Luthien Lovemagic Oldala

Harry kinyitotta a szemeit, bár semmi újat nem tapasztalt. Már eljutott arra a szintre, hogy becsukott szemmel is tisztán tudjon látni. Ugyanazt látta, mint elõtte: bájitaltan-tanárát leeresztett pálcával. Elméjében már nem görbült meg a tér, nem érzett rángatást, vagy szorítást a mellkasában, mint korábban. Sikerült kordában tartania az elméjét is, bár azt elfelejtette megemlíteni, hogy ez Marie érdeme is egyben. A lány ugyanis egy alkalommal elrángatta egy jóga-elõadásra. Amíg a lány itta az elõadók minden szavát a nyugodt lélekrõl és harmonikus testi állapotokról, addig Harry majd elaludt. Feje néha illetlenül elõrebillent, mert már nem bírt ébren maradni. Ilyenkor a lány könyöke figyelmeztetõen az oldalába fúródott. Mikor meglátta kedvese szigorú, megrovó arcát, Harryben néha õszintén felébredt a bûntudat.

Persze aztán a felnyalábolt szórólapok meg prospektusok segítségével neki is kezdtek jógázni, bár Harry egészen más, kellemesebb formáját is el tudta volna képzelni az együttlétüknek. Mialatt a lány sóhajtozva ellazult, hogy testi-lelki békére leljen, addig kedvese mindig a különbözõ füstölgõk felszálló illatnyalábját próbálta meg elhessegetni az orra alól. Egy alkalommal olyan hangosan fújta arrébb a füstöt, hogy Marie feleszmélt: párját egyáltalán nem köti le az egész, amit csinálnak. Nagyon megsértõdött, hogy Harry nem volt hozzá õszinte, és hogy csak tettette az érdeklõdést ezek iránt a dolgok iránt. Harry is felhúzta az orrát, hiszen csak neki lett volna oka megsértõdni. Annyira feleslegesnek érezte ezt az egész spirituális hülyeséget, mint a roxforti jóslástan órákat. Pár napos kényszerszabadság után azonban csak rájött, hogy magától nem fognak rendbe jönni a dolgok, és megemberelte magát. Egy kisebb csokor virággal, egy szatyornyi füstölgõvel és egy kis édességgel próbált békülést kezdeményezni. A lány mogorván nyitott ajtót, de a körülbelül húszféle illatpálcika láttán nem tudta megállni, hogy ne nevessen. Kacagva omlottak egymás karjaiba, és onnantól megint szent volt a béke.

Bármennyire is rühellte a fiú az egész jóga-dolgot, valami mégiscsak ragadhatott rá. Azt vette észre, hogy okklumencia közben sokkal könnyebben el tud lazulni. Már nem volt ideges, nem igyekezett olyan görcsösen követni tanára utasításait, mint azelõtt, és ez mélységes nyugalommal töltötte el.

Piton is elégedett volt a fiú teljesítményével. Korábban meg kellett rónia párszor a fegyelmezetlenségért, de idõvel rohamosan nõni kezdett a fiú koncentrációja, így sikeresnek könyvelte el a nyári okklumencia-kurzust.

- Pálca nélkül már remekül tudsz védekezni, Harry – mondta Piton, miközben az egyik táskájában matatott. Az ominózus elsõ este óta nem volt hajlandó úgy tanítani Harryt, hogy pálca is legyen a fiúnál. Semmi kedve sem volt valami újabb, ártó bûbájt begyûjteni a fiútól.

- Ellenem, persze – tette hozzá kimérten, de hátra sem fordult. – Holnaptól úgy fogunk gyakorolni, mintha én lennék Voldemort.

- Az miben lesz más?

- Voldemort úgy hatol be az emberek agyába, hogy szétszaggatja azok emlékeit, és csak azokat a foszlányokat ragadja magához, melyek számára is hasznosak. Ezért okoz a beavatkozása érezhetõ fizikai fájdalmat is.

Harry megborzongott.

- Nem kell félned, óvatos leszek… elõször… - fordult hátra gonosz vigyorral.

A kölyök kínosan vigyorgott.

- Hát persze. A pálcámat mikor kapom vissza?

- Majd meglátjuk. Mostanában egyre jobban teljesítesz. Talán holnap már azzal védekezhetsz.

Harry engedelmesen bólintott.

- Mit vigyorogsz?

- Csak jó kedvem van – mondta elégedetten a fiú. – Tudja, ma van a szülinapom.

- Óh… nahát, tényleg? – kérdezte döbbenten a tanár. – Nem is tudtam… - mormolta inkább magának, és azon tûnõdött, hogy kerülhette el egy ilyen fontos információ a figyelmét. Harry elméjében semmit sem talált erre vonatkozólag.

- Dicsérjen meg! – kérlelte Harry, mint aki elégtételt vár egy jól elrejtett információért. – Csak most az egyszer!

- Rendben, rendben, ezt ügyesen elrejtetted elõlem – adta meg magát Piton.

A fiú arcára egészségesen öntelt mosoly ült ki.

- Mehetsz.

Harry átrohant a szobájába, de hevességében nyitva felejtette mindkét ajtót, így tanára átlátott hozzá. Megint tele volt a szoba huhogó baglyokkal.

- És ezek most kitõl jöttek? – kérdezte, újfent az ajtófélfába támaszkodva.

A fiú futólag felpillantott, majd bezárta az ablakot.

- Ugyanúgy a többiektõl. De nem gondoltam volna, hogy ilyen sok jön. Szia! – köszönt oda egy már ismerõs madárnak. Az ikrek baglya volt. Hatalmas papírzsákot fogott erõs karmaival, melyet lepottyantott az ágyra. Letelepedett Hedvig mellé, majd a két bagoly halkan búgva kommunikálni kezdett.

Harry mohón kapott a zsák után. Feltépte a tetejét, és egy nagy halom édesség és varázsvicc-cucc között megtalálta a fiúk levelét is.

Kedves Harry!

Nagyon sok boldog születésnapot kívánunk! Reméljük, hasznát veszed ennek a pár apróságnak. Igyekeztünk úgy összeválogatni, hogy minden legyen benne, amit szeretsz. Egyél, igyál, és használd õket egészséggel!

George-dzsal szemrevételeztük a fényképet, amit magadról és a barátnõdrõl küldtél, és megállapítottuk, hogy gyönyörû kedvesed van! Nagyon édes mugli lány! Bár találkozhatnánk vele! (Nincsenek ikerhúgai véletlenül?)

Harry elnevette magát.

Örülünk, hogy minden rendben, és hogy végre nem unatkozással telik a szünidõd. Élvezd ki még ezt az egy hónapot, ami hátravan a suliig. Ott majd végre rosszalkodhattok Ronnal. Mert – ahogy George is mondta – amíg Weasley van Roxfortban, addig jaj mindenkiknek!

Minden jót kívánunk!

Vigyázz magadra!

Üdvözöl: Fred

p.s.: Én is üdvözöllek, Harry, csak Fred nem hagyott szóhoz jutni! – George

Harry elmosolyodott, majd kiborította az ágyra a sok édességet. Piton szemei elkerekedtek a sok csokoládé, cukorka, rágógumi, nyalóka láttán, és elfintorodott, mikor meglátta a különbözõ petárdákat, robbantós lufikat, viszketést okozó kenõcsöket, melyeket az ikrek ajakbalzsamnak és testápolónak álcáztak.

- Szóval innen szerzitek ezt a sok vackot – állapította meg hûvösen.

A kölyök behúzta a nyakát.

- Csak akkor használjuk, ha feltétlenül szükség van rá. Mondjuk, ha egy Umbridge betéved az iskolába.

Piton akaratlanul is elmosolyodott. Õ is, mint minden más roxforti tanár, emlékezett rá, micsoda cirkusz folyt az iskolában, mikor Dolores Umbridge beleült az igazgatói székbe. Mindennaposak voltak a rendbontások a diákok részérõl. Persze, az õ mardekárosai rendesen viselkedtek, õk nem okoztak galibát az igazgatónõnek. A másik három ház tagjai azonban dolgoztak helyettük is.

Vetett még egy pillantást a kupac felé.

- Pa’hrancsoljon – mondta Harry teli szájjal, és feléje nyújtott egy maréknyi csokibékát, meg Bagoly Berti-féle Mindenízû Drazsét.

- Köszönöm, nem kérek – mondta az vigyorogva.

Harry megvonta a vállait, és már esett is neki a következõ levélnek.

Szia Harry!

- Szia Neville – mondta magában a címzett.

Boldog szülinapot! A tortát a nagymamám sütötte, de én is segítettem neki, remélem, ízleni fog! Meséltem neki rólad, és azt mondta, nagyon kedves fiú lehetsz, és hogy örül, hogy ilyen barátiam vannak, mint te. Tudod, nagyon büszke rám, hogy annyit fejlõdtem az iskolában, és ezt egyedül neked és a többieknek köszönhetem. A DS-edzéseken rengeteget tanultam tõled, és ezért hálás vagyok. Remélem, az új tanévben is folytatjuk majd a gyakorlást.

Légy jó és vigyázz magadra!

Üdvözöl:

Neville Longbottom

Utóirat: Küldöm vissza a könyvednek a harmadik kötetét, nagyon köszönöm.

Harry és Neville már a nyáriszünet kezdete óta folyamatosan leveleztek. A Longbottom-fiú a minisztériumi kaland óta közelebb került Harryhez és barátaihoz, emellett a jóslat is egyfajta sorstársakká tette õket. Harry persze nem mesélt neki a jüvendölésrõl, nem akarta vele megijeszteni. Így is örült, hogy a fiú ennyit javult az edzéseknek köszönhetõen. Emellett folyamatosan küldözgette neki annak a sok kötetes, sötét varázslatok kivédésével foglalkozó kiadványnak a darabjait, melyek még Remustól és Siriustól kapott. Harry oda is lépett a ládájához, beletette az imént visszaküldött darabot, majd kivette a negyediket, és letette az íróasztalára, nehogy elfelejtse. Majd kinyitotta a torta dobozát. A finom, diós tésztájú, vastag krémcsíkkal megtöltött, fehér csokoládéval leöntött édesség-költemény láttán összefutott a szájában a nyál.

- Juj! – mondta kéjesen. – Ezt meg kell kóstolnia! – mutatta meg Pitonnak a dobozt. Az egy kíváncsi pillantást vetett rá, és újfent elmosolyodott. Harry már rohant is le a konyhába, zsákmányolt kést, villákat, és két süteményes tányért, majd visszatért a szobába. Bezárta maga mögött az ajtót, nehogy unokaöccse, a falánk Dudley megkaparintsa a finomságot.

Mohón felszeletelte a tortát, és egy tányéron jókora adagot tolt Piton elé.

- Egye, ameddig csak lehet! Ha ezek – intett a fejével oldalra, nevelõszülei szobája felé – meglátják, azonnal elveszik!

- Miért vennék el?

- Nem szeretik, ha ajándékot kapok a barátaimtól. Azt szeretnék, ha semmit sem kapnék. Õk sose vesznek nekem semmit, és nem tetszik nekik, hogy másnak esetleg jelentek valamit. Egyébként biztos kidobnának innen mindent. Azt hinnék, meg van átkozva még az étel is, amit a varázslók esznek… Babona. Gyerünk, egye csak meg!

Perselus sajnálkozva nézett a fiúra, majd megkóstolta a tányérjára tett süteményt. Kellemesen megborzongott annak finom ízétõl.

- Kitõl jött?

- Neville-tõl – mondta Harry két falat közt.

A férfi azt hitte, félrenyel.

- Longbottomtól?

- Nem átkozta meg a sütit, ne féljen – mondta nevetve Harry, mikor látta, hogy Piton vonakodik további falatokat fogyasztani.

Amíg a tanár tehát kis falatokban, finnyásan ette az egyébként kéjesen finom tortaszeletet, Harry betermelte a doboz felét. Elégedetten, jólesõ teltségérzéssel sóhajtott fel, miután felhajtotta az ikrek töklé-üdítõjét.

- Következõ – mondta magának katonásan.

Ron és Hermione levele megint egy postával érkezett. Õk is egy nagyobb csomagot küldtek. Harry talált benne egy nagyobb csokoládétortát, amit Hermione sütött a mamájával. Annak ellenére, hogy a nõ fogorvos volt, meglehetõsen édes, krémes, egyszóval fenséges volt az ajándék. Emellett érkezett egy csomó fotó két barátjáról, ami dokumentálta az együtt töltött idõt. Volt, hogy különbözõ nevezetességeket néztek meg, kávéztak, fagyiztak, de élményparkban is voltak. Az egyiken például Ron rémülten nézett felfelé az egyik hullámvasútra, amiben sikoltoztak az emberek. Egy strandon is készült róluk fotó: amíg Ron kicsit szégyellõsen, összegörnyedve állt a rövidnadrágjában, addig Hermione büszkén feszített a bikinijében. Harry elvigyorodott a képek láttán, és szíve melegséggel telt el.

Ezek mellett kapott még egy csomó apró kacatot, pennákat, láthatatlan tintát, no meg Rontól egy könyvet, aminek nagyon örült. Új kiadás volt: egy kviddicses szakkönyv. Egy nemrég visszavonult, világhírû fogó jegyezte le, és tele volt mindenféle tippel, trükkel, eséssel és bukással, valamint részletes listát tartalmazott a jelenlegi csapatokról. Harry jól megölelgette a könyvet, és becsúsztatta a párnája alá, hogy lefekvés elõtt el is kezdi majd olvasni.

Felvágta a csokoládétortát is, azzal is megkínálta tanárát, és abból is jól belakmároztak.

- Úristen, kidurranok! – dõlt végig az ágyon. – Pedig még hátravan egy csomó levél…!

Hagrid szokás szerint megint saját készítésû süteményt küldött neki, amit inkább nem mert megkóstolni, és Pitont is beavatta Hagrid konyhai tudásának titkaiba. McGalagony levele is megõrizte jó szokását, és megint a szülinapján érkezett. Semmi különösebb utasítás nem szerepelt benne, csak az, mikor kezdõdik a tanév. Mellékelte a megvásárolandó tankönyvek listáját is.

Mrs. Weasley nem tudta megállni, hogy ne küldjön külön egy levelet. Persze tudta, hogy fiacskája, Ron szintén fog írni. De mindenképpen akart küldeni Harrynek saját készítésû finomságokat: gyümölcskenyeret, mint mindig, különbözõ muffinokat, fánkokat, még egy befõttesüvegnyi karamellaszirupot is. Még mindig azt hitte, éheztetik a fiút, nem is sejtette, hogy Piton jelenléte valamelyest javított Harry étkezési szokásain.

Harry összegyûjtötte a kapott édességet, és jól bebugyolálva szokásos helyére, a deszka alá rejtett mindent, nehogy Petunia néni véletlenül rájuk bukkanjon. A leveleket és szépen az asztalra pakolta, hogy majd késõbb megválaszolja õket. Ekkor tûnt fel neki azonban valami. Remustól nem kapott semmit. Körülnézett a szobában, de nem volt már egy gazdátlan bagoly sem, amely csomagot szorongatott volna.

- Remus… jól van, ugye? – kérdezte kicsit aggódva tanárától.

- Nem tudom, hogy baja lenne – felelte flegmán Piton. – Miért?

- Csak mert tõle nem kaptam levelet…

- Ne légy ennyire önzõ, Harry! Most kaptál egy vagon édességet!

- Nem… nem azért mondtam. Csak… fura… Mindig szokott írni.

Harry aznap éjjel cseppet szorongva feküdt le aludni. Nyugtalanította Remus hallgatása. Pedig tõle mindig kapott levelet, ha más nem, hát a Rend nevében. Mostanában viszont egyáltalán nem jelentkezett….

Bár rossz elõérzete nem hagyta nyugodni, Harry mégis úgy döntött, elmegy kedvesével egy szabadtéri rendezvényre, ahol mindenféle együttesek léptek fel élõben, rengeteg bazár volt, és jókat tudtak napozgatni és lazulni. Sikerült is valamennyire elûznie a gondot az elméjébõl, és az is nyugtató hatással volt rá, hogy Piton megígérte, utánajár a dolgoknak.

A koncert után még jó pár kellemes, intim percet töltött együtt kedvesével, és megint csak késõn indult haza. Biztos forrásból tudta, hogy Dudley azon az éjszakán csak éjfél felé fog hazaérkezni, hiszen meccse lesz az egyik szomszéd városban. Szülei is elkísérték, hogy büszkén szurkolhassanak bajnok csemetéjüknek. Így maradhatott ki egy kicsit tovább, hiszen amíg elõttük érkezik haza, addig nincs gond.

Miután búcsút vett kedvesétõl, mámorosan loholt végig Little Whinging utcáin. Az egyik keresztezõdésnél meg kellett várnia a tovahaladó autókat. Türelmetlenül toporgott, és megnézte magát a lába mellett elterülõ pocsolyában. Ekkor jutott eszébe, hogy ezúttal semmilyen transzformációs bûbájt nem hajtott végre. Sebtében behúzódott az egyik fa árnyékába, elõvette a pálcáját, majd rögtön eltüntette a homlokáról a sebet. Haját éjfeketére változtatta, szemei pedig zafírkéken ragyogtak.

Épp indult volna tovább, mikor két hosszú, erõs kar elkapta a derekát és a földre rántotta. Harry rémülten rúgott és kapálózott, mikor tudatosult benne, hogy ez nem baráti csínytevés vagy meglepetés.

- Segítség! – üvöltötte torkaszakadtából, de a félelmetes tenyér azonnal a szájára tapadt.

Ösztönösen mart és harapott, amennyire csak erejébõl tellett, de hiába. Csak jól megütötte magát minden alkalommal.

- Megvagy, te kis nyavalyás! – suttogta egy gonosz, mély férfihang. – Te átkozott kis féreg, hát ez a hála? Tizenkét éven keresztül etettünk, itattunk, neveltünk és taníttatunk, erre te fogod magad, és lelépsz? Aú! – ordított fel a támadó.

Harry erõsen sípcsonton rúgta a sarkával.

A férfi szembefordult a kölyökkel, és olyan erõs pofont adott neki, amitõl a fiú megszédült, elesett, felrepedt az ajka és a szemöldöke. Harry kábultan tapogatta sajgó állát, és a rémülettõl, úgy érezte, megbénult. Egyetlen fegyverét dulakodás közben elejtette. Teljesen védtelennek érezte magát. Ez az érzés tovább fokozódott benne, amikor meglátta, hogy pálcáját egy másik sötét alak veszi fel a földrõl, és gúnyosan mutatja még további háromnak. Harry ereiben megfagyott a vér. Halálfalók! Ráadásul ilyen sokan! Pálca nélkül eggyel szemben sem lenne esélye…

- A Sötét Nagyúrnak azonnal meg kellett volna ölnie téged! – ordította az egyik, kikelve magából. – De ehelyett magához vett, te pedig visszaéltél a bizalmával! Ezért most meg fogsz halni! A Nagyúr boldog lesz, hogy saját kezûleg végezhet veled! Gyerünk! Kelj fel!

Harry egy szót sem értett, ami csak még jobban fokozta a félelmét. Mikor újra erõre kapott, megint kiabálni kezdett.

- Segítség! Kérem, segítsenek! El akarnak rabolni!

A sötét alakok rávetették magukat, de õ hevesen ellenkezett. Egyiküket sikerült is a nagy fetrengés közepette gyomorszájon rágni, egy másiknak pedig egészen véletlenül betörte az orrát. Sikerült lábra kapnia, és botladozva futásnak eredt. De nem jutott sokáig, mert az egyik férfi elkapta a bokáját, mire õ hasra vágódott.

- Nem mész sehová!

Kétségbeesetten próbált kiszabadulni szorításukból, mikor meglátta, hogy elõtte körülbelül húszméternyire egy varázsló hoppanált. Mundungus Fletcher volt az, a kupeckodó mágus, aki pálcáját felemelve máris szórta az átkokat, és feléje szaladt. Harryben újra feléledt a remény, hogy megmenekülhet.

Ekkor azonban rettenetes fájdalom hasított a testébe. A derekát szorító halálfaló egy rövid tõrt döfött a csípõjébe, a bal oldalon.

Harryvel lelassult a világ, hallása kezdett tompulni, szeme elõtt elhomályosultak a figurák, és világos vagy sötét pacákká váltak. Arca beesett volt, és sápadt, azt a végzetes meglepetést tükrözte, amit a tõr okozott. A támadó kirántotta a tõrt újdonsült hüvelyébõl, majd elégedetten felkacagott. A fiú elõtt egy pillanatra megint kitisztult minden. Látta, hogy három halálfaló is Mundungus felé veti magát. A férfit eltalálta egy bûbáj, minek hatására hatalmasat repült hátrafelé. Félig eszméletlenül, utolsó erejével a pálcájába kapaszkodva Harry rémült szemeibe nézett, és tudatosult benne, hogy nem tud már segíteni rajta. Sorsába beletörõdve nekiveselkedett támadóinak utolsó rohamának.

Harry még egy utolsót kiáltott:

- Mundunguuuuuuus!

- Sehol sincs! – dobta le magáról a köpenyét Piton. - Lupinnal az egész környéket átkutattuk, de semmi nyoma! Mit tegyünk, igazgató úr? – kérdezte ingerülten.

Ám Dumbledore nem tudott válaszolni, mert a fõhadiszállást ajtaja megint kinyílt. Kingsley Mrs. Figg segítségével átemelte a küszöbön a vérzõ Mundungus Fletchert. A férfi sziluettje mozdulatlan volt.

- Dung! – sikoltott tõle szokatlanul Tonks, aki az egyik kezével a lépcsõ korlátjába, a másikkal egy mankóra támaszkodott.

- Gyorsan! Vigyétek az étkezõbe és fektessétek le az asztalra! – próbálta megõrizni a hidegvérét Mrs. Weasley. – Charlie! – parancsolt egyik fiára. – Hozz párnát és takarókat. Bill, te pedig hozd le Tonks szobájából a gyógyító szereket! Fred, George, tegyetek fel vizet forrni!

Mindenki szaladt a dolgára, Kingsley pedig, Piton és Remus segítségével a nagy étkezõasztalra fektette a sebesültet.

- Még él… - állapította meg Remus sápadtan.

- Csúnyán elintézték… Mi történhetett?

- Õ volt ma éjjel szolgálatban, Remus – felelte halkan Dumbledore. - Õ vigyázott Harryre.

- Ezek szerint… az igazgató úr úgy gondolja, Harryt elrabolták?

Mrs. Weasley az ajkai elé kapott és felsikoltott.

- Nyugalom – intett csendre mindenkit Dumbledore. – Molly, kérem – intett a sebesült felé.

A nõ értette a célzást, és két fiatal boszorkány segítségével elkezdte ellátni Fletcher sebeit.

A két fiatal nõ csak nemrég vált a Rend tagjává. Charlie közremûködésével külföldi mágusok ellenálló csoportjai is felvették a kapcsolatot a Renddel, tagjaik pedig folyamatosan érkeztek az országba.

Az egyik nõ, magas, kecses alkatú volt, hosszú, szõke hajét szép fonatokban szokta viselni. Most ezeket copfba szedte, feltûrte talárja ujját, és megmosta a kezeit.

- Phiona! – szólította meg a másikat, aki fél fejjel alacsonyabb volt nála. Neki ébenfekete hava volt, melyet vidám vörös csíkok tarkítottak. – Segíts, kérlek!

Lefejtették a véres ruhákat a sebesültrõl, és tisztogatni kezdték a sebeket.

A többiek, akik az asztal körül álltak, némán figyelték õket. Arabella Figg több nagy tálba tiszta, forralt vizet töltött, Hesita Jones pedig tiszta kendõket szaggatott csíkokra, amivel aztán törölgetni lehetett a sebeket.

Az ikrek, akiknek a haja már vállig ért, egymás vállába csimpaszkodva bámultak, és halkan felszisszentek minden alkalommal, amikor megpillantottak egy-egy szörnyû, vérzõ testrészt. Apjuk mellettük állt, bátorítóan a vállukra tette a kezeit, majd leszegett fõvel kivonult a helységbõl. Bill követte, aki mintha vigasztalni próbálta volna.

Remus tûnt azonban a legjobban megtépázottnak. Holtsápadt volt, mint teliholdkor szokott lenni, és nemcsak Dung miatt, hanem Harry miatt is vadul kalapált a szíve. Ha Mundungus ilyen szerencsétlenül járt, el sem tudta képzelni, hogy kicsi unokaöccse ép bõrrel megúszta. Reményvesztetten James-re pillantott, aki a sírdogáló Lilyt ölelgette. Sirius szemében tehetetlen elszántság és düh csillogott, látszott rajta, hogy szívesen segítene, ha módjában állna.

Dung halkan nyöszörögni kezdett, mire mindenki reménykedve közelebb lépett, Mrs. Weasley tiltakozása ellenére. Még azok is beszaladtak a terembe, akik eddig az elõtérben, a folyosókon, vagy szobáikban tartózkodtak.

- Mundungus – szólalt meg támaszt nyújtó hangon Dumbledore. Kezét óvatosan a férfi homlokára tette, mire a sérült erõlködve felnyitotta a szemeit.

- Igazgató… úr – mondta elhalóan.

- Mundungus, tudjuk, hogy szörnyû megpróbáltatásokon mentél keresztül – némította el az idõs mágus. – Mégis, tudnunk kell, mi történt. Harry eltûnt, mihamarabb meg kell találnunk. Láttál valamit?

A férfi alig észrevehetõen bólintott, majd újra lehunyta a szemeit, és ellazította a testét.

Dumbledore megemelte a pálcáját, némán egy varázsigét suttogott, minek hatására Dung teste körül halványkék fény jelent meg. A feje fölött tölcsér alakú oszlop emelkedett ki, amely képet kezdett formálni. Egy suhintásra a kép megelevenedett, mintha egy videofelvétel lett volna.

Harry rémült arcát pillanthatták meg a Rend tagjai, és szinte mind felszisszentek. A fiú ajka és szemöldöke már vérzett. Kétségbeesetten vergõdött támadói karja közt. Kinyújtott karokkal kiáltozott segítségért, majd megpillantotta Mundungust, tekintetük találkozott. A jelenlevõk mind úgy érezték, mintha a fiú egyenesen az õ szemükbe nézne. Átérezték a félelmet, amely megtölthette a fiú lelkét abban a pillanatban.

Ám Harry nem tudta sokáig élvezni a remény e halovány szikráját. Aranymarkolatú, fényes pengéjû, hegyes tõr villant az éjszakában, majd a fiú csípõjébe furakodott.

Tonks – félretéve minden férfias vonását és keménységét – felsikoltott, és rémülten takarta el a szemeit, elejtve ezzel mankóját, mely hangosat koppant a padlón. Mindenki hátrahõkölt és felnyögött. Dumbledore tartotta magát a legjobban. De még õ is kizökkent nyugalmából, mikor Piton, aki eddig a beteg gondozásában segédkezett, elejtett egy szérumos fiolát. Az szilánkokra tört, amint földet ért, tartalma pedig elfolyt a szõnyegen.

Mindez abban a pillanatban történt, mikor Harry maga is kezdte felfogni, mi történt. A fiú szemei kigúvadtak a fájdalomtól, ajkait néma, segélykérõ szavak hagyták el. Pupillája pontnyira szûkült, ahogy közeledett az eszméletvesztés pillanata.

Piton kõvé dermedve nézte a gyönyörû kék szemeket, mint akit megbabonáztak. Bõre haloványabb lett egy halotténál. Pislogás nélkül hátrálni kezdett, arcán zavar jelent meg. Fejét óvatosan, tagadóan rázva további, botladozó lépéseket tett hátrafelé.

- Nem… ne, ez…

A többiek értetlenül fordultak feléje.

- Perselus! – emelte fel a hangját Dumbledore.

A bájitaltan-tanár azonban mintha teljesen becsavarodott volna. A kandallóban pattogó tûzre pillantott, a táncot járó lángnyelvekre, újra Harryre, majd iszonyodva a szája elé kapta a kezét és kirohanta terembõl. Páran utána akartak iramodni, de Dumbledore szigorúan felemelte a kezét.

- Õt most hagyjátok! – mondta parancsoló hangon. – Köszönjük, Mundungus – fordult szelíden a beteghez, és megszüntette a bûbájt.

Remus lábai megremegtek. Elõször csak az asztal szélébe kapaszkodott. Mégis, úgy érezte, ereje végképp elhagyja, és kiszalad alóla a lába. Elvonszolta hát magát a legközelebbi székig és leroskadt rá. A könnyekkel küszködve az asztalra borult. Az õt kísérõ szellemalakok egymás vállára zokogtak.

A többiek hasonlóan döbbent arcot vágtak.

- Alastor – zengett fel újra az igazgató úr hangja. – Kérem, gyûjtse össze a Rend összes, elérhetõ tagját. Mindenkit értesítenünk kell az események e váratlan és szörnyûséges fordulatáról. Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Harryt elrabolták Voldemort csatlósai. Ha a Nagyúrnak sikerül bántania õt, attól tartok, a jóslat szerint egyesített erõink sem lesznek képesek megállítani õt….