Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: 12 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés: a 18 éven felüli olvasók átnézhetnek a Some Sentimental Stuff 4. fejezetéhez, mert az némiképp kapcsolódik ehhez… :P

Ajánlás: mindenkinek, aki olvassa. Kellemes Ünnepeket!

Felkerült: 2004. december 26.

Vámpírromantika

„ … A tündérmesék talán sosem ábrázolják a jó tulajdonságaikat. Többnyire sötét és veszélyes lényként tüntetik fel őket; az éjszaka kimeríthetetlen feketeségéből táplálkozó, gonosz teremtményként… a társadalom kitaszítottjaiként… és tulajdonképpen igazuk is van.

Elkülönülve élnek, és nem szívesen keverednek a többi emberrel… megtagadva ezzel saját magukat, hiszen valaha ők is azok voltak. Házakba és rendekbe tömörülnek, összejöveteleikre idegen sosem hivatalos. Saját szabályaik szerint élnek, mintha a halandók törvénye rájuk nem is vonatkozna.

Mert halhatatlanok ők; arra ítéltetve, hogy lássák nagy népek és nagy emberek bukását. Mily édes kárhozat…

Akár egy magasztos, ősi közösség nemesi leszármazottjai, úgy pillantanak rád, barátom. Távolságtartó és csendes mindegyik; hiú és irigy egyszerre. Mindenedet kívánják: szíved és véred, de legfőképpen a halandóságod. Szinte patetikus e titkolt vágy, meny évszázados szenvedéseknek vetne véget. A békés, természetes halál…

Mert egy vámpír csak erőszakos halált halhat.

Mi bennünket éltet, a napfény, számukra emésztő, rohasztó kín. Feszületünk, mely megváltást nyújt, mellkasukba döfve szívszaggató fájdalom. Egy vámpír sem tenné ki magát önként ily szenvedésnek. Ahhoz túl büszke népség.

Hangtalanul suhannak az éjszakában, prédára lesve, egyedül a vadászösztön által vezérelve. Nem hallgatnak más tanácsra, nem tűrik a parancsoló szót. Ugyanakkor nem csak a vérszomj hajtja őket. Kevesebbszer ölnek emiatt, mint azt a hiedelem tartja. Gyűlöletes szeszély ez… szórakozásból megfélemlíteni a mit sem sejtő népséget. Éles kacajjal mulatni reszketésükön; ahogy félelmükben a barmok közé menekülnek, vagy maguk alá vizelnek… Ahogy sikoltozva fokhagyma-füzérekkel próbálják megvédeni magukat. Ám mégis… roppant szórakoztató.

De rettegj ám attól, ha a véredre áhítozó vámpír kerül szembe veled! Nincs menekvés, és magad is azt fogod kívánni, hogy gyors véget érjen e végzetes játék. Patkányként, a sarokba szorulva kell majd végignézned, hogy a látszólagos ember-külső vérszívóvá változik.

Nem vagy képes félrenézni: csak a szemeit bámulod majd. Íriszeit, melyek mintha sóbálvánnyá változtatnának. A sötét szemszínűek a forrás vizénél is tisztább, szűzies kékre váltanak, míg a barnák félelmetes sárgára.

Harapásra kész szemfogaik egyre csak közelednek…

Mikor megérzed bőrödön a leheletüket, eltűnik a félelem, és magával ragad majd a látvány… és a vágy.

Engem is magához bilincselt… Immár két emberöltő óta…”

- „Részlet Sir Vindex Withsworth ’Intelmek egy jó baráthoz’ című naplójából” - olvasta Ron megkövülten a könyvet, melyet a könyvtárban Hermione nyomott a kezükbe.

A Szükség Szobájában voltak már egy jó ideje. A lány Ron székének támlájának dőlt, és némán hallgatta párja szavait.

Harry a hatalmas ablaknál állt, és ujjait a hideg üvegre téve bámult kifelé, a vakítóan fehér tájra.

- Gyönyörűen olvasol, Ron - suttogta a lány, és fakó mosollyal a fiúra pillantott.

Ronnak azonban egyáltalán nem volt kedve mosolyogni.

- Nem lehet vámpír… Ez… egyszerűen lehetetlen. Hiszen láthattuk őt már fényes nappal mászkálni. Mégsem lett semmi baja!

- Talán… nem teljesen vámpír - próbálta csitítgatni Hermione. - Talán csak megvan benne a hajlam. Lehet, hogy a felmenői közt volt vámpír, de ő maga nem lett azzá. Harry, te mit gondolsz? - próbálta meg bevonni barátjukat is a beszélgetésbe.

Ám az mozdulatlanul állt, akárcsak eddig.

- Apa… és Sirius tudták… - motyogta végül.

Barátai kínosan egymásra néztek. Ron inkább felkelt a székből, mert tudta, hogy ez most megint nagyot fog szólni.

- Sejtették, és pont ezért gyűlölték! - fakadt ki Harry. - Hogy… - pördült meg a tengelye körül - … hogy tehettek ilyet?! Egy vámpír nem sötétebb lény, mint egy vérfarkas! Mégis kiközösítették és folyton megalázták Pitont! Remust azonban a barátjukká fogadták. Mennyivel humánusabb szeretni az egyiket, és gyűlölni a másikat?! Hogy tehették ezt?!

- Harry… emlékezz, mit mondott Sirius. Már kezdettől nem voltak szimpatikusak egymásnak.

- Mi ez, ha nem előítéletes gondolkodás?

- Te sem vagy jobb helyzetben Malfoyjal… - mutatott rá a tényre Ron.

- Draco és én nem csak simán utáljuk egymást! Iskola előtt ismertem már! Még mielőtt veletek találkoztam volna!

- Ezt még nem is mesélted - grimaszolt sértődötten Hermione.

- Madame Malkinnál volt… Együtt voltunk nála, egyszerre vett rólunk méretet. Már akkor nagyon undok volt. És lenéző. De ne váltsatok témát! - csattant fel Harry ingerülten. - Én nem azért utáltam meg Malfoyt, mert mardekáros lett, hanem amiatt, ahogy velünk viselkedik. Ez… amit apáék műveltek, az…

- … rasszizmus - fejezte be a lány kínosan feszengve.

Harry csalódottan nyögött egyet, és félrevonult, hogy magányosan dühönghessen.

- Hermione biztos nem úgy gondolta, Harry! - próbált Ron mentegetőzni. - Az apád biztos nem volt rasszista! - majd barátnőjéhez fordult, és halkan sziszegett. - Elment az eszed?

Mérgesen gesztikulálva morogtak egymásra, de Hermione idővel megunta a pusmogást.

- A lényeg, Harry, hogy bármi is a helyzet Pitonnál, nem válhat vámpírrá!

A két fiú rásandított.

- Láttátok, ma mi történt - utalt a korábbi eseményekre a lány. - Piton professzorban ma felébredt a vérszomj. A pusztítási vágy, melynek ha enged…

Hangosat sóhajtott.

- Örökké vészívóvá változtathatja őt. Hát nem értitek? Erről beszélt Lamerin! Fél attól, mi történne velük, ha Piton professzor vámpírrá válna!

- Nem nehéz kitalálni… - vonta meg a vállait Ron.

- Ha kiderülne, ugyanolyan kiszolgáltatottá válnának, mint Lupin professzor. Harry! Beszélned kell Pitonnal! Ez semmiképpen sem történhet meg!

Harry másnap délelőtt egy órán sem tudott rendesen koncentrálni. Az előző napok izgatottsága, amit kedvesének jövetele okozott szívében, most jeges aggodalommá vált. Nem tudta, mi történhetett a professzorral és fiával azután, hogy visszavonultak a tömlöcökbe. Vajon elég két tizenhat éves varázslónövendék szava ahhoz, hogy visszatartson egy vámpírféle ösztönlényt a gyilkolás késztetésétől? Megengedheti magának, hogy ennyire naiv legyen?

Az órákon alig figyelt. Nyomasztotta, hogy egyiküket sem látta se a reggelinél, sem pedig az ebédnél. Délután, átváltozástanon régen nem szerepelt ennyire katasztrofálisan. Miután sikerült Dean orrát a füle helyére varázsolni, még a visszafordító varázst is elvétette, és a szaglószerv a fiú nem éppen nyilvános testrészei helyére kerültek. A szégyenkező Thomas és a ráripakodó McGalagony olajként hatottak tűzként tomboló frusztráltságára.

- Potter, nem értem, mi van magával - jegyezte meg McGalagony az óra végén. - Hiszen már olyan szépen teljesített mostanában. Problémája van talán?

Harry szerette volna meggyónni egy független tanárnak, mi is a helyzet, de úgy érezte, nem egy olyan, Dumbledore-hoz közel álló valakit kellene választania, mint amilyen a Griffendél házvezetője.

- Semmi, professzor - hazudta hát. - Csak… rosszat álmodtam az éjjel.

Ám amint kimondta ezt, azt kívánta, bár ne tette volna.

- Látomásai voltak? Tudjukki megint…? Jöjjön, Potter, megyünk az igazgatóhoz!

- Hogyan? Nem, dehogyis! Semmi bajom! Tényleg!

Beletelt pár perces győzködésbe, míg a tanárnő elengedte. A folyosón ballagva azon morfondírozott, hogy lassan ideje lenne új kifogásokat kitalálnia, mert a végén még minden hazugságát véresen komolyan fogják venni.

A mágiatörténet tanterem előtt sorakozó diáksereg keltette zaj késként hasogatta a fejét. Látta, hogy barátai elől nyomorognak, de nem nagyon tudta odaverekedni magát hozzájuk. Mikor már harmadszor tapostak a lábára, megelégelte a várakozást, és úgy döntött, meglép. Éppen ideje volt már meglátogatnia Pitont.

Az egykor rettegett, sötét, vaskos ajtó kinyílt Harry előtt. A fiú a gyér fényben még sápadtabbnak tűnhetett, mint amilyen valójában volt.

- Bemehetek? - kérdezte erőtlenül.

Piton szótlanul nézte egy ideig, mintha ki szeretné találni vendége jövetelének célját. Harry ezért nem is pislogott. Nagy őszinte szemeivel állta a professzor távolságtartó tekintetét. A férfi végül bólintott. Nagyobbra tárta az ajtót, és megindult befelé. Harry bátortalanul lépett be, majd vetett egy kérdő pillantást a magányosan hagyott ajtóra. Azt gondolta volna Piton, hogy majd magától becsukódik? Vagy zárja be ő?

Megérintette a kilincset. Jéghidegnek tűnt. Először azt hitte, csak a huzattól, vagy mert odakint amúgy is tél van. Mégis, ahogy beljebb lépett a lakosztályba, olyan volt, mintha minden érzékét tűhegynyi ingerek szurkálnák. Egészen másnak tűnt most a hely atmoszférája. Amit eddig nyomasztónak és undorítónak talált, egy csapásra félelmetessé, ugyanakkor titokzatossá vált. Vámpírlak, jutott eszébe először. Ilyen szemszögből nézve teljesen más minden.

Piton a folyosón és nappalijában nem tartott bájitalos kellékeket. A vitrinekben és a polcokon jobbára megkopott, ám becsesnek tűnő könyvek sorakoztak. Úgy tűnt, a professzor nagyon vigyázgat rájuk, mert Harry egy pókhálót nem látott rajtuk.

A sarokban persze már annál több pók szaladgált. Menekültek az ember és a fény elől; lábaikat sebesen mozgatva felkúsztak fonalaikon.

A komód fiókjainak fényes fogantyúin meg-megcsillantak a huzattal bátran küzdő gyertya lángjai. Harry elmélázva nézte, ahogy az olvadt, vörös faggyú lefolyik a gyertya hosszú szárán és megdermed. A többivel együtt fagyos könnycseppfüzérként ölelte körül a gyertyatartó foglalatát.

Harry végighúzta az ujjait a bútor szélén, és elmosolyodott, mikor meglátta azok nyomát a vékony porrétegben.

Egy éve még visszataszítónak találta volna a helyiséget. Most azonban úgy érezte, magával ragadja a lakosztály sötét romantikája.

Követte Pitont a nappali felé, ügyelve arra, hogy ne akadjon bele cipőjének orra a foszladozó szőnyegbe. Ahogy elhaladt az ajtónál álló páncél mellett, szinte várta, hogy annak sisakja majd utána forduljon. Mosolygott saját képzelgésein, de mikor tekintete találkozott a professzor gondterhelt szemeivel, nyomban elkomorodott. Zavarában megköszörülte a torkát, és megállt.

A férfi az egyik szék támlájára támaszkodott mindkét kezével. Füle mellett előrehullottak hosszabb hajszálai, és életében talán először nézett úgy Harryre, mint akinek valóban van félnivalója. Oldalra pillantott, és némán felkínált egy széket tanítványának.

- Inkább állnék... - felelt Harry a ki nem mondott kérdésre.

Piton sóhajtott egyet, és a kandallóhoz sétált. Érezhette magán a fiú szemeit, mert újra ránézett.

- Mennyit tudsz?

- Mindent... azt hiszem...

A bájitalok mestere nyelt egyet, noha igazából számított erre a válaszra.

- Valóban így hiszed? - kérdezte csendesen.

Szavainak mindig megvolt az a szépséges, elbizonytalanító hatása. Harry ilyenkor még abban is kételkedni kezdett, amit tényleg tudott.

- Láttuk... amit láttunk - bökte ki rekedten. - Láttuk... a szemeit.

Piton arcán egész különleges mosoly jelent meg.

- Hát persze - motyogta maga elé, és ujjaival megérintette ajkait.

- Eddig - lépett közelebb Harry - eddig hogyhogy...? Érti... Hogyhogy nem jött rá senki?

- Eddig képes voltam uralkodni magamon - felelte Piton nemes egyszerűséggel.

Harrynek bukfencezett egyet a gyomra, csak azt nem értette, miért. Hiszen tudta, hogy a professzor valamennyire vámpír. A kimondott szavak azonban most mégis rémisztően visszhangoztak a fülében.

- Apáék előtt is?

- Bevallom, az már nehezebb volt.

A férfi hangja bársonyosnak tűnt, szinte megbabonázta Harryt. Az nagy pislogások közepette próbálta leplezni fokozódó izgalmát.

- Ő csak Piton. Ugyanaz a Piton, mint eddig. Nem más! A hangja is ugyanolyan! Miért hiszed, hogy ettől a hülye vámpír-dologtól megváltozott minden? Szedd össze magad! - veszekedett önmagával.

Piton némán nézte egy ideig. Azt próbálta meg kitalálni, milyen hatással van a fiúra, hogy újra a szüleiről van szó.

- Más... tud még róla?

- Dumbledore professzor, természetesen. No meg azok, akiknek ti elmondtátok - jegyezte meg epésen.

- Mi nem szóltunk senkinek! - tiltakozott Harry. - Csak Ron és Hermione tudja!

- Az... nem elég? - sóhajtott a professzor. Komor szemekkel bámulta a szerény kis tüzet a kandallóban. - Nincs jogotok titokban tartani - mondta végül. - Elvégre... én is elárultam Lupint...

- Az más! - tiltakozott a fiú, noha három éve hihetetlenül fájt neki, hogy Remusnak emiatt kellett felmondania és távoznia az iskolából. - Nekünk... semmi okunk ilyen bosszút állni.

Piton nem pillantott hátra. Kezébe vette Lamerin fotóját, melyet a kandalló fölötti polcon őrizgetett.

- És nem csak Lamerin miatt - tette hozzá Harry.

- Sokkal nehezebb dolga lenne, mint most... - simogatta meg az üveget. - A vámpíroknak legalább olyan nehéz munkát találni, és boldogulni az életben, mint a vérfarkasoknak.

A fényképet megölelve tanítványához fordult.

- Nem vagyok vámpír. Nem teljesen. Valóban ilyen vér folyik az ereimben, de még nem vagyok vérszívó.

- Hogy lehetséges ez? - kérdezte az kíváncsian, és úgy érezte, talán mégis jobb lenne leülni.

- Az apám vámpír volt. Rendes, vérszívó vámpír - tette hozzá.

Harrynek eszébe jutott, amiket az okklumencia közben látott. Egy erőszakos férfit, aki elől egy nő védi a gyermekét...

- A feketemágusok közt nem nézik, ki micsoda. Tisztelték a másságát, ezért köztük nem is volt nehéz dolga.

- Ő is... - nyelt újra Harry - Voldemort követője volt?

Piton bólintott.

- Ha nem is közvetlenül a támogatója, de mindenképpen a fekete mágia pártfogója volt. Tőle örököltem ezt a... képességet. Az anyám nem volt olyan, mint ő. Szeretetre méltó asszony volt, mindig megvédett előle. Mert apám azt akarta, hogy én is hozzá hasonlóvá váljak.

- Meg akarta harapni magát? - kérdezte tanítványa döbbenten.

- Már gyerekkoromban, mielőtt iskolába kerültem volna.

- A saját gyermekét...! - motyogta Harry megrendülten. - De hát ez iszonyú!

- Csak anyám leleményességének köszönhetem, hogy nem bántott. Máig emlékszem a szavaira... Elhitette vele, hogy ha megharapna, örökre abban a testben élnék... Nem nőnék tovább. És kisgyermekként nem lennék a Nagyúr hasznára. Ez visszatartotta attól, hogy harapást ejtsen rajtam.

- Az... fáj, ugye?

- Mihez képest? Van, aki ebbe menekül a halál elől. Az elmúlás is fájdalmas lehet...

Harryt mindenesetre nem tudta megnyugtatni a válasz.

- Próbálkozott ugyan többször, de nem sikerült bántania. Az anyám életébe került, de kijártam az iskolát anélkül, hogy vámpírrá lettem volna. Ezután... mint tudod - hümmögött egyet - elkerültem otthonról.

- Elmenekült, ha jól sejtem. Azóta... nem is látta? Nem is tudja, hogy gyermeke van? Hogy... itt tanít?

- Megölték.

- Ó - sápadt el Harry. - Értem. Sajnálom...

- Nem kell... Azóta is átkozom a vérünk miatt. Hiszen a fiamnak ugyanúgy kell ettől szenvednie. Ahogy majd az ő gyermekeinek is kell... Szerencsére, ha nem érinti vér az ajkainkat, el lehet nyomni a késztetést. A bosszúvágy és keserűség sokszor megkísérti ugyan az embert, de az erősek képesek ellenállni. Ha nem válunk azzá, minden új generációval tisztul a vérünk... és egyszer talán már egyikünkben sem lesz meg ez a hajlam.

Harry felnézett rá, és haloványan elmosolyodott.

- Tőlünk... senki sem fogja megtudni. Ron és Hermione tudják, hogy ezt nem szabad elmondanunk senkinek.

- És... Lupin?

A fiú hatalmasat sóhajtott.

- Nem tudom. Mondja el neki maga.

- Én? - kérdezte Piton mélységes megrökönyödéssel.

- Én nem fogom... Az ő titkát is a sírba vittem volna. Nem lenne fair, ha magát meg elárulnám.

A professzor hamiskásan, mégis hálásan mosolygott. Harry oldalra sandított, Lamerin ajtaja felé.

- Alszik?

- Igen.

- Akkor nem is zavarok tovább...

A bájitalok mestere kikísérte őt a külső ajtóig, amihez hozzásimulva még egy utolsót kérdezett Harrytől.

- Miért kutakodtál Honeybourne elméjében?

- Szóval... észrevette? Nos, azért, mert... engedte.

- Nem helyes, hogy csak úgy alkalmazod a legillemenciát minden szembejövőnél...

Harry félrebillentette a fejét, és egy nagyon undok „És ezt még maga mondja?”-pillantást vetett a férfire. Az, úgy tűnt, értette, mire céloz a kölyök, és inkább elhallgatott.

- Mindenesetre rájöttem Voldemort titkára.

- Nagyszerű - dörzsölte meg fáradt szemeit Piton. - Ezért biztos mágiaügyi miniszterré avatnak.

- Nem úgy! - kuncogott Harry. - Arra, miért retteg mindenki attól, hogy hazugságon kapják. A vörös szemei annyira áthatóak, hogy az ember nem is mer pislogni. Fél, mi történhet az alatt az idő alatt, míg behunyja a szemét, és újra kinyitja. Mindenki rémülten néz fel rá, ő pedig ezt használja ki. Hogy még védekezni sem mernek. Csak nagyon különlegesen... nagyon gonoszan kell nézni, és mindenki megadja magát.

- Tényleg? - grimaszolt meglepetten Piton. - Ezt még azért gyakorold egy kicsit. De ha megtudom, hogy így írod a dolgozataidat, esküszöm, szólok az igazgatónak.

- De… maga azért észrevette?

- Kin és mit?

- Hát Honeybourne-on…

- Nem tisztességesek a szándékai, tudom. Attól tartok, a minisztérium még mindig nem bízik az igazgató úrban úgy, mint azelőtt… Légy vele óvatos.

- Szólok Ronnak, hogy figyelje őt órán…

- Úgy tűnik, még tanácsokra sincs szükséged. A véredben van a bajkeverés… Nehogy kiderüljön, hogy utána szaglászol - váltott komolyabb hangnemre Piton. - Sok mindenkit bajba sodornál.

- Végig igazunk volt, James - töprengett Sirius Remus szobájának asztalánál ülve.

- És akkor mi van?! - csattant fel Lily Potter. - Harrynek igaza volt: ha tudtátok, ha nem, undorító, ahogy viselkedtetek. Ezen már semmi sem változtat.

- Bármi is történt a múltban, a jelenre kell koncentrálnunk - vágott vissza Sirius. - Rowena veszélyben van. És Harry is.

- Harry? Őt sosem harapná meg! Most már nem bántaná! Éveken át utálta, mégsem tört az életére! Perselus megbízható! James, mondj már valamit!

- Szerintem Remusnak joga van tudni.

- Azok után, hogy a múltkor majdnem leleplezett minket Harry előtt? - pattant fel a székből Sirius. - Azt mégis hogy képzelte?

Ám Lily nem tudott felelni, mert kinyílt a szoba ajtaja, és belépett rajta barátjuk, Lupin. Letette könyveit egy kis asztalkára, és sóhajtva kibújt cipőiből. Felhúzta kényelmes papucsát.

- Remus!

Lupin olyan hevesen pördült meg, hogy talárja lobogott a vállain.

- Ti meg mit kerestek itt?

- Nem önszántunkból jöttünk! - dörmögte Sirius.

- Igen? Akkor el is mehettek! - rivallt rá Remus. - Semmi szükségem rád, Sirius!

- Te árultál el minket Harrynek!

- Mert már elegem van belőletek! Unom, hogy kényetekre-kedvetekre felbukkantok itt, hívatlanul, és mint valami hírnökök szállítjátok nekem a híreket, akár olyanokat is, amikről nem is lenne szabad tudnom!

- Egy szavadba kerül, és többet semmit sem tudsz meg tőlünk!

- Elég legyen! - kiáltotta Lily. - Hogy beszélhettek így egymással?! Barátok vagytok, a legeslegjobbak! Hagyjátok abba a civakodást!

- Mi romolhatott el? ‑ kérdezte halkan James. Hangja olyan panaszos volt, mint azelőtt sosem.

- Az… hogy ti nem tartoztok ide ‑ sóhajtotta Remus.

Asztalkájának szép, polírozott felületét simogatta, és annak visszatükröződő fényében saját, szomorú arcát vizsgálgatta.

- Ti már nem tartoztok az élők közé. Halottak vagytok… mind. Nagyon nehéz volt ezt akkor is beismernem magamnak, de… most még nehezebb - nézett rájuk remegő szemeivel. ‑ Hiszen nap mint nap látlak titeket, mintha mégis itt lennétek, mintha… élnétek. Amikor elveszítettelek titeket ‑ pillantott Jamesre ‑ azt kívántam, bár utánatok mehettem volna. Szenvedés azóta minden nap, amikor rátok gondolok. Minden nap meghalok egy kicsit, amióta itt vagytok…

- Remus… - lebegett oda hozzá Lily. Ha tehette, átölelte volna, de testetlen valója ezt nem engedte.

- Tényleg elmegyünk, ha ez neked ennyire fáj…

- Úgy érzem, a sorsnak célja van azzal, hogy láthatlak titeket ‑ rázta meg a fejét Lupin. ‑ Félek, csak úgy nem tűnhetnétek el. És azt nem is bírnám ki…

- Szóval szerinted…

- Valami történt. Valami, ami még szerepet szán nektek, és közelebb hozott titeket az élők világához.

- Kíváncsi vagyok, vajon Voldemort áll-e ezek mögött… bármi legyen is az…

- Nála sose tudhatod ‑ jegyezte meg James sötéten. ‑ De ha hatalmamban áll, nem fogom hagyni, hogy újra bántsa a fiamat.

Kis ideig csend telepedett a szobácskára. Remus leoldotta a talárt a válláról, és szépen összehajtva letette az egyik fotelba.

- Valamit mondani szerettetek volna nekem, azt hiszem ‑ jegyezte meg.

Sirius szemei felcsillantak.

- Igaz. Pitonról van szó.

- Már megint? Nézd, nem igazán vagyok kíváncsi a Rowenaval folytatott kapcsolatának minden részletére…

- Vámpír.

- Mi? - sandított rá Lupin úgy, mint aki nem érti egy vicc csattanóját.

- A gyerekek látták - bólintott James. - Biztosak benne, hogy rendelkezik a képességükkel.

- Most vicceltek, ugye? Dumbledore nem alkalmazná, ha…

Ám Remus elhallgatott, hiszen saját fülében is nevetségesen csengtek a szavak. Mióta tartja vissza Dumbledore-t valami olyan apróság, hogy az ember valamilyen különös kórban szenved? Ő is itt tanít, immár másodszorra, mindketten idejárhattak… Nem, Remus úgy döntött, ezen kár lenne meglepődnie.

- Történt valami, ami miatt ez kiderült?

- Állítólag felbukkant valaki, aki régen fogva tartotta a fiát.

- Merlinre, ez igaz? - hőkölt hátra barátjuk. - És mit csinált?

- Semmit. Harry és Ron visszatartották, nehogy rárontson és széttépje…

Remus a szívére tette a kezét, és kifújta a levegőt.

- Jellemző Perselusra - jegyezte meg. - Most hol van?

- Gondolom, a tömlöcökben - vonta meg a vállait Sirius. - De Rowena!

Remus fájdalmasan felnyögött.

- Mi van vele már megint?

- Hogyhogy mi van? Veszélyben az…

- Erénye? - vonta fel a szemöldökét Lupin viccelődve. - Ezért már kicsit késő aggódni, barátom. Nem gondolod?

- Ez nem vicces, jobb, ha tudod - morogta Sirius. - Mi van, ha megharapja?

- Dehogy harapja! - kelt föl lassan és lustán a kanapéról barátja, hogy egy teát főzzön magának. - Miért bántaná?

- Hát mert…

- Nem minden vámpír harap meg csak úgy mindenkit, akivel találkozik. Én se vetem rá magam az első szembejövőre…

- De hát…

- Leszokhatnál már végre a méltatlankodásról - túrt a hajába Remus kimerülten. - Tovább élnél.

Sirius sértődötten kilebegett a szobából.

- Megmondtad neki, hogy semmiképpen sem változhat vérszívóvá? - kérdezte másnap Hermione izgatottan.

- Kötve hiszem, hogy Harry rá tudna parancsolni Pitonra bármiben is - jegyezte meg Ron fintorogva.

- Nem kellett győzködni - magyarázta barátjuk. - Látszott rajta, hogy ő sem akarna vámpír lenni.

- Látszott rajta? - hőkölt hátra a lány. Olyan hangosan adta kifejezésre meglepődöttségét, hogy a folyosón sokan feléjük fordultak. - Harry! Hogy lehettél ennyire felelőtlen?

- Hagyd már, Hermione! - dorgálta párja. - Miket mondott, Harry?

- Csak… mesélt a gyerekkoráról, az apjáról, a rossz emlékeiről, meg minden. Hermione, biztos vagyok benne, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy normális maradjon.

- De hát az ösztönök…!

Ám a két fiú tiltakozó nyögése hallatán inkább feladta.

Épp megérkeztek a nagyterem ajtajához. A legtöbben már elfoglalták a helyüket az asztaloknál, és megpróbáltak tanulni, noha a viháncoló kísértetektől és a tompa zsivajtól ez nem volt valami könnyű feladat. A Griffendél asztalánál szokás szerint nagy volt a tömörülés.

Látták, hogy Colin Creevey öccse, Ginny, valamint osztálytársai körében az asztalon ül, és nagyon ügyködik valamin.

- Creeveyék mit csinálnak már megint? - horkant fel Ron. A múltkori eset után, mikor Frics irodájából kellett kimentenie őket, rosszallóan figyelte minden ténykedésüket.

Odaballagtak hát a csoportosuláshoz, és lábujjhegyre állva próbáltak átlesni a többiek válla felett.

Colin most leszállt az asztalról. Feltűrte ingének ujjait, és a nyakánál fogva leszorította az előtte heverő szalamandrát. Az kétségbeesetten kiöltötte hosszú nyelvét, és kigúvadó szemeivel menekülési útvonalakat keresett.

- Most már sikerülnie kell, Colin - bíztatta Ginny. - Én is körülbelül ugyanennyi fátyolkát tettem a főzetbe, és Neville varangya szép nagyokat büfögött tőle. Ugye? - pillantott hátra a fiúra, aki most is Trevort babusgatta.

- Mi? Ja, igen.

- Rendben, hát - határozta el magát Colin.

A szipkával felszippantott pár cseppnyit a vörösborszerű főzetéből, és az állat szájába csepegtette.

Az először csak mozdulatlanná dermedt. A fiú el is engedhette, nem futott el. Pár másodpercig nyammogott a bájitalon, nagyokat pislogva. Majd rázni kezdte a fejét, és…

- Fúj! - kiáltottak a diákok egyszerre.

A szalamandra ugyanis fogta magát, és egy szempillantás alatt kifordult, mint egy zokni. A bensőségei szanaszét fröccsentek, bordái pedig visszataszítóan ficánkoltak.

- Merlinre, Colin, te meg mit művelsz?! - borzadt el Ron.

- Ez… ez… állatkínzás! - hüppögött Lavender Parvati vállaira borulva.

- Affene! - motyogta a kísérletező bosszúsan. - És ez már a harmadik… - pillantott oldalra, ahol letakarva már két kupac nyugodott.

- Jesszusom, Colin - vigyorgott Harry. - Csak nem valami bájitaltan-háziról van szó?

- De igen… Holnap kell leadnom, de az istennek se sikerül megcsinálni! Már szinte mindent kipróbáltam.

- Akkor sem itt kellene kísérletezned! - rótta meg Hermione.

- Nem tudtam, hogy ez lesz belőle! A szalamandrák csak fogták magukat, és kifordultak. Valami mellékhatás lehet…

A nagy kacagás közepette nem vették észre, hogy Piton, fia kíséretében szintén megjelent a nagyteremben. Nem ülhetett le a tanári asztalnál, mert Pansy Parkinson odaszaladt hozzá.

- Professzor úr! Professzor úr! A griffendélesek valami gusztustalan dolgot művelnek az asztaluknál!

Piton Lamerinre nézett, aki megvonta a vállait. Remus ekkor lépett mögéjük, és a tőle megszokott, kedves hangon megkérdezte:

- Valami baj van?

A bájitalok mestere óvatosan hátrasandított. Lupin azonban teljesen ártalmatlannak tűnt. Nem tudná talán?

Volt egyfajta különleges csillogás Remus szép szemeiben, de semmi árulkodó jelet nem tapasztalt. Ezért fiához hasonlóan ő is csak megvonta a vállait, majd a Griffendél asztala felé intett. A gonoszan kuncogó mardekárosok követték őket.

Lamerin előrefutott, és felmászott az egyik padra. Harry vállaira támaszkodva nézte a gusztustalan szalamadra-tetemet.

- Helló - nézett az fel rá barátja.

- Üdv - viszonozta Lamerin mosolyogva a köszönést.

- Jobban vagy már?

- Aha - felelte az csendesen. - Tegnap jót tett, hogy aludhattam… Hallottam, jártál nálunk…

- Ühüm. Majd elmesélem - kacsintott Harry.

- Mi folyik itt? - kérdezte Piton, ahogy odaért.

A legtöbb griffendéles úgy elhallgatott, mintha eddig is némák lettek volna. Az állat maradványait azonban már nem tudták eltüntetni.

Remus felvonta a szemöldökét.

- Mi történt ezzel a szerencsétlen szalamandrával?

- Kifordult… - szabadkozott Ginny Weasley. - Csak úgy…

- Creevey itt kísérletezik! - vetette oda Monstro. - Pedig tudja, hogy…

- … tilos, tudom - sóhajtott Piton. - Mr. Creevey…

- Sajnálom - hajtotta le a fejét Colin. - Pedig nagyon igyekeztem… Ginny Weasley szerint a fátyolkával rontottam el.

- Mennyit rakott bele?

- Két kanálnyit - mutatta fal a fiú az evőeszközt. - Ahogy a receptben állt.

- Az egy kicsit nagy kanál… - mosolyodott el a professzor, és meghallotta, hogy Remus kuncog mellette. - Annak a fele is elég lesz.

A fiúnak felcsillant a szeme, és máris előkapta edénykéjét, melyben az említett hozzávalót hurcolászta. A még szűz bájitalba hintette a megfelelő mennyiséget, és megkavarta. A lé színe mintha világosodni kezdett volna.

- Igen! - lelkesedett Ginny. - Ilyen színűnek kell lennie.

- Akkor… jöjjön a szalamandra…

- Még van? - kérdezte Ron hitetlenkedve, és a tetemekre pillantott.

A zöldessárga külsejű hüllő, látva, mi történt előző fajtársaival, immár hevesen ellenkezett, mikor Dennis kivette őt a ketrecből.

- Nem is bírom nézni! - takarta el a szemeit Parvati. Anthony Goldstein azonban teljesen rá volt izgulva a kísérletre.

- Majd mi megfogjuk! - ajánlkozott Ernie Macmillan is.

A két prefektus tartotta az állatot, míg Colin beadta neki az adagot.

- Most már elengedhetitek - közölte Piton.

- Mi lesz a szalamandrával? - kíváncsiskodott Lamerin.

- Mindjárt meglátod.

Nem is kellett sokáig várniuk. Az állat ugyan csámcsogott egy kicsit, de egyszer csak kiöltötte a nyelvét, és egy jó öblöset büfögött.

A diákok kacajától lett hangos a nagyterem.

- De édes! - áradozott Ginny. - Megtarthatom, Colin? - vette az ölébe a kegyetlenül büfögő lényt. Az állatnak már a szemei is kigúvadtak az erőltetett öklendezéstől.

- Ha akarod… - felelte a fiú büszkén, és kihúzta magát. Elégedett arccal pillantott a bájitalok mesterére.

- Ígéretes - szólalt meg végül a professzor.

Ha valaki dicséretet szeretett volna hallani Pitontól, ez volt a legtöbb, amire számíthatott.

- Köszönöm, uram.

- Történt valami? - billegett oda hozzájuk Stainthorp és Honeybourne.

A kis tömeg némán nézett a két férfira.

- Áh, már látom - vigyorgott Stainthorp, amint észrevette a még két kifordult gyíktetemet. - Mindjárt segítünk rajta.

Előkapta a pálcáját, és megérintette annak végével az egyiket.

- Stimula!

Az állat szervei undorítóan mocorogni kezdtek, a csontok pedig úgy ficánkoltak, mintha fejjel lefelé álló lábak táncot járnának. Mégsem változott vissza a szalamandra.

A diákok fintorgása és nyögése jelezte, hogy nincsenek igazán megelégedve a varázslattal.

- Attól tartok, nem volt valami hatásos - jegyezte meg Remus sunyin mosolyogva.

- Persze, hogy nem. Hiszen nem bűbáj okozta ezt az állapotot, hanem bájital - mondta Piton olyan könnyedséggel, mintha jókedvűen cseverésznének. Remus egyetértően bólogatott.

Mindketten előkapták pálcájukat, és szinte együtt kántálták a megfelelő varázsigét.

- Reverso utris!

A három szalamandra egy halk pukkanás kíséretében újra felöltötte egészséges formáját. A két tanár pedig kiérdemelte a gyerekek dicsérő lelkesedését. Fölényes győzelmükben azért még vetettek egy pillantást a megsemmisült Stainthorpra. Piton különösen élvezte a helyzetet, hiszen a minisztériumi oktató eleinte komolyan csapta a szelet kedvesének.

- Ez szuper volt - jegyezte meg Ron, de megforgatta a szemeit, amikor meglátta, hogy Hermione egy kis jegyzetfüzetbe felírja a bűbáj nevét. - Te sosem változol?

- Természetesen nem - jegyezte meg a lány mosolyogva - eltette a tollat meg a noteszt. - Együnk valami gyümölcsöt. Éhen halok!