Keletkezett: valamikor nagyon régen (2004 ősze)… és a befejezetlenség szomorú sorsára jutott
Korhatár és figyelmeztetések: AU, 14 éven aluliaknak nem ajánlott
Megjegyzés: erősen alternatív univerzum, ezért kéretik nem is kánonszerűen olvasni (mind az eredeti történettel összevetve, mind, ami a TBwtPBE-t illeti); hirtelen pattant ki a fejemből, noha itt is volt egy múzsám, aki egész megjelenésével hatott a műre, és mintha magától formálta volna olyanná a történetet, amilyen végül lett… amolyan pár perces szabad asszociáció valakiről J
Az elkövetkezendő napokban olyannyira nehézzé vált Remus számára a munka, hogy alig maradt ideje a játszadozó gyerekeket figyelni. A tornaterem építését be kellett fejezniük, mielőtt az első hó leesne, és tulajdonképpen ez sürgette őket a legjobban. Annyira csípős, hideg őszük volt, hogy a hópelyhek bármelyik pillanatban elkezdhettek volna szállingózni a szürke felhőkből - akkor pedig sokkal kevesebbet fizetett volna megbízójuk.
Megfeszített tempóval dolgoztak, gyenge szervezetének pedig nem tett jót a fokozott megterhelés, főleg amiatt nem, mert a telihold is egy hét közelségébe került.
Egyetlen vigaszát Harry jelentette volna, aki azonban el-elmaradozott az ebédszüneti pihenőidőkben. Először Remus nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, hiszen egyre hűvösebb volt, és sok apróságon látszott, hogy fázik, és nincs nagy kedve az udvaron szaladgálni. De miután öt nap eltelt anélkül, hogy Harryt láthatta volna, kezdett aggódni, hogy a fiú esetleg megbetegedett.
Minden gyanúja köddé vált azonban, mikor egyik nap megpillantotta a kövérkés Dudleyt és bandáját, ahogy gonoszan vigyorogva a falat támasztja, és őt figyeli. A szőke kisfiú tekintete elárulta, hogy Harry nem véletlenül marad távol, hanem…
Remus a munkásszállón pihenve mindig azon töprengett, mit is csinálhatott rosszul. Megbántotta volna valamivel kisfiút? Talán tényleg túlzás volt venni neki sapkát meg sálat? De hát didergett! A bőrét rózsaszínre csípte a hideg!
Emellett…
Úgy tűnt, örül neki. Vajon kellemetlenül érezte magát az ajándék miatt? Esetleg szégyellte, hogy el kellett fogadnia, mert nyomorúságos helyzetére utalt?
Remus megrázta a fejét. Egy ilyen kicsi gyermeknek még nem kavaroghatnak ilyen összetett és komoly gondolatok a fejében. Valami másról lehet itt szó…
Kissé aggodalmasabban ment aznap munkába, mint máskor. Mozdulatain és tempóján meglátszott a belső feszültség, és munka közben meg is vágta magát. Vékonyka sebéből előserkent a vér, amit gyorsan és kissé ügyetlenül bekötözött, mielőtt más megláthatta volna, mi történt. Főnökük nem örült túlságosan a munkahelyi baleseteknek, és Remus nem akarta megkockáztatni az esetleges elbocsátását szétszórtsága miatt.
Ebédszünetben fogta hát kávéval teli termoszát és szendvicseit, és letelepedett egy félreeső padon, ahonnan pont belátta az udvart.
A gyerekek hangyákként hömpölyögtek elő az ajtókon, és miközben a forró bögrével tenyerét melengette, Remus a szemeivel újfent Harryt kereste. Gyorsan felhajtotta a gőzölgő italt, mikor meglátta a kisfiút, aki kissé óvatosan botorkál kifelé, sokszor szétnézve, mintha tartana valamitől.
Remus odasietett hozzá, és mosolyogva köszönt neki, mire a gyermek, érthetetlenül, összerezzent. Nagy, zöld szemeivel félénken nézett fel rá.
- Nem szabad találkoznom veled - dadogta vékonyka hangon.
Lupint meglepte a mondat, és nem igazán értette, miért ne lenne szabad beszélgetniük.
- De hát… miért?
Úgy tűnt, Harry tétovázik.
- Mert… - suttogta -, azt mondják, rossz ember vagy…
A férfi megremegett. Rájöttek volna…? Megtudták, hogy titkon varázsló, és ami még rosszabb: vérfarkas?
- Tényleg el akarsz rabolni? - kérdezte Harry remegő tekintettel. - Azért adtál nekem enni…?
- El-elrabolni?
Harry azonban szipogva elrohant, meg sem várva a válaszát.
Remusnak le kellett ülnie, hogy felfogja, amit hallott. Honnan szedte, hogy el akarom rabolni? Nem, ezt biztos nem ő találta ki, gondolta rögtön. Vajon van itt valaki, nézett körbe, aki tud valódi kilétemről? Aki be akar mártani…?
Hirtelenjében mindenki gyanúsnak tűnt. Munkatársaitól kezdve a tanárnéniken át a vigyorgó Dudley-ig…
Aztán arcon csapta a megoldás.
- Merlinre… - motyogta sápadtan. - Ezek… azt hitték, hogy valami pedofil vagyok…
Nyögve megdörzsölte a halántékát.
- A szentségit, tényleg…
Szinte szégyenkezve próbált rájönni arra, milyen csalódást érezhetett a kicsi Harry, mikor a fejéhez vágták, hogy lehet, hogy egy elvetemült ember csak el akarja csalni valahova, azért vett neki sálat, és osztotta meg vele az ételét. Tudta, milyen sérülékeny az ilyen csöppségek lelke, és égette a bűntudat, amiért ilyen szörnyű helyzetbe hozta szegényt.
Azt kívánta, bár ki tudná magyarázni magát a kisfiúnál, de biztos volt abban, hogy ilyen bonyolult dolgokat nem tudna vele értelmesen megbeszélni. De hát akkor ki…?
Dudleyra hunyorgott, aki még mindig mulatva figyelte.
- Te terjesztesz rólam rémhíreket, szőke herceg? - morogta magában.
A nap végén, mikor végeztek az aznapi műszakkal, Remus rájött, hogy nem csupán egy önző kisfiú rosszindulatú csipkelődéséről van szó.
Miközben táskáját pakolta össze, meghallotta, hogy az épület ajtaja nyikorogva újra kinyílik. Felpillantott, hiszen ilyenkor sose szoktak kijönni a gyerekek az udvarra. Egy tanárnőt látott, aki egy szövetkabátos, fiatal nőt enged ki az ajtón. Meglátta mellettük a dundi Dudleyt, aki húsos ujjaival egyenesen feléje mutatott.
Remust hirtelen elfogta a pánik. Csak nem hívták ki rám a rendőrséget…?
A nő visszaparancsolta a gyereket az épületbe, és biztos léptekkel megindult feléje.
Szép, hosszú, vállig érő szőke haja volt, akárcsak kisfiának, noha arcán olyan csúf fintor ült, hogy az teljesen megfosztotta őt minden bájtól. Látszólag idegesen szorongatta kistáskáját.
Remus abbahagyta a pakolást, és felegyenesedve várta. A nő azonban megállt az udvar közepén, és intett a fejével, hogy jöjjön oda.
- Legalább van benne annyi tapintat, hogy nem a többi munkás előtt vádol meg… - morfondírozott Remus, és eleget tett a kérésnek.
- Kicsoda maga? - kérdezte a nő olyan hangon, ami semmi másról nem árulkodott, csak hidegségről. - És mit akar a fiútól?
- Harrytől? Semmit. Remus Lupin vagyok…
A nő egészen elsápadt a különös név hallatán, és iszonyodó arcára végül Remus is ráismert.
- Petunia Evans, ugye?
- Immár Dursley, de…
Lily és James esküvőjén látta a nőt, mindössze egy alkalommal, de Petunia már akkor feszengve ülte végig az eseményt a sok varázsló és boszorkány között - akiket úgy tűnt, mindennél és mindenkinél jobban megvetett.
- Miért jött ide? - kérdezte elhalóan. - Elviszi a gyereket…? Nem viheti el…! Dumbledore rám bízta! Tűnjön el az életünkből!
- Eszem ágában sincs elvinni Harryt… Azt viszont nem tűröm, hogy olyan dolgokat hitessen el vele, ami hazugság. Sosem tudnám bántani őt, és nem is akarom elrabolni… Teljesen összezavarja vele szerencsétlent…
- Akkor miért kerülgeti áll-...?
- Mert igazságtalannak tartom, hogy a legjobb barátom gyermeke rendes, téli ruha nélkül didereg a hidegben - szakította félbe Remus.
- Maga ismerte…?
- James olyan volt számomra, mint a testvérem. Még szép, hogy ismerem őket… Tehát, ahelyett, hogy mindenféle hazugsággal rémisztgeti Harryt, inkább fordítson több gondot a fiúra… ne hagyja, hogy fázzon és éhezzen…
- Minden nap kap uzsonnát! Ugyanannyit, mint a saját gyermekem!
- Meglehet, de azt legtöbbször elveszi tőle az unokatestvére…
Petunia gőgösen végigmérte a férfit.
- Ne halljam meg még egyszer, hogy körülöttünk ólálkodik! Tudom, hogy Dumbledore küldte, hogy szemmel tartson minket!
Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül ott hagyta Remust, aki felvonta a szemöldökét, de tulajdonképpen nem döbbentette meg a beszélgetés különösebben. Petunia ugyanolyan rideg és érzéketlen nőnek tűnt, mint az esküvőn, így nem is csodálkozott azon, milyen ellenérzéssel viseltetett irányában - és sejtette, hogy Harryt is azért nem szívlelheti, mert varázsló szülőktől származik…
AJÁNLOM AZ OLDALT
