Ajánlás: Katyának, hátha kicsit jobban érzi magát tőle, Rayának és Nejinek
Felkerült: 2005. augusztus 26.
Emerald Destiny
4. fejezet - Maszkabál
Két ló nyolc patájának szelíd kopogása törte meg a csendet a kihalt éjszakában. A két, pompázatos állat oly könnyedséggel röpítette a fekete kocsit, mintha semmilyen terhe nem is lenne. Halkan fújtattak, noha hajtójuk lámpalázasan hajtotta őket. A sötét talárba öltözött, fekete hajú fiatalember mélyen a szemébe húzta kalapját és talárjának magasított, elegáns nyakát, így a koromsötétben alig látszott valami az arcából, gyönyörű kék szemein kívül.
Nem hagyta pihenni állatait, hiszen nyugtalan utasai nem engedhették meg maguknak, hogy elkéssenek egy ilyen fontos rendezvényről.
Ahogy közelebb húzódtak a kocsi ablakaihoz, jobb oldalt már meg is pillanthatták a kivilágított, csodálatos kastélyt, melynek távoli, fényes ablakai olyannak tűntek, mintha milliónyi, apró szentjánosbogár ragyogná körül az épületet. Néma sóhajtással adóztak a lélegzetelállító látványnak, majd megfogták egymás kezeit.
Remus bíztatóan kedvese szemeibe nézett.
- Gyönyörű vagy, Stina.
- Te is, Pedar - suttogta Tonks meghatódva, és odahajolt, hogy megcsókolja.
- Mondanom kell valamit… még mielőtt odaérünk…
Lenézett a nő szép, fehér kesztyűs kezeire, majd újra fel, az arcára.
- Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen. Ha megint olyan gondtalan lehetnél, mint azelőtt, hogy…
Tonks érezte, hogy összeszorul a szíve.
- Remus, én…
- Várj, kérlek, hadd fejezzem be - kérte a férfi halkan. - Elhiszem, hogy ez iszonyatos megrázkódtatás lehetett számodra, de tudnod kell, hogy én mindig melletted leszek, és sosem kell ezt a terhet egyedül viselned. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ennyire megkeseredj - suttogta, ahogy megcsókolta a homlokát. - Szereltek, Nymphadora Tonks, és újra annak a boldog, mosolygós nőnek a kezeit szeretném fogni, akinek megismertelek. És szeretném… - mondta, vágyakozó mosollyal, ahogy megérintette kettejük álcaként szolgáló karikagyűrűjét -, ha ez sem lenne színjáték többé…
A nő arca egészen rózsaszín lett az izgatottságtól.
- Nymphadora Tonks, leszel a feleségem?
Tonks az ajkai elé kapta a kezeit, és felsikkantott meglepetésében. Könnyek törtek elő a szemeiből - az öröm könnyei.
- Igen… - rebegte hitetlenkedve, majd egyre biztosabban. - Igen!
Előrelendült, és hevesen a férfi nyakába vetette magát. Az boldogan zárta a karjaiba, és ölelte egészen addig, amíg meg nem érkezett a kocsi a kastély udvarára.
Még akkor is csókolóztak, amikor Lamerin megállította a kis fogatot. Beletelt kis idejébe, míg meg tudott állni a főbejárat előtt: hiszen sorra érkeztek a vendégek, és ki kellett várni, míg a kocsikból kiszáll mindenki. Lamerin már készült, hogy leugrik a bakról, és ajtót nyit nekik, de meglepve tapasztalta, hogy vendéglátóik még erre is gondoltak, és külön szolgálókat állítottak elő ezekre a posztokra. Fentről nézte hát, ahogy a feszengő német inas, kinyitja a kis ajtót, és fejet hajt. Tört angolsággal üdvözölte őket.
- Isten hozta önöket a Rabenstein-kastélyban.
Előbb Remus szállt ki a kocsiból, majd kezet nyújtott kedvesének, hogy az is könnyedén ki tudjon szállni. Tonks óvatosan lépkedett a fogat kicsi lépcsőin, nehogy megcsússzon apró cipőjének sarka, és sikerült is különösebb nehézség nélkül megállapodnia a vörös szőnyegen, mely befelé vezetett.
Mindketten felpillantottak a rájuk mosolygó Lamerinre, aki végül bólintott, és elindult a járművel arra a kijelölt helyre, ahol a fogatoknak kellett várakozniuk.
Nymphadora kecsesen átadta meghívóikat, és az ajtónálló rögtön beljebb is tessékelte őket. Továbbadta a névvel ellátott tekercseket egy másik inasnak, aki a bálterem tárt kapui előtt megállt, és fennhangon elkiáltotta magát:
- Mr. Pedar Hansen és Mrs. Stina Hansen, Dániából!
A különös, külföldi nevek hallatán jó pár szempár rájuk szegeződött - már amit a pazar álarcokon keresztül láttak.
Amerre csak a szem ellátott, mindenhol csodálatos ruhákban pompázó dámák és úriemberek álldogáltak. Nemcsak ékszereik és mesésen díszített maszkjaik ragyogtak: fényárban úszott már a ruhájuk is. A hatalmas embersereg tündöklése mellett szinte elveszett az épület saját, káprázatos megjelenése.
Csillogó márvány a lábaik alatt; tükör végig a mennyezeten, melyről ötméterenként aranyló csillárok lógtak alá; kétoldalt mennyezettől padlóig érő ablakok, mind aranyszínű függönnyel díszítve… A fényűzés nem merült azonban ki ennyiben. Az asztalok roskadoztak a finom ételek súlya alatt, melyeket mind arany- és ezüsttálcákon tálaltak fel. Az evőeszközök és serlegek hasonlóképpen nemesfémből készültek, akárcsak a gyertyatartók vagy a fémtalpas üvegpoharak. Oly bűbájos volt ez a hihetetlen mértékű pazarlás, hogy a vendégek egészen beleszédültek.
Odabiccentettek jó páran az újonnan érkezőknek, sokan poharat is emeltek köszöntésükre.
- Pedar! - tárta ki karjait házigazdájuk, és elvette a maszkot az arca elől. Ő volt az egyedüli, akinek nem a fejére volt erősítve a szépséges álarc.
- Lord Rabenstein - hajtott fejet Remus alázatosan, Tonks pedig némán pukedlizett.
- Ugyan, Pedar, hagyjuk a formaságokat! - kacagott Aldemar, ahogy kezet rázott vele.
- Ahogy kívánja - búgta Lupin halkan.
- Hiszen nélkületek semmi sem állna most itt!
- Szerény közbenjárásunk eltörpül e kastély szépsége mellett - pillantott fel szelíden Tonks.
- Megtiszteltetés, Mrs. Hansen, hogy megismerhetem - csókolta meg a kezét Rabenstein. - Elbűvölő - suttogta oda Remusnak.
- Jöjjetek! - intette őket beljebb, teljesen átszellemülten. - Ismerkedjetek meg…
És sorra mutatta be őket a jelenlevő legprominensebb személyeknek: minisztériumi hivatalnokoknak, jobb és rosszabb hírű, aranyvérű családok sarjainak és képviselőinek… Még magával a mágiaügyi miniszterrel is kezet rázhattak, hiszen Caramel is hivatalos volt a rendezvényre.
- Káprázatos bál, egyszerűen káprázatos! - ismételgette folyamatosan a körülötte állóknak, emlegetve, hogy a brit varázslótársadalom évtizedek óta nem látott pompával szembesül a mai estén.
Remus, ahogy az egyre sötétebb, komorabb és titokzatosabb vendégek között lépdelt, megszorította kedvese vékony ujjait. Összepillantottak, hiszen értették a jelet.
Mostantól következett a megfigyelés, a szelíd társalgás látszólag érdemtelen témákról.
Tonks odabiccentett egy hosszú, fekete hajú, vékony termetű varázslónak, aki kihívóan öltözött hitvesével poharat emelt a tiszteletükre. Remus is észrevette Pitonékat, és előzékenyen meghajolt irányukban.
- És mindez egy taknyos kölyök miatt - motyogta oda Perselus kísérőjének, aki épp gyönyörű ruhájának fodrait igazgatta.
- Saccolni se merném, mennyibe kerülhetett ez a parti - mondta Rowena ugyanolyan halkan, ám a körülöttük állóknak fel sem tűnt beszélgetésük, annyira odafigyeltek.
A négy fantom-pár közül ők érkeztek meg a leghamarabb. A finom-modorú népség persze azonnal sugdolózni kezdett a hátuk mögött, ahogy beléptek. Maga Mrs. Longbottom sem rejtette véka alá a véleményét a ledér párral kapcsolatban. McGalagony szóra sem méltatta őket, egy figyelmeztető villanást azért észrevettek a tekintetében, ami egyet jelentett az óvatossággal. A nő már előttük megérkezetett, és alaposan körülnézhetett, ha ilyen jeleket adott.
Legtöbb idejét az ifjabbik Rabensteinnal töltötte, aki udvariasan, ám egyértelműen Roxfort hagyományairól faggatta. A szőke férfi nagyon elszánt embernek mutatkozott, akit nem lehet csak úgy eltántorítani a céljaitól. Kitartóan kérdezősködött, és érdeklődve hallgatta a négy nagy alapító, Griffendél, Hollóhát, Hugrabug és Mardekár történetét; hogy a gyerekeket a róluk elnevezett házakba osztják be; hogy a bekerülés a diákok képességeihez mérten alakul szorgalom, bátorság, és affinitás szerint…
McGalagony hazudott volna magának, ha nem vette volna észre a férfi szemének villanását Mardekár Malazár neve hallatán. Larichs von Rabenstein egész biztosan nem először hallotta a nevet, az sem volt kizárt, hogy kicsi unokaöccsének is a Mardekár házat találta a legmegfelelőbb helynek. Azonnal meg is kérdezte, ki ennek a házvezető tanára, ám kissé megsavanyodott az arca, amikor a boszorkány azt felelte: „a feketemágia-ellenes liga tiszteletbeli tagja, Ezüst-Merlin díjas varázsló, Perselus Piton”. McGalagony sejtette, hogy a férfi rosszallását a „feketemágia-ellenes” szó váltotta ki, noha ebből szinte semmit sem mutatott. Larichs ügyesen palástolt mindennemű érzelmet, és álarca amúgy is elrejtett mindent a kíváncsiskodók elől.
Piton és Rowena nem részesült abban a kegyben, hogy neki bemutatkozhasson, de Aldemar ígéretet tett nekik, hogy erre az este folyamán még sort kerítenek.
- Mr. Marcel Gamos-Quesada, Spanyolországból! - hangzott fel az ajtónálló rekedtes hangja ismét.
A hölgyek közül szinte mindenki odafordult, illetve igyekezett elnézni a többiek mögött, hogy megpillanthassa a betoppanó alakot. Ám az általános közröhej helyett, melyre Sirius az öltözéke miatt számított, halk ámulatban részesült a gyengébbik nem felől. Sokan előkapták legyezőiket, és - álszent módon, szemérmességet színlelve - kacarászva legyezgetni kezdték magukat, annyira izgatottak lettek. Sirius bámulatosan festett a pocsék színű ruhában, mely kiemelte hajának gyönyörű, sötétbarna tónusát, bőrének egészséges színét, férfiasan ívelt arcvonásait, és tündöklő, sötét szemeit, melyek szinte eggyé váltak a fekete maszkkal.
Nyoma sem volt szétszórtságnak vagy kócosságnak, ezért Perselus sejtette, hogy a Csikócsőrön való érkezés mindenféle különösebb galiba nélkül sikerült.
A férfi sorra köszöntötte a hölgyeket, némelyeknél kezet is csókolva, de szinte mindegyikükre vetett egy csábos pillantást. Maga Rowena is kapott egy megtisztelő üdvözlést, amire csupán egy mosollyal felelt. Sirius pedig továbbállt, hogy megkezdje hódításait.
Letelepedett az egyik asztalhoz, ahol rögtön köréje gyűltek az ifjú hölgyek, de szép számmal még az idősebbek is.
- Őt is megelőzte a híre, azt hiszem - mosolygott Perselus.
- Várható volt - felelte Rowena, miközben az elkezdődő táncot figyelte. A párok forgataga szinte részegítő volt. - Remélhetőleg jól is alakítja majd a szerepét. Egy-két tánc az epekedő hölgyikékkel, aztán, ha mindenki kedvet kapott a mulatságra, könnyedén felszívódhat és körülnézhet.
- Mr. Dahey O’Reilly, és jegyese, Miss. Kyla Whelan, Írországból!
A két professzor összepillantott. Most jönnek a gyerekek…
- Ó, az ír kislány, nézzék! - hallotta a válla mögül Rowena, ezért kíváncsian hátralesett. Több, idős boszorkány gyűlt meg az asztalok mögött, a belépőkről sutyorogva. - Hallották a pletykákat?
- Miket?
- Hogy e szerencsétlen sorsú kisasszonyt hozzá kényszerítették ehhez a pökhendi O’Reillyhez?
- Még szép!
- Nézzék, most is milyen szomorkás szerencsétlen lány arca!
- Szerintem örülhet, hogy álarcot viselhet, mert úgy hallottam, mostanában mindenki csak kisírt szemekkel látta!
- A sors kegyetlen, ez egyszer biztos…
- Jobbat érdemelne ennél a senkiházinál! - csatlakozott a fecsegőkhöz még egy, középkorú hölgy, bólés pohárral a kezében. Esetlenül szürcsölte belőle az italt.
- Hogyhogy?
- Hát nem tudják? O’Reilly-t hetente látni az edinburghi utcalányoknál!
- Nem! - heveskedtek többen is hitetlenkedve.
- Felháborító!
- Pedig így van! - erősködött az őszülő hajú nő. - Higgyék el, ha mondom!
Míg a hölgyek cseppet sem diszkrét módon folytatták a két fiatal magánéletének kitárgyalását, Perselus és Rowena összepillantott, és nyugtázták, hogy a hírhadjárat sikeres volt. A Rend igyekezte elhinteni a vendégekről szóló pletykákat a közvélemény erre hajlamos egyedeinél - ez pedig csak segíthette munkájukat. Minél hitelesebbek voltak a szerepek, annál könnyebben tudtak asszimilálódni.
- Volna kedved táncolni? - kérdezte Perselus váratlanul. Ál-hitvese meglepetten nézett vissza rá. - Remek táncos vagyok, mint tudhatod - tette hozzá a férfi mosolyogva.
Rowena elvigyorodott, és beleegyezően bólintott.
Kéz a kézben ballagtak a tánctér szélére, és várták meg a szelíd menüett végét, melyet épp jártak. A párok folyamatosan cserélődtek, de voltak, akik egymás után több táncot is eljártak. Közéjük álltak be ők is.
Ron és Hermione is csatlakozott hozzájuk. Mindketten ügyesen ejtették a lépéseket, ha pedig valamelyikük rontott, úgy nagylelkűen legyintve folytatták, mintha semmi sem történt volna. A fiú egyáltalán nem bizonyult olyan ügyetlennek, mint amikor még otthon gyakoroltak, és Piton érzett is némi büszkeséget, hogy végre valamit hiba nélkül megtaníthatott a fiúnak. Hermione ugyan néha többet mosolygott a kelleténél, de a környezetük ezt szerencsére kényszer-mosolynak tekintette, így nem került veszélybe az álcájuk. A rémes hírek ellenére olyan bájos párt alkottak, hogy egyesek nem győztek gyönyörködni bennük.
Ron rettenetesen sajnálta, hogy Harryék még nem érkeztek meg. Szerette volna, ha barátja látja, milyen ügyesek, és hogy tanításuk megért minden fáradozást.
- Lucien d’Izard, és jegyese, Evony de Marcotte, Franciaországból!
A marcotte-i contesse nevének hallatán sokan újra az ajtó felé fordultak. A két Rabenstein-fivér is felhagyott a kedélyes csevegéssel, és megindultak, hogy üdvözölhessék a két fiatal vendéget. McGalagony cimpái megremegtek izgalmában, ahogy a kibontakozó jelenetet figyelte.
- Drága contesse! - csókolt nagylelkűen kezet Aldemar a szemeit lesütő Marie-nak. - Minő öröm, hogy végre személyesen is találkozhatunk! Az ön édes fivérei annyit áradoztak már önről és az ön szépségéről, hogy azt hittük, túloznak - pillantott öccsére. - És rá kellett jönnünk, hogy felét sem mondták el az igazságnak - hajolt meg lovagiasan. - Ön káprázatosan szép, Miss. Marcotte.
- Megtisztel, Monsieur Rabenstein - felelte Marie, tettetett akcentussal. - Szeretett fivéreim mindig tisztelettel beszéltek önökről.
- Mekkora veszteség is, hogy ilyen hamar kellett eltávozniuk közülünk… - sóhajtotta az ifjabbik. - Larichs von Rabenstein - hajolt meg, szintén kezet csókolva, ám le sem vette a szemét a lányról, annyira megbabonázta látványa.
Marie érezte ujjainak gyöngéd szorításán, hogy egész testében megremeg. Úgy meredtek egymás szemeibe, mint kígyó az áldozatáéba, és mindkettejüket megdöbbentette a látvány. A lány mintha csak saját szemeinek tükörképét látta volna Larichs tekintetében. Egyikük sem mert szólni, így Aldemar, hogy oldja a kínos csöndet, kezet rázott Harryvel is.
- Mr. d’Izard…
Harry is észrevette a zavart hallgatást Marie és az ifjabbik Rabenstein részéről, de ezt csak a lány lámpalázának számlájára írta. Biztosan tartva a lány törékeny kezét, előzékenyen biccentett feléje.
- Egy táncot, kedvesem? - kérdezte, hasonlóan hamis akcentussal, mint a lány.
Marie bólintott, és visszatért arcára a mosoly.
A két vendéglátó félreállt az útból, és elégedetten szemlélte őket.
- Az est egyik gyöngyszeme - motyogta Aldemar. - Nem titkolom előtted, kifogástalan parti lett volna a számodra a hölgy, Larichs. Makulátlan erkölcsök, szemrevaló hozomány… Mily kár, hogy ifjú Mr. d’Izard megelőzött… Persze, h történne valami szerencsétlen fiatalemberrel…
Itt sejtelmesen elhallgatott, és öccsére pillantott, majd továbbállt, hogy vendégeivel foglalkozzon. Larichs azonban hallgatott. Szerette volna bátyja fejéhez vágni, hogy akkora a korkülönbség, hogy akár a lány apja is lehetne, hogy mindenki azonnal gyanakodna, ha d’Izard halála után megkérné a kezét - noha a dolgok erkölcsi vonzata nem izgatta különösebben…
De nem. Larichs von Rabenstein szinte megkövülten nézte az ifjú párt. A magas, finoman mozgó Harryt, ahogy légies könnyedséggel táncol a kisasszonnyal, aki, zavart pillantásai ellenére kezdett feloldódni és elveszni a forgatagban… A két szelíd fiatal olyan természetességgel mozgott a sok elegáns vendég között, mintha világéletükben ilyen tömegben éltek volna. Tündöklésük magasztos volt, és… valahonnan olyan ismerős. A férfi egyszerűen nem tudta kiűzni a szívéből a halott húga fájdalmasan szomorú emlékét. Azok a szemek…
Alig várta, hogy a tánc véget érjen. Akarta a lányt. Muszáj volt táncra kérnie.
Sirius, aki végig figyelte őket, érezte, hogy valami nincs rendjén, mert ahogy Larichs előrelendült, hevesen elévetette magát, és pattogó, spanyol akcentussal megszólította.
- Lord Rabenstein - üdvözölte a vele körülbelül egyidős németet. A férfi szinte rémülten hőkölt hátra a hirtelen felbukkanó idegen láttán, és arcára kiült némi undor annak modortalan viselkedése miatt. - Megbocsásson Lordságod… de… Attól tartok, egy kis baleset történt… - mutatott az egyik asztaltársaság elé, ahol egy hölgyet legyezgetve próbáltak felébreszteni ájultságából.
- Ó - mondta megilletődötten, majd vetett még egy mohó, csalódott képet Harryre, aki újabb táncra kérte fel a szépséges contesse-t. - Mutassa az utat - mondta végül keserűen.
Közben Remus végre megszabadult az utolsó, kíváncsiskodó vendégtől is, és belekortyolhatott italába.
- Valami nincs rendben - morogta mellette Tonks, megszorítva szép kis csipkelegyezőjét.
- Sirius akciózik - bólintott kedvese. - Én is észrevettem.
- Ez nem volt része a tervnek.
- Szerinted gyanakodnak?
- Nem tudom, de amikor Harryék bejöttek, történt valami… Elszólták volna magukat?
- Fogalmam sincs - sóhajtotta Lupin, ahogy felhajtotta a pohár tartalmát. - De remélem, azok az átkozott kocsik riadókészültségben vannak!
Harry tánc közben egyedül csak kedvesét figyelte. Az olyan szépnek tűnt az elegáns ruhákban, és titokzatosnak a maszkban, hogy a szíve hevesen dobogott izgalmában. Még hogy semmi keresnivalója itt… Mint a legszebb szál virág egy hatalmas réten, gondolta.
Nyugtalanította azonban, ahogy az ifjabbik Rabenstein a lányt figyelte. Volt a szemeiben valami leplezetlen mohóság és igyekezet, mely semmiképpen tűnt jó előjelnek. Kitűnő álcájuk ellenére folyamatosan a vendégeket figyelte. Érezte, hogy pálcája újra meg újra hozzádörgölődik mellkasához: felöltőjének belső zsebébe volt elrejtve. A hatalmas tömeg mindig azt az érzést keltette benne, hogy valaki áll a háta mögött, valaki, aki veszélyes lehet. És minden újabb lépéssel fordultak ugyan, kikerülve a láthatatlan árny fenyegetéséből, ám belekerülve egy újba. Vigyázniuk kell…
- Valami baj van, kedvesem? - kérdezte Marie gyöngéden, látva homlokán a ráncokat.
Harry óvatosan megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Csak arra gondoltam, mennyivel jobban örültem volna, ha életem első bálján is veled táncolhatok, egyetlenem…
Itt-ott felbukkant ugyan Piton és Rowena a tömegben, és Harry tudta, hogy minden lépésükön rajta tartják szemeiket, mégis annyi vendég volt…
És Voldemort akár itt lehet köztük, gondolta hirtelen. Azon töprengett - miközben mosolyt erőltetett ajkaira -, vajon felismerné-e, megérezné-e, ha itt volna…
A zene elhallgatott, és a párok meghajoltak egymás felé, megköszönvén a táncot. Épp az asztalok felé igyekeztek, hogy magukhoz vegyenek egy pohárnyi frissítőt, mikor Larichs újra felbukkant, szinte a semmiből.
- Miss. Marcotte… - hajolt meg előtte mélyen.
- Lord Rabenstein - viszonozta a közeledést a két fiatal.
- Szabad egy táncra?
Egy emberként rezzent össze az összes álruhás besurranó. Piton megszorította Rowena ujjait, jelezve, hogy baj van, Remus pedig kétségbeesetten pillantott Siriusra, aki arcáról, az este folyamán először, eltűnt a bűbájos mosoly. Hermione majdnem felsikkantott, és véletlenül Ron lábára lépett.
- Csak ha megengedi, Mr. d’Izard - tette hozzá Rabenstein.
A lány vetett egy pillantást párjára, Harry kiolvasta az üzenetet a szemeiből: „Amíg velem táncol, semmilyen sötét dologra nem vetemedhet. Itt az alkalom, hogy egy kicsit körülnézzetek. Küldj mindenkit táncba… akit csak lehet.”
- Természetesen - felelte Harry mosolyogva, és átengedte a hölgyet új táncpartnerének.
Ahogy hátat fordított nekik, megkereste Remust a tömegben, és a parkett felé intett a szemeivel. Tonks értette a célzást, és azonnal a meglóduló párok felé húzta kedvesét.
- Meg kell védenünk Marie-t! - suttogta Hermione elszántan.
- Igyekezzünk melléjük kerülni - ajánlotta Ron, erősen megszorítva a lány kezét, csak hogy ne essenek ki a szerepükből.
Pitonék jó ideje táncoltak már, így az illem megkívánta, hogy egy kis pihenőt tartsanak. Harry odaballagott melléjük, mintha csak italt akart volna venni az asztalról, ami mellett álltak.
- Mi történt? - kérdezte Rowena alig mozgó ajkakkal.
- Fogalmam sincs - felelte sötéten Harry, miközben a szájához emelte a poharat.
- Gyanút fogott? - folytatta Piton a vallatást.
- Lehetetlen… Marie mindent jól csinált… Én rontottam volna el? A szerep szerint…
- Felejtsd el a szerepet, annak már lőttek - morogta Sirius, nekik háttal állva, pezsgőspoharat szorongatva. - Úgy látszik, vonzódik a lányhoz. Egyértelműen látszik a szemeiben…
- A szemei… - eszmélt fel Harry. - Annyira furcsák…
A három felnőtt meglepetten pillantott rá.
- Hogyhogy furcsák?
- Olyanok… mint Marie-nak…
- Olyanok? Úgy érted…?
- Nem tudom! - erősködött Harry. - Csak keveset láttam belőlük az álarc miatt! De határozottan… hasonlók…
- Jobb lesz, ha a következő körnél ti is beálltok - adta ki az utasítást Sirius. - Férkőzzetek közel a hollóhoz, és…
Ám Piton ekkor olyan csúnya káromkodást harapott el, hogy mind megbotránkoztak.
- Merlinre, Perselus! Fékezd magad!
- Itt van az apám! - sziszegte a férfi zilálva, hátat fordítva egy kellőképpen elegáns, ám annál sötétebb társaságnak.
- A kid? - kérdezte Sirius hitetlenkedve. - Nem is tudtam, hogy még él az apád!
- Az apám vámpír, nagyokos! Hogyne élne! - suttogta idegesen Piton, és Harry észrevette, hogy a szemeinek színe hirtelen átvált ijesztően kékre. - Akció lefújva!
- Hogy érted azt, hogy „akció lefújva”? Ezt nem te döntöd el! - folytatta a makacskodást Black.
- Vége, nem érted? Fel fog ismerni! El kell vinnem innen a fiamat! Nem hagyhatom, hogy akárcsak egy ujjal is hozzáérjen!
- Megérzi rajtad, hogy a fia vagy? - kérdezte Rowena aggódva, jobban megértve a problémát, mint Sirius.
- Mind megérezzük egymáson! Mind, akik magunkban hordozzuk erre a hajlamot…!
- Professzor - suttogta Harry, megfogva a karját. - Lamerin biztonságban van odakint az ikrekkel és Rémszemmel. Addig próbálja idebent elkerülni az… Szóval az idősebb Pitont. Mi meg Siriusszal megyünk, és körülnézünk!
- Nem mész sehova! Én megyek helyetted!
- És akkor ki vigyáz Ronra és Hermionera? Egyedül veszélyben lennének!
- Itt van Remus és Tonks…!
- Segítség nélkül nem tudnák Marie-t is megvédeni! Úgy nem, hogy a holló is vele van!
- Bújjatok el valami sarokban, egy függöny mögött! Úgyis ez lenne a dolgotok! Ott fedezékben maradhattok az apád elől! - kezdte Sirius is komolyabban venni a helyzetet. Fél szemét Aldemaron tartotta, aki épp kedélyesen csevegett az idősebb Pitonnal, majd hátra tessékelte őket. A bálterem végén, a nagylépcsőn sétáltak fel, mintha dolguk lenne odafenn. - Harry, te velem jössz!
Perselus apja ugyanolyan volt, mint amilyenre Harry emlékezett az okklumencia órákról. Hosszú, fekete haja volt, akárcsak most fiának, magas volt, horgas orrú, és félelmetes jelenség. A férfi, aki mindig bántotta tanárukat, és aki vámpírrá akarta tenni… a saját fiát…
- A szentségit! - sziszegte Piton dühösen, ahogy elbújtak a vaskos függönyök mögött. Rowena benyúlt szoknyájának egyik rejtett zsebébe, és előhúzta onnan saját oda-vissza tükrét, mely olyan parányira volt lekicsinyítve, mint egy papír zsebkendő. Elvégezte rajta a nagyító bűbájt, és belesuttogta Mordon nevét.
- Rémszem! - nyögte, ahogy megpillantotta a férfi viharvert fejét. - Tudunk beszélni? Nem hall senki?
- Nem, mondja csak, Rowena!
- Rémszem, baj van!
Látta, hogy a férfi már kapja is elő a pálcáját.
- Azonnal tegye el! - sikkantotta a nő. - Figyeljen rám! Vámpírok is megjelentek a bálon! Köztük Perselus apja! Azonnal nézzen az ifjú Lamerin után! Nem fedezhetik fel, hogy itt van, mert könnyen áldozatul eshetne nekik! Megértette, amit mondtam?
Az idős auror bólintott.
- Fred most is ott van vele, de az én kocsim is ötméternyire áll tőle. Nyitva tartjuk a szemünket! Lankadatlan éberség odabenn is!
Rowena megforgatta a szemeit, majd elrakta a tükröt, Perselus azonban jól tudta, hogy a vénember intelme most különösen jogos volt. Viszolyogva nézte távolodó apját.
- Nem találkoztunk már… vagy tizennyolc éve… - suttogta borzalmában, és lehunyta a szemeit.
A nő odasétált mellé, és megfogta a kezét.
- Elhiszem, hogy szörnyű lehet ez neked, drágám…
- Eljött hozzám, miután megtudta, hogy tanár lettem… Roxfortban…
- Tudott a házasságodról?
- Isten őrizz, dehogy! Így is épp elég gyűlöletet érzett irántam, amiért Dumbledore ölebe lettem… Megölt volna, ha megtudja, hogy összekötöttem az életemet egy muglival… Miért kellett idejönnie? - kérdezte szinte könyörögve a mennyezettől.
- Sejthettük volna - csókolta meg gyorsan Rowena. - Most már nincs mit tenni. Szerencsére felment az emeletre. Minél távolabb van tőled, annál jobb…
- De mit csinálhatnak az emeleten?
Pár másodpercig csendben nézték egymást, majd Piton elsápadt.
- Utánuk kell mennünk! Harryék veszélyben vannak!
- Remekül táncol, Lord Rabenstein - jegyezte meg Marie nyájasan, noha még mindig remeget egy kicsit a hangja az izgatottságtól.
- Akárcsak ön, Mademaselle - búgta a férfi, lenyűgözve.
Végig a lány szemeit figyelte, melyek mintha megbabonázták volna. Teljesen egyformák voltak. Az övé. És a lányé. Mint két tojás.
- Milyen igéző a tekintete, kisasszony - mondta végül, és alávaló mosoly kúszott az ajkaira. Marie megremegett, és ajkai némán mozogtak. Larichs sejtette, hogy ez lesz. - Feltételezem, édesanyjától örökölte.
Marie lesütötte a szemeit.
- Rájött! Tudja, honnan származnak a szemeim! - sikoltozta egy belső hang a füleiben.
Nem tudta, mint feleljen, átkozta magát, amiért miatta kerül veszélybe az egész küldetés. Nem bukhatnak le. Most még nem…
- Egészen biztosan. Szegény, megboldogult bátyáim mindig is mondták, hogy bennem folyton csak őt látják… - mondta hát, hogy kivágja magát.
Most azonban Larichson volt a sor, hogy megrendüljön.
A férfi maszkból kilátszó arcán nem várt torzulás ment végbe. Szép, ívelt ajkai megremegtek, és a szemeit lehunyva, némán táncolt tovább.
Marie nem tudta mire vélni a reakcióját. Butaság volt azzal ámítania magát, hogy ennyire jól sikerült a hazugság. Mi volt hát az, ami ennyire elszomorította ezt a bársonyos hangú, szép férfit?
Az egész tánc ilyen feszült csendben telt, és a lány kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát. Ahogy a bájos muzsika elhallgatott, Rabenstein visszakísérte az asztalokhoz, majd egy kézcsókot követően elbúcsúzott.
Marie szomorúan sóhajtott egyet. Sajnálta, amiért nem tudta tovább feltartani a férfit. Az asztalhoz lépett, hogy vegyen magának egy poharat. Szelíden mosolyogva tanakodott, mit is igyon, mikor egy magas, vékony alak lépett melléje.
- Hamupipőkét játszunk, kedves… contesse? - kérdezte selymes hangon, és Marie azonnal megdermedt a félelemtől.
Rettegve pillantott fel rá. Az ifjú elmosolyodott, majd feltolta feje búbjára az álarcot, mely kissé összeborzolta eddig szépen fésült, tejfölszőke haját. Hamar felismerhetővé vált arca.
Draco Malfoy volt az. Tekintete üres volt… Mintha valaki elvarázsolta volna, gondolta Marie. Aggódva nézte a fiú sápadt arcát, fakó szemeit…
Malfoy arcán lassan furcsa változás ment végbe. A mellkasához kapott, és hörgött egy nagyot, mintha eddig valami fojtogatta volna.
- Te jó ég! - sikkantotta Marie. - J-jól vagy?
Tétován megérintette a fiú vállát, mire az újra felpillantott. Szemei azonban már nem voltak olyan élettelenek. Visszanyerték eredeti, szüskéskék színűket.
- Hogy kerülök én ide? - kérdezte Draco, őszinte meglepődéssel.
Sirius úgy lopózott a kihalt, sötét folyosókon, mint valami vérbeli tolvaj. Harry utoljára Dudley brutális akciófilmjeiben látott hozzá hasonló, ügynökszerű alakokat, és úgy érezte, keresztapja könnyen beillene egynek. Árnyéktól árnyékig osontak, és minden ajtó előtt meglapultak. Sirius előkapott két telefület felöltőjének egyik zsebéből, és azokkal hallgatóztak. Szinte minden szoba üres volt, némelyekben a leváltott személyzet szunyókált. Ösztöneikre hagyatkozva keresték azt a termet, ahová a sötét kompánia távozhatott. Az épület ezen szárnyának szinte minden folyosóját bejárták már, mikor…
Egy elágazás felől beszédfoszlányokat hallottak. Lábujjhegyen lopakodtak oda a teremhez, mely valami kisebb tárgyaló lehetett. Kevés széket láttak, de a félhomályban mozgolódó alakok nem is az üléssel voltak elfoglalva. Körbeálltak egy magas, rémisztően vékony hangon beszélő mágust, akinek az apró gyertyák fényénél megcsillantak különös vágású pupillái.
Harry csontjait iszonyatos félelem járta át.
- Voldemort! - nyikkantotta alig hallhatóan, Sirius pedig elkapta, és legyűrte a földre, hogy meg ne moccanjon. Befogta a száját, mert a fiú ugyanazt az egy nevet dadogta. Ő maga eddig még sohasem látta a félelmetes mágust élőben, de az érzés, ami a látványt követte, borzalmas volt.
Mindketten rémülten figyelték, hogy térdel le elé az idősebb Piton, és Aldemar von Rabenstein. A háttérben sötét, maszkos alakok álltak, Sirius szerint halálfalók. Mind azt a szörnyű jelenetet figyelték, amihez a Nagyúr készülődött.
Lehúzta kesztyűjét, és elővillantak fakó, vékony ujjai. Megérintette vele Piton arcát, aki lesütötte a szemeit.
- A fiad elárult engem - mondta olyan hangon, hogy mindkettejük karján felállt a szőr.
- Szégyenletes tett, nagyuram - búgta a férfi nyugodtan, noha belülről majd szétvetette az indulat. A feketemágusra emelte tekintetét. Az kiolvasta belőle Piton érzéseit és gondolatait.
- De te majd helyrehozhatod, amit ő elrontott.
Voldemort hangjába mintha őszinte csalódottság vegyült volna.
- Nem volt nála tehetségesebb halálfalóm - mondta, elmerülve emlékeiben. - Nemcsak a bájitalok kiváló mestere volt, de annyi átkot tudott, amennyit a többiek együttvéve sem. Mind érezzük a hiányát… De tiéd lesz a feladat, hogy megbüntesd a nevünkben… - fejezte be, és élesen felkacagott, ahogy megérintette Piton ajkait, és előbújó, félelmetes szemfogait.
Harry most már olyan hevesen kapálózott, hogy még Sirius is alig bírta lefogni.
- De akkor essünk is túl rajta, ha már így egybegyűltünk - folytatta Voldemort, feltűrve a talárt saját karján.
A két előtte térdelő alak is így tett, és mind tudták, mi fog most következni.
A nagyúr meglengette a mutatóujját Piton alkarja felett, mintha valamit rajzolna vele. A térdelő férfi felordított a kíntól, és lehetett látni, hogy vércseppek koppannak a márványpadlón. A Sötét Jegy beleégett a bőrébe.
- Aldemar - fordult Voldemort nyájasan a vendéglátóhoz. - Méltó bált rendeztél szövetségünk megpecsételésére… Üdvözöllek a köreinkben! - kiáltotta, ahogy Rabenstein kezére is odahelyezte a jelet.
Mindkét férfi szűkölt a fájdalomtól, ahogy a földön fetrengtek, Sirius pedig úgy döntött, eleget láttak.
- Tűnjünk el innen! - suttogta oda a remegő Harrynek.
A fiúnak semmi más nem járt az eszében, csak a tavasszal folytatott harc. Hát ennyit sem ért az az erős bűbáj?
- Még csak le sem gyengült… és most még két gazemberrel több segítője van… - hebegte.
- Gyerünk! - sürgette Sirius.
Ahogy felkeltek rejtekhelyükről, megcsillant álarcuk, és erre felfigyeltek a bentiek is.
- Ki van ott? - kiáltotta az egyik halálfaló.
- Mutassa magát!
Aldemar azonban előkapta a pálcáját, és fenyegető erejű átkot küldött az ajtónál bujkáló alakok felé. Az félelmetes robbanást követően csapódott a falba, melytől megrengett az egész épület.
Odalenn, a bálteremben elhalkult a zene, és mindenki felnézett a mennyezetre, a himbálózó csillárokra. Abbahagyták a táncot is, és a fenti tükörképeiket bámulták.
Ron magához ölelte Hermionet, mert azt súgták az ösztönei, hogy komoly baj van.
Fentről azonban kis ideig nem jött újabb zörej. Mikor már azt hitték, csak képzelődtek, újabb, és sokkal hangosabb robbanás rázta meg a falakat. A tükörmennyezeten végigfutott egy repedés, mely aztán milliónyi szálra ágazott el. A tömeg visszafojtott lélegzettel várta, mi fog történni. Aztán a terem sarkában irtózatos robajjal leszakadt az egyik aranycsillár. Láncreakció-szerűen sorra omlottak le a káprázatos fényforrások, az emberek pedig sikoltozva menekültek a törmelék és a rengeteg üvegszilánk elől. Egymást taposva lódult meg mindenki a kijáratok felé. Volt, aki fejét eltakarta, és kivetette magát az ablakon, nem törődve a testén keletkező vágásokkal. Senki sem figyelt a másikra, mind csak azt lesték, hogyan juthatnak előbb fedezékbe.
Ron és Hermione, mivel éppen táncoltak, a pánikoló tömeg kellős közepén rekedtek. Szorosan egymáshoz bújtak, hogy mindenki elszaladhasson mellőlük, és végül ők is kimenekülhessenek.
- Ne engedd el a kezem! - kiáltotta Ron párja felé, mert nem hagyhatta, hogy a lányt magával sodorják a többiek, és esetleg összetapossák. Együtt erősebbek voltak. - Fogd jó erősen!
Hermione előkapta a pálcáját, mikor látta, hogy sokak számára esélytelen a menekülés a lezuhanó csillárok elől.
- Immobilus! - sikoltotta, mire minden, ami a levegőben volt éppen, mozdulatlanná dermedt.
Az embereket ez nem nyugtatta meg. A folyosókról füst szaga kezdte megtölteni a termet, így mindenki hanyatt-homlok menekült kifelé.
Larichs von Rabenstein iszonyodva figyelte, mi történt másodpercek alatt új otthonukkal. Az emeletről jöttek a hangok, sejtette hát, hogy a baj forrása is ott van. Ám kihasználta az alkalmat, és karon ragadta Marie-t.
- Te velem jössz!
A lány sikoltozva tiltakozott és kapálózott, amire Piton és Remus is felfigyelt.
- Takarodjon! Capitulatus! - rikkantotta Draco, magához rántva a lányt, és a férfi mellkasára célozva. Így nem a pálca repült ki annak kezéből, hanem jó tízméternyire hátravetődött.
- Malfoy…! - suttogta Remus, aki nem értette, miért kelhetett a lány védelmére a szőke ifjú.
Larichs hasonlóan megdöbbenten állt az eset előtt, de nem volt ideje töprengeni, mert látta, hogy az álarcos Piton az emelet felé igyekszik.
- Álljon meg! - kiáltotta, és megpróbált felállni, de elcsúszott az üvegszilánkokon, és hasra esett. Kezét és ruháit össze-vissza vágták a cserepek.
Rowena odaszaladt Marie-hoz és Dracohoz, majd Remusra kiáltott, hogy hozza már Ront és Hermionet. Sirius és Harry épp ekkor értek a lépcsőfordulóhoz, és több fokot átugorva száguldottak le rajta, nyomukban a halálfalókkal és a felbőszült Aldemarral.
- Kifelé mindenki! - kiáltotta Sirius, amire mind futásnak eredtek, noha kivont pálcáikat a kezükben szorongatták, annak esetére, ha meg kellene védeniük magukat.
Draco szó nélkül kirángatta a teremből Marie-t, aki tiltakozni sem tudott a félelemtől. Rowena megvárta, míg Ron és Hermione is kijut, majd Remusszal és Tonksszal együtt sürgették a feléjük rohanó Pitont, Siriust és Harryt.
- Avada Kedavra! - kiáltotta egy dühös férfi.
Larichs a hang irányába fordult, és látta, hogy a zöldesen ragyogó átkot bátyja lőtte ki.
- Aldemar!
Sirius hátrapillantott, és látta, hogy az átok a fiú felé repül. Elkapta hát a kölyköt, maga elé rántotta, majd úgy előrelökte, hogy az hason és féloldalt csúszva száguldott padlón. A szilánkok vágták ugyan a bőrét, de ez volt a legkevesebb, ami miatt tiltakozhatott volna. Az átok így célt tévesztett, Piton azonban váratlanul eltűnt mellőlük. Egy üldözőjük beérte, és lerántotta a földre.
- A szentségit! - szitkozódott a professzor.
- Ne! - sikoltotta Rowena, mikor látta, hogy többen is rávetik magukat. Megindult feléje, de Remus visszatartotta.
- Meneküljetek! - kiáltotta Perselus. - Vigyétek innen Lamerint!
Apja is megjelent a sötét alakok közt, és letépte mindkettejük arcáról a maszkot.
- No lám - jegyezte meg mosolyogva.
Perselus lendített még egy utolsót a pálcájával, amitől a mozdulatlan csillárok mind hullani kezdtek a földre, hogy fedezzék Harryék menekülését, majd kiütötték a fegyvert a kezéből.
- Ne! - tiltakozott kedvese, immár könnyes szemekkel, és Sirius is tehetetlenül állt, a lezuhanó törmelék közt. Látszott rajta, hogy tétovázik: hogy hajtsa-e kifelé a többieket, vagy menjen, és segítsen neki.
- Siess! Vidd innen őket! - kiáltotta Piton oda neki, majd feljajdult a fájdalomtól: apja belemélyesztette a fogait bal csuklójába.
A mohó vámpírok beráncigálták egy sötétebb szobába, és becsapták mögötte az ajtót.
Rowena velőt rázó sikoltása olyan rettenetes volt, hogy mind összerándultak tőle. A nő összeesett, és nem mozdult.
Sirius, miután Remus gondjaira bízta a kétségbeesetten kapálózó Harryt, fogta a nőt, felnyalábolta ruháját, és kiszaladt vele a kapun, borzasztó lelkiismeret-furdalással mellkasában.
Az ifjabbik Rabenstein még mindig ott ült a padlón, dermedten az események láttán.
A férfi felpattant, és a menekülők után eredt. Bátyja a szolgálókkal is üvöltözött, akik hasonlóképpen félrehúzódtak a baj elől.
- Haltet sie auf!
Odakinn teljes volt a káosz. Sok kocsi egymásnak ütközve, felborulva vagy kiégve feküdt az udvaron, eltorlaszolva a kijáratokat, így a többi fogatos a szétbombázott kerítéseken vagy a kerten keresztül próbálta kimenekíteni utasait. Négy kocsi várt már csupán egymásra.
- Induljatok! - rivallt George-ra Mordon, aki tétovázva ugyan, de odacsapott a lovaknak.
Ron és Hermione rémülten lesett ki az ablakon, hiszen még nem látták, hogy mindenki épségben kiért volna a kastélyból.
Draco betuszkolta Marie-t az egyik szabad kocsiba, és rácsapta az ajtót.
- Gyerünk! - kiáltotta fel Frednek.
- Te mi az ördögöt keresel itt? - üvöltötte vissza az iker, és már nyúlt is a pálcájáért.
- Vidd innen, amíg el tudsz menekülni!
Fred nem moccant, de nem tette el a pálcáját, annak ellenére sem, hogy Malfoy részéről semmilyen támadó szándékot nem tapasztalt.
- Meg kell várnom Harryt - mondta végül.
Malfoy szó nélkül hátat fordított neki, és a maszkját már elhagyó Harry felé rohant.
- Haltet sie AUF! - üvöltözte a két Rabenstein, miközben átkokkal bombázta Remust és Tonksot.
Azt már nem tudták megakadályozni, hogy Sirius beszálljon az egyik kocsiba.
- Indulj, Lamerin! - kiáltotta oda neki.
- De nekem Remust és…
- Indulj!
- Hol van apa?!
- El kell tűnnöd innen!
- Nélküle nem megyek! Egyedül hagytad? Odabenn?! - fakadt ki a fiú dühösen.
Azzal lepattant a bakról, és a támadók felé iramodott.
- Idióta! - kapta el a derekánál fogva Sirius, és behajította az ájult Rowena mellé, majd rázárta a kocsi ajtaját. - Ismered a feladatod!
Maga pattant fel az ülésre, és a lovak közé csapott.
- Capitulatus! - kiáltotta Harry, hogy lefegyverezze az utolsó talpon maradt csuklyást, aki Remusékat akadályozta. A férfi végre fel tudott szállni, majd odaüvöltötte Harrynek, hogy ő is keresse meg a kocsiját. Mordon már el is indult velük, és Harry, Draco rángatásának engedve megindult Fred felé.
Egy robbanás lökéshulláma azonban ledöntötte őket a lábukról. Hamut és homokot köpködve könyököltek fel, és Harry szemei könnybe lábadtak, ahogy a kocsija felé futó Larichsot meglátta.
- FRED! INDULJ! MOST AZONNAL!
A fiú is észrevette a mágus fenyegetését, és azonnal a lovak közé csapott. A kocsi biztonságban kirobogott a kapun.
Harry felpattant a homokból, és intett a majdnem kiugró Remusnak, hogy ne tegyen semmi meggondolatlant.
- Majd hoppanálunk! - kiáltotta Draco, és megfogta Harry karját. Lupin azonban egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek. Kocsija lépcsőjén állt, ugrásra készen.
- De én nem tudok hoppanálni! - fakadt ki Harry. - És különben sem bízom benned!
- Az nem elég, hogy megmentettem a lányt, te idióta?! - rivallt rá Malfoy. - Tartsd a kezem erősen! Együtt fogunk hoppanálni!
Harry nem tehetett mást, csak mindkét kezével megmarkolta Draco alkarját. Az feljajdult egy kicsit, majd lehunyta a szemét, és a végcélra összpontosított.
A két fiú kisvártatva eltűnt a szemeik elől.
Remus ijedten nézte a pontot, ahol előzőleg még Harry ült, majd tehetetlenül visszamászott a kocsiba, és intett Rémszemnek, hogy vigye el őket onnan - sürgősen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
