- A koboldokkal már nehezebb dolga volt – jegyezte meg Ginny. – Ha szövetségre lépnek velünk, Voldemortnak nem sok esélye lett volna. A vérfarkasok meg az óriások együtt nem lennének elegek a Gringotts meg a Minisztérium ellen. Mostanra már biztos felrobbantották őket… - sóhajtotta szomorúan.

Hermione és Ron komor egyetértésben bólogattak.

- De neki legalább már nem lesz haszna belőle – szólt Harry komor elégedettséggel.

- Ez az, amit még nem értek – fordult feléje Ginny. – Végül is mi a fenét akart tőled Voldemort? És te meg mit csináltál azzal a varázsgömbbel? – nézett Hermionéra.

Előbb Harry válaszolt a kérdésre.

- Azt akarta, hogy megszűnjön köztünk a kapcsolat. Hogy ne tudjak úgy varázsolni, mint ő, hogy ne tudjak beszélni a kígyókkal. Azt hitte, azért jelentek rá fenyegetést, mert úgy tudok varázsolni, mint ő. Pedig ez nem is igaz… Sose tudtam használni azt az erőt.

- Persze, hogy nem – szólalt meg lágyan Hermione. – Ahhoz ugyanolyan romlottnak kellett volna lenned, mint ő. És Voldemort ezt nem tudta megérteni, mert hiányzott a lelkének az a része, amivel erre választ talált volna. De Dumbledore professzor tudta, hogy miben rejlik Harry igazi ereje… és én is tudtam.

Most Harry kérdezett Hermionétól:

- Hogy került hozzád a Mosolyhozó? Azt hittem, leesett az Azkabanban. Nem tudtam visszahívni, mert ott voltak a dementorok…

- Igen leesett, de én visszaszereztem, miután felmentél Voldemort után. Volt egy megérzésem, hogy hasznos lehet és…

- Na neee! – fojtotta belé a szót Ron. – Ne nézz minket madárnak, Hermione! Tudom, hogy zseni vagy, meg minden, de kizárt, hogy akkor ilyenen törted volna a fejed! Reszkettél, mint a nyárfalevél!

Hermione fanyalogva mosolygott.

- Hát… igen – vallotta be.

Harry hunyorogva nézett rá.

- Eleve ezért vetted nekem a gömböt, ugye? – kérdezte.

- Igen. Lebuktam.

Harry vigyorogva csóválta a fejét.

- De honnan tudtad, hogy ilyen hatása lesz Voldemortra? – nézett rá nagy szemekkel Ginny.

Hermione is megrázta a fejét.

- Nem tudtam, csak sejtettem. Emlékszel, mikor az igazgatói szobában voltunk még ősszel? Néha használtam azokat a szerkezeteket, amiket Dumbledore professzor készített arra, hogy figyelhessen téged. A portréja segített, hogy mit csináljak…

Ron összeráncolta a homlokát.

- Miben segített?

- Abban, hogy figyelhessem a Harry és Voldemort közti mentális kapcsolatot. Ő is ezt csinálta régen, gyakran ellenőrizte, hogy mennyire álltok közel egymáshoz szellemileg. Aggódott, hogy túl erős lehet köztetek ez a kötelék és Voldemort rávehet téged szörnyű dolgokra. Szerencsére ez nem sikerült neki és az utóbbi években ez a mentális kapcsolat szinte teljesen megszűnt, mert Voldemort lezárta előled az elméjét a minisztériumban történtek után.

Harry próbálta átlátni a helyzetet és nem törődni azzal, hogy a nemrég érkezett aurorok némelyike őt figyeli.

- És mire jöttél rá? – kíváncsiskodott Ron.

Hermione előbb levette fejéről a varázsszerrel átitatott kendőt, megnézte, majd visszatette a sebre és csak ez után válaszolt.

- Arra, hogy ha ez a kapcsolat valami miatt kiújul, Voldemort képtelen lesz elszigetelni magát Harry tudatától, jó hosszú ideig. Ezért is menekült el a minisztériumból, miután pórul járt Harryvel. Valószínűleg rettenetesen fájt neki, mikor megszállt téged. Szóval, ha valamivel sikerül áttörni Voldemort okklumentális védelmét, akkor legyengülhet. És így is történt. Eleredt a vére, az a része, amit Harrytől kapott.

- És Voldemort észre sem vette, hogy át akarod verni? – nézett tágra nyílt szemekkel Ginny. – Nem látta, hogy hazudtál neki?

Hermione mosolyogva megvonta a vállát.

- Nem hazudtam neki – mondta. – Harrytől vettem az ötletet… Úgy csaltam tőrbe, hogy csak igazat mondtam neki.

Ginny elismerően nézett Hermionéra, Harry látta rajta, hogy ugyanaz a fény tükröződik a szemében, mint mikor régen a főhadiszálláson Tonks-szal beszélgetett. Ginny vele is úgy viselkedett, mintha a nővére lenne.

- Miért próbálkozott megint azzal, hogy legilimentáljon engem? – kérdezte Harry Hermionétól.

- Igen! És egyáltalán mi volt az a zöld lötty? – tette hozzá Ron.

Hermione nagyot sóhajtott.

- Nem vagyok biztos mindenben, Harry, de szerintem pont azért legilimentált, hogy végleg megszakítsa az elmétek közti kapcsolatot. Az a méreg – fogalmam sincs, mi a neve -, valószínűleg egy kényszerítő főzet lehetett, ami szétválasztja az ember tudatát, az akaratát. Ez a bájital elválasztotta a tudatodtól Voldemort erejét – és ez testileg is jelentkezett. Létrehozott egy másik testet benned, amit aztán a szervezeted kilökött. Pont úgy, ahogy Voldemort teste a te véredet. Meglehet, hogy még erősítettétek is egymáson ezt a folyamatot. Bár visszamehetnék az igazgatói szobába és elhozhatnám azokat a szerkezeteket…!

Ron tátott szájjal hallgatta végig a lányt.

- És Voldemort úgy gondolta, hogy Harry ez után már nem jelent veszélyt rá? Ezért hagyta volna életben?

Harry és Hermione bólintottak.

- Azt mondtátok, hogy Voldemort életben akarta hagyni Harryt? – lepődött meg Ginny.

- Igen – válaszolta keserűen Harry. - Szerinte az egész jóslat csak hazugság volt. Szerinte Dumbledore találta ki az egészet.

Harry még mindig nem tudta magáról, hogy mit higgyen. Egyrészt a nagymamája újra lelket öntött belé a szavaival és akkor elhitte, hogy ez csak egy ravasz trükk volt, hogy Voldemort kellően elbizonytalanítsa őt, Harryt és megitathassa azzal a borzalmas folyadékkal.

- Ez hülyeség! – csattant fel hevesen Hermione. – Még hogy Dumbledore ilyet csináljon! Ez még viccnek is rossz.

Ron komoran bólogatott.

- Piton pedig azt mondta, hogy minden igaz ebből – mondott ellent Harry.

- Piton! – kapott a szón Ginny. – Ő hová tűnhetett?

Harry ekkor megint másra figyelt. Az eddig őt fél szemmel figyelő aurorok közt most felbukkant Rufus Scrimgeour vörösesszőke haja.

- Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Ron. – Talán bepánikolt Voldemorttól és elhúzta a csíkot… Pettigrew-val együtt – mondta fogát csikorgatva. – Leléptek, mielőtt még észrevehettük volna, mi történik.

Ginny és Hermione azon tanakodtak Ronnal együtt, hogy hogyan lóghatott meg Piton Hagridék elől Pettigrew-val együtt. Harryt ez most nem tudta érdekelni, mert az a gondolat, ami belehasított az agyába, most arra ösztönözte, hogy valósítsa is meg elképzelését. Ez nem volt ilyen egyszerű döntés, Harry végig azon viaskodott magában, hogy mi lesz, ha a többiek nem értenek majd vele egyet. Mi lesz, ha úgy tartják majd, ezzel mindent tönkretett?

- Harry? – szólt utána Ginny. - Harry, hová mész?

- Mindjárt jövök – nézett vissza barátaira, mikor úgy döntött, hogy mégis véghez viszi a tervét. – Csak van egy kis dolgom…

Felkapta a falnak támasztott, bebugyolált festményt és elindult az embertömeg felé. Az aurorok, hivatalnokok és sok siránkozó, rémült boszorkány között állt a miniszter, idegesen magyarázkodva a történtekről.

- Mr Scrimgeour! – szólította meg Harry. – Miniszter úr!

A varázsló meghallotta Harry hangját, mire megfordult és felvonta a szemöldökét.

- Harry Potter – köszönt vissza távolságtartó gőggel a miniszter.

- Beszélni szeretnék önnel, uram – Harry igyekezett a lehető legtiszteletteljesebben szólni hozzá, de azért a hangsúlyra is figyelve, nehogy behízelgőnek tetsszen Scrimgeour-nek.

- Majd beszélünk, ha végeztem mindennel – válaszolta amaz. - Előbb még van egy kis dolgom Minerva McGalagonnyal és azzal a híres Főnix Rendjével.

És már indult is tovább, de pár lépésnél nem jutott tovább. Harry eléje állt és megragadta a karját. Scrimgeour gorombán nézett rá.

- Ha a Főnix Rendjéről akar beszélni, akkor velem kell beszélnie. Sok mindent szeretnék mondani önnek, uram.

A miniszter felvonta a szemöldökét, majd körülnézett és megállapította, hogy minden auror teszi a dolgát.

- Rendben, beszéljünk – egyezett bele. - De gyorsan, mert nem érek rá egész nap.

- Menjünk be a Szárnyas Vadkanba – ajánlotta fel Harry. – Ott nyugodtan leülhetünk.

A varázsló megint hátrafordult az egyik emberéhez és megparancsolta neki, hogy folytassák a károk felmérését. Kézbe vette sétapálcáját és elindult a poros úton. Harry igyekezett tartani a lépést.

- Mi ez a festmény? – kérdezte Scrimgeour a bársony alól kilógó keretet észrevéve.

- A Roxforti portréalakok – felelte őszintén Harry. - Voldemort gyűjtötte össze őket, hogy ne tudják figyelmeztetni a minisztériumot.

Befordultak a kis utcába, ami otthont adott a Szárnyas Vadkan fogadónak. A kocsma ugyanúgy festett, mint szeptemberben, leszámítva, hogy most még kevesebb vendég tartózkodott bent. Harry egy kezén meg tudta számolni, hány embert lát. A bejárat mellett két részeg törpe vedelte nyakra-főre a vajsört, a terem másik végében egy csuklyás illető görnyedt a pohara fölé, a pultnál pedig Charlie egyik útitársa rendelt éppen „valami bitang erőset”.

Aberforth Dumbledore egy apró jelét sem mutatta, hogy egy fikarsznyit is érdekelné, mi folyik a Roxfortban, vagy kint az utcán, ő csak törölgette a poharakat és kelletlenül kiszolgálta a betévedő vendégeket, mintha idebent megállt volna az idő és a Szárnyas Vadkan világának semmi köze nem lenne a kinti világhoz.

Az öreg mogorván nézte Harryt és Scrimgeour-t. A miniszter nem feszélyezte magát, hogy ilyen helyre kellett jönnie, csak odasétált a pulthoz és letett egy galleont a csapos elé, Harry azonban mosolyogva intett az öregnek. Dumbledore kurtán biccentett.

Harry félretolta az egyik széket, majd elővette a pálcáját és eternifix-bűbájjal felerősítette a falra a festményt, ahol egyébként is sok, kisebb-nagyobb bekeretezett fotó és meglehetősen kontár művek sorakoztak. Harry majdnem elejtette a nagy csoportképet, mikor észrevette, hogy az egyik „műremek”, egy nagy krumplira emlékeztető fejjel rendelkező, búslakodó sárkányszerű valami festménye alatt a cirádás A. P. W. B. D. – monogram olvasható.

Mikor felkerült a kép, Harry levette róla a fekete bársonyt és láthatóvá váltak a festmények emberi szereplői, köztük a Kövér Dámával, Sir Cadogannal és az összes volt igazgatóval és igazgatónővel is.

- Na végre! – sóhajtott fel több portré alak.

- Csakhogy kijutottunk!

Harry egykedvűen figyelte, ahogy lassan kioldalaznak a keretükből és néhányan bosszankodva, mások örömmel távoznak a szomszédos képekbe vagy másik helyen lévő festményükbe.

- Harry! – szólította meg derűsen Dumbledore professzor, aki felállt karosszékéből és közelebb sétált a vászonhoz. - Jól vagy?

- Igen, professzor – mosolygott vissza rá. – Sikerült, uram. Voldemort meghalt.

Dumbledore arca felragyogott.

- Ennek igazán örülök, Harry! Biztos voltam benne, hogy sikerrel jársz majd!

- Ki kellett hoznunk önöket az iskolából. Most kénytelenek leszünk bezárni, egy időre – magyarázta Harry a professzornak.

- Értem – bólintott Dumbledore. - Úgy látom, valaki türelmetlenül vár rád… - mutatott Harry háta mögé, Scrimgeour-re.

A miniszter közben leült az egyik asztalhoz és idegesen malmozva várakozott. Ő még több meglepett pillantást kapott a poros, fojtott levegőjű helyiségben, mint Harry, hiszen a mágiaügyi minisztert nem igen lehet látni ilyen helyeken. Azonban mikor a varázsló szúrós szemekkel viszonzott minden egyes pillantást, a kocsma vendégei végül letettek a kíváncsiskodásról, egyedül Aberforth figyelte őket tovább a pult mögül.

- Viszlát, professzor! – búcsúzott tőle egy időre Harry. Mikor végzett, leült a miniszterrel szembe az asztalhoz, ahol már egy bögre vajsör várta.

- Köszönöm – mondta és kortyolt egyet az italból. A végtagjaiban lüktető tompa fájdalom és fáradtság valamelyest csökkenni kezdett a finom nedűtől.

- Nem tesz semmit – mondta a miniszter. – Az ifjú Malfoy is vendégem volt ma már egy italra…

Harry majdnem félrenyelte a következő kortyot a hírt hallva.

- Draco Malfoy? – csodálkozott Harry. – Elfogták?

- Majdnem…

– Feladta magát?

- Igen – bólintott Scrimgeour. – És nem csak magát, de a társait is. Ma hajnalban egyszerűen besétált a mágiaügyi minisztériumba és követelte, hogy beszélhessen velem. Ezért meglehetősen fáradt és türelmetlen vagyok, Potter.

Harry lenyelte, amit mondani akart, így csak ennyit kérdezett:

- Miket mondott Malfoy?

- Beszélt négy halálfalóról, két minisztériumi kémet leleplezett és mondott még néhány érdekes dolgot.

A miniszter elhallgatott, Harry pedig türelmetlenül várta, mit fog mondani még.

- Sok mindenről beszélt, de a legérdekesebb az volt, amit végül félbehagyott – nézett Harryre vesébe látó pillantással a férfi. – Egy bizonyos összeesküvésről kezdett el beszélni, aminek halálfalók a tagjai és még a Főnix Rendje három tagja… Ennyit mondott.

Harry kérdőn nézett Scrimgeour-ra. A miniszter félmosolyra húzta a száját és megint úgy nézett ki, mint egy prédájára leső oroszlán.

- Többet nem tudott, mert ekkor egy igen meglepő dolog történt – folytatta. – Fuldokolni kezdett és bármivel próbálkoztam, nem tudtam segíteni rajta.

- Meghalt? – kiáltott fel hirtelen Harry. Maga sem tudta miért, de a bejelentés valósággal sokkolta.

- Belefulladt a saját nyálába a kihallgató szobában. Semmit se tehettünk.

Scrimgeour a szájához emelte a poharat, de nem ivott belőle, visszatette és megköszörülte a torkát.

- Nagyon úgy tűnik, hogy olyasmit csinált, amit valaki nagyon nem szeretett volna… - mindent tudó pillantással vizsgálta Harryt, aki viszont úgy vélte, nem érdemes titkolóznia a Megszeghetetlen Esküről.

- Én kötöttem vele az esküt – vallotta be. - Arról, hogy senkinek nem beszélhet az összeesküvésről.

- Márpedig megtette – mondta Scrimgeour, aztán pontosította magát: - Mármint megtette volna… Úgy tűnik, itt egy megtért lélekkel van dolgunk! – nevette el magát és Harry látta a szemében, hogy egy cseppet se törődik Draco Malfoy sorsával.

Aztán feltűnés nélkül megrázta a fejét, mert tudta, hogy ez teljesen lényegtelen most már. Talán Malfoy is tudta, hogy semmi értelme sincs, ha megpróbál beszélni. Biztosan ő maga is tudta, hogy meghal, mielőtt bármit is elárulhatna az összeesküvésről. Talán csak önmaga miatt tette.

Harry elmosolyodott.

- Mi olyan vicces? – kérdezte tőle csevegő hangon a miniszter, aki egy másodperce még maga is nevetgélt Malfoy sorsán.

Harryt furcsa jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy Draco Malfoy ilyen halált választott. Az utolsó pillanatban megértette, hogy mit akart neki mondani Dumbledore akkor ott, a toronyban. Harry, mikor napokkal, hónapokkal később visszagondolt erre, egészen meglepődött saját magán. Szeretett úgy gondolni legellenszenvesebb évfolyamtársára, mint egyik bajtársára a sok közül, akik Voldemort ellen harcolva haltak meg. Tudta persze, hogy a fiú mindig ellenük dolgozott, tőrbe csalta őket, elárulta őket, de mégis… ez valahogy mindent megváltoztatott.

Scrimgeour ivott egyet a piszkos pohárból, elfintorodott, majd, mintegy jelzésképpen, nagyot koppanva tette le a poharat az asztalra.

- Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem a Főnix Rendjéről – emlékeztette Harryt.

- Igen – válaszolta amaz. – Mégpedig azt akarom mondani, hogy önnek volt igaza.

Scrimgeour felvonta a szemöldökét. Harry folytatta:

- Nem szigetelhetjük el magunkat a továbbiakban a minisztériumtól. Közösen kell dolgoznunk a jövőben.

A mellettük lévő asztalnál ülő csuklyás alak mocorogni kezdett fekete köpenye alatt.

- Ez igen meglepő – fogalmazta meg az arcán lejátszódó érzéseket a miniszter. – Miért döntöttél így?

- A ma este miatt – válaszolta habozás nélkül Harry. – Beismerem, hogy igaza volt, uram… részben. A Főnix Rendje nem maradhat többé titkos csoport. Az már csak ártana, mintsem használna.

Scrimgeour gorombán felhorkant.

- Jókor gondolkodsz el ezen! – morogta Harrynek. – Most, hogy már Neki, Akit Nem Neve…

- Voldemort! – szólt hirtelen Harry, mire Scrimgeournak elakadt a szava egy pillanatra. – Most már a nevén nevezheti. Már semmi félnivalója nincs tőle.

A miniszter lenyelte a káromkodást, ami már a nyelve hegyén volt és komolyan szólt asztaltársához:

- Pontosan erről beszélek! Könnyű utólag gondolkodni azon, hogy mi lett volna helyes! Most, hogy már elmúlt a veszély, ráérsz azon gondolkodni, hogyan mentsd ki a bűntársaidat, abban bízva, hogy a világ megint leborul a lábaid előtt, mint tizenhét éve. Valószínűleg így is lesz, de ez mit se változtat azon a tényen, hogy a Főnix Rendje nagyon sokba került nekünk! – Scrimgeour a hatás kedvéért egészen közel hajolt Harryhez az asztal fölött. – Nem pénzbe, nem időbe vagy fáradtságba – életekbe. Életekbe, Potter!

- Félreértett, miniszter úr – szólt Harry. – Azt mondtam, hogy nincs semmi félni valója tőle… De ezzel még semminek sincs vége. A veszély továbbra is fenn áll.

- Miféle veszély? – kérdezte hetykén a miniszter. – A halálfalók a vezetőjük nélkül tehetetlenek! Igaz, persze, folytatnunk kell a nyomozást a szabadon lévők után – ismerte be -, hiszen várhatók még merényletek néhány elkötelezett bolondtól, de ettől eltekintve nincs veszély.

Harry alig várta meg, hogy Scrimgeour befejezze a mondatot:

- Rosszul hiszi, uram – szólt higgadtan. – Más most a helyzet, mint tizenhét éve.

Ez felkeltette Scrimgeour érdeklődését, mert csendben maradt, várta a további felvilágosítást.

- A tizenhét év alatt – folytatta Harry – megváltoztak az erőviszonyok. Vannak olyan mágusok, akik közel akkora varázserővel rendelkeznek, mint maga Voldemort.

- Kétlem – fogalmazta meg tömören ellenvetését Scrimgeour.

- Ne kételkedjen benne, uram. Nem mondanám, ha nem volna igaz – mondta Harry. – És éppen ezért döntöttem úgy, hogy átadom önnek a Főnix Rendjét. Feltételezi rólam, hogy ilyet tennék, ha nem gondolnám komolyan, amit mondok?

Scrimgeour ismét csöndben maradt. Mozdulatlanul ült a helyén és mereven nézte Harryt. Egyáltalán nem is próbálta elrejteni, hogy legilimentálja asztaltársát. Harry magabiztosan folytatta.

- Az éjszaka folyamán csak a vakszerencsének köszönhető, hogy nem történt katasztrófa. Éppen ezért nem lehet tovább megosztani az aurorokat.

- Csakhogy valaki végre belátta – fintorgott a varázsló. – Csak egy valamit nem értek! Mit érek azzal, ha te a minisztérium pártjára állsz? Minerva McGalagony a Főnix Rendje vezetője. Ő dönti el, mit csinál a Rend.

Harry megrázta a fejét.

- Többé már nem – mondta határozottan. – Én döntöm el, hogy mi fog történni.

- Nocsak! – mosolyodott el Scrimgeour. – Milyen ambiciózusak vagyunk! Már nem vagy Dumbledore embere tűzön-vízen át…

- Dehogynem – felelte egyszerűen Harry.

Scrimgeour megint elhallgatott és látszott az arcán, hogy lázasan gondolkozik a hallottakon. Végül kényelmesen hátradőlt a recsegő székben és így szólt:

- Egy szó, mint száz – kezdte. – Mi az, amit meg tudsz osztani velünk? Amire kíváncsi vagyok: kik a Rend tagjai – aurorok, minisztériumi alkalmazottak, kémek a halálfalók sorai közt, minden varázsló és boszorkány vagy akár mugli -, mi az, amit Dumbledore és McGalagony megtudott a halálfalókról, az óriásokról és koboldokról, minden, amit tettetek az elmúlt három évben.

Harry beleegyezően bólintott.

- Ne aggódjon, mindenről tudni fog, uram.

- Hol volt a régi főhadiszállás – folytatta a miniszter -, hol van a mostani főhadiszállás, és legfőképpen: miért bízott meg Dumbledore vakon egy halálfalóban, aki később megölte őt?

- Mindezt elmondom, miniszter úr – biztosította Harry szemrebbenés nélkül. – De ne higgye, hogy teljesen kiszolgáltatom magunkat.

Scrimgeour érdeklődve hallgatta.

- Biztosítékot akarok, hogy a Főnix Rendje egyetlen tagját sem fogják börtönbe zárni vagy kirúgni az állásából. És nem háborgatják többé a Weasley-családot.

A miniszter gyanakodva nézett Harryre.

- Miféle biztosítékra gondolsz?

- A lehető legbiztosabbra – válaszolta amaz. – Megkötjük a Megszeghetetlen Esküt.

Scrimgeour felhorkantott.

- Nem mondhatod komolyan! Ez egyszerűen nevetséges!

- Nem! – csattant fel Harry. Úgy nézett a varázsló szemébe, hogy világosan értésére adja: ő az, aki a feltételeket diktálja. És annak ellenére, hogy Scrimgeour volt az, aki legilimentálta őt, hogy talán hazugságon kapja, végül mégis ő fordította el a tekintetét.

- Nos… - szólalt meg lassan. – Azt hiszem, nincs más választásom.

Felpillantott Harry arcára.

- Rendben van – egyezett bele. – Megkötöm veled az esküt a szokásos feltételekkel. Mondd, hogy mit akarsz!

- Hosszú lista lesz – kezdte Harry.

- Akkor majd gyomláljuk…

Harry szó nélkül hagyta a megjegyzést, csak vett egy mély levegőt és belekezdett. Mikor eldöntötte, hogy kitálal a miniszternek, ez volt az egész tervét elindító ok, s most tudta, hogy nagyon óvatosan és meggondoltan kell beszélnie, egyetlen apró részletet sem hagyhat ki, mert minden részlet, minden a tervében szereplő varázsló és boszorkány különös jelentőséggel bírt és nélkülözhetetlen volt, hogy elérje azt, amit akart.

A sort a Weasley-családdal kezdte. Scrimgeour beleegyezett, hogy Mr Weasley, Percy, és Muriel néni azonnal visszakerül a minisztériumba egy sokkalta nagyobb és jelentősebb feladatkörben, mint előtte. Ez után következett McGalagony professzor, akiről visszavonatta a letartóztatási parancsot, majd biztosította, hogy az iskolai felügyelő bizottságban kapjon magas pozíciót.

- Mi értelme a felügyelő bizottságnak, ha bezárják az iskolát? – ráncolta a homlokát Scrimgeour.

- A Roxfort nem csak ebből az épületből áll, miniszter úr. Az iskola továbbra is megmarad. De kénytelenek leszünk elköltöztetni. 

- Azt hajlandó vagy elmondani, hogy Madam Marchbanks miért döntött úgy, hogy bezárja a kastélyt?

- Meg kellett tennie - szólt Harry. – Ennyi támadás után már nem biztonságos…

McGalagony után következett az egyes Rend-tagokra kiterjedő kérések, melyek különösen meglepték Scrimgeour-t. Harry azt kérte tőle, külön-külön minden egyes Rend-tag nevét hozzák nyilvánosságra a Reggeli Próféta lapjain, azt, hogy miket vittek véghez a Voldemort ellen folytatott harcok során és a kobold lázadás alatt.

-… különösen Remus Lupin esetében! – szögezte le Harry.

- Lupin? – gondolkozott el Scrimgeour. – A vérfarkas, aki tanított a Roxfortban néhány éve? Sejtettem, hogy a Rend tagja volt…

- Most majd azt is megtudja, hogy neki köszönheti a tárgyalásokat a koboldokkal.

Hagrid nevét is kiemelte és kérte, hogy Madame Maximmal együtt hangsúlyozzák a szerepüket a Főnix Rendjében és az éjszaka folyamán lezajlott harcban.

- Biztosan ezt akarod? – kérdezte Scrimgeour meglepetten. – Én csak arra gondoltam, hogy az auror parancsnokságnak segíthetnének a többi halálfaló felkutatásában. De te nyilvánosságra akarsz hozni mindent, amit csináltak? Nem veszélyes ez a Rendre nézve?

- Miféle Rendre? – kérdezett vissza Harry. – A Főnix Rendje már nem létezik, miniszter úr. És természetesen ebbe a nyilvánosságra hozatalba azt is beleértem, hogy az aurorok védelmet biztosítanak a Rend tagjainak mindaddig, amíg el nem fogják a halálfalókat.

Scrimgeour kétkedő arccal nézett Harryre.

- És úgy gondolod, hogy a nyilvánosság elé állításuk annyira elősegíti a biztonságukat?

Harry megrázta a fejét.

- Semmivel sem lesznek nagyobb veszélyben. A halálfalók eddig is ismerték a Rend tagjait – a többségüket… De ezek az emberek hősök, ezt maga sem tagadhatja.

- Nem tagadom – vonta meg a vállát Scrimgeour.

- Mindent kockára tettek Voldemort legyőzéséért – folytatta Harry rendületlenül -, az életüket, a családjaikat, mindent. Kijár nekik, hogy a világ megtudja, miket vittek véghez. Kijár nekik a tisztelet…

A varázsló szórakozottan bólogatott, látszott rajta, hogy nem igazán érdekli, amit Harry mond, sőt, még mosolygott is egy kicsit, de csak úgy, mint aki jót derül a másik szavain, és egy percig se veszi azt komolyan.

- Gondolom, ismeri Horatius Lumpsluck professzort, miniszter úr – szólt Harry, mikor ezt látta.

Scrimgeour azonnal válaszolt.

- Hogyne, ismerem Horatius-t. Közeli jó barátom.

- Akkor kérem, hallgasson majd a barátjára! – mondta nyomatékosan a miniszternek.

- Mire célzol?

Harry elmosolyodott.

- Majd megérti, uram.

A miniszter megköszörülte a torkát és sóhajtott egyet.

- Ahogy gondolod – egyezett bele. – Nem akarok rébuszokon gondolkozni. Nem tudom, mi értelme van ennek… Ahogy elnézem, te sokkal inkább porig romboltad ezzel Dumbledore rendjét, mint amennyire én tettem volna. De ha ezt akarod, hát legyen.

Azzal lehajtotta a maradék vajsört és felállt az asztaltól.

- Holnap reggel hétre várlak az irodámba – mondta, miközben talárját porolgatta. – Ott megkötjük az Esküt. Te választhatod ki a varázslatot végrehajtó személyt.

Megint sóhajtott egyet, Harry továbbra is a poharát görgetve üldögélt és bámult föl az arcába.

- Ugye tudod – szólt Scrimgeour -, hogy ha megkötjük az Esküt, már nem visszakozhatsz. A Rend tagjait kiállítod a nyilvánosság elé. Soha többé nem tudnak részt venni semmilyen titkos akcióban a halálfalók ellen.

Leemelte kabátját az akasztóról és belebújt, majd felkapta sétapálcáját.

- De sebaj – dünnyögte és begombolkozott. – Én megkaptam, amit akartam.

Azzal távozott, bármiféle köszönés nélkül. Kikerülte a részeg törpéket és kilépett a reggeli fényben fürdő utcára. Harry nézte, ahogy elmegy, majd, mikor becsukódott az ajtó, elvigyorodott.

- Azt te csak hiszed… - dörmögte a poharának.

Ő is felállt az asztaltól, felvette zöld talárját, mely az éjszaka történtektől olyan koszos volt, hogy szinte rá se lehetett ismerni, majd elindult Scrimgeour nyomában.

Mielőtt még a kilincsre tette volna a kezét, egy kesztyűs kéz ragadta meg a karját, mintha csak a semmiből bukkant volna fel.

- Mért csináltad ezt, Kiválasztott? – szólt egy magas, vékony hang a fekete csuklya alól.

Harry először nem ismerte fel, de mikor az alacsony illető felemelte a fejét és láthatóvá vált arca a csuklya alatt, azonnal beugrott neki.

- Hát te élsz? – kérdezte suttogva Ampóktól.

A kobold oldalt döntötte a fejét.

- Persze, hogy élek – válaszolta természetes hangon. – Miért ne élnék?

Harry eltátotta a száját, majd Ampókkal együtt arrébb vonultak, hogy ne állják el az ajtót a részegen dülöngélő törpék elől, akik borzalmasan hamisan énekeltek valamilyen dalt.

- Voldemort elküldte a halálfalóit a Gringottsba, hogy öljenek meg titeket! – suttogta Harry. – Fel akarták robbantani az épületet!

Ampók szemei kerekre tágultak.

- Ezt… ezt komolyan mondod? – kérdezte. – Minket nem támadtak meg. Nem történt semmi…

- Biztos vagy benne? – ráncolta a homlokát Harry. – Mikor jöttél el a Gringottsból?

A kobold kissé zavarodottan vonogatta a vállát.

- Nem régen… Talán fél órája érkeztem, mikor meghallottam, hogy mi történt a Roxfortban – válaszolta. – Többen is jöttünk, hogy segítsünk, de mire ideértünk, már minden véget ért. A többiek visszamentek. De… mégis honnan veszed ezt, Kiválasztott?

Harry bosszankodva felelt:

- Voldemort maga mondta az éjszaka. Láttam, mikor elküldte tíz emberét!

Ampók igyekezett higgadt maradni, de látszott rajta, hogy ideges.

- Márpedig nem jött senki – bizonygatta. – Ha… ha történt volna valami, már tudnék róla. Azt hiszem, a legjobb lesz, ha visszamegyek a bankba.

- Igen, az jobb lesz – helyeselt Harry. - Nem lenne jó, ha megint kiéleződne az ellentét egy robbantás miatt. Vigyázzatok magatokra… - és már indult is volna újra az ajtó felé, de Ampók megint elkapta a karját.

- Várj! – szólt rá. – Én nem értelek téged, Kiválasztott. Miért adtad fel a reményt?

Harry elmosolyodott.

- Nem adtam fel a reményt.

- Elárultad a Főnix Rendjét a minisztériumnak! – mondta. – Miért tetted ezt?

Harry elgondolkozott egy pillanatra. Mondjon el most mindent Ampóknak? Nem, előbb még a Rendnek kell tudnia róla. Előbb Ronéknak, aztán McGalagonynak meg a többieknek kell elmondania.

- Miért segítettél a minisztériumnak? Azt hittem, te az ellenségük vagy! – Ampók olyan csalódott, szerencsétlen képpel nézett fel rá, hogy Harry majdnem elnevette magát.

- Ne aggódj! – nyugtatta a koboldot. – Scrimgeour épp most vesztette el a csatát!