Írta: Brigichan (brigichan @ hotmail.com)

Korhatár és figyelmeztetések: 14 éven aluliaknak nem ajánlott

Megjegyzés: az olvasgatás mellett azért mindenki nézze szépen az olimpiát, hiszen ilyesmiben csak ritkán van részünk. És hallgassatok Lucifert, mert az jó! :)

Felkerült: 2004. augusztus 13.

Vér, nyúl és dementorok

- Harry… - suttogta Remus. – Harry! – rohant oda hozzá rémülten.

Félrelökte Dracot, olyan lendülettel, hogy a fiú rögtön hanyatt vágódott. Letérdelt Harry mellé, remegő kezekkel megsimogatta a fiú izzadt arcát, a sebre pillantott, melyből az előtörő sötétvörös vér már átfestette a fehér vívóruhát. Előkapta a pálcáját és egy hordágyat varázsolt a fiú alá.

- Helyet! Menjetek arrébb! – szólt rá az odagyűlő diákokra.

Malfoyra pillantott.

- Goldstein! MacMillan! Azonnal viszitek Piton professzorhoz! Longbottom, Finch-Fletney! Menjetek tanúskodni! – szólt rá a véresen álldogáló két fiúra, akik a szomszédos páston gyakoroltak, és mindent közvetlen közelről láthattak. – Indulj, Malfoy!

Az öt fiú kiviharzott a teremből.

- Padma! Parvati! Rohanjatok Dumbledore professzorért…

- Erre semmi szükség, Remus, már itt vagyok – dörmögte az igazgató, ahogy letérdelt Harry hordágya mellé. Hunyorogva megvizsgálta a sebét.

- Vigyük – mondta végül.

Ahogy Harryvel megemelkedett a hordágy, a fiú feje megbillent, és mintha magához tért volna. Nem sokat fogott fel a külvilágból, de nyöszörögni kezdett.

- Láttam őt… - nyögte erőtlenül. – Itt van… - mondogatta, ahogy a folyosókon kanyarogva a gyengélkedő fel száguldottak. – Láttam a fiút… Láttam a kék szemű fiút…

Szülei egymásra néztek. Sirius bólintott, és elvállt a kis társaságtól, Piton irodája fel lebegve, hogy lássa, miként ítélkezik az Malfoy sorsáról, illetve hogyan reagál a véres párbajra.

- Szólniuk kell Piton professzornak… - sóhajtott Harry. – Tudnia kell, hogy…

- Később, Harry – intett Dumbledore, óvatosan Remus felé pillantva, hogy figyeli-e a szavaikat. Az azonban ügyesen leplezte a hallgatózást. – Előbb engedjük meg Madame Pomfreynak, hogy ellássa a sebedet.

- Dumbledore professzor… - szaladt oda pár elsős griffendéles az öreg mágushoz, megráncigálva annak hosszú talárját. – Ugye… - kezdte hüppögve – ugye nem fogják levágni Harry karját?

Remus akaratlanul is megborzongott a buta kérdés hallatán.

- Hiszen akkor hogyan kapná el a cikeszt… kviddicsezés közben?

- Nincsen nála jobb fogó…- szipogott egy kislány is.

- Nem, Kevin, Harry karjának nem lesz baja – próbálta őket megnyugtatni Dumbledore.

Ahogy bekanyarodtak a betegosztály ajtaján, rögtön szembe találták magukat Mrs. Weasleyvel, aki nemrég segített lányának megmosakodni. Most vizes haját törölgette. Mindketten felsikoltottak, mikor meglátták, kik közelednek.

- Harry! – pattant fel Ginny az ágya széléről. Rögtön ahhoz az ágyhoz rohant, ahová a fiút fektették.

- Igazgató úr! Mi történt? – tördelte idegesen a kezeit Mrs. Weasley.

- Baleset, vívás közben… - morogta Remus.

- Nem volt baleset! – fakadt ki Hermione, aki végig ott toporzékolt a hordágy mellett. – Draco csak úgy leszúrta!

- Szándékos volt! – bólogatott Ron is megrendülten.

Ginny némán nézte a fájdalomtól forgolódó Harryt, ahogy a javasasszony lefejtette a mellkasáról a vívóruhát.

- Komoly seb… - állapította meg a nő.

Finom kendővel letörölte a más kiömlött vért, bár minden érintésére újabb cseppek buggyantak ki. Harry újra meg újra felnyögött, de ordítani már nem volt ereje.

- A kék szemű fiú… láttam őt… - forgolódott lázasan. – Piton professzor… meg kell mondanom neki…

Odakinn az előtérben a gyerekzsivaj kezdett egyre hangosabb lenni.

- El tudná hallgattatni a gyerekeket odakint, Remus? – kérte a javasasszony. – Egy kordonnal el kellene keríteni a gyengélkedőt. Még csak az kellene, hogy lépten-nyomon mindenki besettenkedjen! Csak láb alatt lennének!

Lupin az igazgatóra pillantott, aki biccentett. Így felállt, fájó szívvel, de egy pillanatra ott hagyta Harryt, és bűbájjal elkerítette a gyengélkedőt. A gyerekek hiába faggatták, nem mondott nekik semmit. McGalagony professzort még beengedte, aki lélekszakadva érkezett meg. Sápadt arca kipirosodott a futástól. Rowena csatlakozott hozzá, Hagridnak pedig meghagyták, hogy álljon őrt odakint, és ne engedje, hogy zavarják őket.

- Hogy van, Remus?

- Nem jól… De úgy tűnik, nem lesz komoly baja… - felelte a férfi idegesen.

- Minerva… - biccentett Madame Pomfrey.

- Ebből hatalmas botrány lesz… - motyogta a nő. – Még az előzőt sem hevertük ki…

- A minisztérium biztosan ki fogja vizsgálni az ügyet. Ha így lesz, vállalni fogom a felelősséget a történtekért – jelentette ki Remus. – Elvégre az én órámon történt mindez…

- De hát… - hápogott Ron.

- Te nem tehetsz róla, Remus! – simogatta meg a karját Rowena. – Gyere, ülj le! – súgta oda a férfinak, mert az még mindig gyenge volt az előző teliholdtól.

- Így van, Remus. Az iskolában használt gyakorló kardok mind tompák. Elvileg nem tehetnek kárt a diákokban…

- Ráléptem a kardra… - nyögte Harry, mire mindenki feléje pillantott. – Letört a hegye…

- Ez megmagyarázza, miért ilyen tompa a seb… - motyogta az orra alatt Madame Pomfrey.

Fertőtlenítő balzsammal kezelte le a felületet, amitől rózsaszín lett Harry fél mellkasa.

Időközben Sirius belibbent az egyik falon keresztül. Barátai rögtön észrevették.

- Na? – kérdezte Lily. – Hogy reagált?

- Úgy ordított azzal a kölyökkel, hogy az valami hihetetlen… - mondta meglepetten Sirius. – A fiú meg úgy állt előtte, mint akire rászórtak egy adag sóbálvány-átkot. Szerintem nem hitte volna, hogy derék tanára, aki eddig mindig kivételezett vele, egyszer így le fogja hordani…

- Miért?! – fakadt ki James dühösen. – Mit várt?! Hogy majd vállon veregeti, hogy „De jól csináltad, fiam”?!

- Megbüntette? Kirúgatja?

- No, azért ennyire nem lett jámbor Pipogyusz sem…

- Sirius!

- Azt mondta neki, hogy a szándékosság miatt a legszigorúbb büntetést fogja kérni számára… És ő is meg van győződve arról, hogy a minisztérium elé fog kerülni az ügy… Heh, látnotok kellett volna a kis Longbottom-fiút! Teljesen fel volt dobva, hogy Piton az ő szavainak adott hitelt, és nem Malfoyénak! Nagy változások lesznek itt!

- Ne mocorogj annyit! – szólt rá Harryre a javasasszony.

- A fiú! Láttam a fiút!

- Milyen fiút? Elég legyen ebből a hablatyolásból! Mindjárt adok neked valami jó erős altatót, amitől végre elalszol!

Harry felkönyökölt, látszólag minden erejét megfeszítve, és megszorította a nő kezét.

- Akkor is beszélnem kell Piton professzorral! – mondta szaggatottan, de tekintélyt parancsolóan. – Tudnia kell, mit láttam!

Úgy megszorította Madame Pomfrey csuklóját, hogy az elfehéredett.

- Milyen fiú? Miről beszélsz? – méltatlankodott a nő még mindig.

- Harry – szólalt meg végül Dumbledore. – Meg tudnád mutatni nekünk, mit láttál?

A fiú kicsit megszeppent.

- Nem fog fájni. Jól van, dőlj így hátra - simította meg a fiú homlokát. – Hunyd le a szemed, és próbálj meg ellazulni.

Az igazgató szavai nyugtatóan hatottak Harryre. Lecsukódtak a szemei, és halkan sóhajtott egyet. Dumbledore a homlokához érintette a varázspálcáját, és halkan elsuttogta ugyanazt a bűbájt, amit a nyáron Mundungusnál alkalmazott. A gyerekek, akik még nem ismerték, sikkantottak egyet, amikor Harry fejéből tölcsérszerűen kiemelkedett egy állókép. Fura módon azonban nem a kék szemű fiú volt rajta, hanem Harry maga, amint belép Dursleyék vendégszobájába, Pitonhoz, hogy újabb okklumencia-órát vegyen. Az igazgató aprót sóhajtott, és Remusra és a gyerekekre pillantott. Mind közel hajoltak a képhez. Amikor az videószerűen elindult, a három szellemalak felkiáltott.

- De hiszen ez után lett beteg!

- Azután, amit… látott… - suttogta Lily.

Mintha belecsöppentek volna az akkori eseményekbe. Kővé dermedve figyelték, ahogy Harry pálcát ránt, és erőszakosan behatol Piton elméjébe. Amikor pedig meglátták, mit talált ott, mind elborzadtak. Gyorsan száguldottak velük a képek, szavak és események. Ők is szemtanúi lehettek Piton fiatalkori tragédiájának. Láthatták, hogyan járja a környéket bájital-összetevőkért az ifjú Perselus… hogyan botlik a mugli lányba, és menti meg az életét… a félresikerült szerelmi bájitalt, ami mindkettejüket kiütötte egy időre… az első csókot… az első éjszakát… a halálfalók gyűléseit…

Voldemort érintéseit szinte magukon érezték, és összerezzentek az izzó, vörös szemek látványától.

James és Lily mérhetetlen utálatot érzett a Nagyúr láttán. Tehetetlenül remegett a kezük, látva gyűlölt ellenségüket, életük kioltóját, amint az mosolyogva és boldogan beszél az alattvalóihoz. Az előtte térdelő Perselust is átkozták egy pillanatig, noha látták a kéjes bódulatot a fiatal férfi szemében.

Sirius a Lestrange-házaspár láttán szisszent fel. Beavatásuk és kegyetlenkedéseik csak még több undorral töltötték el a szívét. Azon azonban, hogy az ifjú Perselus szerelmi életét kellett figyelemmel kísérnie, őszintén meglepődött. Nem is gondolta volna, hogy imádott Pipogyuszának valaha is a volt kedvese.

Mikor azonban meghallották a házassági ajánlatot, és meglátták az ifjú Partick Sampsont, kezdtek nagyon elsápadni. Hiszen a kirakó apró részletei kezdtek összeállni, és talán már sejtették is a végkifejletet, de nem igazán mertek belegondolni. Jót mulattak a Sampson-család hisztérikus fogadtatásán, és Remus mosolyogva állapította, hogy tényleg katasztrofális volt, ahogy Perselus jellemezte. A szerény esküvő képeikor Lily a szívére tette a kezét, és kedvesen elmosolyodott. Mikor azonban kiderült, hogy az ifjú pár gyermeket vár, egy emberként döbbent le mindenki. A gyerekeknek teljesen új volt minden apró részlet, de a szellemalakok is meglepődtek. Sirius és James fájdalmasan összepillantottak. Perselus kimerült futkározása és állapotos feleségének ajnározása ugyan szívből megkacagtatta őket… ahogy a kisgyermek látványa is. Szinte mind mosolyogva és könnyezve nézték, ahogy a kisbaba a szüleivel játszik… ahogy etetik és fürdetik… ahogy Perselus hasán alszik… Csak Rowena arca maradt mélységesen szomorú.

Sirius, akármennyi ellenérzést is halmozott fel magában az évek alatt Piton ellen, ezekben a pillanatokban valahogy egyáltalán nem tudott haragudni rá. Egyszerűen letaglózta az előtte kibontakozó idill. A gyermekével mosolyogva játszó, gondos apuka minden volt, csak nem az a Piton, akit ő ismert. Mintha a számító, gonosz, zsíros hajú ellenfele egy teljesen más személy lett volna.

Gondterhelt pillanatok és baljós emlékek következtek ezután. Egyre jobban lehetett érezni a félelmet, ami az ifjú pár szívét megtöltötte. A halálfalók őrült támadásai és vérfürdői megrendítették őket. Látták, mint beszél a még fiatal Lucius Malfoy a mindenkit nyugtalanító jóslatról, hogyan babusgatta Voldemort folyton az ifjabbik Kuport, és hogyan rohant mindenki a végzete felé… Mindenki arca elkomorodott azonban, mikor megpillantották az utolsó képet, ami a kis család életéből származott. Sarah-val együtt ijedtek meg, mikor meglátták az alattomos halálfalókat közeledni a családi fészek felé.

Rowena innentől nem bírta nézni, és keserűen elfordította a fejét. A többieknek azonban szinte odaszögezte a szemét a képre a látvány: a halálos Sötét Jegy a lángokban álló ház felett, az elkeseredett Piton kiáltozásai, és hiábavaló keresése szerettei után…

McGalagony merev arccal figyelte az eseményeket, rajta és Rowenan kívül az összes jelenlévő hölgy a szája elé kapta a kezét, és szinte reszketve nézte végig az utolsó jeleneteket. Ahogy Perselus megadóan a földre roskad… ahogy szétvagdossa a karját… ahogy megérkeznek az aurorok és kimentik a házból, mielőtt az összeomlana…

Az összeégett ruhájú és hajú Piton látványa egyszerűen szívszaggató volt számukra. Csak ült és ült naphosszat a cellájában, maga elé meredve, és nem tudott még sírni sem. Akkor mutatott egyáltalán életjeleket, mikor egy-egy dementor elsuhant az ajtaja előtt, bekukkantva, és erőteljesen hörögve. Ilyenkor mindig őrült módjára felordított, eltakarta a fejét, és úgy összekucorodott, mint amikor nemrég a mumust meglátta. Sejtették, hogy akkor is hasonló képek jelenhettek meg előtte. Megdöbbentette őket viszont az, amit vallomásként hallottak.

- Prewették... Prewettéket akarja... - mondta halkan Perselus. - Meg a Longbottom-házaspárt... és Potteréket... nem tudom miért, de...

A tekergők és Lily keserűen összepillantottak, mikor meglátták, hogy az érkező titkár épp a Prewett-ikerpár, Fabian és Gideon halálhírét hozza. James egyszerűen nem bírta elhinni, hogy Perselus az ő életük megmentésével váltotta meg a szabadságát – még ha nem is önszántából… Végig gyűlölte Pitont, most pedig kiderült, hogy az életét köszönhette neki abban a pillanatban. Igaz, nem sokkal élhettek tovább feleségével, de ha Piton nem figyelmezteti Dumbledore-t és a többieket, Voldemort talán már akkor elpusztította volna őket, amikor Lily még meg sem szülte Harryt… És akkor a varázsvilág még mindig a sötét mágus rémuralma alatt sínylődne. Ha nem szól, nem tudták volna időben alkalmazni a Fidelius-bűbájt, hogy elrejtőzhessenek. És Longbottomék is hamarabb megrokkantak volna – ki tudja, lehet, hogy életüket is vesztették volna. Hitetlenkedő sóhaj hagyta el testetlen alakját, és barátaira nézett, akik hasonlóképpen meg voltak rendülve. Sirius arcán is keserű csalódottság ült. Mind a négyen ugyanarra gondoltak. Fél életén át abban a tudatban élt, hogy a feleségével együtt meghalt a gyermeke is. Nem csoda, hogy olyan megkeseredett és gonosz lett…

- Olyan szép kisbabája volt – nyafogott Lily, a könnyeivel küszködve. Inkább James vállaiba fúrta a fejét, csak hogy a három férfi ne lássa, hogy bőg.

Újabb képek következtek, ezek már évekkel későbbről. Harry és Piton első találkozásairól… A kívülről jéghidegnek tetsző Perselus érzései és képzetei mind előjöttek. Harry ifjú és serdülő arca fel-felvillant, de mellette és helyette gyakran megjelent egy hasonló korú, csillogóan kék szemű fiú arcocskája is. Minél gyorsabban váltakoztak a képek, annál kevesebb eltérést lehetett észrevenni a két gyermek közt, és  végre megértették ezt is: Perselus éveken át őrült zavarban szenvedett, mert halott gyermekét látta Harryben újra meg újra felbukkanni. James vonásai, és a hozzá fűződő emlékek néha visszazökkentették a valóságba, de sosem tudta teljesen kiölni magából ezt a téveszmét. Akkor csúcsosodott ki legjobban a dolog, mikor Mundungus elméjében megpillanthatta Harryt kék szemekkel.

Összeszorult a szívük a szánalomtól. Mrs. Weasley és Hermione, Madame Pomfrey és Ginny is szipogtak rendesen, Ronnak pedig már kezdett zsibbadni az álla a nagy tátogástól. Rowena alig pislákoló szemmel figyelte a képet, mint aki mereng.

Mindenki számára kellemes meglepetés volt azonban az ikrek és Chloe felbukkanása, valamint az, hogy kiderült, a lány ruhái alatt nem más, mint Lamerin rejtőzik.

Mikor minden megvilágosodott előttük és Lamerin jelenlegi arca megmerevedett, mintha megállt volna a „felvétel”, Perselus rontott be a gyengélkedőre. Látszott, hogy izgatottságában mondani akart volna valamit, de mikor meglátta Lamerin arcát Harry feje fölött lebegni, elnémult. Zsibbadó végtagokkal lassan odabattyogott az ágyhoz, és letérdelt. Csillogó szemekkel nézte az átlátszó alakot, amely újra meg újra elismételte: „Bukj le… balra!”

A többiek nem tudták, mit szóljanak. Nagyban ment az orrfújás és hüppögés, Piton azonban nem tudott ebből semmit sem észrevenni, mert csak gyermekével volt elfoglalva. Úgy gyönyörködött benne, mintha az valami csodaszép festmény lenne. Arcán remény és mosoly első jelei kezdtek kibontakozni, még Remus bátorító vállszorítását se vette észre.

- Mi történt pontosan? – kérdezte végül.

- Harry és Draco egymás ellen kiálltak a pástra – kezdte Hermione. – Harry azt mondta, Draco kardjának letörött a vége, így az élessé vált…

- De már biztos nem volt ideje szólni, mert Draco, tudatában annak, hogy gyilkolásra alkalmas fegyver van a kezében, átdöfte a karját – fejezte be Remus.

- Nekem azt mondta, hogy nem is tudott róla… - komorodott el Perselus.

- Mi…

- Remus, okklumentor vagyok – szólalt meg a bájitalok mestere sóhajtva. – Tudom, hogy hazudott. De… hogy jön ide… hogy jön ide… - futott neki még egyszer, Lamerinre pillantva -… a gyermekem? Neki… mi köze ehhez?

- Úgy tűnik, valahogy figyelmeztetni tudta Harryt a veszély előtt.

- Hogyan? – vonta össze a szemöldökét. – Nem tudna behatolni az elméjébe, hacsak nem lenne maga is képes a… legillemenciára! – csillant fel a szeme meglepetten. – De az nem lehet – rázta meg mégis a fejét, és Dumbledore-ra pillantott. – Hiszen az iskolát bűbájok védik… A külvilágból nem tudna kapcsolatot létesíteni Harryvel.

- Nem, csak ha… ha maga is itt van a kastélyban! – kiáltott fel Sirius. Pár másodperces csönd után rájött, hogy őt csak Remus hallja. – Remus, mondd meg neki!

- És ha a… fiad itt van a kastélyban? – továbbította Remus Sirius sejtelmes üzenetét.

Megint csend következett. Mindenki ledöbbent a kérdéstől, és szinte egyszerre pillantottak a hologramra. A képen a fiú szemei cinkosan villantak egyet, ajkai pedig vigyorra húzódtak. Mrs. Weasley felsikoltott. Mind szorosan odagyűltek köréje.

- Hol vagy? – kérdezte kiszáradt torokkal Perselus. – Ne szaladj el megint! Kérlek! Lamerin!

A fiú azonban boldogan mosolygott.

- Simaszájú Gergely szobránál valaki már nagyon várja, hogy elhalmozd a szereteteddel – kacsintott rá, majd magától köddé vált alakja.

Piton szélsebesen felpattant és kivágtatott az ajtón. Félrelökött néhány várakozó diákot, és lobogó talárjával a földet söpörte futtában. Mindenki utána rohant, aki a gyengélkedőn volt, kivéve Madame Pomfreyt, aki vigyázott a már alvó Harryre.

Egymást előzgetve száguldottak a folyosón, követve a jóval előttük loholó Pitont, aki elsőnek ért oda a szoborhoz. Sebesen körbenézett a folyosón, de egy embert sem látott. A földön azonban megpillantott egy kicsi ketrecet, benne egy… igen bizarr külsejű nyuszival. A tapsifüles izgatottan remegett, és bizonyos időközönként hangosan csuklott egyet. Ilyenkor a színe mindig megváltozott.

- Azta… - kerekedtek el James szemei. – Szerintetek animágus a fia?

- Hülye vagy, Ágas? – vigyorgott a képébe Sirius. – Szerinted akkor hogyan mászott volna be a ketrecbe és zárta volna magára?

- Igaz…

Perselus láthatóan csalódott volt, hogy nem a csemetéje várt rá. Mégis: a büfögő-csukló állatot olyan szeretettel nézte, mint talán még senkit.

- Emlékszik… - suttogta boldogan. – Emlékszik arra, hogy kisbaba korában én is megbűvöltem neki egy kisnyulat! – pillantott Dumbledore-ra.

Az igazgató méregette egy kicsit az állatot, majd elmosolyodott. Megveregette Perselus vállát, majd lehajolt a ketrechez, és egy félig megrágott levelet vett elő belőle.

Vigyázz rá úgy, ahogy rám is vigyáznál.

Én… szeretlek…

Lamerin

Perselus szívét mérhetetlen boldogság öntötte el. Megcsókolta az állat fejecskéjét, és magához ölelte. A nyúl ugyan telebüfögte a ruháját buborékokkal, ő mégis úgy tartotta, mint valami törékeny kis babát. A gyerekek odagyűltek mellé, és simogatni kezdték a tapsifülest, Hermione pedig még mindig a könnyeit törölgette.

Az ezt követő napok kedélyesen teltek. Noha Draco támadása miatt újból vizsgálóbizottság érkezett az iskolába, mindenki sokkal derűsebb volt, mint azelőtt. Harry a gyengélkedőn pihent, és a karja szépen gyógyult. Ginnyvel ott töltöttek pár napot . Nem sikerült ugyan a lányba újra lelket öntenie, de megnyugtatta, hogy röviden is nagyon szép a haja. Egyik nap édesanyja segítségével levágták a haját olyanra, ami végre egyenletes lett. Kicsit vadóc lett a fiús frizurával, és egyáltalán nem is tetszett így magának, de ez volt a legtöbb, amit szétcincált hajával kezdeni lehetett.

Éjszakánként Harry gyakran ébredt arra, hogy a lány rémálmoktól gyötrődve forgolódik, három támadójának a nevét suttogva. A teste ilyenkor fürdött az izzadtságban, és csak úgy dobálta magát ide-oda. Mikor Harry odaült mellé az ágy szélére, mindig felébredt, és nem ritkán sírva fakadt: a szörnyű emlékek még mindig kísértették.

Nagyon megsínylette azt is, hogy a diákok időről időre sikeresen beszivárogtak, csak hogy titokban megleshessék, hogy is nézhet ki. Egyesek iszonyodva pusmogtak róla, mások szánakozva nézték, ő pedig ilyenkor ki tudott volna szaladni a világból. Madame Pomfrey természetesen azonnal kiparancsolt minden illetéktelen jövevényt, de a lány szomorúságán ezzel sem tudott enyhíteni.

Sokszor csak úgy feküdt, és meredt maga elé, mint aki eszét vesztette. Az se használt, ha Harryhez bújhatott. A fiú szívesen ölelgette, csak hogy bátorítsa, és meghallgatta panaszkodásait. Mégis ijesztően úgy tűnt, hogy az a vidám kislány örökre kiveszett Ginnyből.

- Ginny… - mondta neki Harry egyik éjszaka, mikor már mindenki aludt – én sejtem, hogy milyen borzalmas lehet visszagondolni a történtekre. De szerintem sem én, sem a szüleid nem szeretnék, ha életed végéig emiatt szomorkodnál… Másokkal is történtek már hasonló dolgok… és azoknak a lelkén se gyógyult be a seb hamar, de tudtak tovább élni.

A lány hallgatott, némán pihegett a mellkasán. Az ágy olyan kicsit volt kettejük számára, hogy Harry majdnem leesett a túlsó oldalon.

- Nem kell visszaváltoznod a régi Ginnyvé… Ez az új lány is lehet boldog… a maga módján… a maga új módján…

- Olyan… - szólalt meg hosszú hallgatás után a lány. – Olyan, mintha… már nem is érezném a fényt… itt belül… Mindig csak félek… Mindig, mikor egyedül hagytok… Mikor kimész a mosdóba és nincs itt Madame Pomfrey sem. Folyton azt lesem, mikor bukkannak fel megint valamelyik paraván mögül… Az álmaimban is a nevetésüket és az… az olló csattogását hallom – szorította össze a szemeit.

- Ginny… Ők csak akkor bánthatnak, ha hagyod… Mi melletted vagyunk, amikor csak lehet. De tudnod kell magadról, hogy erős vagy. Igenis erős ahhoz, hogy szembeszállj velük… még ha csak képekben léteznek is… Senki sem fogja hagyni, hogy élőben újra bántsanak.

- Én nem vagyok erős… - suttogta Ginny.

- Korábban én is ezt hittem magamról – mosolyodott el Harry. A lány felnézett a szemeibe. – Nem szép dolog… Ha te nem hiszed el magadnak, hogy képes vagy tovább lépni, ki fogja?

Ginny ez pillanatig némán nézte szemének csillogó bogarait, majd halványan elmosolyodott.

- Az… - mondta – már biztos, hogy… nem lehetek a régi Ginny. Segíts nekem, hogy az új Ginny is megtalálja a helyét! Kérlek!

Harry bólintott egyet, látva, hogy a lány arcára végre visszatért valami élet.

Bátyjai és Hermione újra meg újra meglátogatták őket. A két prefektusnak sikerült Harryvel egymásra mutogatás, veszekedések és kínos bocsánatkérések nélkül kibékülniük. Minden nap elhozták nekik a házi feladatot, az ikrek pedig ajándékoztak a fiúnak egy purlicer-pennát, hiszen Harry nemhogy írni nem tudott, de a kezét is alig tudta mozdítani. 

- El se hiszem, hogy holnap már kiszabadulunk innen – sóhajtott Harry, miután lediktált egy hosszú mágiatörténet-jegyzetet a pennának.

- Hm… - vigyorgott a lány. – Élvezted, hogy nem kell órákra járni, mi?

- De még hogy! Mit hallgatsz állandóan?

- Áh… ez csak a zenélő dobozom. Tudod, Percy hozta nekem – tolta közelebb a lány a díszes kis dobozkát. – Olyan szépen táncol benne ez a balerina – suttogta álmodozva.

Harry csodálkozva nézte a szép kis ajándékot. Látott ő már filmekben hasonlót, de ott a dobozban lévő figura egy helyben állt, egy pozícióban tartotta magát, és úgy forgott saját tengelye körül. Itt azonban a balerina, úgy tűnt, meg volt bűvölve. Úgy szaladgált ide-oda a dobozon belül, mintha élne, és valami pici kis manó lenne.

- Tényleg aranyos – jegyezte meg végül kurtán.

- Ugye? És ha felülről nézed, látszik, hogy milyen alakban táncol! Ennél folyton egy süveg alak rajzolódik ki. De Fred azt mondta, meg lehet bűvölni, hogy másfélét is csináljon… Harry, mi van veled? – meredt értetlenül a fiúra.

Harry arca elszürkült a felismeréstől. Az agya lázasan dolgozott, majd egy heves puszit adott a lány homlokára.

- Ginny! Te vagy a legklasszabb lány a földön!

Pár nappal később, mikor már mindketten saját, griffendéles ágyukban ébredhettek, Harry hamarabb felkelt, mint a többiek. Felöltözködött, és kiült az ablakba. Nem nyithatta ki túlságosan, mert a hideg levegőre biztosan felébredtek volna a szobatársai. Elégedetten horkantott, mikor meglátta Dareling professzort a tó partján. Azonnal felpattant, felmarkolt egy mugli ceruzát és egy pergament, és kirohant a szobából. Kimászott a portrélyukon, és magára öltötte apjának láthatatlanná tevő köpönyegét. Nem volt tilos reggel a folyosón mászkálni, mégsem akarta, hogy bárkinek feltűnjön a mászkálása. Az asztronómia órákon használatos torony felé iramodott, és lihegve felkaptatott a lépcsőkön. Mire felért a nyitott tetejére, már alig kapott levegőt. Onnan azonban remekül rálátott az egész tóra. Áthajolt a derékmagasságú kőkorláton, és látta, hogy Rowena már az utolsó köröket futja. A professzor, úgy tűnt, valóban elsajátította a korcsolyázás művészetét.

Nagyon sürgős lehetett, ha ennyire igyekezett vele, motyogta magában Harry, rosszat sejtve. Leült, és hunyorogva nézte a jeget. A minden reggel újratermelődő hó teljesen télies hangulatot keltett, noha a fák még csak most kezdték el hullatni leveleiket. A finom, hófehér porból azonban kirajzolódtak azok a sávok, melyeket a korcsolya szántott. A tó vizének sötétkék, már-már fekete színe átsütött rajtuk, így Harry előtt kirajzolódott egy kísérteties szimbólum. Összerezzent és elborzadt a látványtól.

- Tehát erre utalhatott a könyv… - gondolta magában. – Összekapcsolható talizmánmágiával! Még mit nem! Ezzel könnyen rontást alá lehet helyezni az egész iskolát!

Viszolyogva nézte a csigavonalakból, háromszögben pislogó szemekből, körökből és csillagokból álló szimbólumot. Elővette a pergament, és megpróbálta lerajzolni, amit látott.

Mikor Rowena elhagyta a jeget, a jel mintha halványan, rózsaszínű fénnyel megvillant volna, majd egybeolvadt a környezetével.

Harry nem tudta, mit várt. Elvégre nem is merte remélni, hogy a Sötét Jegyet fogja látni, mégis jeges borzongással töltötte el a tudat, hogy a nő valami nagyon titokzatos dolgot művel – mostanában egyre gyakrabban. Ő lett volna az utolsó, akiről valamilyen sötét dolgot képzelt volna, de aztán eszébe jutott, hogy az ilyen ártatlannak tűnő csapdákba már többször is belesétált.

Gondosan elrejtette hát a rajzot, és még legjobb barátainak sem mutatta meg. Nem akarta előttük gyanúba keverni a nőt, amíg nincsenek megdönthetetlen bizonyítékai ellene. Az órákon azonban kevésbé lelkesen viselkedett, és inkább komor, rideg arcot vágott. Ha a nő rámosolygott, nem viszonozta, ami ugyan felkeltette a professzor érdeklődését, de az órákon nem kérdezhette meg tőle, mi a baja.

Szülei és Sirius szellemalakja szintén tudtak a rajzról, és tanácstalanul álltak a dolgok előtt. Egyikük számára sem volt felismerhető a kép, és bennük is ott bujkált az a sejtelmesen baljós érzés, hogy Rowena esetleg rosszban sántikálhat. A legjobban Sirius hökkent meg. Nem is feltételezett volna ilyesmit egykori kedveséről. Noha, emlékeztette magát újra meg újra, ahogy Harry is, tizennégy év a Durmstangban, távol Roxforttól és Dumbledore-tól könnyen megváltoztathatja az embert…

- Mi van veled, Harry? – tett le elé Hagrid egy tányérka süteményt.

Ő, a két prefektus, Ginny és az ikrek teázni voltak a vadőrnél.

- Hogy? Áh, semmi, csak elgondolkoztam.

- Az nem jó jel… - vigyorgott Fred.

- Nem bizony! Komoly betegség tünete lehet…

- Szerintem fordulj azonnal Madame Pomfreyhoz…

- Elég legyen a bohóckodásból! – tolta le őket Hermione. – Harry, mi foglalkoztat ennyire? Napok óta ilyen vagy.

- Talán csak szokatlan volt így visszazökkenni a suliba… - füllentette Harry. Barátai arcáról leolvasta, hogy ez egyáltalán nem győzte meg őket. – Na jól van, azon töprengek mostanában, hogy fogok idén játszani a kviddics-csapatban! – mondta cseppet haragosabban.

- Hm? – komorodott el hirtelen mindenki, ami arra engedett következtetni, hogy bekapták a csalit.

- Megsérült a kezem, és érzem, hogy még mindig nem gyógyult meg teljesen. Fáj, különösen, ha sokat kell írnom, a kardot pedig alig bírom vele tartani. Így nem fogok valami jól játszani… Csoda, ha a seprűn rajta bírok maradni…

- Madame Pomfreynak vagy Piton professzornak biztosan van valami főzete, amivel rendbe hozhatod a karodat, Harry – dörmögte Hagrid.

- Tudom… de nem vagyok benne biztos, hogy mind megengedett… Tudjátok, a teljesítménynövelő bűbájok és bájitalok tiltottak…

- Hm… - merengtek el az ikrek is.

- De nem is csoda, hogy fáj – folytatta Harry, hogy minél messzebbre terülje barátai érdeklődését a valódi problémától. – A mugliknál hónapokig gyógyul egy ilyen seb.

- Ez igaz – bólintott Hermione egykedvűen.

- Nem tudom, mi lesz, ha ez a többi csapat fülébe jut… - sóhajtott Ginny.

- Szerintem az a koszos Malfoy csak azért csinálta, hogy legalább így előnyhöz jusson! – csapta oda Ron a bögréjét az asztalhoz. – A kis szemét!

- Ron, Malfoynak akkor szerintem egészen más dolgok jártak a fejében, mint a kviddics… - pillantott rá megrovóan Hermione.

- De hogy csak ennyivel megússza… - motyogta az óriás bosszúsan.

Mindenki inkább belekortyolt a teába, nehogy mérgében valami illetlenséget mondjon.

Akárcsak Ginny megtámadásából, Harry leszúrásából is hatalmas botrány kerekedett ki. A minisztérium beidézte Malfoyt, valamint szinte minden szemtanút, és mindenkivel többször is elmondatták, mit láttak. A diákok nagy része még sohasem került kapcsolatba a varázslók bíráskodó testületével, így sokan remegve álltak eléjük. Vallomásaik azonban egyértelműen bizonyították, hogy Malfoy szándékosan cselekedett: hiszen miután megsebesítette Harry vállát, láthatta, hogy fegyvere éles és veszélyes, mégsem hagyta abba a vívást. Mivel azonban Harry önszántából vállalta a párbajt, nem lehetett teljes mértékben Dracot hibáztatni. A fiút anyja is támogatta, mindössze annyit hozzáfűzve a történtekhez, hogy „a fia nem tett semmi rosszat”. A testület nem függesztette fel Malfoy tanulói státuszát, de prefektusi jogait megvonták tőle, melyet Blaise Zabini kapott meg helyette.

Utolsóért persze nagyon dühös volt Draco. Eddig minden hatalmát úgy élhette ki, hogy prefektusi voltára hivatkozva sorra osztogatta a parancsokat és büntetéseket. Most azonban semmiben sem különbözött többi diáktársától, így már nem tehetett semmit. Sőt, a hír hallatán azok, akiket régebben folyton megbüntetett, most vérszemet kaptak, és nem ritkán csúfondáros megjegyzéseket tettek rá, ha elhaladtak mellette a folyosón.

- Mindegy – legyintett Harry. – Hagyjuk. Úgyse tehetünk ellene. Ezt a másfél évet meg csak kibírjuk valahogy…

Piton professzor is, úgy tűnt, teljesen megbolondult – legalábbis azok számára, akik nem tudtak fia létezéséről. A bájitalok mestere minden órán máshol járt gondolatban. Kiosztotta az elvégzendő feladatokat, majd hümmögve, mosolyogva sétálgatott, bájital-hozzávalóit szagolgatta, vagy… Vagy legújabb hóbortjának hódolt. A Lamerintől kapott nyulat szinte mindig maga mellett akarta tartani. Az órákon mindent elpakolt a tanári asztalról, kitette ketrecestül az állatkát, és végig benne gyönyörködött. Volt, amikor kiengedte a jószágot, hadd mászkáljon az asztalon, sőt, szinte mindig hozatott neki friss zöldséget a konyháról. Salátával és répával tömte, míg szerencsétlen tapsifüles jó kövér nem lett. Amikor már nem bírt többet enni, leheveredett, és békésen tűrte új gazdájának simogatását.

- Én mondom nektek, szerintem valamilyen kísérlethez akarja felhasználni – suttogta Seamus.

- Ja, biztos jól fel akarja hizlalni, hogy aztán… megmérgezze vagy mi.

- Jaj, szegény! – szipogott Parvati. Ő különösen szerette az ilyen kis rágcsálókat.

- Őt is olyan üvegbe akarja rakni, mint a többit a polcon! – motyogta Lavender.

- Szerencsétlen kis jószág! – jajveszékelt Padma. – Milyen gyanútlanul eszegeti azt a salátalevelet!

Harryék jókat mosolyogtak az ilyen és hasonló pletykákon.