Másnap Harry izgatottan ébredt, akárcsak Dursleyék. A reggeli Petunia néni fontoskodásával telt el, aki percenként pattant fel a helyéről, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e. A hűtőt is számtalanszor kinyitotta, csak hogy meggyőződjön róla: minden van, amivel egy vendég igényeit ki lehet elégíteni.

- És mondd csak, kölyök - mordult fel Vernon bácsi - milyen ember ez a te tanárod, aki most jön?

- Ő... elég szigorú ember. Csendes. Igen, csendes, és szigorú.

- Helyes. Szóval szigorú. Jót is fog tenni neked egy kis szigor, nagyon elkanászosodtál mostanában. Remélem, jól elnáspángol, ha engedetlen vagy.

Harry kis híján félrenyelt. Az a bizarr kép jelent meg lelki szemei előtt, ahogy Piton egy jókora husánggal üti-veri, mert rossz volt. Megborzongott, és inkább az evésre koncentrált.

- Nem tudom, Vernon bácsi. Nem hinném, hogy meg akarna verni. Még sosem csinált ilyet, pedig jó párszor kihúztam nála a gyufát az öt év alatt...

De már rá is jött, hogy ezt nem kellett volna mondania.

- Igazán? - harapott rá az információra bácsikája kéjes örömmel.

- Nos... igen - húzta be a nyakát Harry.

- Ott is ugyanilyen semmirekellő fajzat vagy, mint itt, mi?

- Nem - egyenesedett ki újra Harry. - Egészen jól tanulok. És igyekszem.

- Akkor miért nem kedvel téged ez a tanár?

- Hát... talán... talán azért - sandított oldalra Harry -, mert apával sem kedvelték egymást...

Petunia néni beleejtett egy tányért a mosogatóba.

- Ez az alak ismerte az apádat?

- I-igen, Vernon bácsi. Apa és Piton professzor úr évfolyamtársak voltak, de nem egy házban laktak. Nem kedvelték egymást...

- Nem csoda, apád kiállhatatlan alak volt - fújt egyet diadalittasan a bácsi.

Harry úgy döntött, ezt a megjegyzést is elengedi a füle mellett. Ennek a napnak tökéletesen kell sikerülnie!

- Micsoda karrier! - kezdett most rá Petunia. - Visszatérni oda tanítani, ahol ő is tanult! Pah! Ez aztán az előremenetel! Vernon, nem sokan büszkélkedhetnek olyan társadalmi státussal, mint te! - nézett büszkén férjére. Annak malacképe elmosolyodott, majd megsimogatta Dudley buksiját.

A család átvonult a nappaliba, ahol Vernon újságot kezdett el olvasni, Petunia újból megigazgatta polcon az ereklyéket és fényképeket kövér kisfiáról, Dudley pedig az ablakba telepedett, hogy ő pillantsa meg először az érkezőt. Harry nem találta köztük a helyét, ezért felment a szobájába átöltözni, majd visszafelé jövet vetett egy pillantást az ábrázatára az ovális alakú tükrön az előszobában. Petunia néni szokta használni, ha megy valahova.

Egy magas, sovány, de izmosodó fiatalembert látott visszamosolyogni, nagy zöld szemekkel. Megigazgatta bordó ujjatlan trikóját, hogy eltakarja lebarnult vállait. Hajtincsei még mindig összevissza álltak, pedig még vizes kézzel is megpróbálta megigazítani őket. Hajszálai itt-ott már majdnem kiszőkültek, az egésznek világosabb barna színe volt, mint máskor. Ha minden nyáron ennyi időt tölthetett volna a szabadban, talán már korábban egészséges külseje lett volna. Megvonta a vállait, mintha a tükörképét próbálná megnyugtatni. Majd megnézte, be van-e kötve a cipője, végül leült a lépcsőre. Fél tizenegy. Még egy fél óra, gondolta.

Kezdett izgulni. Csak most kezdett tudatosulni benne, hogy az a személy, akinek az óráját legszívesebben kerülte volna, most egy egész szünidőn keresztül neki fogja szentelni a figyelmét. Keserű szájíze támadt a gondolattól. Ám eszébe jutott Lupin professzor és Sirius kétségbeesett arca, mikor elmondta nekik, hogy abbahagyta az okklumenciát Pitonnal. Ők mindenképpen azt szerették volna, hogy folytassa. Ezért hát erősnek kell lennie.

- Lupin professzor... - merengett el Harry.

Remus Lupin, a vérfarkas volt az egyedüli a négy nagy tekergő közül, aki még élt, és hűséges maradt a jó oldalhoz. Sirius után ő szerette és becsülte James Pottert, Harry apját a legjobban. Harrynek nagyon kedves emlékei fűződnek Lupinhoz. Ő volt számára a legtökéletesebb „sötét varázslatok kivédése” tanár, sokszor kihúzta őt a bajból leleményességével, és tőle tanulta meg a Patrónus bűbájt... Sokat köszönhet neki, most mégsem őt kérte, hogy foglalkozzon vele. Csak remélni tudta, hogy ezzel nem sérti meg apja barátját...

Az óra Harry mellett tizenegyet ütött. A fiú felkapta a fejét. A Dursley család kirontott a nappaliból.

- Pattanj, kölyök! Ahogy megbeszéltük! Te nyitsz ajtót!

- Rendben. De még nem hallottam, hogy csen...

Ekkor azonban megszólalt a Privet Drive 4. csengője. Harry gyomrát jeges kezek marcangolták. Itt van! És... halál pontos! Ettől még rettenetesebbé vált számára a közelgő találkozás.

Az ajtónál termett, és már a gombon volt a keze, mikor még egy utolsót sóhajtott. Hátrapillantott Dursleyékra, akik úgy álltak az egyik sarokban, mint egy kötözött sonka. Ekkor egy határozott lendülettel kitárta az ajtót, de amit látott, attól leesett az álla.

Egy neki háttal álló férfit pillantott meg, amint az éppen intett egy tovahaladó autónak. A kofferja a lábainál pihent. Tetőtől talpig végigmérte a férfit. Világos színű, szépen vasalt, elegáns nadrágot viselt, sötét kötött mellénnyel és vajszínű inggel. Fejébe egy kalapot húzott, egyik kezével pedig a vállán átvetett szürke, félhosszú kabátját tartotta. Mikor visszafordult, és ránézett, Harry alig akarta mosolygós arcában felismerni Piton professzort. A férfi arcát, mint mindig, most is fekete hajtincsei ölelték körül, melyek azonban hosszabbnak, mégis szebben vágottnak tűntek. Mosolya azonban azonnal lefagyott ábrázatáról, mikor megpillantotta Harryt mugli ruhákban, barnult vállakkal, világosodó hajjal, és szemüveg nélkül. Egy pillanatra farkasszemet néztek, de Harrynek eszébe jutott a kötelessége, és jobb kezével beljebb intette tanárát.   

- P-p-piton professzor úr - sütötte le szemeit zavarában - kérem, kerüljön beljebb.

Piton pislogott egy párat meglepetten, tőle szokatlanul, majd fogta a csomagját és belépett az ajtón. Követte Harryt a szemeivel, ahogy a fiú becsukja mögötte az ajtót, majd megpróbál halkan bátorságot önteni magába. Ezen újra elmosolyodott. Várta, hogy mikor néz a gyerek újra a szemébe, de amikor ez megtörtént, szerencsétlen Harry gyomra még jobban összerándult a bizarr szituációtól. Látta, hogy a kölyök egyre csak sápad, ezért bíztatóan a vállára tette a kezét. Ezzel azonban csak azt érte el, hogy Harry olyan szürke lett, mint egy kétnapos vízi hulla. Ezen őszintén meglepődött, de ura volt a helyzetnek, és szénfekete szemeivel Dursleyék felé intett.

- Óh, igen - eszmélt fel halkan Harry. Megköszörülte a torkát. - Vernon bácsi, engedd meg, hogy bemutassam neked iskolánk tanárát, Perselus Piton professzor urat.

Piton közelebb lépett a remegő családhoz, mire azok egy emberként nyikkantak fel. A tanár megállt egy pillanatra, majd folytatja lépéseit, és kinyújtotta jobbját Vernon bácsi felé.

- Perselus Piton, nagyon örvendek.

- V-v-v-vernon D-dursley - nyögte halkan a bácsi.

- A nagynéném, Petunia.

- Petunia Dursley - suttogta nénikéje sápadtan.

- Megtisztel, hogy megismerhetem, Mrs. Dursley.

- Ő pedig a fiúk, Dudley Dursley, az unokatestvérem.

A fiú ajkai némán mozogtak, de egy hang sem jött ki a torkán. Piton azért kezet rázott vele is.

Vernon bácsiba vagy visszatért az élet, vagy eljutott a tudatáig, hogy még mindig ő a parancsoló a házban, így bátorkodott megszólalni.

- Talán... menjünk a nappaliba... - majd a kezével jobbra intett.

Betessékelte Pitont, aki helyet foglalt az egyik fotelben. Petunia leült a másikba, ő és fia Dudley pedig a szófán terpeszkedtek el. Harry tanácstalanul állt köztük.

- Kölyök, hozd be a teát!

Harry bólintott, és indult is a konyhában kikészített teáskészletért. Csak semmi baki! Csak semmi baki! - mondogatta magának.

Sikerült nagyobb csörömpölés nélkül letenni a nappali asztalára a tálcát. Petunia néni töltött mindenkinek, eközben Harry igyekezett helyet találni magának. Vernon bácsi és Dudley gúnyosan rávigyorogtak, és még jobban elterpeszkedtek a szófán, hogy neki már ne jusson hely. A fiú nagyon kellemetlenül érezte magát, és kétségbeesett pillantást váltott tanárával, majd sóhajtva letérdelt a földön.

Pitont nagyon meglepte ez az érdekes közjáték, főleg tanítványa kiszolgáltatott pillantása. Az egy dolog, hogy ő rosszul bánik a fiúval, no de hogy ezek a muglik! Összeszűkült, szigorú szemekkel kortyolta teáját és közben végig a vele szemben ülő Vernont fixírozta.

Síri csönd telepedett a nappalira. Csak az ablakon beszűrődő morajlást és a szél zizegését lehetett hallani. A lágy, meleg szellő meg-meglibbentette Piton ébenfekete haját. Mikor az illem szerinti mennyiséget kiitta a díszes csészéből, leeresztette azt az ölébe és felpillantott.

- Harry leveléből értesültem arról, hogy a fiú beavatta önöket az elmúlt hónapok eseményeibe.

Vernon meredt nyakkal, de bólintott.

- Akkor biztos átérzik a helyzet fontosságát. Tudom, hogy varázstalan lényként nehéz elhinni, hogy létezhet egy másik világ, tele megmagyarázhatatlan és varázslatos dologgal. Ez a mostani eset azonban már nem csak a varázslók világára jelent veszélyt. Voldemort visszatért, és meg kell akadályoznunk, hogy olyan súlyos tetteket vigyen véghez, mint tizenöt évvel ezelőtt. Harry - nézett a fiúra, aki másodszor lepődött meg beszéde alatt azon, hogy keresztnevén szólítja - kulcsfontosságú szerepet játszik ebben a küzdelemben, ezért is fontos, hogy tanítsam. Remélem, megértik...

Elhallgatott, és várta a muglik reakcióját.

- T-taníthatja Harryt - szólalt meg Petunia. - De a szomszédok semmit sem vehetnek észre mindebből. Mi tisztességes emberek vagyunk - sziszegte - és azok is akarunk maradni.

Tekintete összefonódott Pitonéval.

- Ez természetes - felelte kurtán a tanár. - Semmit sem fognak látni vagy hallani.

- Nos, akkor ezt meg is beszéltük - pattant fel a helyéről Vernon bácsi, ami termete miatt igencsak különös és meggondolatlan mozdulat volt tőle. - A lakásban sz-szabadon mozoghat. Harry majd megmutatja, mit hol talál... Pattanj, kölyök, vidd fel a csomagokat a vendégszobába! Nyomás!

- Hálás vagyok, hogy házuk vendége lehetek - búgta halkan Piton, de olyan hangon, hogy mindenkinek felállt a szőr a hátán. Azt hitték, valamilyen varázsigét mormolt, mert mozdulatlanná dermedtek, még Harry is.

- Ez... ez természetes - intett Vernon bácsi, de azért magához ölelte csemetéjét. - Harry!

A fiú bólintott.

- Piton professzor, kérem kövessen. Megmutatom a szobáját...

Perselus újra elmosolyodott, ahogy tekintete találkozott Harryével. Elindultak felfelé a lépcsőn. Harry elől ment a kofferral, ami nem volt különösebben nehéz. Piton a háta mögött összekulcsolta kezeit és némán követte tanítványát. A fiú végigvezette az emeleti folyosón, majd megállt egy ajtó előtt, és kitárta előtte. Piton belépett, de arca olyan iszonyt tükrözött, amilyet még Harry sosem látott.

Piton szemei elkerekedtek, bőre elsápadt, kezei pedig megremegtek, amint meglátta a csupa-fodor, hímzett terítőkkel, virágos tapétával és angyalkás szobrokkal dekorált szobát. Még a száját is eltátotta, és Harry átkozta magát, hogy épp nincs nála fényképezőgép. A tanár tekintete feléje siklott, ő pedig úgy megmerevedett, mint aki karót nyelt. Megpróbálta mosolyogva tűrni Piton „Mivel érdemeltem ki ezt a szörnyűséget?”-tekintetét, de nem sikerült. Ajkai megremegtek, és akart mondani valami bíztatót.

- Hát... én tudom, hogy elég csicsás, de még mindig kényelmesebb, mint az én szobám...

Piton arca megkomolyodott.

- Jöjjön be, Potter!

- Harry!

- Hm? - gúvadtak ki Perselus szemei.

- Kérem, szólítson Harrynek! Mind odalenn!

Furcsa színjáték ment végbe a tanár arcán. Nem tudta eldönteni, megdöbbenjen-e, esetleg megbotránkozzon, hogy egy diákja ilyen pimaszságra vetemedett, vagy hogy engedjen a csábításnak és elfogadja az ajánlatot. Ezért inkább láthatatlan álarc mögé rejtette érzéseit.

- Rendben van, Harry. Gyere be.

Látta, hogy a fiú szemei megtelnek reménnyel.

- Megváltoztál... Hova lett a szemüveged? Látsz így rendesen?

Végignézett a fiún. Egyáltalán nem így élt az emlékeiben. Most azonban hiába kereste rajta a sötétkék talárt, a Griffendél sárga-vörös oroszlán-címérével.

- Ó, én... Szóval kontaktlencsém lett, uram...

Piton alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.

- Kontaktlencse? Az ilyesmi drága dolog... Úgy tűnik, feleslegesen panaszkodtál Dursleyékra, ha ilyen kiadásokra képesek miattad.

- Ezt... nem ők vették... Ők... sose vesznek nekem semmit - fordította el egykedvűen a fejét Harry. - Ezt a saját pénzemből vettem. Így is volt belőle veszekedés, mikor megtudták...

Harry nem erre számított. Mindent leírt Pitonnak a levélben: az érzéseit, hogy megbánta eddigi viselkedését, és hogy sajnálja azokat a sérelmeket, amiket apja és Sirius okoztak neki még diákkorukban, és reméli, egyszer jóvá teheti mindezeket. A levél a szívéből szólt, azonban csak egy hideg, kurta választ kapott rá. Most is úgy beszél vele, mint egy hazug kutyával. Hogy lehet ilyen önfejű?

Ekkor azonban arra eszmélt fel, hogy Piton ott áll egészen közel hozzá és ujjaival felfelé biccenti az állát. Mélyen Harry szemeibe nézett, úgy tűnt, az új lencséket vizsgálja. A fiú megszeppenve, mozdulatlanul várta, hogy a művelet véget érjen.

- Be van gyulladva a szemed tőle. Nem fáj?

- Csak... h-hozzá kell szoknia... eltart pár napig... De látok rendesen...

Piton azonban már meg is fordult, a tőle megszokott heves mozdulattal, és az ágyra dobta a kofferját. Kinyitotta, és kutatni kezdett benne. Harry hallotta, hogy kis fiolák közt turkál. Elővett egyet, melyben halványkék folyadék volt. Felrázta, a nap felé tartotta, mire a lötty színe zöldre változott.

- Ha nem adtak szemcseppet, használd ezt. Leviszi a gyulladást.

A fiú megszeppenve vette át a kis üvegcsét.

- K-köszönöm, uram.

Piton most elkezdte tanulmányozni a szobát. Körbejártatta tekintetét a falakat díszítő képeken, melyekről javarészt Dudley vigyorgott rá vissza. Amikor már az ötödik kép is csak a Dursley-csemetéről szólt, undorodva fordult el. Az ablakhoz lépett. Leült az előtte lévő kis vízszintes rész szélére, majd kinyitotta. Arcát friss nyári szellő csapta meg, és a nyár legszebb illataival töltötte meg a szobát.

Harry érdeklődve figyelte Pitont.

- Ha szabad, uram... - kezdte halkan, mire Piton feléje fordult - ... ön is megváltozott egy kicsit...

- Miért, mit vártál? Hogy belibbenek ide fekete talárban, mint az a majom Lockhart a cicomás ruháiban?

Harry eltűnődött egy pillanatig. Talán azt remélte, hogy Piton valóban beállít ide a megszokott fekete öltözékében, amelyben úgy néz ki, mint egy nagy ronda csótány? Nem, ezt még ő sem gondolhatta komolyan... Nyomban el is sápadt, és azonnal megpróbálta elűzni a fejéből a két lábon járó élősködő képét Piton talárjában. Hiszen ha okklumenciát fognak tanulni, Piton látni fogja a gondolatait, és akkor... Bele se mert volna gondolni, milyen haragra gerjedne a bájitaltan tanár, ha megtudná, mihez hasonlította éppen... Egészen biztos, hogy kitekerné a nyakát. Így hát ajkába harapott és igyekezett másra gondolni. Mikor azonban újra Pitonra nézett, nem tudta nem észrevenni azt a sajátos, vesébe látó pillantást, amivel a férfi bír. Félig oldalra biccentett fejjel figyelte tanítványát, kétkedő pillantásokkal. Harry reményvesztetten elmosolyodott, de az olyan haloványra sikerülhetett, hogy még Piton ajkai is felfelé görbültek.

- Nem... nem, persze... J-jól utazott? Úgy értem... azt se tudom, milyen messziről jött... csak... nem fáradt, vagy ilyesmi?

- Remekül érzem magam. Vakáció egy mugli családdal. Ennél szebb nyarat el sem tudtam volna képzelni magamnak - felelte az gúnyosan.

Harryt most már kifejezetten bosszantotta a tanár hozzáállása. Öt éven keresztül tűrte a gúnyolódásait és gonoszkodásait, most mégis ő hajlott meg először. Hát ezt érdemli?

- Én... tényleg komolyan gondoltam, amit írtam - felelte határozottan. Már amennyire sikerült. Remélte, hogy ezzel zavarba hozhatja majd a tanárt. Valamilyen hatást el is ért, mert Piton arcából kifutott a vér. Fekete szemeit szigorúan rámeresztette.

- Miért képzeli azt, hogy nekem öröm, hogy a szüleim és Ön közt rossz volt a viszony? Hányszor mondjam még, hogy sajnálom? Nem én tehetek róla! És elhiszem, hogy ez magát dühíti, de azt hiszem, megtettem az első lépést, úgyhogy most magán a sor! - fakadt ki Harry végleg.

Kicsit érezte, hogy ez most erős volt. De ideje volt kimondania. Figyelte, ahogy Piton arca tőle szokatlanul elvörösödik. Talán a zavar jele? Mindenesetre jobbnak látta, ha a biztonság kedvéért egy lépést hátrál. Sose lehet tudni. Pitonnál meg pláne.

- Kötve hiszem, hogy okklumenciát tanulhatnál, Harry, ha még mindig apád szánalmas kis tréfái miatt zsörtölődnék - jegyezte meg kisebb hallgatás után a tanár. - Most pedig - mondta, miközben felállt - azt hiszem, meg kellene nekem mutatnod a házat. Elvégre itt fogok lakni majd két hónapig. Nem lenne... illő, ha... eltévednék...

Harry valahogy megkönnyebbült a nyugodt válasz hallatán. Bizakodva bólintott.

- Ez, ahol most vagyunk, a vendégszoba. Külön fürdőszoba is tartozik hozzá - intett jobb felé Harry, majd belépett a kis helységbe és felkapcsolta a villanyt. Piton az ajtóban állt meg, és két kézzel az ajtófélfának támaszkodva bekukkantott. - Fog tudni használni mindent? - kérdezte, s közben a lámpától kezdve a hajszárítón át a zuhanyrózsáig mindenen végigjártatta a szemeit.

Piton egy bosszús fintort vágott, és halkan felhorkant.

- El se hinnéd, milyen otthonosan mozgok a muglik világában...

Harry elvigyorodott.

- Akkor minden rendben lesz. Menjünk tovább!

Kitessékelte a bájitaltan tanárt a picinyke folyosóra.

- Az ott Vernon bácsi és Petunia néni szobája, abban pedig Dudley alszik - mutatott sorra az ajtókra. - Ezen a lépcsőn lehet lejutni a földszintre. Arra találja a konyhát, ez az ajtó pedig a kertbe vezet - mutatott ki a ház mögötti füves részre.

Miután körbejárták a Dursley rezidencia minden fontosabb állomását, Harry visszakísérte Pitont a szobájába.

- Ha bármiben a segítségére lehetek, csak szóljon. A szobám az önével szemben van - mutatott a fehér ajtóra, ami mögött az ő kis zuga rejtőzött.

A férfi szeme felcsillant.

- Van... kedve átjönni és megnézni? - Harry már indult is a szobája felé. - Tudom, egy kis lyuk az egész, de még mindig jobb, mint az, ahol ezelőtt laktam - tárta ki az ajtót.

Piton nem tudta, hogy felháborodjon, vagy undorodó fintort vágjon. A szoba olyan kicsi volt, főleg egy ilyen langaléta tini számára, mint Harry, hogy azt már rossz volt nézni.

- Ez jobb? Minél? - kérdezte őszintén.

- Hát... a gardróbszekrénynél. Mielőtt a Roxfortba kerültem, ott laktam. Még az első roxforti levelemet is oda kaptam. „Mr. Harry Potter részére, Surrey-grófságbeli Little Whinging-ba, a Privet Drive 4. szám alá, a lépcső alatti gardróbszekrénybe”. Gondolom, azért voltam olyan alulfejlett és nyeszlett az első évben...    

Piton már-már őszinte szánalommal nézett rá.

- Jó ez nekem. Örülök, hogy ennyi van. Persze, szívesebben laknék Ronnál, az Odúban, az sokkal otthonosabb. Jaj, és van még valami nagyon fontos! - eszmélt fel Harry. - A környéken mindenki úgy tudja, hogy a Szent Brútuszba járok!

- Szent Brútusz?

- Igen. Az egy bentlakásos iskola... amolyan javítóintézet problémás fiataloknak...

- Micsoda? - kérdezte felháborodva Piton.

- Mielőtt a Roxfortba kerültem, sok furcsa dolog történt velem... Levágták a hajam, és másnap visszanőtt... beszélgettem az állatokkal... meg ilyenek... Azzal magyarázták a szomszédoknak, hogy valami nincs rendben nálam. Úgy agyilag. És hogy eldöntötték, 11 éves koromtól kezdve a Szent Brútuszba fognak járatni. Igaz, így mindenki a környéken azt hiszi, hogy valami flúgos vagyok, kerülnek is a legtöbben. De úgyis csak két-három hónapig lakok itt, utána mehetek vissza a Roxfortba. Nem számít, hogy itt mi van, az az én igazi otthonom.

A tanár azonban elmerült a szoba penészes sarkainak tanulmányozásában. Tekintetével végigpásztázta a falakra feltűzött rajzokat, amelyek javarészt egy fehér baglyokat ábrázoltak. Volt pár kviddicses poszter is, melyeket Harry még Rontól kapott. A fiú Griffendéles sála is ki volt függesztve az ágy felé, kissé ferdén. Az ágyon mindenféle varázskönyv hevert, mindegyikből színes könyvjelzők lógtak ki, lapjaik pedig meglehetősen szamárfülesek voltak.

- Látom, legalább nem töltöd haszontalanul a szünidőt. Rád is fér a tanulás - jegyezte meg hűvösen Piton.

- Igyekszem - sziszegte Harry. - Még mindig szeretnék auror lenni. Ahhoz pedig jó eredmények kellenek...

- Szóval auror... - merengett el a professzor.

Az egyik polchoz lépett, amin mindenféle elektronikus kacat hevert, jobbára elég porosan. Végig akarta húzni az ujjait az egyiken, csak hogy a fiú szemére vethesse, mennyire időszerű lenne takarítani. Ekkor azonban a hangfal, amihez épp hozzáért, darabjaira esett. Egy pillanatra megállt benne az ütő, az ujjait gyorsan elkapta, és zavartan ökölbe szorította a kezét, jelezvén, hogy semmi rosszat sem csinált. Ajkába harapva kissé zavartan fordult Harryhez.

- Ó, semmi baj, hagyja csak! - legyintett az. - Még nem sikerült összeraknom. Látszik, hogy Dudley nem vigyázott rá eléggé. Minden évben lecseréli a cuccait, és ilyenkor kidobálja a régieket. Ezeket a szülinapja után mentettem meg...

Piton a szemöldökét ráncolva végigmérte a polcot, olyan arckifejezéssel, ami elárulta, mekkora pazarlásnak tartja az efféle viselkedést.

- Vajon... egy reparo helyre tudná hozni?

- Kötve hiszem. A varázslatok nem képesek ilyen bonyolult szerkezetek megjavítására. De... próbáld ki.

- Tényleg varázsolhatok?

- Megkaptad az engedélyt rá...

Harry megköszörülte a torkát.

- Reparo!

A pálcájából szikrák röppentek a hangfal felé, mire annak a darabjai összeálltak egy egésszé. Viszont minden irányban rojtos vezetékek álltak ki belőle, mint egy sündisznóból.

A bizarr látványra mindketten felszisszentek. Harry azonban kuncogni kezdett.

Bagolyhuhogás törte meg a látszólagos csendet. Egy nagy fehér golyó röppent be vidáman az ablakon, és körözni kezdett a szobában.

- Harry Potter! - csattant fel a nappaliból Vernon bácsi tompa, dühös hangja. Gyűlölte, ha Hedvig zajt csap. - Hallgattasd el azt az átkozott galambot!

Harry aggódva pisszegett a bagoly felé, de a madár továbbra sem szállt le a helyére.

- Himeo! - nyújtotta ki a karját Piton.

Hedvig olyan engedelmesen röppent oda hozzá, mintha ő lenne a gazdája. Halkan búgott egyet, majd megrázta a tollait.

Harrynek elkerekedtek a szemei. Őszinte érdeklődéssel figyelte, ahogy szigorúnak és érzéketlennek hitt tanára kedvesen simogatja a bagoly állát.

- Ez... milyen varázslat volt?

- Bagolyhívó bűbáj. Ritka varázslat. Bármilyen idegen bagoly engedelmeskedik ennek a szónak, és odaröppen ahhoz, aki kimondta. Hasznos, ha leveleket próbál megkaparintani az ember - vigyorodott el hamiskásan Piton. - Csak kevesen ismerik. Első lecke.

- Szuper - suttogta ámuldozva Harry, de inkább csak maga elé. - Na, Hedvig, lássuk, mit hoztál.

Leoldozta a levelet a madár lábáról, és leült az ágyra. Ahogy meglátta a címzést, rögtön tudta, hogy Lupintól kapott levelet.

A Főnix Rendjének tagjai háromnaponta várnak tőle levelet: hogy miként bánnak vele Dursleyék, nem tapasztal-e furcsaságokat maga körül, vannak-e látomásai, vagy hogy szüksége van-e valamire.

Most, hogy Piton ott állt a szobájában, bűntudattal vegyes kíváncsisággal bontotta fel a borítékot.

Kedves Harry!

Örülök, hogy minden rendben, és hogy Dursleyék nem annyira gorombák veled. Az viszont egyáltalán nem tetszik, hogy reggelente egyedül mászkálsz, miközben dolgozol. Bárki rád támadhat, ha nem vigyázol! Remélem, a varázspálcád mindig nálad van! Lankadatlan éberség!

- Uh... Azt hiszem, Mordon rossz hatással van rá... - borzongott meg Harry.

Szeretném, ha felhagynál ezzel a tejkihordással. Inkább... tanulj, de mindenképpen maradj a nénikéd házában! A mugli pénz semmit sem számít. Ha szükséged van valamire, csak szólj, és megkapod. Nem tudunk megvédeni, ha ilyen felelőtlenül elcsatangolsz.

Hallgass a jó szóra.

Várjuk leveled.

Remus Lupin

Miért ilyen rideg és érzéketlen vele? Miért kezeli még mindig úgy, mint egy gyereket? Sokkal kedvesebb is lehetne!

Harry felsóhajtott. Mostanában, ha a Főnix Rendjének nevében Lupintól kapott levelet, azok mind ilyenek voltak. Soha nem mutatták a szeretet vagy törődés legapróbb jelét sem. Pedig korábban, mikor Lupin még a Roxfortban tanított, rengeteget foglalkozott Harryvel, sőt, rengeteget beszélgettek. A fiú akkor felnézett rá, mostanában azonban vegyes érzelmek kavarogtak benne.

Azt természetesen nem írta meg neki, hogy milyen nagyszabású tervei vannak a nyári szünetre. Pitonról egy szót sem ejtett.

- A Rendtől jött, igaz?

- Igen - felelte lemondóan Harry. - Mindig tudni akarják, mi van velem. De mintha igazán nem is érdekelné őket, amit írok. Mindig csak ilyen semmitmondó, üres válaszokat kapok. Arról már rég lemondtam, hogy bármit is közöljenek a Rend aktuális dolgairól. Bezzeg Hermione és Ron biztos, hogy megint együtt vannak, és hogy egy csomó dolgot tudnak már...

- Ne duzzogj, Harry. Jobb, ha nem tudod, miket csinálnak a Rend tagjai - felelte érzéketlenül Piton, még mindig Hedviget simogatva. - Csak károd származna belőle.

Harry megforgatta a szemeit. Szeretett volna témát váltani.

- Nem is gondoltam volna, hogy Hedvig ilyen kezes báránnyá tud változni... Azt se, hogy a tanár úr tud bánni az ilyen állatokkal...

- Én szeretem az állatokat, Harry.

- Azt hittem, csak üvegben, kibelezve - vigyorodott el Harry, de azonnal el is sápadt, ahogy a tanár kérdőn rámeredt. Nyögve köhögte ki a szavakat. - Én... sajnálom, csak kiszaladt a számon...

Ám úgy látszik, Piton eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Ennél rosszabbul már nem is állhatna a szénám... - nyelte le a torkában keletkező gombócot a fiú.

Piton letette a madarat a ketrec közelében, majd folytatta a szoba tanulmányozását.  

Az éjjeliszekrényen álló lámpa burája itt-ott szakadt és foltos volt. Más fényforrást viszont nem látott, ám ezzel aligha lehetett elegendő fényt teremteni. Ujjai végigsiklottak a bura koszos rojtjain, és megakadtak egy barna keretes fotón, melyen egy boldog pár táncolt. Vonalnyira szűkült a szeme, de meglepetésében újra ki is tágult. Észrevette ugyanis, hogy a kép mögött egy kissé gyűrött muglifénykép lapul.

- Ő kicsoda?

Harry ijedt fintort vágott, és szidta magát, hogy nem rejtette el jobban a képet.

- Ő Marie.

- Egy mugli? - kérdezte szokatlan, aggódó hangsúllyal Piton, miközben közelebbről is megvizsgálta a fotót.

Egy nagyon bájos lány mosolygott rá vissza. Hatalmas kék szemei voltak, apró sárgásbarna pöttyökkel, bőre olyan makulátlan, akár a porcelán, mosolya pedig olyan édes, hogy a legszigorúbb szívet is meglágyította volna. Halványpiros ajkai közül kivillantak hófehér fogai. Arcát hosszú, kicsit hullámos gesztenyebarna haj fogta közre. Diszkért ruhácskában ült egy játszótéri hintában, ott készült a fénykép. Piton olyan remegő szemekkel nézte a fotót, hogy Harry elbizonytalanodott.

- Ő a... barátnőm.

- Egy mugli? - pillantott rá idegesen a férfi, mint aki leragadt ennél a szónál.

- Igen, egy mugli - felelte gyanakodva Harry. - De ettől még nagyon aranyos.

- Marie... ez nem brit név. Hova valósi?

- Francia lány, itt tölti a nyarat.

Piton rásandított, jelezve, hogy egy kicsit részletesebb magyarázatot vár.

- Ő is árva. Marseilles-ben lakik, egy katolikus leányintézetben.

- Katolikus? - bukott ki a kérdés Pitonból, olyan hangsúllyal, melyről Harry nem tudta eldönteni, hogy felháborodott-e, vagy viccelődő. - Hát ez botrányos...

- Erős vallási nevelésben részesül, és tulajdonképpen azért is van itt... nem messze innen, pár utcányira van egy gyermekotthon, fogyatékos gyerekeknek. Ott dolgozik a nyáron, és közben persze gyakorolja az angolt is. Nagyon jól beszél angolul. H-holnap itt fog ebédelni....

Piton az égre emelte a tekintetét.

- Tudom, tudom, Dursleyék is ugyanígy reagáltak. De miután megígértem, hogy lemosom Vernon bácsi céges autóját, és hogy levakarom Dudley biciklijéről a sarat, kötélnek álltak. Marie látni szerette volna, hol lakok, kik a nevelőszüleim... - sietett a válasszal Harry. Az arca kissé kipirult, melynek látványa ördögi mosolyra késztette Pitont.

- Mindenesetre nem ajánlom, hogy a kisasszony elvonja a figyelmedet a tanulástól.

- Nem, nem fogja, ez biztos! M-mikor kezdjük?   

- Ma este. Mindig este fogunk gyakorolni. Akkor tudsz a legnehezebben összpontosítani.

Harry nyelt egyet, de azért bólintott.

- Helyes. Este nyolckor várlak a szobámban - vetette oda búcsúzóul a tanár, majd kiment.    

Az órák úgy repültek, hogy Harry nem is igazán tudott mit kezdeni magával. Csak feküdt az ágyán, és azon gondolkozott, mi vár rá az első okklumencia órán. A vacsora olyan csendben telt, hogy azt lehetett volna hinni, az egész família elutazott.

Dursleyék most még jobban összepréselődtek evés közben, bár az undort igyekeztek levakarni az ábrázatukról. Vendégük kulturáltan táplálkozott, és eddig semmi jelét nem mutatta annak, hogy varázsló. Harry néha elmosolyodott, de ha Vernon bácsi ezt meglátta, azonnal felhorkant, mint valami koca, és fenyegetően megvillantotta a szemeit. Petunia néni továbbra is gyanakvó szemekkel figyelte Pitont, a tanár pedig viszonyozta a szőrszálhasogató nézést. Harry nem igazán tudta ezt mire vélni. Úgy sejtette, nénikéje többet tud a varázsvilágról, mint amennyit sejttet.

Sokat törte a fejét ezeken a lehetséges összefüggéseken, miközben a szobájában gubbasztott. Üres szemekkel a plafont bámulta, a hasán pedig ott pihent a varázspálcája. A feje alatt lévő kezén kettő pittyegett az órája. Nyolc óra volt. Harry felkelt, megigazította a ruháit, majd bekopogott tanára szobájába.  

- Gyere be, Harry.

Piton az íróasztalnál ült, és éppen írt valamit. A fiú lábujjhegyre emelkedve próbálta meglesni, hogy mit, de túl messze állt. Piton meg pár másodperccel később már végzett is.

- Rendben, kezdhetjük. Remélem, még emlékszel az alapokra, amiket az előző tanévben tanítottam neked.

- Persze, hogy emlékszek, tanár úr.

- Akkor hát... három, kettő, egy... Legilemens!

Harry megpróbálta kiüríteni az elméjét, hogy nyugodt maradhasson. Érezte, hogy halványodnak előtte az emlékképek, és hogy egyre tisztábban látja maga előtt a szobát. Még Piton elismerő szavait is hallotta.

- Egész jól csinálod, Harry. Lássuk, képes vagy-e tartósan uralni az elmédet!

Apró villanásokat vélt felfedezni. Barátainak képe villant fel előtte egy-egy rövid pillanatra. Hermione, Ron... Fred... George... Mr. És Mrs. Weasley... Ginny... Dumbledore... Rémszem... Tonks... Lupin... Sirius...

Harry hirtelen úgy érezte, mintha a testét beszippantotta volna valami borzalmas örvény. A biztos fal, ami mögé sikerült elrejtenie a gondolatait, most köddé vált, és csak úgy özönlöttek elő az emlékek.

- Ne! - kiáltotta egy belső hang. - Siriust ne! 

Rettenetes összevisszaságban jöttek elő a képek. A karácsony Sirius házában... a cikkek róla a Reggeli Prófétában... a fűzfa alatt vonuló bizarr kis társaság a bilincsbe vert Pettigrew-val.... Bellatrix rászegezi a pálcáját és lő... Sirius még mindig csak mosolyog, és lassan behanyatlik a függöny mögé... Lupin megpróbálja visszatartani Harryt attól, hogy utána ugorjon... ő csak kiabál és kapálózik, ki akar ugrani Lupin karjai közül... Bellatrix csak kacag... Sirius... újra Sirius... minden második képen az ő mosolygós, karizmatikus arca villant fel...

Harry a fülére szorította a kezeit, mert félelmetes hangzavar uralkodott az elméjében. Remélte, hogy ezzel kizárhatja a hangokat a fejéből, de azok továbbra is ott dübörögtek. Térdre rogyott, és hangosan felkiáltott.

- Kelj fel, Harry! - parancsolt rá Piton.

A fiú arra eszmélt fel, hogy egész testében remeg, és hogy ruhájából csavarni lehetne a vizet, úgy leizzadt. Pálcája a lába mellett hevert, és az ő kezei még mindig görcsösen tapadtak a füleihez.

- Lám - szűkült össze Piton szeme szigorúan. - Elég volt felvillantanom drágalátos keresztapád képét, máris mennyi mindent megmutattál. Azonnal elvesztetted az önkont...

- Ez nem volt fair! - üvöltötte Harry.

- Remélem, nem gondoltad, hogy Voldemort is betartja a játékszabályokat, ha legközelebb megtámad, ugye Harry? Kelj fel, és fogd meg a pálcád!

Harry engedelmeskedett, de alig pillantott fel, újra a fejében érezte Pitont. Ott turkált az emlékei közt elméjének láthatatlan csápjaival, hatalmas rendetlenséget hagyva maga után. Harry újra meg újra felordított, néha megrázkódott, mint akinek gondjai vannak az idegeivel. Egészen a falig hátrált, ahol aztán lekuporodott, és igyekezte eltakarni a fejét.

- Ne! Neh! Hagyjon békén! Lestrage! - kiabált értelmetlen mondatokat.

Ott látta magát Dumbledore irodájában, miután a Mágiaügyi Minisztériumból odarepítette egy zsupszkulcs... Umbridge szavai véres sebet hagynak a kezén... Siriusszal beszél a kandallón keresztül, látja annak rémült arcát... aztán hirtelen eltűnik... üres a háza, és ő hiába szólongatja, keresztapja nem kerül elő... a tükörben is hiába keresi, senki sem mosolyog rá vissza...

Zavartan rázni kezdte a fejét.

- Elég! Szedd össze magad! - rivallt rá Piton érzéketlenül.

- Hagyja abba... - zilálta - hagyja abba! HAGYJA ABBA! - ordította.

- Vigyázz a szádra, Potter! - csattant fel a professzor, most már dühösen. - Gyerünk! Kelj fel!

- Nem - temette a kezeibe arcát a fiú. - Nem... - suttogta...

- Azt mondtam, kelj fel! Legilemens!

- Ne! Kérem, ne!

Harryvel pörgött a kör alakú terem, az ajtókon csak elmosódó kereszteket látott. Megszédült vele a világ, és elfogta a rosszullét. Fokozatosan fájni kezdett a sebhelye is. Először csak kicsit égetett, és bizsergett, végül úgy érezte, hogy a bőre szét akar szakadni azon az átkozott helyen. Görcsösen megmarkolta a varázspálcáját. Fokozódott benne a düh. Remegő térdekkel felállt és nagy nehezen, de kinyitotta a szemeit. Mintha a szoba is megbillent volna vele. A tárgyak a szeme előtt úsztak el az éterben, az éles, szögletes formák most mind elgörbültek, és amőbaszerűen mozogtak. Harry érezte, hogy a szemébe csípős, sós izzadtságcseppek folynak. Felemelte jobb kezét és kiabálni kezdett:

- Maga... szándékosan csinálja! Így kínoz engem!! El sem tudja hinni... mekkora fájdalmat okoz ezzel! - lihegte. - Csak élvezi, hogy bánthat! Az egész... szánalmas... élete... ebből a pitiáner kis... bosszúból áll...! Kellemes dolog... egy kiszolgáltatott embert... bántani...?! MOCSKOS HALÁLFALÓ! Ezért most megfizet! Crucio! - üvöltötte.

Olyan erős Crutio-átokkal sújtotta Pitont, hogy az kiejtette a kezéből a pálcáját és térdre esett. Ordított és összegörnyedt a fájdalomtól. Homlokán vér csordogált le, és az ajka is felrepedt. Utolsó erejével üveges szemeit Harryre meresztette, melyek akkora döbbenetet árasztottak, hogy Harry egy pillanatra kizökkent a koncentrációból.

Úgy érezte, mintha egy sebesen száguldó hullámvasút hirtelen mozdulatlanná dermedt volna vele. A gyomra megrándult, és kevesen múlott, hogy nem okádta el magát. A fejében az elviselhetetlen zúgás egy csapásra megszűnt, csak az üresség és fájdalom maradt meg. Lelkéből földöntúlinak tűnő, vad sóhajok és hörgések szakadtak fel, és érezte, hogy elered a könnye is. A szíve olyan hangosan és gyorsan vert, hogy a halántéka rendesen lüktetett.

Piton végre megpróbált felegyenesedni, de meg kellett támaszkodnia, hogy ne dőljön el. Arca eltorzult mind az átok hatásától, mind a döbbenettől, mind a rémülettől.  

- Teh... - lihegte - te... főbenjáró átkot... küldtél rám..!

- N-nem! - rázta megzavarodva a fejét Harry. - N-nem, én nem! - dadogta.

Lassan hátrálni kezdett, el is ejtette a pálcáját. Remegő kezeivel az ajtó gombját kereste, és mikor megtalálta, idegesen rángatni kezdte. Az ajtó végül megadta magát és nyikorogva kitárult. A fiú átszaladt a saját szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Harry Potter! - bődült fel Vernon bácsi már megint. - Ne csapkodd azt az ajtót!!

Piton a nyitott ajtóval szemben térdelt, és lihegve támaszkodott az asztal lábának. Végtagjai még izzottak a fájdalomtól, de nem is ez érdekelte. Egy pillanatra azt is elfelejtette, hogy egy tizenhat éves fiú tiltott átokkal sújtotta. De a gondolat, hogy a gyerekkel mentálisan valami nincs rendben, halálra rémítette...