napot, professzor… - fékezett le tanárai előtt.
- Nahát, Mr. Potter - köszöntötte Rowena dorgáló hangon az iménti ronda kirohanásért.
Leguggolt, odatartotta a kezét a rémült állatnak, az pedig pihegve feliszkolt a karján, mintha az egy faág lenne. A vállán megfordult, és kiöltötte rájuk zöldes nyelvét.
- Miért hajkurássza és szidja ezt az ártatlan jószágot ilyen kíméletlenül? - kérdezte lágyan, majd mosolyogva a szalamandra felé fordult. - Szia, te kis drága - babusgatta, és az ujja hegyével cirógatni kezdte a lény állát. - Hát kik vagyunk mi valójában?
Piton jelent meg mellette, és összevonta a szemeit, ahogy meglátta a szalamandrát, majd távolságtartóan elfintorodott.
- Jó napot, uram - köszönt Harry vigyorogva.
- Mit művel, Potter? - kérdezte, szándékosan magázva a fiút, mert látta, hogy pár méternyire ülnek annak osztálytársai. Úgy vélte, nem lenne valami szerencsés, ha barátian letegezné, mint a nyáron oly gyakran.
- Megpróbálom megetetni Ginevra Weasley háziállatát, uram - felelte a fiú vigyorogva. - De úgy látszik, éhen akar halni…
Ron épp ekkor fékezett le mellettük. A térdére támaszkodott, hogy kifújja magát.
- Hála az égnek…! - lihegte. - Ha a tanárnő nem fogja meg, biztos beszaladt volna az erdőbe…
- Mi a neve ennek a szépséges teremtménynek? - kérdezte a nő egészen álmodozó hangon, ahogy a szalamandra szemeiben gyönyörködött. A két fiú összepillantott, és meg kellett állapítaniuk, hogy Rowena most egészen lunásan viselkedik.
- Vajon ez hollóhátas átok? - bújt meg a kérdés Ron tekintetében.
- Alfonznak hívják, tanárnő - nyögte ki Harry, de mind barátja, mind Piton prüszkölve nevetni kezdtek.
Rowena a két fiútól még elviselte volna, hogy kigúnyolja szerencsétlen párát, de hogy kedvese is ilyen rútul megmosolyogja a nevet: nem, ezt nem is gondolta volna. Csodálkozva fordult Perselus felé, aki nyomban el is hallgatott, látva a kérdést szép szemeiben.
- Jól értem, Perselus Piton professzor úr? - kérdezte kacérkodó hangon. - Ennyire mulatságosnak találja e régi, nemesi nevet?
A férfi gyöngéden elmosolyodott.
- Ha egy állat viseli, be kell valljam, igen… - nyújtotta a karját, amit a nő el is fogadott.
Alfonzzal a vállán lassú sétába kezdett, és mivel nem vált meg tőle, jelezte, hogy a fiúk is velük tarthatnak.
Azok összevigyorogtak, és Harry alig halhatóan odasúgta barátjának.
- Te, szerinted ezek akkor is így beszélnek egymással, amikor kettesben vannak?
- Jaj, hagyjál már! - intette le Ron fintorogva, mintha valami rusnya kép jelent volna meg lelki szemei előtt.
- Szabad a patádat? - váltott finomkodóbb hangnemre Harry, és ő is karját nyújtotta barátjának.
- Te hülye vagy - állapította az meg nemes egyszerűséggel.
Úgy vélte, Harry túl könnyedén és vidáman viseli a tényt, hogy nemrég megpróbálták meggyilkolni. Nem igazán tudta, miként lenne a leghelyesebb, de vidám viháncolásuk a parkban, kedélyes beszélgetéseik az asztalnál, viccelődésük korántsem volt normális azok után, amik történtek.
Az igazság azonban, vallotta be magának Ron, hogy szörnyen megviseli őt a többiek hiánya…
Azt várta, húga merénylete után, hogy minden egykori DS-es azonnal rohan vissza hozzájuk, és bocsánatot kér, de azt kellett látnia, hogy azok csak még jobban eltávolodtak tőle.
Ennyire szívtelenek lennétek?
A tőlük nem messze ücsörgő Seamusra és Susan Bones-ra pillantott, akik kínosan félrekapták tekintetüket. Csak azért, hogy megmutassa, ő bizony nem osztozik az irigykedésükben, kezét nyújtotta Harrynek, és otromba csípőriszálás közepette követték a két professzort.
Piton persze észrevette, milyen sután próbálják utánozni egy nő finom mozgását, és megrovón hátrapillantott. A fiúk szétrebbentek, mintha eddig nem is őket gúnyolták volna. Huncut vigyoruk azonban mindent elárult.
- Mikor nősz már fel, Potter? - sóhajtotta a férfi.
- De hiszen már felnőttnek számítok, uram! - kerülte meg őket Harry. - Tudja… a nyáron… már elmúltam tizenhét…
- Fura, számomra olyan, mintha szellemileg visszafelé fejlődnél… - vágott vissza Piton, még mindig kicsit sértődötten.
- Ne mondj ilyeneket, hiszen nézd, milyen szép szál, cingár legény! - kacsintott rá Rowena, a fiú pedig játékosan mímelte a szemérmességet.
- Gyönyörű… úgy nő, mint gaz a kertben - sóhajtotta Perselus. - Add vissza nekik ezt a szalamandrát… Olyan…
- Csúnya? - csipkelődött Rowena.
Levette a válláról, és óvatosan fogta, mint valami törékeny porcelánbabát. Alfonz békésen nyújtogatta a nyelvét a bájitalok mestere felé, mintha érezte volna, hogy az éppen őt becsmérelte.
- Szerintem roppant bájos… Talán még én is veszek egyet - mondta, és sejtelmesen kedvesére nézett.
A fiúk közben gyorsan visszatették a szalamandrát a ketrecébe.
- Tetszik ez az Alfonz név - folytatta a nő. - Volt egyszer egy ilyen nevű udvarlóm… még Durmstrangos időkben, persze…
Látta, hogy három beszélgetőpartnerének elkerekedik a szeme, ezért mosolyogva arrébb libbent, meghagyva őket meglepetésükben. A két fiú vigyorra görbülő ajkakkal állta Piton rosszalló tekintetét.
- Na tünés - súgta az oda nekik fenyegetően, valahogy azonban mégsem volt mérges.
Kedvese után indult, miután tanítványai kacagva visszaevickéltek Hermionehez - ami nem is volt olyan könnyű, tekintve, hogy a harmadéves hugrabugosok kész akadálypályát építettek a lehullott levelekből.
A tanárnő épp két negyedéves hollóhátas lánykával beszélgetett, azok pedig szemlátomást pirulva oldalaztak el, ahogy megpillantották a közeledő Pitont.
- Tényleg volt? - kérdezte.
- Micsoda? - fordult meg Rowena.
- Alfonz nevű udvarlód…
- Óh… - kapott a szívéhez a nő, és elmosolyodott. - Nos… - ingatta meg a fejét, szándékosan hallgatva, mert tudta, hogy ettől a férfi csak még kíváncsibb lesz. - Nagyon délceg és jó modorú fiatalember volt… Valami ukrán nemesi mugli unokája… Gyönyörű rózsákat kaptam tőle minden alkalommal - hajolt le, hogy megérintse a lábaik alatt hervadozó virágokat, melyek kétségbeesetten küzdöttek a hideg közeledte ellen.
Perselus nem szólt, csak kissé savanyú képet vágva elfordult.
- Én is szoktam neked virágot vinni…
- Ő, többet is, mint kellene… - felelte a nő nevetve. - Legutóbb az egyik órámon vettem észre, hogy a hajszálaim között maradt pár rózsaszirom… Borzasztó kínos volt… Az ágyneműm viszont napokig úgy illatozott, mint egy csodálatos virágoskert…
Piton, úgy tűnt, enyhült valamelyest.
- Letörtnek tűnsz, kedves… - jegyezte meg Rowena, megfogva a kezeit. - Bár ezzel szerintem nem vagy egyedül - pillantott körbe a mélabús diákokon. - Az ősz sokakat megvisel lelkileg…
- Óh, korántsem - mosolyodott el Perselus, tovább sétálva vele. - Szeretem az őszt, talán az egyik legszebb évszak, ami csak létezik. Olyan bája van, mint semelyik másiknak… Nem vagyok letört, hiszen látom, hogy szomorkodik körülöttem a táj, és máris elfelejtem a magam baját…
A nő csodálkozva hallgatta, és szinte belepirult a szavaiba.
- Tanárbácsi, tanárbácsi! - kiáltozta valaki mögöttük, mire Piton körül újra megfagyott a levegő.
Elhűlve fordult meg, és nézett le a kislányra, aki vérző könyökét szorongatta. Rowena kuncogva figyelte. Egyik elsős, mardekáros védence volt, egy roppant alulfejlett és alacsony kislány. Nagy, barnás szemei szinte tele voltak könnyel.
- Tessék, Miss. Vandervent.
- Lehorzsoltam… - kezdte volna, de kitört belőle a sírás.
Perselus megdermedt a pityergő gyermek láttán: kedvese érezte karjának remegésén. Lehajolt hát a szomorkodó kislányhoz, és megsimogatta a homlokát.
- Semmi baj, Elspeth. Most szépen elmegyünk a gyengélkedőre… ugye, professzor úr? - kacsintott párjára.
- Tanárnő! - futott oda hozzájuk két nagyobb, hollóhátas lány. - Majd mi elkísérjük! - ajánlották mosolyogva, és már bele is karoltak a kislányba.
A nő elpirult, hiszen a gyerekek egyértelműen azt akarták, hogy Perselusszal maradjon.
- Hát ennyire nyilvánvaló lenne…? - motyogta maga elé.
Piton elkapta a kezét, és megcsókolta.
- Én nem csinálok titkot abból, mennyire odavagyok érted… - mondta mosolyogva. - De próbálom megőrizni a látszatát annak, hogy komoly, felnőtt tanárok vagyunk…
- Néha úgy érzem, valahogy egyik kategóriának sem felelünk meg… - sóhajtotta kedvese. - Miért voltál úgy megszeppenve Miss. Vandervent láttán?
- Nem tudom… - vallotta be a férfi. - Nem igazán tudok bánni a síró gyerekekkel. Egyébként is szörnyűek a mostani elsősök… - morogta keserűen. - Folyton körülöttem futkároznak, mint kiscsibék egy tyúkanyó körül.
- Talán ezt rendelte számodra a sors: hogy sok gyermek rohangáljon körülötted - szagolt meg egy leszakított virágot Rowena, és lassan tovább ballagott a parkban. - Gyere, üljünk le! - terelte őt egy szép terebélyes fa alá, ahonnan jól szemmel tarthatták az egész udvart.
A nő összefogta könnyed ruháit, de a bájitalok mestere intett egyet. Lekanyarította magáról a talárt, és leterítette a földre, hogy arra ülhessenek.
- Ó, köszönöm…
Forrón nézték egymást, mintha még mindig friss szerelmesek lennének, és Perselus alig bírta visszatartani magát: annyira meg szerette volna csókolni.
- Lamerin felől… nincs híred? - kérdezte a nő.
- Csak egy kevés… - vallotta be Piton keserves hangon. - Úgy tűnik, jobban megviseli őket a kiképzés, mint képzelték volna… Azt írta, meg is sérült az egyik gyakorlati kurzuson.
Látta, hogy Rowena elsápad.
- Eltört a felkarcsontja… de azonnal összeforrasztották, így nem lett semmi következménye…
- Szerencsétlen gyermek - motyogta a nő szomorúan. - Remélem, vigyáz magára…
Perselus hálásan sóhajtott egyet. A tény, hogy kedvese szinte már anyai szeretettel viseltetett fia iránt, oly bensőséges érzéseket váltott ki belőle, hogy odahajolt hozzá, és óvatosan csókot lehelt az ajkaira.
Rowena szemei remegve nyíltak fel a csók után.
- Akkor most… lőttek a látszatnak? - suttogta meghatódva.
- Attól tartok… de egyáltalán nem bánom… - felelte a másik mosolyogva.
- És képzeljétek, a keresztnevükön emlegetik a tanárokat - újságolta Seamus suttogva a többieknek a nagyteremben.
- Jobbat mondok, Seamus. A nőm még le is tegezi Piton professzort. Na ehhez szólj hozzá! - bökött feléje Harry a késével, mert már rettenetesen unta, hogy asztaltársai folyamatosan róla beszélnek, és hogy ezt a legcsekélyebb mértékben sem próbálták palástolni.
Mérgesen az asztal lapjához csapta az evőeszközt, és villájával turkálni kezdett az ebédben. Szörnyen szenvedett barátai kegyetlen megjegyzéseitől, csipkelődéseik pedig olyan rosszindulatúak voltak, melyeket álmában sem feltételezett volna.
- Ezt lehet, hogy nem kellett volna - súgta oda Ron, és szemeivel a csodálkozó bagázs felé intett.
- Ugyan már, mit számít! Annyit konspirálnak itt az orrom előtt, hogy ez már csak hab a tortán!
- Jobb lenne, ha nem adnál nekik még egy okot a kukacoskodásra - intette Hermione is. - Még a végén belekeverik a tanárokat is, hogy elfogultak veled szemben…
- Mintha világéletemben kivételeztek volna velem, úgy beszélsz!
- Ne méltatlankodj!
- Tudod, hogy a dolgok némiképp megváltoztak tavaly óta…
- És ők az igazság felét sem tudják… csak megpróbálják összerakni a kirakó darabkáit. Ha okot adsz nekik a gyűlölködésre, azzal csak tovább növeled a szakadékot köztük és köztünk.
- Nem értenek ők semmit - morgott Harry. - Eszemben sincs még egyszer kibékülni velük! Gyerekes társaság!
A lány megforgatta a szemeit.
Váratlanul egy vidám, barna copfos lány bukkant fel mellettük.
- Harry! - rikkantotta mosolyogva.
A fiúnak majdnem kiesett az ürücomb-falat a szájából, annyira meglepődött.
- Veronica… Nahát… eddig… nem is lát-
- Örülök, hogy látlak! Figyelj, csak azt akartam kérdezni, mikor lesz a csapat első megbeszélése! Tudod, beléptem az énekkarba, és nem akarom, hogy pont ütközzenek az időpontok…
Harry megilletődve pislogott, majd villámként nyílalt elméjébe a felismerés. Hiszen a kviddics-csapat tagjai közül senki sem DS-es! Végre egy társaság, gondolta, ahol nem fognak leprásként kezelni. Fölényesen grimaszolt Neville-ék felé, majd rámosolygott a lányra.
- A legjobb lenne szombatra tenni a megbeszélést, akkor valószínűleg mindenkinek jó lesz. Ebéd után?
Veronica arca felragyogott.
- Csodás! El is mondom a többieknek! Jackkel úgyis találkozok, meg… Na mindegy! Szólok nekik!
- Nagyszerű.
- Te… - komolyodott meg a lány egy sötét pillanatra. - Ginnyvel… most mi lesz?
Kínosan pillantott Ron felé.
- Nos… Nem tudni, mikor engedik ki a Szent Mungóból… - vallotta be Harry.
- A kis Mark kérdezte, mert… tudod - intett Veronica újra mosolygósabban. - Most már másodikos, és hivatalosan is játszhat.
- Amíg Ginny távol van, persze, hogy helyettesítheti. Utána pedig… meglátjuk - felelte a kapitány sejtelmesen vigyorogva.
- Bájitaltanról jövet kaptam el, akkor kérdezte… Találkozol ma vele? Mitek lesz most? - pillantott a két prefektusra.
- Vívás, rögtön ebéd után.
- Majd jól lehányom a pástot… - búslakodott Ron.
Mind kacagtak egyet, majd Veronica integetve továbbállt. Harry elégedetten felvonta a szemöldökét.
- Nos?
- Akár van DS, akár nincs, egy csapat van, akikkel biztosan jól elleszel. Ezt akartad hallani? - mosolyodott el Hermione.
Harry megigazította a nyakán az egyenruhát. A bemelegítés alatt eléggé leizzadt, annak ellenére, hogy a nagyterem meglehetősen huzatos volt. Megtörölte a homlokát, majd a fejére illesztette a sisakot.
Most, hogy évfolyamtársainak zöme hidegen bánt vele, keserűen keresett párbaj-ellenfelet. Ron és Hermione ügyesen elszurkálgatták egymást pár pásttal arrébb, ő így viszont teljesen egyedül maradt. Ahogy fellépett az emelvényre, valaki a nyakának szegezte a kardját.
- Egy kört, amiben elkalapálhatlak, Potter? - kérdezte hidegen a sisak mögül valaki.
- Malfoy? - hunyorgott Harry.
Látta, hogy pár hetedéves mardekáros álldogál nem messze tőlük.
- Eltaláltad. Nos? Vagy megfutamodsz?
Harry jobbra pillantott, hogy Anthony és Ernie készültek volna gyakorolni. Mikor meglátták a két ősellenséget, leeresztették fegyvereiket, és kíváncsian feléjük fordultak.
- Miért ne? - sóhajtotta. - De csak, ha nem próbálsz megint megölni.
- Csak ha hagyod magad - felelte a szőke hanyagul, majd hátrébb ballagott. - Álljatok arrébb! - szólt rá két tömzsi kísérőjére. - Zavar a mozgásban, ha ilyen közel álltok az emelvényhez.
Pansy lelkesen hátrébb terelte a fiúkat, majd elrikkantotta magát.
- Te vagy a nyerő, Draco! Lásd el a baját!
Harry megforgatta a szemeit.
- Milyen lelkes szurkolótáborod van - jegyezte meg.
- Annál lelketlenebb a tiéd, úgy hallottam - suhintotta az elsőket Malfoy. - Mi történt? Rózsák háborúja?
- Érdeklődni kezdtek a mi kis nyári randevúnk után… Mikor lányos zavaromban titkolózni kezdtem, megsértődtek - sziszegte Harry, ahogy a fiú felé döfött. Mikor elszaladt mellette, mintha egy apró kacajt hallott volna a sisak mögül, de erre nem mert volna megesküdni. Nem úgy ismerte a mardekárost. - Azóta tart a mosolyszünet.
- Bájos… - nyögte Draco. Hátrálni kényszerült. - Aki magasra tör, nagyot tud esni…
- És aki a legmagasabbról esik, az puffan csak igazán - tette hozzá Harry.
Malfoy keze egy pillanatra megmerevedett, majd döfött vele egyet.
Harry azonban kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenséget, és könnyedén hárította a csapást. Azonnal ellentámadásba lendült, és kardja görbén hajlott meg, ahogy a hegye eltalálta a szőke mellkasát. Az felnyögött, majd sután hátrált. Feltolta a fejére a sisakot, és megdörzsölte a pontot, ahová a szúrás esett. Harry is szabaddá tette a fejét, és fújt egy nagyot. Megtörölte izzadt arcát. Csapzott haja össze-vissza állt.
- Nicsak - biccentett a nagyterem ajtaja felé.
Egy csapat alsóbb éves leskelődött, figyelve a nagyokat edzés közben. Draco követte a szemével tekintetét, és megpillantotta a másodéves Olivia Fillmore-t. Mindketten jól emlékeztek még a nyári, labirintusos kalandra.
A lány elmosolyodott, és integetni kezdett nekik.
Draco gyorsan elfordult, és inkább visszatette a fejére a sisakot. Harry elkacagta magát, és újra felvette ő is a támadó pozíciót.
- Jól látom, hogy remeg a kezed?
- Ne a szád járjon! - rontott rá a mardekáros, bár a mozdulataiban volt valami szokatlan ügyetlenség, amit Harry nem tudott magának megmagyarázni.
Pecekig döfködték egymást találat nélkül, szótlanul. Kardjaik folyamatos, fémes koccanására egyre többen figyeltek fel. Maga Remus is összefonta karjait, és hunyorogva figyelte őket.
- Egész ügyes - jegyezte meg a hugrabugos Justin.
Harry, beleélve magát a küzdelembe, rájött, hogy tulajdonképpen élvezi, amit csinálnak. Élvezi, hogy azon az egy területen is végre megizzaszthatja Malfoyt, ahol az magasan fölötte áll tudásban és képességben. A megfelelés egyfajta kihívásként lebegett a szemei előtt. Kezdtek ugyan fáradni mind a ketten, ami jó pár esetlen csapást és vágást jelentett. Látta, hogy ellenfele is zilál, akárcsak ő.
- Mikor máskor…? - gyulladt fel a szívében az elhatározás. - Most megmutathatom…
Ám, balszerencséjére, Draco ugyancsak arra készült, hogy a végső hajrában meglepetésszerű támadást indítson, amivel véget vethet az elhúzódó gyakorlatnak. Villámgyorsan leguggolt, és alulról szúrt Harry hasa felé. Mivel az nem számított az alattomos mozdulatra, nem is védekezett. Másodpercekig, mereven álltak a sikeresen bevitt találatot követően, majd valahol hátul a teremben magányos taps kelt életre.
- Bravó - dicsérte meg őket Remus, és közelebb evickélt. - Remélem, mindenki figyelt. Bámulatos győzelem, Mr. Malfoy, gratulálok. Gyerünk, meghajlás! - intett a két fiú felé.
Harry levette a sisakját, lehúzta a kesztyűjét, és kezet nyújtott Draconak, hogy felsegítse. Kurtán meghajoltak egymás felé.
- Tudtam! - sipítozta Pansy. - Te vagy a legjobb, Draco!
Malfoy elégedetten elvigyorodott, és néma villanással a szemeiben búcsúzott. A lány a nyakába vetette magát, amit a Malfoy nem igazán díjazott, de látszott, hogy neveltetése nem engedi, hogy csak úgy taszigáljon, vagy félrelökjön egy lányt. Nott feltartotta a tenyerét, amibe azonban diadalittasan belecsapott. Monstro és Crak is gratulált, de csak fintorogva. Úgy tűnt, kezdik visszanyerni a szőkébe vetett bizalmukat, de csak lassan.
Harry is elfogadhatónak ítélte saját teljesítményét, és végre leült egy kicsit, hogy kifújja magát. Egyesek még mindig csodálkozva szemlélték az eseményeket, hiszen ritka volt, hogy Remus Lupin mást dicsért meg Harry ellenében. A professzor azonban megértette a fiú kétségbeesett üzenetét azon az estén, amikor nála aludt. Nem akarta még lehetetlenebb helyzetbe sodorni azzal, hogy újra meg újra kivételezik vele. Tovább is állt, huncut pillantást vetve a pihegő Harryre, hogy segítsen a Patil-ikreknek.
- Egész jó voltál, Potter - jegyezte meg a szőkésvörös hajú lány, a kardjára támaszkodva.
- Köszi, Sally-Anne - lihegte Harry.
- Ha kifújtad magad, gyakorolhatunk még egy keveset az óra végén.
- Meglátjuk - mosolyodott el a fiú.
- Hé, Perks! - rikkantotta valaki a terem túlsó végéből. - Azt mondtad, megmutatod azt a szúrást!
- Akkor… viszlát később - búcsúzott a lány.
Piton méltóságteljesen lépkedett a padok közt, és kritikus szemekkel méregette elsős osztályának diákjait. Nagyon időszerű volt már, hogy újra elővegye pengeéles modorát és lesújtson a rendbontókra, hiszen tanári pályafutása alatt sosem volt példa arra, hogy tanítványai packázni mertek volna vele. Most azonban…
Sötét, barátságtalan tekintete megvillant, ahogy a hugrabugos gócpont felé pillantott. A szeplős, kedvesnek tűnő Kate Kavanagh behúzta a nyakát, és úgy elsápadt, mint aki ájulni készül. A mögötte ülő Nigel Hobbs és Robert Pipping azonban szinte rázkódott a visszatartott kuncogástól. Egymás meztelen csigáin mulattak, és a pálcáik végével bökdösték azokat.
Perselus felvonta a szemöldökét.
A két gyermekre az egész tanári kar folyton csak panaszkodott. Nem használt se szigor, se büntetőmunka: annyira rosszak voltak, hogy minden nevelőjüket sikerült felidegesíteniük. A bájitalok mestere fitymálva konstatálta újabb diadalát. Kedvesével folytatott kisebb vitája, úgy látszik, az ő számlájára dőlt el. Dareling professzor végtelen türelemmel fordult a két cserfes gyermekhez, ő azonban hasztalan próbálkozásnak vélte ezt. Látva a nő balul sült kísérleteit, meg kellett állapítania, hogy ezeken végképp nem segít semmi.
Csak a terror, vigyorodott el.
Éppen ideje volt, véleménye szerint, hogy óráinak gyomorszorító atmoszférája móresre tanítsa szemtelen diákjait.
- Lám, Mr. Hobbs és Pipping megint jól mulat - jegyezte meg fagyosan.
Azok felpillantottak és elvigyorodtak.
- Féleszű kölykök - folytatta. - Aki ennyire nem tiszteli iskolájának és a varázstudománynak képviselőit, annak nem a Roxfortban lenne a helye, hanem egy harmadrangú, ostoba mugliknak fenntartott iskolában. Nem kötelező ide járni.
A gyerekeket látszólag igencsak sértették szavai.
- Csak hogy tudják, volt már rá példa, hogy eltanácsoltak valakit a Roxfortból. Kérdezzék csak meg a vadőrünket, ha nem hisznek nekem. Konzultálni fogok házvezető tanárukkal, Bimba professzorral, hogy vegye fontolóra a dolgot az önök esetében is. Húsz pont a Hugrabugtól - fordult a többiekhez -, társaik szemtelensége miatt.
A Mardekár mellett egyetlen ház sem állt olyan gyatrán, mint a Hugrabug. A felsőbb évesek szinte már szégyenkezve néztek fel a pontgyűjtő üvegekre.
Piton tovább suhant, fekete talárja csak úgy lobogott mögötte. Az griffendéles ikerfiúk teljesítménye egészen tűrhetőnek tűnt, annak ellenére, hogy egyikük sem bizonyult kimondottan tehetséges bájital-készítőnek.
Saját házának négy diákja ült a legelső padokban, de ők már tudták, hogyan viszonyuljanak hozzá. Mindig tiszteletteljesen szólították meg; a kis Harriet néha nem is mert a szemeibe nézni. A legelső padban, azonban…
- Mr. Rabenstein, megtudhatnám, mit művel? - pislogott meglepetten a kezeit tördelő kisfiú láttán.
Az aprócska Vanadis félénken felnézett rá: a szemeiben őszinte kétségbeesés csillogott.
- Miért nem halad a feladattal? Ezzel már fél órája végeznie kellett volna. Hogy akarja így az óra végéig befejezni a munkáját?
A gyermek hol ránézett, hol az üstre, hol pedig az előtte heverő könyvre.
- Én… - vacogta - … nem érteni…
És ujjával a leírásra mutatott.
- Pontosan mire gondol, Mr. Rabenstein? - ráncolta a homlokát Perselus.
- Nem tudni… elolvasni… - dadogta a fiú.
A két rendbontó hugrabugos fiú nevetésben tört ki.
- Fogja be a száját, Mr. Hobbs! - üvöltött rá ingerülten tanáruk, amitől aztán kellőképpen megszeppentek. - Mit mond, Mr. Rabenstein? - hajolt közelebb a fiúhoz.
- Nem érteni… „tsiga” - mutatott a szóra, és szinte könnybe lábadtak a szemei. - Mi lenni „tsiga”, Herr Piton… vagyis… professzor?
Piton érezte, hogy végigszalad a hátán a hideg. Azzal tisztában volt, hogy a gyermek nem beszél tökéletesen angolul, de hogy ilyen akadályokba ütközzön…
- Mr. Bonewille, segítsen a padtársának. Mr. Rabenstein! Az óra után itt marad. Beszédem van önnel.
Visszaballagott a katedrára, és leült: onnan figyelte többé-kevésbé igyekvő elsőseit. Vanadis az óra végén direkt lassabban pakolt, mint a többiek. Úgy tűnt, nem akarta, hogy más is fültanúja legyen kettejük beszélgetésének, és hogy okuk legyen a gúnyolódásra. Perselus addig összeszedte az iratait, és táskájába süllyesztette őket.
- Mr. Rabenstein, jöjjön ide! - hívta az asztalához, fel sem pillantva, csak mikor végzett. - Az igazgató úrtól úgy értesültem, maga részesült angol nyelvoktatásban, mielőtt idekerült.
Látta, hogy a fiú csak nehezen bogozza ki kacifántos szavait.
- Tanult angolul? - kérdezte egyszerűen.
Vanadis hevesen bólogatni kezdett.
- Mégse eleget - vetett becsmérlő pillantást a tankönyvekre. - Ha nem érti meg a könyvek szövegét, nem is fog tudni velünk dolgozni. Nyelvoktatásra lenne szüksége, de égetően. Vagy kétnyelvű könyvekre, hogy megértse őket.
- De… honnan? - nyögte a fiú sápadtan.
Perselus sóhajtott.
- Azt hiszem, ez már nem az én hatásköröm, Mr. Rabenstein. Értesítse az apját a fogadó órám időpontjairól, vele megbeszélhetem az ügyet - mondta, bár amikor a Rabensteinokkal való találkozásra gondolt, elfogta a szorongás. - És most menjen!
AJÁNLOM AZ OLDALT
