Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com).

Az írás kezdete: 2004. június

Besorolás és figyelmeztetések: az erőszak, az erotika és az apró slash-utalások miatt 16 éven aluliaknak nem ajánlott.

Ajánlás: továbbra is Hajninak és Katának; illetve azoknak, akiknek az eddigi történet tetszett

Megjegyzések: ez NEM slash-novella, ne örüljetek. :) Noha mókás volt azt a pár elemet elrejteni a történetben. Remélem, nem veszitek rossz néven. Ne kérdezzétek, miért adok angol címeket az irományaimnak, mert magam se tudom. Talán egyfajta perverz vonzódás. :)

Once I've had everything...

Az amúgy hóbortos brit időjárás szokatlanul kellemes, kora őszi időt produkált. Ahelyett, hogy a közismert borongós, ködös, szürke köntösét öntötte volna magára, derűs meleggel jutalmazta a szigetország lakóit. A mugli időjósok szerint tíz éve nem volt ilyen enyhe nyaruk sem, és mindenkit lelkesen buzdítottak arra, hogy használják ki ezt a szokatlan jelenséget.

Perselus is érezte a változást a szélben. Némán és magányosan járta az erdőt és ligeteket gyógyfüvekért, bogyókért, gyökerekért kutatva. Szinte minden hasznos volt számára, amit bájitalfőzés közben fel tudott használni. Noha anyagiakban egyáltalán nem szenvedett hiányt, mégis úgy gondolta, sokkal ésszerűbb, ha maga gyűjti össze a hozzávalókat. Azt pedig a pazarlás netovábbjának tartotta, amit azok az átkozott muglik művelnek. Bizonyos időközönként egyszerűen és barbár módon lenyírják a füvet kertjeikben, nem is sejtve, milyen értékes növényeket küldenek ezáltal a vágóhídra.

Az ifjú varázsló letérdelt, és különös gyöngédséggel leszakított egy fehér szirmokkal büszkélkedő virágot. A vállán keresztbe átvetett táskába nyúlt, egy üveghengert vett elő, melyben már lapult pár szál ugyanebből a növényből. Óvatosan a többihez rakta, majd lezárta az üvegcsét. Hosszú ujjaival finoman megsimogatta a friss, párás fűszálakat, lehunyt szemmel, mosolyogva sóhajtott egyet, majd felemelkedett. A lágy szellő meglibbentette szép, hosszú, lapockáig érő fekete haját. Érezte, hogy a levegő szinte pezseg az élettől, teljesen más volt, mint egyébként...

Csendes és visszahúzódó ember lévén Perselus Piton jobban odafigyelt az ilyen dolgokra, és szinte ösztönösen megérezte, ha megváltozik valami. Lassan, könnyedén sétált most is tovább, de érzékei vadul pásztázták a környéket.

Már három napja viszonylag szabadon teltek a percei. A Nagyúr nem adta jelét annak, hogy mostanában szüksége lenne rá, ő pedig máskor sosem jelentkezett. Voldemort ideje nagy részét rejtőzködéssel és titkos tervek szövögetésével töltötte, így csak annyi hívet tartott közvetlenül maga mellett, amennyi feltétlenül szükséges volt, és nem keltett feltűnést. Forrófejű, fiatal halálfaló-palántákra végképp nem volt szüksége e gondterhelt időszakban. Perselus, noha épphogy csak kikerült az iskolából, korántsem számított meggondolatlan varázslónak. Nemcsak saját évfolyamtársai, de halálfaló mágusok is korához képest túlságosan komoly fiatalembernek tartották. Egyetlen dolog volt a bájitalkészítés mellett, amivel lelkesedést lehetett kiváltani belőle, és az a fekete mágia volt. Félelemmel vegyes tisztelettel adózott a varázslótudomány e méltatlanul mellőzött szakirányának. Mivel az iskolában ilyesmit nem tanítottak meg neki, mindent, amit erről tudott, magától tanult meg. Ám amikor először szembe került a Sötét Nagyúrral és annak legelszántabb és legtehetségesebb követőivel, kellett ráébrednie, mennyi mindent nem tud még.

Milyen felháborító... a Nagyúr, minden idők leghatalmasabb mágusa, bujdosni kényszerül, mert egy pár muglibarát félkegyelmű nem ért vele egyet! Voldemort minden varázsló felett áll, senkinek sincs joga így bánni vele. Mégis, neki, és követőinek a varázslótársadalom számkivetettjeiként kell élni, mert... mert azok, akik üldözik, csupán hatalmát irigylik tőle! Milyen szánalmas egy bagázs! Fennen hirdetik a megbékélést a varázstalanokkal, pedig amire ők is valójában áhítoznak, az nem más, mint a hatalom. És tessék: jön valaki, aki erejével és képességeivel mind közül kitűnt, erre rögtön elűzték a köreikből. Reszkessenek hát!

Perselus tulajdonképpen ezek miatt esküdött fel halálfalónak, a Nagyúr mugli-ellenes hóbortja nem is érdekelte igazán. A sors szerencsére nem sűrűn hozta össze varázstalanokkal, de ha egy-egy bigottabb vagy tudattalanabb példánnyal került szembe, néha benne is ébredezni kezdtek az ellenszenves indulatok. Az élete során azonban sajnos volt alkalma megtapasztalni, hogy nem csak a muglik lehetnek olyan sötétek, mint a csillag nélküli éjszaka. Az a mocskos aranyvérű Black... családja szerint a família szégyene - noha nem az első, volt már példa hasonló elfajzásokra, amit a Blackek igyekeznek fátyol mögé rejteni...

A horizontra pillantott, mely félig már elnyelte a nap vöröslő korongját. Ideje visszaindulni, gondolta.

A kunyhójához vezető út nem volt különösebben hosszú, máskor messzebbre is elkóborolt már. Maga a ház tulajdonképpen nem volt nagy, ő maga kényelmesen elfért benne, sőt, boszorkánykonyhája szinte kétszer akkora volt, mint a lakótér. Fából eszkábált egyszerű építmény volt, egyesek szerint méltatlan a „Piton” névre. Perselus azonban szinte menekült a családi kúriából; gyermekkorának sötét emlékei még mindig kísértették. Emellett nem tudta volna elviselni, hogy szolgák vagy házimanók hada sündörög körülötte.

Világéletében magányos és önálló típus volt, most se vágyott másra, csak hogy a legnagyobb nyugalomban készíthesse bájitalait.

A ház csodálatos ligetek, dombok találkozásánál állt, egy hatalmasra nőtt tölgyfa mellett. Az ifjú mágusnak az erdőn át vezetett az útja. A közelben csörgedező patak medrénél megállt, gázlót keresett magának, majd átkelt rajta. Torka nedű után áhítozott már egy jó ideje, így visszafordult, lehajolt a mederig, és tenyerét megmosta a hideg, kristálytiszta vízben. Kezeit lassan az ajkaihoz emelte, és kéjes átérzéssel kortyolt bele a pompás forrásvízbe.

Imádta az erdő csendjét és békéjét, most azonban harsány ricsaj szentségtelenítette meg az idillt. Perselus összevonta a szemöldökét, és a visszhangzó kiabálás irányába nézett.

- Rohadt muglik! - fakadt ki utálkozva.

Egy csoport ittas mugli fiatalt pillantott meg; fiúkat, lányokat, körülbelül az ő korosztályából. Leküzdhetetlen undor érzése ébredezett belsőjében, ahogy térdelve a rendbontókat figyelte. Azok italos üvegekkel a kezükben hadonásztak, botladoztak, énekeltek, egymást lökdösték a patakmeder mentén. Egyikük az egyik fánál hányt éppen, míg a többiek trágár szavakat kiáltottak a messzeségbe, és mámorukban azt figyelték, milyen remekül visszhangoznak a szavak. Egyikük egy sziklán ülve rajzolgatott valamit.

Perselus elfordult, hogy folytassa az utat hazafelé. Eddig sohasem látott muglikat a környéken, ezek is biztos csak eltévedtek. Ekkor fojtott, tompuló hangú kiabálásra lett figyelmes. Hátranézett, és látta, hogy a banda összekapott valamin, mert heves gesztikulálásba és lökdösődésbe kezdtek. A rajztáblás lányt előszeretettel taszigálták ide-oda társai, közben nevettek, sőt, tapssal bíztatták egymást. A fiatal lány azonban korántsem találta a dolgot olyan mulatságosnak, és szeretett volna már megszabadulni tőlük. Kezdett eldurvulni a helyzet, a lány alig bírta talpon maradni, folyton csak botladozott. Mikor az egyik fiú elkapta hosszú haját, meglendítette a rajztábláját, és erősen képen törölte vele bántalmazóját. Az felordított, mint valami sakál, és vérző orrát tapogatta remegő kézzel. Éktelen haragra gerjedt, és megütötte a lányt, Perselus legnagyobb meglepetésére. Egy pillanatra saját, veszekedő szülei jutottak eszébe, és szörnyű borzongás futott végig a gerincén. A sebesült férfi a lányt az egyik kisebb zúgóba taszította, melyben a patak folytatódott. A többiek egy ideig némán álltak, vagy dühösen kiabáltak egymással, majd eliszkoltak a helyszínről.

Perselus némán bámult utánuk, figyelve a jól ismert, hömpölygő zúgót, de a lány alakja csak nem bukkant fel. Megvonta a vállait, és indult volna haza, de valahogy úgy érezte, befejezetlen dolga akadt... mintha meg kellene néznie, mi történt pár száz méterrel arrébb. A kitaposott ösvényre lépett hát egy sóhaj kíséretében - gyűlölte, ha a lelkiismerete ilyen durván adta a tudtára, hogy létezik.

Útközben meglátott a patakban egy-egy elhajított cigarettacsikket és alkoholos flaskát. Undorodva rúgta arrébb a természet szépségét elcsúfító darabokat.

Mikor megérkezett a zúgóhoz, a fenti köveken vérnyomokat talált, és elég rossz érzése támadt. Gyorsan keresni kezdte a lányt a szemeivel. Kisvártatva megpillantotta annak sötét, hason lebegő sziluettjét a mélyülő vízben. Becsörtetett de derékig érő tavacskába, táskáját azonban okosan a parton hagyta. Megfordította a lány testét, fejét kiemelte a vízből, szétnyitotta annak ajkait, hogy a víz kifolyjon belőle. Kiráncigálta a partra és lefektette a puha, napsütötte pázsitra.

A lány nem volt eszméleténél, de lélegzett. Kezein és lábain kisebb-nagyobb zúzódások keletkeztek, ajka és homloka azonban komolyan vérzett. Perselus bosszús ciccegéssel jelezte, hogy ez most annyira hiányzott neki, mint egy púp a hátára. Legszívesebben otthagyta volna a muglit, ahol van - aki ilyen romlott erkölcsű emberekkel mászkál, meg is érdemli, ha ilyesmi történik vele, gondolta. Ám elég volt egy pillantást vetnie a lány vérrel borított arcára: rögtön tudta, hogy ilyen komoly sebekkel nem hagyhatja csak úgy magára.

Átvetette hát a vállán a táskáját, ölbe kapta a lányt, aki a vizes ruhái miatt különösen nehéznek tűnt, majd egy hoppanálással az otthonában termett. Ingerülten nézett körbe, vajon hová tehetné terhét, mert sajnálta volna összevizezni bútorait. Végül az aszalta mellett döntött. Igaz, a lány lábai esetlenül lelógtak róla, de ez pillanatnyilag nem igazán érdekelte. Ledobta magáról saját, átnedvesedett gönceit, megtörölközött, és tiszta ruhát öltött. A kandallóban tüzet gyújtott a varázspálcájával, és vizet tett oda forrni. Az egyik szekrényből előhalászott egy tiszta kendőt, majd a fiatal nő felé fordult. Viszolyogva nézett az előtte álló feladatra: egy ideig kérdőn pillantott a testre és a kendőre, hátha azok maguktól kitalálnak valami megoldást, de erre hiába várt. Odalépett hát az asztalhoz, és elkezdte kigombolni a lány kabátját. Miután lefejtette a fekete kord ruhadarabot, a földre hajította. Lehúzta a cipőit is, azokat is arrébb dobálta. Mielőtt azonban a nadrágjához mert volna nyúlni, keze tétován megállt a levegőben. Az ajkába harapott, majd újra a szekrényhez ment és kivett belőle egy nagy zöld plédet. A hálószobájában álló, kényelmes, baldachinos ágyon is rendet csinált: feltűrte a takarót, és megigazította a párnákat. Mikor visszatért a jövevényhez, látta, hogy az magától csak nem akar levetkőzni, vagy megszáradni. Egy kissé zavart fintor jelent meg az arcán, de azt már nem engedte meg magának, hogy a szemérmes pír elhatalmasodjon rajta. Határozott mozdulattal kigombolta a lány fekete farmerjának gombjait, de közben igyekezett másfelé nézni. Alig bírta lerángatni róla a vizes holmit, mely végül hangos cuppanással ért földet. Perselus zavartan törölgetni kezdte a didergő lábakat, melyeket a hideg patakvíz rózsaszínűre csípett. A hálás dörzsölgetésnek köszönhetően azonban kezdték visszanyerni eredeti, fehér színüket.

Az ifjú mágus a nő vörös, szűk felsőjére pillantott, amely most még szorosabban tapadt a lány mellkasára. Hezitált egy pillanatig, de aztán rájött: ha rajtahagyja, a mugli akár még tüdőgyulladást is kaphat. Legyőzte hát zavarát, és lehunyt szemmel levette róla a ruhadarabot. További törölgetéshez azonban nem volt bátorsága, így fogta a meleg plédet és jól belecsavarta a sebesültet. Újra ölbe kapta, átbicegett vele a hálószobába, és befektette az ágyba.

Elixíreket hozott a raktárból, és kendőket meg egy vízzel teli tálat. Letörölgette a vért a lány arcáról, mely egy idő után feladta és nem buggyant elő többet. Perselus egy négyzet alakú pamacsot egy váralvadást elősegítő elixírbe mártott. Majd rászorította a sebes homlokra, de a rakoncátlan, fekete tincsekkel meggyűlt a baja, mikor be akarta kötni a fejet. Az ajkakkal nem tudott mit kezdeni: az ilyesmit még azok a véres kezű mugli orvosok se szokták bekötni.

Megvizsgálta a lány végtagjait, de pár sötét véraláfutástól és horzsolástól eltekintve nem volt komoly a baj. A sebeket lekezelte fertőtlenítő főzettel, majd hagyta, hogy újdonsült páciense nyugodtan aludhasson. A hálószobai kandallóban is tüzet gyújtott, hogy kellő meleget biztosítson számára.

Bezárta maga mögött az ajtót, és fáradtan sóhajtott egyet.

A konyhai rész csapjánál kicsavarta a vizes ruhákat, és mindet felaggatta a száradókötélre.

Főzött magának egy teát. Hálásan kortyolgatva a megnyugtató italt, roskadozó könyvespolcához lépett, és egy bizonyos könyvet keresett. Levette, mikor megtalálta. Letelepedett a kandalló előtti fotelbe, és kellemes hangulatvilágítás mellett lapozgatni kezdte. A „Mi a teendő, ha különösen indokolt vészhelyzetben mugli társaink tudomást szereznek a kilétünkről?” című fejezetnél megállt, és nyugodtan böngészni kezdte. Minél jobban beleásta magát, annál érezhetőbbé vált számára, hogy ez a helyzet korántsem tartozott ebbe a „különösen indokolt vészhelyzetbe”. Az ostoba mugli saját hibájából került ilyen állapotba. Ha ő nem járt volna véletlenül arra, talán évekig meg se találták volna a holttestét. Ott is hagyhatta volna. Így viszont a lány biztosan rá fog jönni, hogy varázslóval van dolga, hiszen tele van a ház mágikus ketyerékkel.

Nem, határozta el magát. Nem fog mindent eltenni szem elől, csak azért, hogy a lány figyelmét elkerülje, hogy egy varázslólakban van. Már így is épp elég bosszússágot okozott neki. Ebben az esetben azonban a minisztérium embereinek kell majd közbelépni, és felejtésátkot bocsátani a lányra. Igen ám, de ha emiatt beengedné a házba a hivatali személyeket, az felérne egy megadással. Halálfaló, nem tanácsos csak úgy cimborálni a Mágiaügyi Minisztérium amneziátoraival. Különösen annak fényében nem, hogy az intézmény jó ideje aurorokkal üldözteti Voldemort híveit. Patthelyzet... mi legyen?

Nem hagyhatja, hogy a lány csak úgy kóboroljon a nagyvilágban, fennen hirdetve, hogy találkozott egy varázslóval.

Perselus megdörzsölte sajgó halántékát és úgy döntött, hanyagolja a kérdést. Bögréjét letette a mellette álló kis asztalkára, a könyv lassan kicsúszott a kezéből. Elnyomta az álom...

Másnap reggel még meleg péksüteménnyel, gőzölgő teával, kakaóval, vajjal, különféle gyümölcssziruppal és mézzel megrakott tálcával nyitott be a lányhoz. Az egyik asztalkára letette, majd közelebb ment az ágyhoz, hogy megnézze, kényszervendége alszik-e még. Nagyot nyelt, mikor meglátta, hogy a lány szétvetett karokkal és lábakkal, igen feltárulkozó pózban fekszik előtte. Kerekded melleinek szépen ívelt vonala félig kilátszott, hosszú combjai pedig bizony magukra csalogatták volna még a legszentéletűbb férfiember figyelmét is. Perselus bosszúsan felsóhajtott. Igyekezett nem odanézni, és közelebb lépett, hogy betakarhassa a lányt. Ekkor azonban kezek kulcsolódtak mindkét csuklójára.

- Micsi’...?

Ám a lány már rántotta is az ágyra. Hanyatt terítette, gyorsan ráült mellkasára, térdeivel pedig leszorította karjait, amitől Perselus fájdalmasan felszisszent. A vadóc megigazította magán a pokrócot, és elszántan megszorította az alatta fekvő férfi kezét. Az próbált kapálózni, de a szorítás csak fokozódott. A csuklóit a feje melletti párnához szorították.

- Ki vagy te és mit csináltál velem? - hadarta ziláltan a lány.

- Eressz el - mondta ingerülten a mágus.

- Nem, amíg nem közlöd, mit tettél velem! Idegen házban vagyok, meztelenül fekszem egy idegen ágyban, a ruháim sehol, a testem pedig tele van kék-zöld foltokkal! Megerőszakoltál?!

- Hogy mi?! - fakadt ki elképedve Perselus. - Mégis hogy képzeled?! Egy ujjal sem nyúltam hozzád!

- Most is fogdostál, láttam!

- Csak be akartalak takarni! Te ost...

Ám nem tudta befejezni, mert a lány elsápadt és megszédült. Látszott rajta, hogy a hirtelen heveskedéstől rátört a hányinger. Szorítása is lazult, majd előrehanyatlott Perselus mellé. Esését szerencsére felfogták a puha párnák. A mellette fekvő férfi először meglepődött, majd arcán megjelent egy „Úgy kell neked, ostoba fehérnép!”-kifejezés. Felkönyökölt és lenézett a pihegő lányra.

- Tessék! Kellett ez neked?

- Mi... történt?

- A barátaid megvertek és majdnem vízbe fulladtál. Az életedet köszönheted nekem, illő lenne eszerint viselkedned.

- Ők nem a barátaim... - derengett fel az előző napi incidens a lány szemei előtt. - Ok nélkül... kötöttek belém...

- Miért voltál akkor velük? - kérdezte a férfi közönyösen.

A lány nem felelt. A kínos csöndben Perselus a tálcára pillantott.

- Hoztam reggelit. Egyél.

- Egy falatot se bírnék lenyelni... szörnyű hányingerem van...

- A fejedet ért erős ütés miatt.

Kiült az ágy szélére, háttal a lánynak.

- Ki vagy te?

- Sarah. Sarah Sampson. Én... telefonálhatok egyet?

Perselus felhorkant.

- Nálam nincs telefon.

Sarah erőtlenül felkönyökölt.

- Valahogy értesítenem kell a szüleimet... hogy... jól vagyok...

- Attól tartok, ez lehetetlen.

- H-hogy érted ezt?

- Már így is elég bajt hoztál a fejemre. Azt hiszem, nem engedhetlek el...

- Mi?!

Perselus hátrafordult.

- Varázsló vagyok. És nem engedhetem, hogy rajtad kívül más is tudomást szerezzen erről!

Pár másodpercnyi döbbent hallgatás után a lányból kibukott a kérdés:

- Mivan?!

Perselus felállt az ágyról és szembefordult fele.

- Nézz rám! - mondta hűvösen. - Nem vagyok olyan, mint egy közönséges mugli.

- Mugli?

- Varázstalan ember.

Sarah hunyorogva nézte egy darabig, mert a szeme előtt elhomályosult minden. Mikor azonban látása kitisztult, egy egészen szokatlan külsejű fiatalembert pillantott meg.

Fekete inget, fölötte pedig fekete mintákkal hímzett sötétzöld mellényt viselt, mely combjának közepéig leért. Gallérja magasított volt, mandzsettája is eltért az emberek világában viseltektől. Fénylő, fekete haja ápoltan omlott vállaira, hátul pár tincs egy aranyló csattal volt összetűzve. Sötét, átható tekintetével, finoman ívelt, ám hidegséget sugárzó vonásaival, büszke tartásával az egész figura úgy festett, mintha valami történelemkönyvből lépett volna elő. Sarah arcán szánalom jelent meg - olyan kifejezés, melyet az ember a bolondok láttán ölt magára.

- Látom, nem hiszel nekem - rándult meg egy aprócska izom Perselus szeme sarkában.

Előkapta pálcáját, mire a lány felsikoltott.

- Ne bánts! - kérlelte szinte ösztönösen.

- Nem foglak. Nox! - mutatott a kandallóra, melyben kialudt a tűz.

Perselus a reakciót várva a lányra sandított. Az azonban tátott szájjal meredt az üres kandallóra, holott egy pillanattal korábban még kék íriszében táncoltak a vidám lángocskák. Erőtlenül kábán felült, de egy hang sem jött ki a torkán. Ám a rémület egyre kivehetőbb volt az arcán.

Hisztérikusan forgatta körbe a fejét, mintha csak most eszmélne fel, milyen szörnyűségek lapulnak körülötte. Minden sarkon és polcon, szekrénykén és ablakpárkányon borzalmas kínzóeszközöket, halálfejeket, csontokat vélt felfedezni; tűket és tőröket, kótyagos szalmabábúkat, melyeknek hiányoztak különböző végtagjai... akasztott vagy éppen üvegben úszó, boncolt állatokat; baljós kereszteket, mágikus szimbólumokkal díszített tárgyakat; vérrel és mérgekkel teli fiolákat, kristálygömböt, kártyákat... Sebesen forgott vele a világ, mintha démonok rángatták volna végtagjait ezer meg ezer irányba. A homályos foltok végül csíkokká váltak, majd teljesen elsötétedtek. Az őrülettől elvesztette az eszméletét és az ágyra hanyatlott...

Órákkal később arra ébredt, hogy már egy másik, kényelmesebb valamiben pihen. Nem volt állig betakarva, sőt, szabadon lévő, meztelen bőrén érezte egy közelben pattogó tűz kellemes melegét. A fejébe szúró fájdalom nyílalt, ezért halkan felnyögött. Kezdtek kitisztulni az érzékei. Hosszú lábain egy férfikar gyengéd érintését és egy vizes kendő simogatását érezte. Erőlködve kinyitotta a szemeit, és látta, hogy egy kandalló melletti fotelben ül, és a fiatal férfi óvatos mozdulatokkal a lábát mossa. Időnként megmártja a kendőt egy zöldes árnyalatú vízben, majd újra a bőrét kezdi el vele kényeztetni.

Minden újabb simítás egyre mélyebb bódulatba ejtette: karja libabőrös lett, gerincén kellemes borzongás futott végig. A kezelt felületen felpezsdült a vérkeringése, és fájdalom helyett édes ernyedtséget érzett. Az ajkába harapott a kéjtől, és újra kinyitotta a szemeit. Lassan megemelte a kezét, végigsimított a mellkasán. Felsőtestét egy puha ing fedte, mitől egy cseppet megnyugodott. Újból felnyögött, amit már Perselus is észrevett.

- Csakhogy magadhoz tértél. Már éppen ideje volt.

- Mit... mit csinálsz? - sóhajtott a lány.

- Újra kitisztítom és átkötözöm a sebeidet.

- Mi az... a tálban...?

- Gyógyhatású főzet - felelte Perselus fel sem nézve. - A sebeid ezáltal nem fertőződnek el, a véraláfutások pedig egy héten belül elmúlnak.

- Szóval tényleg igaz... tényleg varázsló vagy...

- Mi győzött meg most, ami az előbb nem?

- Egy normális férfit sem láttam még, aki képes lenne ilyen odaadással mosni egy nő koszos lábát...

Perselus keze zavartan megállt a levegőben, majd lassan folytatta.

- Köszönöm... - mondta végül Sarah pihegve.

Mivel a férfi nem szólt, folytatta:

- Te... te milyen varázsló vagy? Egy olyan... aki megrontja a gyerekeket... és a rontást küld a termésre... meg... aki lepaktált az ördöggel?

Perselus iszonyodva kapta fel a fejét, de látszott rajta, hogy nem lepték meg a szörnyű vádak. Lemondóan megrázta a fejét, és az orra alatt motyogott:

- Sprenger és Kramer... már megint... Nektek - fordult szomorúan a lányhoz -, varázstalanoknak elég bigott elképzeléseitek vannak a varázslókkal és boszorkányokkal kapcsolatban...

- Te milyen fajta vagy?

- Bájitalokat és főzeteket készítek, de... azt hiszem, a gonoszabbik fajtából való vagyok - jegyezte meg sejtelmes mosollyal.

Sarah érezte, hogy elsápad, de biccentett egyet.

- Kész vagyunk - hajította az ifjú mágus a kendőt a tálba.

- Ugye... nem fogsz bántani?

- Nem.

- De fogsz, ha megpróbálok elmenni, igaz?!

- Ilyen állapotban örülj, hogy egyáltalán magadnál vagy - tért ki a válasz elől Perselus. - Átaludtad az egész napot. Bele fog telni egy kis időbe, míg lábra tudsz állni.

Odalépett hozzá, a karját a lába alá dugta, majd óvatosan megemelte. A rázkódástól a lány picit megszédült.

- Várj... Várj... - nyöszörögte. - A gyomrom... majd éhen halok... nem kaphatnék valamit enni?

- De - remegtek meg Perselus ajkai, ahogy felemelte.

Lassú léptekkel becipelte a hálószobába. Lefektette az ágyra, majd kiment, és egy tálcányi harapnivalóval tért vissza. A lány kezébe adta a kenyeret és a vizespoharat, majd nézte, ahogy az enni kezd.

- Csak hogy tudd: nem vagyok egy mesebeli jó varázsló, de gyermekeket sohasem tudnék bántani!

A megváltozott körülmények szokatlan helyzetet teremtettek Perselus otthonában. A Nagyúr továbbra sem jelezte, hogy szüksége lenne rá, ezért az ifjú mágus azt tette, amit általában szokott: az erdőket-mezőket járta bájital-összetevőkért, majd főzeteket készített belőlük. A változást maga a jövevény idézte elő. Perselus nem tudott ugyanolyan fesztelenséggel mozogni a saját házában, mint azelőtt, nem alhatott saját ágyában... Meg is érezte ennek roppant kellemetlen utóhatását. A ház nappalijául szolgáló helységben álló kanapé napközben tökéletesen megfelelt ülőalkalmatosságként, de ha alvásról volt szó, egy halom széna is kényelmesebb tudott volna lenni. Zavart csendben teltek eleinte az étkezések is. Perselus igyekezett hamarabb kelni és végezni, mint a lány. De Sarah, ahogy erőre kapott, felbátorodva néha beszélgetést kezdeményezett.

- És mondd - kérdezte egyszer, miközben lassan eszegetett - hogyhogy nem vesznek észre titeket az emberek?

- Mi is emberek vagyunk - jegyezte meg sértődötten a varázsló. - Egyébként pedig ügyesen álcázzuk a képességeinket.

- Elkülönülten éltek?

- Nem mindannyian. Nem is gondolnád, hány varázsló meg boszorkány él a muglik közt... - felelte a férfi, majd elkezdte kanalazni a kásáját.

- És házasodtok is velünk?

Perselus megeresztett egy megvető fintort.

- Vannak, akik igen...

- De? - kíváncsiskodott a lány. Érezte, hogy a másik nem mondott el mindent.

- Nem mindenki tartja ezt helyesnek.

- Ez aztán a diplomatikus megfogalmazás! - horkant fel Sarah. - Talán azok kevesebbet érnek, akik varázstalanokkal kötik össze az életüket?

- Így keveredne a vérünk. Vannak nagy múltú, ősi varázslócsaládok, melyek meg akarják őrizni vérük tisztaságát...

- Ez... egyszerűen undorító! - csapta le a poharát a tálcára Sarah. - Mintha a mi vérünk koszos lenne!

Perselus nem szólt, csak evett tovább.

- Halljam, te is így gondolod?!

- Semmi közöd hozzá, hogy én mit gondolok! - csattant fel most már a mágus is. - És ez egyébként sem számít. Akit szolgálok, így vélekedik, és én hű alattvalóként alávetem magam az ő akaratának!

Sarah arcán döbbent csalódottság tükröződött, majd kivörösödött a dühtől.

- Szóval én is csak egy koszos rongy vagyok, ugye?!

Perselus elfordult.

- Csodás! - pattant fel a lány. - Ne is csodálkozz, ha úgy kezelnek titeket, mint a leprásokat! - majd sántán bicegve a hálószobába vánszorgott, és becsapta maga után az ajtót.

Az ifjú varázsló merev arccal bámult a tányérjára. Egyáltalán nem hiányzott neki most ez a veszekedés. De az étvágya is elment, amint ránézett a kására. Undorodva tette félre.

Épp megtörölte a kezét, mikor a kandalló sejtelmesen lobbant egyet. Egy fiatal férfi feje jelent meg a lángok közt. Izgatottan dobálta hosszú, szőke tincseit, nehogy egy szikra beléjük kapjon.

- Áh, Perselus! - köszöntötte társát felcsillanó szemekkel.

- Lucius... mit tehetek érted? A Nagyúr hivat minket?

- N-nem, ó, nem, nem azért hívlak - motyogta a szőke zavartan, kimért modorától szokatlanul eltérően. Perselus felvonta a szemöldökét. - Egészen más természetű lenne a kérésem. Mivel olyan mesterien kiismered magad a boszorkánykonyhában... szóval egy szerelmi bájitalról lenne szó.

- Azt hittem, Narcissa Black keze már rég a tiéd. Mi szükséged lenne egy ilyen elixírre?

- Az eljegyzésnek már semmi sem áll az útjában - felelte gyorsan Malfoy. - Ám kellene valami, ami Narcissa vágyát feléleszti irántam...

- Abban a hitben voltam, a megnyerő modorod mindenkit levesz a lábáról - próbálta meg elfojtani mosolyát Perselus. - No és milyen elixírről lenne szó?

- Aviala-főzetről.

- Az bizony erős - vigyorodott el végleg sötét hajú társa.

- Ez még nem minden. Szeretném, ha... ha megháromszoroznád a hatóerejét.. Csak a biztonság kedvéért, természetesen.

- Nagyon szorult helyzetben lehetsz, Lucius - kapta fel a fejét Perselus. - De elkészítem neked a főzetet. A szokatlanul erős összetétel miatt azt hiszem, ezúttal három napra lesz szükségem.

- Pompás! - ragyogott fel Lucius arca az örömtől. - De mondd csak... bódító, serkentő hatású parfümökkel nem foglalkozol véletlenül?

- Ez itt nem drogéria, Malfoy - komorodott el Perselus arca. Valahogy ezt már nem találta mulatságosnak. Úgy érezte, tehetsége méltatlan bánásmódban részesül.

- Áh, mily kár - görbült csalódott fintorra Lucius ajka. - Nos, hát... azért köszönöm a fáradozásaidat. És Perselus! - zengett fel gőgös hangja magabiztosabban. - Remélem, mindez köztünk marad!

- Természetesen - sziszegte a másik.

Lucius feje eltűnt a tűzből, Perselus pedig nagyot sóhajtott.

Könyvespolcához lépett és levette róla a „Szerelmi bájitalok (ha már végképp nincs semmi a tarsolyunkban)” című, barna bőrkötéses könyvet. Régi, megkopott darabnak látszott, lapjai néhol már gyűröttek, szamárfülesek voltak, alapszínük is besárgult. Elmélyülten lapozgatta egy ideig, néhány ismerős receptnél huncutul elvigyorodott, majd végül megtalálta, amit keresett.

Átbattyogott a nappalijából nyíló boszorkánykonyhába és lámpást gyújtott. Kinyitotta a vitrin üvegablakait, és a hozzávalók üvegeit, dobozkáit kezdte keresgélni. Kiszedett vagy kéttucatnyi fiolát, majd mindent az asztalra pakolt. Felállította az üstjét is, alatta tüzet gyújtott. A megadott mennyiségű folyadék beletöltése után kevergetés mellett elkezdte adagolni az összetevőket. Az első csipetet még rutinszerűen adta hozzá, de mivel a főzet erejét meg kellett háromszoroznia, fanyalogva dobott bele még két adagot mindenből. Ahogy a kavargó folyadék felmelegedett és rotyogni kezdett, a színe világos rózsaszínűvé vált, és a kavarókanál nyomában fényes fehér csíkok keletkeztek a tetején, melyek aztán beleolvadtak az egyre sűrűsödő masszába. A rotyogástól buborékokat hányó főzet kezdte felölteni a jellemzően bódító illatát. Minden egyes buborék kipukkanásakor halványrózsaszín füst szállt fel a kondérból, melyet Perselus igyekezett elhessegetni.

Lapoznia kellett a könyvben, ezért félrepillantott, de mikor újra a főzethez fordult, épp egy hatalmas buborék robbant fel, és olyan hevesen lehelte ki lelkét, mint egy mérges gomba. A nagy mennyiségű, tömény, bódító felleg telibe kapta Perselus arcát, aki meglepődöttségében jó nagy adagot le is tüdőzött belőle. Köhögni és fulladozni kezdett, szorító mellkasához kapott, majd kétrét görnyedt, és végül eszméletét vesztve elterült a padlón. A kezéből kiejtette a szorongatott üvegcsét, amely átgurult a nappaliba, és nekiütközött Sarah lábának. A lány a ricsaj miatt dugta ki a fejét a szobából. Mikor meglátta, hogy Perselus a földön fekszik, nyomban feléje szaladt. Az asztalon fortyogó főzet már vészesen billegett, tartalma át-átcsapott az üst szélén. Ezért Sarah egy mérőpohárnyi vízzel eloltotta alatta a tüzet. Ám egy felszálló füstfelleg őt is eltalálta, így Perselus mellé zuhant és mély álomba merült...

Órákkal később Perselus zúgó fejjel tért magához. A tüdeje még mindig szúrt minden lélegzetvételkor. Ráadásul még egy puha test is ránehezkedett. Óvatosan kinyitotta hát a szemeit, és meglátta, hogy Sarah feje a vállán pihen, keze a szíve felett nyugszik. Összevonta a szemöldökét, majd rájött, hogyan kerülhetett a lány mellé. Gyorsan az asztalra pillantott, de a kondér mozdulatlanul állt. Elfintorodott, majd felkönyökölt, de rögtön elfogta a hányinger. Visszafeküdt hát, és várt még néhány percet, míg elmúlik az émelygés. Végig a mellette fekvő, halkan szuszogó lányt nézte, aki úgy tűnt, didergett egy cseppet. Csak Perselus egyik hosszú ujjú inge volt rajta, lábai teljesen meztelenek voltak. A mágus óvatosan félresöpörte a kusza tincseket a lány arcából, és hosszú ujjaival megtapogatta a homlokát, mert az esés közben valahogy összeszedett egy kisebb horzsolást. Nem volt különösebben vészes, de úgy döntött, nem árt megnézni.

Mikor végre sikerült felkelnie, megfogta a lányt, ölbe kapta, és lefektette a nappaliban. Egy futó pillantást vetett még a bájitalra, de annak olyan gusztustalan hányásszíne lett, hogy még Perselus is megborzongott. Magára hagyta hát a kondért, és letérdelt a lány mellé. Hűs oldattal törölgette annak homlokát. A kendőből gyógynövények finom illata érződött, melyektől Sara hamar magához tért.

- Mi... mi történt? - kérdezte bágyadtan.

- A bájital, amit főztem, kiütött mindkettőnket - helyezte a homlokra a borogatást Perselus.

- Milyen bájital?

- Megkértek, hogy készítsek egy szerelmi bájitalt - tapogatta meg fájó csuklóját a varázsló. - Az volt a megrendelő külön kívánsága, hogy legyen a hatása háromszor olyan erős, mint általában. De túl töményre sikerült. Ezért megtéplek, Malfoy... - motyogta magában.

- Szerelmi bájital? - mosolyodott el Sarah hirtelen. - Azt hittem, ilyesmi csak a mesékben létezik.

Perselus viszonozta a mosolyt, de teljesen meglepődött saját magától. Zavartan köhintett, és lekezdett fel-alá járkálni a helyiségben.

- Nem baj, megfőzöm újra - mondta, inkább csak úgy magának.

A tűzifa közül előszedett két-három vastag deszkalécet, körbekerítette velük a kandallót, majd fekete mágikus port szórt a tűzbe, melytől az zöld lángokat vetett. Sarah ijedten hátrahőkölt:

- Mit csinálsz?

- Hamugyíkot költök! - vágta rá Perselus vidáman. - Gyere, nézd meg! - hívta maga mellé a lányt.

Egy pokrócba burkolózva Sarah is odatérdelt a kandalló elé, a deszkák mellé.

- Mi az a hamugyík?

- Mindjárt meglátod!

Egy ideig némán bámulták a tüzet. Pont, mikor Sarah kezdte elunni magát, Perselus megfogta a kezét és a lángok közé mutatott. Az felsikoltott:

- De aranyos!

Egy halványszürke gyíkszerű lény tekergőzött elő a kandallóból. Látszólag ment volna tovább is, de a deszkán nem tudott átmászni. Lekuporodott hát az egyik sarokban és rázkódni kezdett.

- Most mit csinál? - kérdezte izgatottan a lány.

- Lerakja a tojásait - suttogta Perselus.

Tovább nézték a kis lényt, ahogy világra hozza vörös tojásait. Perselus közelebb hajolt, némán mozgó ajkakkal megszámolta a tojásokat, majd bólintott. Az állat, miután befejezte a tojásrakást, elporladt.

- Szegény - szipogott Sarah.

A mágus mohó vigyorral nyúlt a varázspálcájáért, és már le is hűtötte a tojásokat. Mikor elég hidegek lettek, mindegyiket felmarkolta.

- M-mit csinálsz? - kérdezte a lány felháborodva.

- Magamhoz veszem a tojásait - felelte Perselus tökéletes természetességgel. - A bájitalom nélkülözhetetlen hozzávalója.

- Hogy mi? - fakadt ki Sarah. - Megölöd ennek a szerencsétlen állatnak a kicsinyeit, miután az az életét adta értük? Megölöd őket, csak hogy buta főzeteket készíthess belőlük?! 

- B-buta főzeteket?! - gúvadtak ki Perselus szemei. - De hiszen ezekben nincsenek is állatok! - mutatott a tojásokra. - Ez csak megtévesztés! Ezek a tojások felgyújtanák a házat, ha nem hűteném le őket! Másra nem jók, csak bájitalokhoz! Minden igazi hamugyík tűzben születik!

Sarah egy cseppet butának érezte magát a tudatlansága miatt, és pirultan lesütötte a szemeit. Perselus azonban háborogva felállt, és tovább motyogott valamit a buta főzetekről. A lány magában mosolyogni kezdett, majd ő is felkelt a földről.

- Te... Perselus... - kezdte. - Van itt valahol... hely, ahol... megfürödhetnék?

A varázslóban egy pillanatra megállt az ütő.

- H-hát persze, mondta zavartan.

Perselus kissé ingerülten kavargatta az előtte rotyogó üst tartalmát. A zavar egyre érezhetőbben kezdett elhatalmasodni rajta, ugyanis a hálószobából kihallatszott a lány viháncolása. A mágus előkotort a padlásról egy hatalmas dézsát, és megbűvölte azt, hogy tartsa folyamatosan melegen a benne lévő vizet. Magára hagyta a lányt, aki kacagva adta át magát a rózsaillatú fürdő gyönyörének. Egy puha szivaccsal mosogatta testét, szépen, ráérősen. Bőre teljesen felélénkült a nyugtató hatású víztől, az illattól pedig jótékony bódulatba esett. Mosolyogva nézte, hogy peregnek le a vízcseppel a karjáról.

Odakint Perselus nem találta a helyét, idegesen járt-kelt a nappaliban. A főzet elkészült, talált is neki egy csinos kis üveget, amiben összeérnek a hozzávalók. Kikészítette a polca, hogy legközelebb, ha társaival találkozik, magával vihesse.

Már jó ideje besötétedett, a hálószoba ajtaja alatt azonban kiszűrődött a bent égő lámpás fénye. Perselus remegő kezekkel az ajtóhoz lépett: meg akarta kérdezni Sarah-t, szüksége van-e valamire. De akaratlanul is belesett a lécek közötti résen. Rossz tulajdonságai közül a leküzdhetetlen kíváncsiságát utálta a legjobban. Már annyiszor bajba került emiatt...

A lány háttal állt neki, épp akkor emelkedett ki a vízből. Nőiesen kerek csípőjéről gyöngyözve folyt alá a víz. Bőre pirult volt és csillogott. Karjával a kitett törölközőért nyúlt, és óvatosan törölgetni kezdte magát.

Perselus lehunyta mohó szemeit, testén jóleső borzongás futott végig. Kezével megtámasztotta magát, és hozzásimult az ajtóhoz. Halkan sóhajtott...

- Perselus! - hallatszott bentről a lány hívó szava.

A varázsló rémülten hátrahőkölt: azt hitte, rajtakapták, hogy leskelődött.

- Segítenél nekem?

Megigazította magán az inget, majd belépett a szobába.

- V-végeztél?

- Igen, remek volt, köszönöm. Segítesz nekem? Most, hogy így magamra csavartam a törölközőt, nem tudok kimászni a dézsából...

Kérdőn rámeredt. Perselus bíztatóan biccentett egyet, és feléje nyújtotta a kezét.

- Kapaszkodj meg bennem.

Sarah a nyaka köré fonta karjait, a férfi pedig megemelte a lábait, ölbe kapva a lányt. Egy pillanatig némán nézték egymást, majd Perselus lesütötte a szemeit, és az ágyra fektette terhét.

- Köszönöm - suttogta az. Ajkai elnémultak. Perselus megenyhült, szokatlanul szelíd vonásait figyelte, és nem is tudatosult benne, hogy ajkaik összeértek egy pillanatra. Nagyon óvatos és rövid csók volt, inkább ügyetlen próbálkozás, mint szenvedélyes összefonódás. Mikor Perselus újra kinyitotta a szemeit, Sarah zafírkék íriszével kellett farkasszemet néznie. Arcát szinte égette a pír, és nyelni is alig bírt, úgy dobogott a szíve.

- Én... - dadogta rekedten - Bocsáss meg! - mondta gyorsan, majd magára hagyta a pislogó lányt.

Miután bezárta maga mögött az ajtót, óvatosan nekidőlt a falnak, és a plafont nézve mélyeket sóhajtott. Ujjaival tétován megérintette saját ajkait, majd sápadtan kiviharzott a házból. Szabályosan menekült a közeléből. Rutinszerűen rótta a már jól ismert, kitaposott ösvényeket, agya pedig idegesen dolgozott...

Már világos volt, mikor kábultan nekidőlt a patakon átívelő fahíd korlátjának. Szemei táskásak voltak, és kimerültségről, kialvatlanságról tanúskodtak. Arca nyúzott volt, és minden végtagja fájt az egész éjszakás kóborlás után. Cipője és nadrágjának szára itt-ott sáros volt, hiszen a sötétben nem igazán látta, hova lép.

Kilógatta kezeit a víz fölé, fejét pedig lehorgasztotta.

- Egy barom vagyok... ehhez nem fér kétség... Hogy lehettem ekkora idióta?

Soha nem gondolta volna, hogy egy nő ennyire ámulatba tudja ejteni, hogy ajka valaha női ajkat csókolna, hogy kezei egy bársonyos női test vonalát érintenék... És hogy ez a nő pont egy mugli legyen?! Ez lehetetlen! Mivel érdemelte ki ezt a büntetést?! Legalább boszorkány lenne! De hogy halálfaló létére egy varázstalan lényhez kezdjen el vonzódni? A sorsnak elég bizarr humora van néha...

Szó sem lehet róla, mondogatta magában elszántan, miközben vadul keresztülcsörtetett a bozóton. Ennek véget kell vetni. Elengedi a lányt, hadd menjen haza, csak ne lássa többet. Ennek az egésznek se jövője, se értelme, ráadásul mindkettőjüket kellemetlen helyzetbe hozhatja.

Lerúgta a cipőjéről a sarat a verandára lépve, majd nagyot sóhajtva benyitott.

Sarah az asztalnál ült, és riadtan pattant fel, mikor meglátta, hogy a férfi visszatért. Odaszaladt hozzá, és a nyakába vetette magát.

- Úgy aggódtam érted! Azt hittem, valami bajod esett odakint! Hol voltál? - kérdezte rémülten.

Perselusban egy pillanat alatt omlott össze minden elhatározás, amit idefelé jövet felépített magában. Már azt is kieszelte, mit fog mondani, amivel kiadhatja a lány útját, de mikor az aggódva a nyakába borult, azonnal darabjaira hullott minden, mint egy kártyavár. Sarah nagy szemeibe nézett, és szeretett volna talpraesetten megszólalni, de csak néma tátogásra futotta tőle. A lány megkönnyebbülve fúrta a fejét a nyakába, mikor látta, hogy semmi baj nem érte. Perselus érezte szívének lassuló dobogását, úgy simult egymáshoz a két test. Kezeivel átkarolta a lányt, és viszonozta az ölelést. Óvatosan megsimogatta a lány feltűzött haját, majd lehunyt szemmel elmerült az ölelés békéjében...

Délután, a borult, szürkés ég ellenére sétálni indultak az erdőben. Sarah úton-útfélen lehajolt, és leszakított egy-egy szál színes virágot, és hozzátűzte a kis csokorhoz, amit kezében szorongatott. Másik kezével Perselus izzadó ujjait szorongatta. Néha rá kellett néznie, hogy bíztassa egy kicsit, hiszen a férfi roppant izgatottnak tűnt. Az ilyenkor zavartan elmosolyodott, de nem szólt. Nem szerette kimutatni sebezhető pontját, de a lány rögtön rátapintott.

A fahídnál aztán elidőztek egy ideig. Perselus megnyílt valamelyest, és rengeteget mesélt neki a varázslók világáról, saját viselt dolgairól, a halálfalókról, de a Nagyúrról csak érintőlegesen beszélt: nevének említése is borzongással töltötte el, úgy érezte, tiszteletlen lenne vele szemben, ha fecsegne róla.

Sarah egyre jobban elkomolyodott a sötét varázslók történeteinek hallatán, de igyekezett az ítélkezéssel várni addig, míg Perselus befejezte mondókáját.

Sóhajtva szembefordult a korláttal, és belebámult a vízbe. Megpillantotta saját tükörképét.

- Nem szólsz semmit?

- Tudod, nagyon nehéz ez az egész... És meglehetősen ellentmondásos. Hogyan gyűlölheti valaki a félvéreket, sárvérűeket, ha így neked jobb - vonta össze a szemöldökét -, amikor maga is félvér? Hiszen az ő apja is varázstalan lény volt... Hol itt a logika?

- Ne keress benne - nézett rá könyörögve Perselus. - Az egész a gyermekkori sérelmei miatt van. Másról van itt szó. A hatalomról.

- Miért olyan fontos az neked?

- Talán mert sosem volt... - mosolygott rá keserűen a férfi.

Sarah odalépett hozzá, és szeretetteljesen átölelte. Kedvesen simogatták egymás hátát, és ringatóztak. Kellemes érzés volt egymáshoz bújni az egyre hidegebb őszi szélben. Csókjaik most már sokkal vágyakozóbbak és odaadóbbak voltak, mint legelőször. Óvatosan simogatták egymást, hangosan sóhajtoztak egy kis levegőért, mikor már nem bírták szusszal. A zavar még mindkettejük arcán ott tükröződött, de már érezték, hogy egy teljesen új érzés kezdi hatalmába keríteni őket...

- Te sose főzöl magadnak rendes ételeket? - kérdezte cukkolódva Sarah. - Amióta itt vagyok, csak apró-cseprő kajákon tengődünk...

- Én nem tudok főzni - mosolygott fanyalogva Perselus, és egy tükörben megigazította kabátját, és begombolta talárját. Látszott, hogy menni készül.

- Akkor mire megjössz, készítek valami finomat.

A férfi hálásan elmosolyodott. Megcsókolta a lányt, felmarkolta a szerelmi bájitalos fiolát, és körülnézett, nem hagy-e ott valamit.

- Vigyázz magadra! - mondta neki Sarah féltőn.

- Te is - suttogta az, miközben megölelték egymást. - A házat bűbáj védi kintről, senki sem árthat neked, míg itt vagy. Ha mégis valami baj történne... menekülj a csapóajtón a pincébe. Azon, amelyiket mutattam... Ott nem találnak rád... Sietek vissza... - gyöngéden megcsókolta még egyszer, majd pár lépést hátrált, és halk pukkanás kíséretében hoppanált.

Sarah egy kicsit megijedt, és egy ideig még mozdulatlanul állt, a kezeit tördelve, majd aggódva látott neki a főzésnek.

- Az üveg, Lucius - nyomta a szőke férfi kezébe a szerelmi bájitalt Perselus. - És ne feledd az utasításokat! Csak borban oldódik fel láthatatlanul, minden más italban vörös foltként látszani fog.

- Értem. Köszönöm, Perselus - suttogta Malfoy, miközben felhúzta csuklyáját, és feltette maszkját.

- Mit fog ma este mondani?

- Nem tudom... három új tag beavatását tervezik ma este... egy ifjú házaspárét, Lestrange-ékét... és...

- Lestrange? De hisz annak Bellatrix a felesége! Egy Black! - horkant fel Perselus.

- Tudom, nem fűznek hozzájuk kellemes emlékek. De hű szövetségesnek bizonyultak, és a Nagyúr sohasem téved!

- Egy Black... - motyogta a másik makacsul. - Az unokatestvére auror-képzésen vesz részt! Ez őrültség!

- Biztos vagyok benne, hogy valahogy be fogják tudni bizonyítani a hűségüket! A Nagyúr nem ostoba, ő is gondolt az árulás veszélyeire. Fogd a fáklyádat, induljunk!

Mindketten a tűzbe tartották fáklyájuk végét, mely lobbanva lángot fogott. Elindultak az elhagyatott templom felé.

Az épület teteje tizenkét éve egy tűzvész martalékává vált. Csupán kőfalai diadalmaskodtak a pusztító erőkkel, és maradtak állva, fittyet hányva az időjárás viszonytagságaira. Egy romos temető vette körül, ám a muglik már évek óta nem temettek ide egyetlen halottat sem. A legközelebbi település mérföldekre volt innen, így a magányos vidék kiválóan alkalmas volt arra, hogy Voldemort és követői újabb gyűlést tarthassanak.

Ahogy beléptek a szürke kövekből emelt falak közé, Perselus az égre emelte a tekintetét. Egy felhőt sem látott, a csillagok csak úgy fénylettek a kristálytiszta sötétségben.

A többi halálfaló is megérkezett lassan. Mindegyikük kezében fáklya lobogott, és lassan kört kezdtek el formálni. Perselus elfoglalta megszokott helyét az ifjabb Kupor és Karkarov mellett.

- Igor - biccentett halkan, mikor meglátta a szakállát épphogy növesztgető északi férfit.

- Perselus - viszonozta az a gesztust, kissé tartózkodóan. - Újra együtt.

- Igen - morogta az. Undorodva oldalra nézett, hol a tizenéves, szalmaszőke fiú állt, büszke tartással. Orrát ugyanúgy magasan hordta, akár gyűlöletes apja. - Még mindig nem értem, mit keres itt ez... hiszen még gyerek... - suttogta oda Karkarovnak.

- Ráadásul az apja a mágiaügyi miniszteri szék egyik várományosa, tudom - fintorgott a férfi. - És egy elvetemült auror. Róla is lesz szó ma este, úgy tudom...

- Nocsak...

- Rookwood hozott némi információt a Minisztériumból... Bumfoltot megint sikerült szóra bírnia...

- Az a féleszű - csóválta meg a fejét Perselus gúnyosan.

- Monstróék megint késnek - sziszegett a szakállas mérgesen. - A kezemen már szétizzik a bőr. Hogy mernek késlekedni, ha egyszer a Nagyúr hívja őket?

Ebben a pillanatban két nagydarab, zilált külsejű alak hoppanált majdnem a kör közepén. Sötét talárjukon látszott, hogy sietve gombolkoztak csak be. Kapkodva feltették a fejükre a csuklyát, de Crak a maszkját majdnem fordítva illesztette az arcára.

Karkarov megforgatta a szemeit.

- Ostoba - suttogta.

Mindkét késő gyorsan tüzet kért a mellettük állóktól, és hamar meggyulladtak a fáklyáik.

Egy sötét talárba burkolózó, tekintélyt parancsoló jelenség tűnt fel a kör közepén. Bő csuklyája alól nem látszott ki, csak az ajka, ahogy lehajtott fővel előre lépett. Mögötte három, egyszerű fekete talárt viselő, beavatásra váró fiatal varázsló lépdelt, szinte megbabonázva. Perselus felismerte a nőben a gyűlölt Sirius Black unokatestvérét, Bellatrixot. A nő fekete haját csak úgy lengette a hideg szél.

A kört alkotó halálfalók mind térdre ereszkedtek a megjelenő Nagyúr előtt. Voldemort ajkai elégedett mosolyra húzódtak. Két kezével lassan intett, hogy hívei megemelkedhetnek.

- Híveim, hű halálfalóim! - szólította meg őket mély hangján. - Köszöntelek titeket újabb éjféli találkozónkon! - folytatta nyájasan. - Fontos teendőink hívtak minket újra össze. Először három újabb társatokat kell átsegítenetek a beavatás kínzó gyönyörén - intett kezével a mögötte álló, mindenre elszánt jelöltekre. - Igen, három új segítőtárssal gyarapodik dicsőséges közösségünk, fogadjátok őket különös tisztelettel - pillantott Bellatrixre, majd gonoszul elmosolyodott. - Ezt követően hűséges társatok, Rookwood híreit fogjuk meghallani. Különös óvatosságra kell, hogy intselek titeket. Veszélyek leselkedhetnek rátok. De ne szaporítsuk tovább a szót! Lestrange - mutatott a férfira - lépj közelebb hitveseddel! Ewerilon! - mutatott a harmadik jelöltre is.

Mindhárman letérdeltek előtte. Három segítő feltűrte bal alkarjukon a fekete talárt, de Bellatrix nem hagyta, hogy más végezze el ezt helyette, így buzgón maga tette szabaddá a karját. Szemében oly elszántság csillogott, hogy Perselust rögtön gondolkodóba ejtette...

A nagyúr odalépett a nőhöz, és ő is felhajtotta talárja ujját. Csontos, halvány bőrű kezének láttán a körben álló halálfalók hisztérikusan felnyögtek, mintha extázisba estek volna.

Perselus meredten figyelte a hosszú, hegyes karomban végződő ujjakat, melyek megcirógatták a selymes bőrt Bellatrix karján. Piton előtt elhomályosultak a képek. Saját beavatása jutott eszébe, mikor ő térdelt ilyen áhítattal a Sötét Nagyúr előtt... mikor az ő bőrét érintették azok a hegyes körmök...

A nő sikolyára azonnal feleszmélt. Olyan hangosan üvöltött, mint akinek tüzes vasat nyomtak a bőréhez. Alkarján már ott vöröslött a Sötét Jegy. És bár nem történt tényleges bélyegzés, a mágikus sebhely körvonalaiból ömlött a vér, eláztatva a nő talárját. Két halálfaló mögé lépett, hogy megtartsa testét, de Bellatrix elalélt - Perselus nem tudta, vajon a fájdalomtól, vagy attól a borzalmas kéjtől, amit a jegy megszerzése okoz. Hitvese rezzenéstelen tekintettel bámulta Voldemortot, aki elégedett mosollyal jutalmazta kitartását. Ujjai a férfi alkarja felé siklottak. A levegőben fura táncot lejtettek, mintha rajzolnának valamit. Ennek eredményeképp a Sötét Jegy az ő alkarján is elkezdett kirajzolódni. Lestrange szó nélkül tűrte a fájdalmat, de fogait erősen össze kellett préselnie, hogy ne ordítson.

- Ewerilon - simogatta meg a nagyúr a fiatal, szőkésbarna hajú férfi arcát, kinek szürke szemeiben kéjes vágy izzott fel minden érintésre. - Add a karod!

A szőke nem is próbálta visszatartani fájdalmas sikolyát, de belemosolygott az éjszakába, mint akinek végre felszabadult a lelke. Ziláltan omlott össze, a halálfalóknak úgy kellett elvonszolniuk a Nagyúr elől.

- Megvagyunk hát! - kiáltott diadalmasan Voldemort. Kezeit az égnek emelte, halálfalói pedig térdre borultak előtte. - Jöjj most, Rookwood, halljuk, milyen híreket hoztál a Minisztériumból!

A megnevezett férfi alázatosan előlépett a körből, és szinte a földön csúszott ura elé.

- Nagyúr, könyörülj rajtam, nem tudok jó hírekkel szolgálni! - fohászkodott.

- Emelkedj fel, Rookwood! - parancsolt rá Voldemort. - Hallgatunk.

- Barty Kupor... az idősebb - tette hozzá sietősen, miután páran az ifjabbik felé pillantottak - újabb jogosítványokkal ruházta fel az aurorokat... Most már akár a főbenjáró átkokat is használhatják ellenünk, hűséges szolgálóid ellen.

Többen elborzadtak a hír hallatán, Perselus arcán tömény gyűlölet jelent meg. Még a Nagyúr keze is ökölbe szorult.

- Ez biztos, uram - esedezett a kém. - Bár korántsem akkora az egyetértés ez ügyben a Minisztériumon belül. Sokan ellenezték ezt a felvetést...

Voldemort ellépett tőle, és egy dühödt sóhajtást hallatott.

- Úgy, szóval Barty Kupor... - mondta kimérten, majd az említett személy fiához fordult.

Lágyan lépdelve a fiú elé állt, aki azonnal leborult előtte. Karmos ujjaival felfelé biccentette a kölyök állát, és farkasszemet nézett vele. Az megremegett a vörösen izzó szempár láttán.

- Neked nincs félnivalód, gyermekem... - suttogta sejtelmesen. - Haragunk nem ellened irányul, hanem gyűlölt apád ellen - szavai olyanok voltak, mint egy kígyóbűvölő sípja. Barty teljesen elbódult a dicsőségtől, hogy a Nagyúr ilyen kegyes vele. - Természetesen védelmemet élvezed - mondta Voldemort fennhangon, figyelmeztetésként az olyan halálfalóknak, akik képesek lettek volna a fiút büntetni apjának vétkei miatt. - Szerencsétlen gyermek... - mondta Voldemort szinte szánakozva, majd bizarr kéjjel a fiú dús szalmaszőke hajába túrt. - Mennyit kell szenvedned apád miatt... Akárcsak nekem - hajolt hozzá közel, hangja pedig egészen elvékonyodott. - Sorsunk összeköt minket...

Újra a kör közepe felé fordult, és visszasétált helyére.

- Egyéb hírek, Rookwood?

- Nincsenek, uram. Minden és mindenki olyan fejetlen és zavarodott, mint eddig...

- Akkor kénytelenek leszünk élni ezzel a csodálatos alkalommal, és kihasználni pillanatnyi gyengeségüket... - mosolyodott el gonoszan ura. - Csaljatok és hazudjatok! Öljetek és nyomorítsatok, hadd tudja meg mindenki, hogy Voldemort Nagyúr nem tűri, ha alattvalóit fenyegetik! - kiáltotta diadalittasan.

Halálfalói boldogan kurjongattak; némelyek a földön csúszva odamásztak elé és talárjának szegélyét csókolgatták, mások az égiekhez fohászkodva köszönték meg ezt a hihetetlen kitüntetést.

- Mielőtt azonban elmennétek - intett le mindenkit Voldemort -, Perselus! - fordult a bájitalok szakértőjéhez.

Perselus megremegett. Lehajtott fejjel ura elé lépett és fél térdre ereszkedett.

- Hű szolgád vagyok, Nagyuram - mondta áhítatosan.

- Ehhez nem fér kétségem, nemes halálfalóm - húzta le a csuklyát a fejéről Voldemort. Hosszú fekete hajába belekapott szél, és sejtelmesen lobogni kezdett. Feljebb tolta a porcelánmaszkot az arcán ujjaival, és megsimogatta az ifjú mágus szépen ívelt állát és ajkait. A férfi testén kellemes borzongás és jóleső bódulat futott végig. - Perselus, derék harcosom, bájitalok nagy mestere, most újból szükségem lesz tudományodra!

Egy üres pergament vett elő, melyen az ujja puszta suhintásától kisebb lista jelent meg.

- Készítsd el nekem a következő főzeteket és mérgeket. Uradnak szüksége lesz rájuk...

- Ahogy parancsolod, Uram - alázkodott meg előtte Perselus.

- Menj, nem is tartalak fel. Négy nap múlva ugyanitt fog várni Avery... ennyi elegendő, ugye? - kérdezte szinte gyengéden.

- Természetesen, Uram.

- Menjetek hát mind, hűséges halálfalóim! - tárta ki a karjait Voldemort. Lobogó talárral megfordult és távozott.

Szolgálói sorra hoppanáltak. Egy páran még a helyszínen maradtak, és megvitatták a részleteket, Perselus pedig azon kapta magát, hogy még mindig a földön térdel.

Hamar felkelt, leporolta talárját, és egy néma pillantást vetett Karkarovra, aki hümmögve bámulta az ifjabb Bartyt.

- Szeretnénk, hogy velünk tarts, Perselus - lépett hozzá Lucius lelkesen, Crak és Monstro társaságában -, de tudjuk, hogy dolgod van. Nem is tartunk fel.

Piton bólintott, majd elindult a kifelé vezető ösvényen.

Mikor eltűnt mindenki szeme elől, egy hoppanálással otthonában termett.

Sarah-t az asztalra borulva találta: a várakozás közepette elálmosodhatott és elaludt. Perselus gyönyörködve nézte egy darabig. Letette maszkját és a pergament, amit az imént kapott, levette talárját, majd a lányhoz lépett. Óvatosan megemelte a fejét, karjait saját nyaka köré fonta, és becipelte a hálószobába. Az egyszer-egyszer félálomban motyogott valamit, de nem ébredt fel a vigyázó léptekre. Perselus lefektette őt az ágyra. Lehúzta cipőit, majd gondosan betakargatta, majd megsimogatta a kezeit. Megcsókolta a homlokát, majd kiment a szobából, hagyta, hadd aludjon.

Az asztalra pillantott, ahol két személyre volt megterítve, egy pohárban - váza híján - valamilyen kedves kis vadvirág úszkált. Melegség öntötte el a szívét, és a varázspálcájával felhevítette a vacsorát. Szedett magának a tányérba, és halkan enni kezdett.

Miután végzett, félrevonult saját kis „konyhájába”, magához véve a listát. Meglehetősen kívánós volt ez alkalommal a Nagyúr, hiszen legalább tizenegy különféle főzetet rendelt meg tőle. Perselus előszedte a hozzávalókat, és nekilátott a kotyvasztásnak...

Másnap dél körül járhatott az idő, mikor Sarah álmosan előbotorkált a szobából. Haja kócos volt, de még így is bájosan festett. Oldalra pillantott, és meglátta Perselust, aki kissé dülöngélve kavargatott valami főzetet. Hatalmasakat ásított, és már alig bírta nyitva tartani a szemét. Háromféle főzetet már félretett nagyobb edényekbe, hadd érjenek, másik négy fajta már útra készen állt különböző méretű fiolákban.

- Egész éjjel főzicskéltél - bújt oda hozzá hátulról a lány.

Perseluson kellemes érzés lett úrrá.

- Jó reggelt... remélem, nem én ébresztettelek fel.

- Nem, dehogy - mosolyodott el a lány. - Miért nem pihensz egy kicsit?

- Ezt befejezem, és utána lefekszem egy kicsit... - nyöszörögte a varázsló. - Alig állok a lábamon...

- Készítsek valami harapnivalót?

- Nem, nem, köszönöm, ahhoz is fáradt lennék, hogy egyek - mosolyodott el a férfi. - De a vacsora nagyon finom volt.

- Bocsáss meg, hogy nem vártalak meg. Úgy elálmosodtam...

- Semmi baj... Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn fogok jönni...

Felemelte a keverőkanalat, megnézte, hogyan csorog vissza belőle a főzet.

- Ez is kész van - dörzsölte meg a szemeit. - Ideadod nekem azt az üveget? - mutatott egy palackra.

- Persze.

Egy tölcsér segítségével beletöltötte a kék színű főzetet, majd fadugót dugott a szájába. Az üveget a többi mellé helyezte.

- A többit majd később - sóhajtott.

Hagyta, hogy a lány kivonszolja a helyiségből. A lámpást is elfújta. Halkan felnyögött.

- Borzalmas ez a kanapé - mondta fájdalmas képpel.

- Nehogy már itt feküdj le aludni! - mosolyodott el a lány. Kézen fogva húzta maga után a hálószobába.

Kábán leült az ágy szélére.

- Nem... fekszem bele koszos ruhával az ágyba... - motyogta.

- Ezzel most ne törődj - húzta le a csizmáit a lány.

Perselus elhalóan dőlt hanyatt, fekete haja szétterült a fehér ágyneműn.

- Most pedig próbálj meg az alvásra koncentrálni - suttogta kedvesen a lány.

A varázsló érezte, hogy pillái elnehezülnek, majd lassan elbóbiskolt...