- Szépen mondtad, Hermione.

Többen a korlátra könyökölve figyelték a tenyészetnek tűnő állományt. Hét vagy nyolc példány időzött a kis kertben, kiélvezve annak minden előnyét. Harry látta, hogy Draco távolságtartó fintorral figyeli az egyiket. Egy emberként fanyalgott azonban az egész társaság, mikor az egyik lény kirántotta az egyik csápját a földből, és a földigilisztát, melyet azzal kikotort, a szájába hajította.

- Üh… - vágott maga Hagrid is olyan arcot, mint aki citromba harapott. - Hát… igen, így táplálkozik. Mást ezen kívül nem kell tudni róla… azt mindenki látja, milyen kártékony. Talán még egyvalami: a kertitörpék igencsak ízletes falatnak találják őket… Megyek, kerítek is párat… Ti addig fogjatok hozzá a rajzoláshoz.

Míg Hagrid az erdő szélén kajtatott, diákjai unottal előhalászták papírjaikat és valami kemény könyvet, amit alátétként használhattak. A professzor többi varázslényével ellentétben ez igencsak könnyű feladatnak bizonyult: nem járkált vagy futott el előlük, hanem úgy állt egy helyben, mint ami gyökeret eresztett. Így igazán könnyű volt rajzot készíteniük róluk. Harry, annak ellenére, hogy nem érzett különösebb tehetséget a rajzoláshoz, mondhatni hamar végzett. Fintorgott kissé, mikor meglátta, Dean milyen aprólékos, profi munkát készít. Újra sajátjára pillantott, ami már közel sem tűnt olyan helyesnek, mint amilyennek eredetileg vélte. Csalódottan el is süllyesztette a könyvei közt. A közelgő kviddicsmérkőzések és az egyre sűrűbb edzések jártak a fejében, ahogy a karám szélére könyökölve a fejét támasztotta. Azon morfondírozott, vajon hogy esik majd a sorsolás, és mely házak csapatai fognak először összecsapni. Mivel a Mardekár és a Hollóhát játszott utoljára, egyértelmű volt, hogy most a Griffendél a nagy esélyes… de hogy az ellenfelek közül melyikkel…!

Harry azon kapta magát, hogy valahogy egyik csapat ellen sem játszana szívesen. A Cho-val megejtett csúnya veszekedés rányomta a bélyegét a hangulatára, akármikor csak a Hollóhátra gondolt. A Mardekár csapata meg ugyan nem volt már ugyanolyan, mint év elején - köszönhetően a sok, évközi eltiltásnak -, de Malfoy személye továbbra is meghatározó volt.

Harry lelke nem a lustaság miatt volt ilyen lagymatag: sokkal jobban szeretett volna igazságosan küzdő, valóban méltó ellenfelek ellen játszani.

- Harry?

- Nem jössz?

Ekkor vette csak észre, hogy mindenki útnak indult már, visszafelé a kastélyba, csak két prefektus barátja várt rá.

- Csak… elméláztam…

- Azt látjuk…

- Mi van veled mostanában? - kérdezgette Hermione végig. - Tudod, hogy nekünk elmondhatod.

- Hát… - tette le a táskáját és kabátját Harry a padra, amikor leültek a nagyteremben. - Kicsit… azt hiszem, megpördült velem a világ… Én… beszéltem az apámmal.

Ron félrenyelt, és ezért hevesen köhögni kezdett, masszírozva sajgó mellkasát. Hermione is alig igyekezett palástolni meglepődöttségét: majdnem a pad mellé ült le.

- Mi? - kérdezte Ron megkésve, mikor újra emberi hang jött ki a torkán. - Hogyhogy beszéltél vele? Vele álmodtál, vagy mi?

- Valami bűbájjal csináltad? - nyüszítette Hermione. - Jaj, Harry, hiszen tudod, hogy az ilyesmi nagyon veszélyes is lehet!

- Tudom… Lamerin ott volt velem…

- És nekünk miért nem szóltál?

- Aludtatok… - vallotta be barátjuk, noha ez a kifogás kissé nevetségesen hangzott.

- De… - rázta meg a fejér Hermione zavartan - ilyen könyvet nem lehet kikölcsönözni csak úgy… engedély kell hozzá!

- Tudom. Ezért loptam el egyik éjszaka. De te honnan tudod?

- Csak nem akartad kivenni te is? - Ron ide-oda kapkodta a fejét.

- Te elloptad? Hát nem csak az az egy könyv volt, amit megtaláltak nálad?

- Azt csak figyelemelterelésnek szántam! - folytatta Harry a visszafojtott beszélgetést. - Vagyis… épp azért, hogy a nagy figyelem kellős közepében láthatatlanná válhassak! Volt egy kis segítségem… Lamerin személyében… De még mindig nem válaszoltál! Mire kellett volna neked a könyv?

- Nyilvánvalóan ugyanarra, mint neked - jegyezte meg a lány teljes higgadtsággal.

Harry egy pillanat erejéig hunyorogva méregette Hermionet.

- Nyilvánvalóan. Csak túl erős az igazságérzeted, ezért sosem lopnál könyvet.

A lány nem válaszolt, csupán egy kissé durcás arckifejezés kúszott fel az arcára.

- Álljunk meg egy pillanatra! - fakadt ki Ron, aki úgy érezte, mellőzik. - Miért nem tudok én ezekről… az ügyeitekről? Miért kell engem mindenből kihagyni?

- Mert van e nélkül is elég bajod…

- És úgyis csak segíteni akarunk neked

- Meg a családodnak…

- Hiszen szeretünk… - mosolygott rá Hermione, hogy oldja párjában a dühöt.

- De jó nekem - nyögte Ron, kissé zavarban.

- Jutottál valamire? - fordult Hermione újra Harryhez.

- Ami azt illeti… - kezdte az, szemeivel sandán követve az épp betoppanó Honeybourne-t -, igen. Életben vannak.

A lány a szája elé kapta a kezeit, Ron pedig lassan felállt a helyéről.

- Ez… - kérdezte rekedten - biztos?

- Bíznunk kell apám szavaiban… szerinte igen…

Hermione odabújt Ronhoz, és megölelte. A fiú, mivel jóval magasabb volt, ellátott a vállai fölött.

- Akkor ezért erősködtél ennyit anyának… meg mindenkinek? Még hogy „megérzés”…!

- Sosem volt alkalmas pillanat ahhoz, hogy elmondjam - lágyultak meg Harry arcvonásai is. - Biztos vagyok benne, hogy Remus is emiatt indult útnak… Mert talán megtalálták őket.

- Bár úgy lenne - motyogta Hermione valahol Ron nyakának.

Harry, már majdnem leült, de Ron megérintette a karját.

- Hé… nagyon kösz…

A két barát megpróbált összeölelkezni, de ez csak azt eredményezte, hogy majdnem összepréselték a közéjük szoruló Hermionet.

Időközben a sérülten érkező két Weasley-fivér, Bill és George is felépült. Mivel nem igazán volt lakhely, ahová hazatérhettek volna, a kastélyban töltötték minden idejüket. Mást sem lehetett azonban az arcukon látni, mint szörnyű önvádat és mély szomorúságot. Szüleik gyakran jöttek látogatóba, ha engedte temérdek teendőjük. Maga Percy is meglepően sokat látogatott el hozzájuk, amit a testvérek igazán szívesen fogadtak. Emellett amolyan sokkal szeretőbb és féltőbb viszonyt kezdtek ápolni a két legkisebbik Weasleyvel, ami mind Ronnak, mind Ginnynek furcsa volt. A lány hozzászokott a fiútestvérek durvaságaihoz és nemtörődömségéhez, nem bántotta sose, hogy nem foglalkoznak vele, csak mert lány. Ron azonban, aki bátyjai árnyékában élt, amióta az eszét tudta, teljesen meglepődött a hirtelen jövő gondoskodás miatt.

Valentin napjának alkalmából vegyes érzelmekkel vágtak hát neki Roxmortsnak, és kissé nyomorultul érezték magukat, amiért őket ott hagyták a kastélyban.

Harry hamar levált Rontól és Hermionetól; hagyta, hadd kávézzanak egyet. Ginny is nézelődni indult Lunával, aki megint borzasztóan festett - ez főként annak volt köszönhető, hogy hollóhátas sálát úgy tekerte a fejére, mint valami apáca.

Harry vett saját kedvesének egy kedves kis üdvözlőlapot, melyet Hedviggel tervezett útnak ereszteni. Vett egy üveg tintát is, némi pergament, és két új pennát, miután egyik este szerencsésen ráült a régiekre, összetörve azokat. Édességnek is nagyon híján volt, így egy egész vagonnal elhozott a Mézesfalásból.

Egyedül botorkált vissza a faluból a kastélyba vezető úton, mikor meglátta, hogy George és Bill a tó partján ülnek, egy-egy farönkön, és halkan beszélgetnek. Nesztelenül került mögéjük, így azok csak az árnyékára lettek figyelmesek. Kíváncsian néztek fel rá.

- Nem akarok zavarni - mondta Harry. - Csak hoztam valamit, ami talán jobb kedvre deríthet titeket.

Azzal benyúlt imént vásárolt édességei közé, turkált egy kicsit, majd kiemelt két megtermett tábla csokoládét.

- Tiszta mikulás - mondta vigyorogva, majd megvonta a vállait, és szó nélkül továbbállt, a testvérek pedig döbbenten néztek utána.

- Azok ellenére, amiket apa mondott, tehetetlennek érzem magam - mondta Harry keserűen, ahogy egyik átka a falhoz vágott egy kispárnát.

- Mindenki szeretne tenni valamit - mondta Lamerin, aki az egyik falnál guggolt, mivel ráunt a gyakorlásra. Kezeit kinyújtva lógatta előre, és pálcáját forgatta.

A többiek már rég visszatértek a szobáikba, Ron és Hermione pedig el se tudtak jönni, mert nekik kellett járőrözni a folyosón.

- És önzőség azt gondolni, hogy csak én vagyok ezzel így… tudom - fejezte be mondatát Harry. - Bárcsak visszajönne már az apád… vagy legalább Remus…

- Tudod, mikor mondtad, hogy Lupin professzor menni készül, kicsit reménykedtem benne, hogy váltani fogják egymást… És mégse… Valahogy megint olyan üresnek érzem magam, hogy apa nincs itt… Egész nap csak ülök a nappalinkban, és nézem a holmiját… a könyveit… a lámpásait…

- Nem muszáj egész nap ott ülnöd. Ha szeretnél, megint bemehetsz valamelyik órámra… amelyikre csak akarsz. Lehet, hogy jót tenne…

Lamerin nem felelt rögtön, és Harry ebből arra következtetett, hogy épp mérlegeli az ajánlatot.

- Bájitaltan lesz az első. Könyveket ugyan nincsenek nálam, de majd dolgoztok közösen Neville-éből. Pergament és pennát pedig viszel innen…

- Azt hiszem, élek vele… De csak ha megtaníthatom neked utána. Nem akarom, hogy miattam elmulassz valamit a tananyagból…

Lamerin Piton másnap sóhajtozva falatozott a nagyteremben, a Griffendél asztalánál. Hermione, ahogy elment mellette, játékosan összeborzolta a haját, hiszen Harrynek hitte.

- Üdv… - köszöntek rá sorra a többiek, ki-ki nyúzott arccal, mások csipásan, kócosan, vagy félig fogkrémes szájjal.

Némelyikük igencsak mulatságos látványt nyújtott, amin Lamerin még derült is volna legszívesebben, ha nem lett volna olyan nyomott a hangulata.

Unottan kenegette hát pirítósát, előbb vajjal, ami aztán finoman ráolvadt, majd tett rá egy kis lekvárt is, mégis úgy csócsálta, mintha legalábbis papírt ropogtatna. A következő szelet sem mozgatta meg különösebben a fantáziáját, ám olyan különös, sőt egészen ijesztő dolog történt, mikor bele akart harapni, hogy elejtette a kiskését.

Két hatalmas dörrenésre kapta fel mindenki a figyelmét, ami leginkább ahhoz hasonlított, mikor Frics reggelente kitárta a kastély udvarra nyíló ajtószárnyait. Lihegés, hörgés, tompa puffanások követték mindezt; vascsörrenés, csoszogás, majd… egy velőtrázó női sikoly.

Lamerinnek rögtön rossz előérzete támadt, ezért felpattant a helyéről, és követte Honeybourne-t, aki kivont pálcával rohant a hang irányába, nyomában a fél tanári karral. Mindkettejüket megdöbbentette a látvány, ami az előcsarnokban fogadta őket.

Két, talárcafatokba burkolózó, piszkos, a rettenetes hidegtől didergő férfi csimpaszkodott a kapu kilincseibe, ám az egyikük, aki jóval gyengébb testalkatúnak nézett ki, térdre rogyott. Úgy tűnt, ereje a végét járja. Ahogy elnyúlt a kövön, és kihullott arcából szalmaszőke haja, Remusra ismertek benne.

A másik alak az ajtó fájának vetette a hátát, és szép lassan a földre csusszant, ahogy elhagyta az ereje. Erősen lihegett, karjait pedig szorosan maga köré fonta. Arcán látszott, hogy komoly küzdelmet folytat a körülményekkel, és hogy a kihűlés határán van.

- Perselus! - kiáltotta Honeybourne döbbenten.

Lamerin majdnem elkiáltotta magát, hogy „apa”, de rájött, hogy jelenlegi kinézetével, illetve a fél iskolával maga mögött lehet, hogy ez nem volna tanácsos.

A nő azonban, aki hoppanálásgátló kötéllel volt megkötözve, újat sikított. Úgy tűnt, a hideg okozta rettenet sokk-közeli állapotba sodorta, és emiatt viselkedett úgy, mint akinek megbomlott az elméje. Hosszú, csapzott haja csomókban lógott a kosztól, valaha elegáns, bordó színű talárja pedig olyan fekete lett a sártól, mintha mindig is így nézett volna ki. Arca megtépázott volt, tele karcolásokkal és mélyebb vágásokkal, odaszáradt vérfoltokkal. Az egyik lábáról elhagyta a cipőjét, így lábfeje, és sípcsontja olyan mocskos volt, mintha fekete zokni lett volna rajta. A bőre szinte kékeslilás volt, látszott, hogy az ő testét is megviselte a hideg.

Lamerin még sosem találkozott vele, de amikor a diákok ijedtükben hátrálni kezdtek mögötte, egyikük kiejtette a nevét a száján:

- Ez ő… Bellatrix Lestrange! Láttam a körözési fotóját a Reggeli Prófétában!

A tanárok azonnal rávetették magukat a nőre, hogy az még véletlenül se csusszanhasson ki a kezeik közül, azok pedig, akik nem fértek oda, riadóztatták Madame Pomfreyt, aki azonnal a gyengélkedőre vitette a két professzort… akikről egyesek máris úgy beszéltek, mint Roxfort hőseiről.

- A prefektusok kísérjék az alsóbb évfolyamokat a megfelelő tantermekbe. A felsőbb évesek, úgy vélem, maguktól is megtalálják az utat - adta ki az utasításokat Dumbledore.

Az igazgató arcán volt valami különleges… talán egy szikrányi öröm, amivel Lamerin felé tekintett. Szemei megvillantak Bellatrix láttán, ám egészen elcsodálkozott, mikor az általa látott Harry hangosan zokogni kezdett. Egészen mást várt…

Lamerin nagyon szeretett volna odaszaladni gyenge apjához, felsegíteni őt… annyira, hogy majd megszakadt a szíve, hogy szenvedni látja. Ron azonban meghúzta a karját.

- Gyere, mennünk kell!

- De…! - tiltakozott Lamerin.

- Kérlek, így is akkora a tömeg, hogy alig lehet mozdulni!

- De…!

Perselus, megtisztálkodva és átöltöztetve ült a gyengélkedő egyik ágyán. Remegő kezeiben egy nagy pohár lángnyelv-whyskit tartott, melyet Madame Pomfrey töltött neki - kizárólag orvosi célokra.

Rowena ott állt mellette, kezét a férfi vállán tartva, és szinte csillogtak a szemei az örömkönnyektől.

- Annyira örülök… - suttogta.

Két kezébe fogta Piton arcát, csókot adott a férfi homlokár, majd halkan sírni kezdett. Perselus elmosolyodott, és leültette a nőt maga mellé. Megfogta a kezeit.

- Rowena, hol van a fiam?

A nőnek beletelt kis időbe, míg válaszolni tudott.

- Nem láttam a reggelinél… Lehet, hogy még alszik… Nagyon sokat szomorkodott, amióta elmentél… Sokszor volt egyedül, annak ellenére, hogy a gyerekek igyekeztek őt gyakran meglátogatni. Beteg is volt, csúnyán köhögött, és láza is volt…

- Beteg volt? - szorult össze Perselus szíve. - De most… jól van, ugye? Látnom kell! - kelt fel az ágyáról.

A nő, fogva a kezét, követte őt a Mardekár pincehelyiségeibe - azon az úton, melyet olyan jól ismert. A professzor benyitott az ajtón, és egészen halkan kukkantott be fia lakosztályába.

A gyermek még ágyban volt, hosszú hajszálai szétterültek a párnákon. Úgy tűnt, nem ébredt fel a jövetelükre.

Perselus odabicegett az ágyhoz. Leült a szélére, és megsimogatta az alvó fiú homlokát, de az ujjai megálltak a levegőben. Arcán döbbent, szinte megbotránkozó kifejezés jelent meg. A szívére tette a kezét, úgy hátrált az ágytól.

- Ez… nem is az én fiam! - fakadt ki. - Miféle ostoba…?

- Apa, várj! Én vagyok a fiad! - rontott be Lamerin, még mindig Harry külsejével, és ruháiban.

Mindkét felnőtt elsápadt.

- Harry! - nyögte Rowena, mivel Perselus meg sem tudott szólalni.

Ugyanebben a pillanatban felriadt a még alvó Harry is.

A bájitalok mestere teljesen értetlenül állt a dolgok előtt. Fia ágyában ott aludt imposztor, akiről érezte, hogy nem saját húsa-vére, mégis úgy nézett ki, mint szeretett Lamerinje. Emellett csak úgy beront egy „idegen” a lakosztályába, Harry külsejével, és azt állítja, ő a csemetéje.

- Én vagyok, apa! - kapta elő a pálcáját „Harry”, amire mindkét felnőtt ösztönösen összerezzent. A hajához emelte, ami az elsuttogott bűbájt követően nyomban növekedni kezdett. A szemei visszanyerték drágakőszerű fényüket.

Perselus ziláló mellkassal pillantott az ágy felé, ahol az ott ülő fiú szintén megtette már a maga átváltozását. Meghagyta ugyan a hosszú hajszálakat, de szemei újra smaragdzöldek voltak, homlokán pedig ott éktelenkedett a már ismert, villám alakú sebhely. Arcán huncut mosoly ült.

- Ez döbbenetes - ült le Rowena, látva a két fiút.

Harry kimászott az ágyból és odaszaladt Lamerin mellé. Kissé mulatságosan festett, hogy míg ő az ifjú Piton fekete selyempizsamájában álldogált, addig barátja egy griffendéles talárban feszített.

Perselus ide-oda kapkodta a fejét, mindkét kölyköt vizsgálgatva, méregetve. Olyan egyformának tűntek…

- Mire véljem ezt?

- Semmire! Ölelj meg! - vettette magát a nyakába Lamerin.

- Megszöktél az óráról? - kérdezte Harry vigyorogva.

- Meg! Nem bírtam ki apa nélkül! Honeybourne-t el fogja kapni az idegbaj, ha legközelebb meglát téged…

- Remélem, nem lesz legközelebb, és a professzor végre visszajön tanítani - biccentett Harry Perselus felé.

- Ti helyet cseréltetek? - nyelt nagyot a férfi.

- De hiszen az Roxfort szabályainak súlyos megszegése! - kiáltotta Rowena rémülten. - Mi jutott eszetekbe?!

- Egyedül az én ötletem volt - húzta ki magát Harry. - Lamerint nem terheli semmilyen felelősség.

- Még hogy nem!

- Magukon kívül nem is tudja senki!

- És csak miattam buktunk le! - szabadkozott Lamerin.

- Harry, be se jártál az óráidra?! Van fogalmad róla, mekkora így a lemaradásod?!

- Nincs lemaradva, én mindent megtanítottam neki éjszaka! Szüksége volt a segítségemre, hogy…

Ám Harry megbökte őt a könyökével, mire elhallgatott. Perselus megpróbált behatolni elméikbe, hogy fény derüljön minden titokra, de a fiúk ügyesen lehunyták a szemeiket, így a kísérlet sikertelennek bizonyult.

- Mire volt ez jó? - kérdezte végül.

- Ügyködtünk egy kicsit - felelte Harry sejtelmesen. - És végre Lamerin is megtapasztalta, milyen rendes iskolába járni.

- Olyan jó volt tanulni! - lelkendezett fia is.

- Ha szeretnéd, kaphatnál magánórákat… de erről már beszélgettünk, mikor idejöttél…

- Az egészen más, mint egy osztályhoz tartozni!

- Mindennek megvolt a célja… Jó célja - hangsúlyozta Harry.

- Akkor miért titkolóztok ennyire?

- Sikerült kiszabadítani a Weasley-testvéreket, és a lányt? Ugye jól vannak?

- Honnan… tudjátok?

- Ezen ügyködtünk, apa! Mondd, kérlek, hogy jól vannak!

- Igen… Kingsley és Arthur már velük van a Szent Mungóban.

- Nem esett komoly bajuk?

- A sebeik súlyosak lehettek, de nagy részük összeforrt mostanra… Nem hinném, hogy maradandó károsodást szenvedtek volna…

- El kell mondanunk Billnek és George-nak!

Ám mielőtt a két fiú nyakába kaphatta volna a kastélyt, kopogtattak Perselus lakosztályának külső ajtaján. Az igazgató köhintése hallatszott odakintről.

- Dumbledore! - dermedt szinte sóbálvánnyá a két rosszcsont. - Az az idióta Honeybourne biztos rögtön rohant hozzá, ahogy megszöktél!

- Gyorsan! - sürgette őket Rowena. - Öltözzetek át, nehogy kiderüljön, mit csináltatok! Te pedig tartsd fel az igazgató urat! - utasította Perselust, akinek még mindig nem volt ínyére, hogy megtévesszék legfőbb pártfogójukat. - Harry, a hajad!

A két fiú sebesen vetkőzni kezdett. Harry megkapta saját ruháit, Lamerin pedig előszedett magának valami viselhetőt a szekrényből.

- … és csak látni szerettem volna, meggyógyult-e már - fejezte be a mondatát Perselus, ahogy Dumbledore-t beljebb kalauzolta, noha igyekezte ezt a lehető leglassabban tenni.

- Értem… nos, azt hiszem, szükség lesz rád, hiszen ezekben a pillanatokban érkezett meg Caramel úr, mágiaügyi miniszterünk, és… Harry! - vonta fel a szemöldökét Dumbledore, amikor meglátta a fiút. - Neked nem órán lenne a helyed?

- Öh… én elkéredzkedtem a gyengélkedőre…

Dumbledore, miután a pillantása félreérthetetlenül sugallta, hogy ez a hely még a legnagyobb jóindulattal sem hasonlít a gyengélkedőre, halkan megjegyezte.

- Honeybourne professzor nem egészen így számolt be a kiviharzásodról…

- Biztos csak nekem akart szólni, hogy megérkezett apa és Lupin professzor a fogollyal - állt ki mellette Lamerin, aki már nem is mert apjára nézni, mert az olyan falfehér lett a hazugságok sorozatától, hogy az már szinte kóros volt.

Míg Dumbledore hümmögött a hallottakon, Harry a sziszegve kérdezte Lamerintől:

- Remus? Remus is itt van és még csak nem is szóltál?!

- Javaslom, menjünk is mind a gyengélkedőre - ajánlotta Rowena, hogy előrelendítse a beszélgetést, ami kezdett kínos szemezgetéssé válni. - Ott Caramel miniszter úr majd meghallgathatja Perselus beszámolóját is, és Harry is köszönhet Remusnak… Honeybourne professzor pedig majd kitalál neki valami büntetést, amiért eljött az óráról.

Az igazgató méltányolta az ajánlatot, és ajtót nyitott a nőnek, akit mind követtek. A két fiú fellélegezve rótta a folyosókat felfelé, a gyengélkedőhöz.

Annak már a bejáratánál hatalmas volt a tömeg, nemhogy odabenn. Csak a Reggeli Próféta két fotográfust küldött, hogy azok különválva minél több fényképet készíthessenek a foglyot ejtő professzorokról, amint azok beszámolnak a történtekről. Tudósítóik még a legapróbb morzsákat is lejegyezték. A nagy lap mellett esti kiadványok is sorban álltak a hírekért, hiszen ők a lapzárta előtt még szerették volna visszavinni a szenzációt a szerkesztőségeikbe. A bulvármagazinok és szenzációhajhász lapok a sikamlós részletek felől érdeklődtek, a legrangosabb női folyóirat pedig kitüntető figyelmet szánt Remus halált megvető bátorságának: ahogy a vad, fiatal férfi vért és izzadtságot nem sajnálva küzdött az elvetemült némber ellen. Lupin volt, hogy már a kérdésekbe belepirult: nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a gyengébbik nem ily elismerően nyilatkozik róla. Emellett legtöbb szavukat túlzásnak találta. Hat firkász leste éppen szavait, mikor megérkeztek.

- A miniszter! - kiáltották egymásnak az egy szerkesztőségből érkezők.

- Fotót! Gyorsan! Ott van mellette Piton is!

- Professzor, csak egy kérdésre! - nyomultak köréjük is rengetegen.

- Nyilatkozzon, Miniszter úr!

- Mi lesz a sorsa Bellatrix Lestrange-nek?

- Mennyire tartja biztonságosnak számára az Azkabant?-

- Várható Tudjukki hatalmának megingása, most, hogy egyik legkomolyabb támogatóját elfogták?

Harry érezte, hogy kiszárad a torka. Bellatrix? Hogy kerül ő ide? A vér kiszökött az arcából, ahogy Pitonra nézett, aki bólintott.

Míg a miniszter megigazgatta a talárját, hogy jól nézzen ki a fotókon, Harry átbújt az újságírók karjai alatt, és Remus ágyához kúszott.

- Remus, igaz ez? - suttogta, bár tudta, hogy a körülöttük állók úgyis meghallják, ha akarják. - Tényleg elkaptátok azt a szörnyű nőt, aki…

Elbicsaklott a hangja. Remus bekötözött, és még mindig kissé hideg kezei megsimogatták az arcát. Magához húzta a fiút, átölelte, és a fülébe súgta, hogy más ne hallja szavait.

- Pont ezért hoztuk ide… Dumbledore-nak tervei vannak vele…

Harry érezte, hogy egész testében megremeg, ahogy a gerincén egy hideg borzongás fut végig.

Észrevették ugyan, hogy készül kettejükről pár fotó, és a Szombati boszorkány tudósítója máris fogalmazni kezdte romantikusan hangzó cikkének szövegét, mely szerint „a szerencsétlenül járt árvának mennyire a szívén viseli a sorsát szüleinek legjobb barátja…”, de igazából csak arra eszméltek fel, hogy a tömeg közeledett feléjük. Csak úgy röpködtek a kérdések a miniszter és az igazgató felé, hiszen Piton nem igazán volt az a beszédes típus. És még nem volt alkalma bizalmasan beszélni Dumbledore-ral arról, mennyit tárjon a történetből a nyilvánosság elé.

- Miniszter úr, mit jelent Lestrange letartótatása? Várhatunk hasonló híreket a közeljövőben?

- Miniszter úr, meg tudná magyarázni, miért két megbecsült roxfortos tanárnak kell a bűnözők nyomába eredni? Ez valamennyire minősíti a Minisztérium aurorjait, nem?

Harry és Remus lopva összemosolyogtak.

Caramel a kínos kérdésektől és a villanó vakuk fényétől egyre jobban izzadt.

- Mit szól a Feketemágia-ellenes Liga a váratlan fordulathoz?

- A Liga - nyögte a miniszter rekedten - elismerését fejezi ki a két professzornak, és azonnal felajánlotta tiszteletbeli tagságát a két bátor férfiúnak. Az ő nevükben tolmácsolom e kérést - fordult előbb Pitonhoz, majd Lupinhoz. - Azért csak tiszteletbelit, mert feltételezéseink szerint továbbra is tanítani szeretnének az iskola falain belül.

Harry megszorította Remus kezét izgalmában. Végre! Végre elismeréshez jut fogadott nagybátyja, aki annyi éven át nélkülözésre kényszerült!

- Mindemellett, bár ez még nem hivatalos, mindkettejüket felterjesztem az ezüst Merlin díjra… talán többre is, ha módomban áll.

A tömeg felhördült az információ hallatán, és lázasan körmölni kezdte a szavakat. Harry majdnem leteperte Remust örömében: örült, hogy az végre kiemelkedhetett a szegények soraiból, hiszen mind a ligabeli tagság, mind a Merlin-díj évjáradékot hozott maga után…