Írta: Brigi

Besorolás és figyelmeztetések: sötét és angstos, 12 éven aluliaknak nem ajánlott

Játszódik: az „Azkabani fogoly” eseményei után néhány nappal

Szereplők: Sirius Black és Remus Lupin

Ihlette: Josh Groban és Tanja Tzarovska duettje, a Remember Me (letöltés); illetve a Nyomorultak c. musicalből Marius dala

Készült: több vallástörténet órán, egymás után, november utolsó heteiben

Ajánlom: Alaine McGarennek

Felkerült: 2004. december

Remember Me

1. rész

Hűvös, július eleji vihar tombolt odakint. Kegyetlenül marcangolta a vékony derekú fákat, melyek úgy dülöngéltek, mintha bármelyik pillanatban ki tudnának fordulni a földből, gyökerestől. A házikók tornácaira akasztott, piciny lámpások nyikorogva himbálóztak a vad szélben.

A sötét, nyirkos csehó deszkafalai is fájdalmasan ropogtak. Az ablak melletti réseken és az ajtó alatt csak úgy süvített befelé a hideg levegő. A kocsma marcona vendégei talárjaikba burkolózva kuporogtak székeiken, és kortyolgatták gőzölgő italaikat. A mogorva csapos egy megszürkült ronggyal törölgetett egy pálinkás poharat, és horkantva pillantott az újonnan érkezőre.

A jövevény magas volt, testét fekete, csuklyás köpeny fedte, melyből csavarni lehetett volna a jeges esővizet. Megrázta magát, akár egy ázott eb, és körbenézett.

Az helyiség egyik sarkában, egy félig elfüggönyözött bokszban egy hasonló, csuhás alak ült. Felpillantott az idegen érkezésekor. Úgy tűnt, ismeri, hiszen remegő kezeire támaszkodva megemelkedett az asztaltól. Csak két bátortalan lépést tett feléje, az máris észrevette.

Az ázott alak feléje indult, cipőjének talpa hangosan cuppogott a padlón. Kitárt karjai oltalmazón záródtak a feléje szaladó, fiatal férfi testére.

- Sirius! Barátom… - suttogta Lupin - … testvérem!

A csuklya lebillent fejéről, annyira heves volt.

- Remus… - sóhajtotta az idegen, megkönnyebbülten ölelve őt. Megsimogatta barátja fakó, szőke haját.

- Jól vagy? Senki sem látott meg? – néztek körbe gyanakodva.

Ám úgy tűnt, az ivó vendégei ügyet sem vetettek rájuk.

- Üljünk le – biccentett Sirius a függönyös asztalka felé.

- Milyen sovány vagy… - motyogta Remus szánakozva, ahogy megtapogatta barátja derekát.

- Te is – ült le vele szemben Black. – Nagyon sovány…

Kezével meggyújtotta az asztalon álló gyertyát, melynek szelíd fénye bátran küzdött a mindenhonnan fütyülő széllel. Egy ideig rovátkás, sebes tenyerei közt dédelgette, nehogy rögtön kialudjon. Élvezte annak hálás melegségét, fénye pedig rég elfeledett meghittséggel itatta át lelkét. Mikor elengedte, barátjára pillantott.

- Remus… - szorult össze a szíve azon nyomban, ahogy meglátta Lupin arcát.

A férfi sápadt volt, bőrét több helyen rózsaszín karmolások tarkították. Három félelmetes vágás arcának közepén húzódott, keresztben az orrán, felsértve ajkait is. Egy kis megszakítás után a nyakán folytatódtak, és eltűntek a talárja alatt. Számos véraláfutást is észrevett drága barátján.

- Jaj, Holdsáp! – ült közelebb az asztalhoz Sirius. Két tenyere közé fogta Remus arcát, és durva, remegő ujjaival simogatni kezdte. Bűnbánóan érintette meg a még alig gyógyult ajkakat. Ujjbegyét óvatosan végighúzta rajtuk.

Remus lehunyta a szemeit és csendesen megborzongott. Rég volt, hogy valaki ilyen gyengéden ért hozzá. Annyira hiányzott, annyira kellemes volt…

Mikor újra szétnyíltak pillái, mindkét orcáján legördült egy-egy könnycsepp. Zavartan hajtotta le a fejét, noha barátja előtt sohasem szégyellte, ha elérzékenyült.

- Holdsáp, annyira sajnálom! – fogta meg a kezeit Sirius. – Kérlek, bocsáss meg nekem! De a gyerekek veszélyben voltak! Nem ittad meg a bájitalodat, és meg is haraphattad volna őket… Tudom, hogy szándékosan sosem tennél ilyet! – tette hozzá gyorsan. – Mégis… Muszáj volt távol tartani őket tőled…

- Semmi baj…

Sirius azonban túl jól ismerte Remust. Tudta, hogy barátját azóta is a rettenetes önvád marcangolja. Annyira szerette Harryt, akár annakidején apját. A tudat, hogy majdnem végzetes harapást ejtett rajta, borzalommal tölthette el.

- Annyira sajnálom…

- Kérlek, ne tedd! Helyesen cselekedtél… Tapmancs…

- De össze-vissza haraptalak és karmoltalak! Nem akartam fájdalmat okozni neked! Tudod, hogy sosem tudnálak bántani…

Remus azonban csak mosolygott.

- Talán azt akarod elérni, hogy haragudjak rád? – kérdezte szelíden. – Erősebb vagyok, mint hinnéd. Hozzá kellett szoknom az elmúlt években…

Mindezt vigasztalásképpen mondta, Sirius mégis érezte, hogy barátja ezzel a tizenhárom évvel ezelőtti eseményekre utalt. Keserűen az asztal viharvert lapjára pillantott. Neki fájt elképzelni, mit érezhetett akkor az ifjú Remus, mikor Voldemort meggyilkolta James-et és Lilyt. Hamar azután pedig azt kellett hallania, hogy az egyik legjobb barátja megölte a másikat, a varázslók börtönébe kerülve ezzel az alávaló cselekedettel.

Remus azonban mintha csak kitalálta volna a gondolatait.

- Bocsáss meg nekem, amiért nem hittem az ártatlanságodban. Nem viselkedtem igaz barátként. Máig kínoz a bűntudat amiatt, hogy nem bíztam benned… Csak elfordítottam a fejem, és megpróbáltam azt hinni, amit mindenki más… Nehéz volt, de…

- Nem kell szabadkoznod – nyugtatta meg Sirius. – Hiszen minden ellenem szólt.

Félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést, mert a lábát húzva, görcsös fintorral az arcán odavánszorgott hozzájuk a csapos.

- Mit isznak?

Sirius mélyen a fejébe húzta a csuklyát, helyette is Lupin válaszolt.

- Két vajsört. Üvegből – tette hozzá, ahogy meglátta a koszos rongyot a tulaj kezében.

Az kisvártatva eléjük rakott két homokos falú üveget. Megtisztították a palackokat a fénylő homokszemcséktől, majd lassan kortyolgatni kezdték az italt.

- Életünk legszebb éveit juttatja eszembe ez a sör… - sóhajtott Remus. – Mesélj el mindent! Hogy sikerült megszöknöd a dementorok elől?

- A gyerekek segítettek – jelent meg örömteli mosoly Sirius arcán. - Egy hipogriff hátán repültem el a kastélyból. Mindent csak Harrynek köszönhetünk…

- Csodálatos gyermek, igaz? – suttogta Lupin halkan, szinte meghatódva.

- Olyan, akár James… Helyette is büszkeség tölt el, amikor csak ránézek – bólintott Black. – Mintha ő tért volna vissza közénk…

Sirius megfogta Remus kezeit, hüvelykujjaival megsimogatta a férfi kézfejét, és mélyen a szemébe nézett.

- Nem számít, hogy Peter megszökött, Holdsáp! Nem érdekel, hányan üldöznek, vagy hogy hány ellenség kerül az utunkba! A Tekergők újra erősek lesznek, Remus! És senki sem állíthat majd meg minket!