Harry összehúzta a szemöldökét.

- Hol van most a kígyó? – kérdezte. Az volt ugyanis a terve, hogy legalább az eredeti céljukat sikerüljön véghez vinni ezen a katasztrofálisra sikerült estén.

Hermione megint köhögött és a fájdalmai ellenére elmosolyodott.

– Ron megölte… - mondta. – Sikerült, Harry. Még egyel kevesebb… horcrux.

Még Pettigrew is eltátotta a száját ennek hallatára. Eddig nem nagyon figyelt oda Hermione szavaira, mert szüntelenül a folyosót figyelte behúzott nyakkal.

- Ron… nagyon ügyes volt – folytatta Hermione fáradt mosollyal. – Leszúrta a karddal…

Ekkor fájdalmas ordítás szelte át a levegőt, s vonta magára mind Harry, mind Hermione és Féregfark figyelmét:

- BELLATRIX!!

A megszólított azon nyomban kiugrott fedezéke mögül és elrohant a csigalépcső irányába. Harry rögvest átkot szórt rá, de a varázslat célt tévesztett – Bellatrix feje mellett csapódott a mágiatörténet-terem ajtajába.

- Ne erőltesd meg magad, pihenned kell! – mondta Harry, alig fogva fel a hír jelentőségét. – Mindjárt felmegyek értük, te várj meg itt.

Hermione megint makacsul rázta a fejét.

- Nem, Harry, ne foglalkozz most velünk – szólt. – Neked Voldemortot kell elkapnod…

Most Bellatrix visított fel újra:

- Nagyúr! Mi történt veled?!

Harry vicsorogva hallgatta őket. Ha a halálfaló végre elráncigálja innen Voldemortot, nyugodtan felmehetne Ginnyért és Ronért…

Hermione megint megragadta a karját.

- Harry, ne törődj most velünk, mi megleszünk! – mondta és elszántan nézett fel rá. – Voldemortot kell követned!

Féregfark összerezzent a név hallatán.

- Nem hagyhatlak itt téged egyedül! – morogta Harry.

- Én itt maradok vele – ajánlotta fel Pettigrew. – Kiszabadítjuk Ronaldot is meg a kisasszonyt!

Harry meglepődve nézett rá és a legelső reakciója az volt, hogy rá akart rivallni a varázslóra, hogyan képes egyáltalán ilyesmit gondolni. Hogyan bízhatná rá a barátait egy többszörös gyilkos halálfalóra?

Aztán a képtelen gondolat egyre kevésbé tűnt képtelennek és a végén egy régi emlék rémlett fel Harrynek: „Hidd el, Harry, eljön a nap, amikor örülni fogsz neki, hogy megmentetted Pettigrew életét.”

Lenézett a töpörödött varázslóra. Mikor Dumbledore-tól hallotta ezt, nem tudott elképzelni olyan helyzetet, amikor hálás lenne azért, hogy életben hagyta ezt a nyomorult embert. És most itt ez a nap, mikor ez a többszörös áruló törleszteni látszott valamit abból a rengeteg bűnből, amit elkövetett. Kiszabadította McGalagonyt Voldemort házából, figyelmeztette Hagridot és a kentaurokat, elhozta ide Charlie-t és a többi varázslót, mert tudta, hogy máshogyan nincs esélye Harrynek és a többieknek. És akkor neki sincs több esélye, mert a társai ugyanúgy megtalálják, ahogyan Karkarovot is. És ebben a pillanatban még az is mellékesnek tűnt, hogy csupán azért tette mindezt, mert már Voldemort is holtan akarja látni őt. Mert tudta, hogy az egész világon már csak egyetlen ember maradt, aki megkímélné az életét, ahogy már azelőtt is megmentette.

Harry nagyot sóhajtott és gondterhelten beletúrt a hajába. Hermione megint megszorította a kezét, hogy magára vonja a figyelmét.

- Menj és fejezd be! – ismételte meg.

Harrynek nem kellett több bíztatás. Látta Hermione arcán, hogy komolyan gondolja, most végre van esélyük, hogy örökre megszabaduljanak Voldemorttól.

- Hát jól van, legyen – egyezett bele. – Vigyázzon rá és segítsen neki – fordult újra Pettigrew-hoz, aki azonnal bólogatott foltos, kopaszodó fejével. – Menjetek vissza Ronért és Ginnyért, aztán próbáljátok megtalálni Hagridot.

Hermione nagy szemeket meresztett rá.

- Hagridot…?

Harry elmosolyodott.

- Visszajött. És nincs egyedül!  – világosította fel a lányt. – Keressétek meg őt és menjetek ki a kastélyból. Kint találkozunk… Én pedig indulok.

Hermione hirtelen magához húzta és két puszit adott az arcára, de nem mondott semmi mást. Harry elvigyorodott, aztán vett egy mély levegőt és kilesett a folyosóra.

Futva tette meg azt a néhány métert a szoborig, ahol korábban Bellatrix rejtőzött, pálcájával végig felkészülten fürkészve minden sarkot. A szobortól jobbra csigalépcső nyílt, ahol egy pár vérfolt jelezte, itt várta Voldemort a halálfalóját. A vérnyomok lefelé folytatódtak tovább a földszint irányába, így Harry is erre indult tovább.

Teljes erejéből rohant lefelé a lépcsőn, de most más hajtotta, mint az előbb. Pálcáját készenlétben tartva ugrott le az utolsó lépcsőfokokról és kirontva a sötét folyosóra gyorsan körülnézett. A folyosó hosszú volt, széles és sötét, a Roxfort azon részei közé tartozott, amiket használaton kívül tartottak. Csak ősöreg, poros tantermek voltak itt, ahol szellemek kísértettek. Két oszlopsor osztotta hosszában három részre a folyosót, ezek mellett szobrok és gyertyatartók álltak.

- Mi a fenét keresnek ezek itt? – kérdezte magában Harry.

Voldemort és Bellatrix már a folyosó végében jártak, mikor észrevette őket. A nő támogatta mesterét, aki már járni is alig tudott, annyira folyt a vére – Harry egy alkalommal csaknem el is csúszott egy terjedelmesebb tócsán. Csak arra tudott gondolni, hogy Voldemort az utolsó horcrux-szához megy, hogy valahogy megállítsa a vérzést. Harry biztos volt benne, hogy ha Voldemort nem tudta meggyógyítani magát ennyi idő alatt, akkor a sérülése végzetes lehet.

Futtában meglendítette pálcáját és egy lefegyverző bűbájt szórt rájuk. Nem is remélte, hogy ezzel sikerül rögtön elintéznie akár egyiket is, de arra jó volt, hogy magára vonja a figyelmüket és megállítsa őket. Bellatrix hátrafordult és megtorpant, Voldemort tovább támolygott és végül belekapaszkodott az ajtókilincsbe.

- Adava Kedavra! – visította Bellatrix, mire Harry kénytelen volt oldalra vetődni. A varázslat meglepően pontos volt, Harry érezte, ahogy felborzolódik tőle a haja.

Csak egy pillanatra állt meg, hogy kifújja magát és erőt gyűjtsön, máris kirontott fedezéke (egy fáklyatartó) mögül. Bal felé szökkent ki, így most két ellenfele tőle jobbra került, az oszlopsor közöttük húzódott. Ez megzavarta Bellatrixot és egy pillanatig tanácstalanul várt, de Harry addigra már meglendítette a pálcát és a halálfaló már csak azt vette észre, hogy egy súlyos aranygolyó csapja oldalba, nekirepítve őt a falnak. Voldemort dühösen felordított és egy pillanat alatt eltüntette a gömböt.

- Nagyúr! – nyögte Bellatrix fektében. Harry elbújt az egyik oszlop takarásában, innen látta, hogy a halálfaló az oldalát markolja és fájdalmában vonaglik, mint egy kígyó.

Harry vett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát és tiszta fejjel tudjon gondolkodni. A legfontosabb Voldemort, minden más mellékes, ezért egyedül őrá koncentrált most. Még jobban meg akarta zavarni, hogy ne tudjon koncentrálni.

- Állj fel! – parancsolt rá Voldemort Bellatrixra és kirántotta az ajtót, aminek a kilincsébe eddig kapaszkodott. Lenyúlt érte és a karjánál fogva felrángatta a földről. Harry ezt a pillanatot választotta ki a támadásra.

Pálcája hangosat durrant, mire egy csapat károgó varjú jelent meg előtte, majd azonnal a két fekete mágusra vetették magukat. Voldemort elengedte Bellatrix karját, aki erre visszazuhant a kőpadlóra. Harry pontosan erre számított: a halálfaló a pálcája hiányában tehetetlenül vergődött a földön, mestere figyelmét pedig lekötötte a varjú-had. Egyetlen másodpercnyi figyelmetlenség volt Voldemort részéről, amíg nem tudta, hol van ellenfele és mit csinál. Harry ez alatt kiugrott az oszlop mögül és újabb lebegő gömböt varázsolt támadásra készen.

A golyó szélsebesen suhant egyenest Voldemort felé, aki csak ebben a pillanatban fejezte be a varázslatot, amivel szénné égette a megidézett madarakat. Bámulatos reflexekkel emelte újra fel a pálcáját, mindezt még az előtt, hogy az aranygolyó elérte volna. Harry számított rá, hogy nem fog teljes sikert elérni, de megakadályozni nem tudta, ami következett:

Minden egyetlen másodperc alatt történt. Voldemort nem védekezésre, hanem rögtön támadásra készült – a varázslat, ami elhagyta pálcája hegyét, kettérepesztette a gömböt és tovább perzselte a levegőt egyenesen Harry felé tartva. Harry rémülten kapta maga elé a pálcát, de már elkésett. Az átok lángoló ereje mellkason találta és három métert röpítette hátra a levegőbe. Keményen koppant a feje a padlón, és ahogy megmozdította, rögtön összefolyt előtte minden. A pánik egy pillanat alatt eluralkodott rajta és kezével tapogatózva kereste pálcáját, mikor meghallotta Bellatrix hangját.

- Nagyúr! – ordította a nő, mire Harry felnézett. Pár pislogás után kitisztult a látása és észrevette a halálfalót a nyitott ajtóban, neki háttal állva. Voldemort nem volt sehol, csak a két arany félgömb billegett mellette a padlón, vértől mocskosan. Bellatrix hátranézett a válla fölött, észrevette Harryt, de nem szórt rá átkot, hanem lerohant a lépcsőn Voldemort után.

Harry négykézlábra állt, majd megfeszítve izmait, kiegyenesedett. Kénytelen volt nekidőlni az egyik oszlopnak, hogy kifújja magát. A varázslat átégette a halálfaló ruhát, amit zöld talárja fölé vett, ezért ezt most ledobta magáról. Máris kényelmesebben érezte magát, hogy nem volt rajta még egy rétegnyi ruha.

Mellkasát dörzsölgetve elindult a pinceajtó irányába, egyre gyorsabban, a végén már ugyanúgy rohant két ellensége után, ahogy pár perccel ez előtt. Megállt a lejáratnál és körülnézett. Meredek lépcső vezetett lefelé a sötétbe, Harry világító pálcával lopakodott le rajta, a lépcső alján már görnyedten, lehajolva, hogy lássa, ha valaki vár rá a teremben. Azonban itt nem volt senki, Voldemort és Bellatrix már tovább mentek a baloldali járaton.

Harry igazán meglepődött magán, mikor körülnézett ebben a pincehelyiségben. Nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna a kastélynak ezen a részén. Ez nagyon furcsa volt számára, ugyanis abban a hitben volt, hogy Hermionéval és Ronnal együtt a hugrabug és hollóhát klubhelyiségén kívül az iskola összes termét bejárták már a láthatatlanná tévő köpeny alatt. Ennek ellenére ez a tömör kőfalú, faragott díszítéssel ellátott pince teljesen idegen volt számára. Felnézett a plafonra – az meglehetősen alacsonyan volt és be volt deszkázva. A fa korhadt és penészes volt, évek óta itt lehetett már – márpedig Harry abban biztos volt, hogy ezt a helyiséget még nem látta a Roxfortban.

Nem akart több időt vesztegetni erre, ezért összeszedte magát és tovább indult a járaton. Nyirkos lejtőn ment lefelé a sötétben, s ez már ismerősebb volt számára. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a Titkok Kamrája felé tartanak egy másik, eddig ismeretlen útvonalon. Ez több szempontból is logikus lehetőség volt Harrynek, ugyanis úgy érezte, ha Voldemort egy horcruxot rejtett el a Roxfortban, akkor az csakis a Kamrában lehet – ez volt ugyanis az egyetlen hely, amit rajta és Harryn kívül senki más nem tudott volna kinyitni.

A koromsötét lejtős folyosó pár méter után kiszélesedett és egy nagy terem tárult Harry szemei elé. Kör alakú volt, magas, gerendázott, boltíves mennyezettel, melyet hat oszlop támasztott alá, olyanok, amik a fölöttük lévő folyosót is három részre osztották. Ennek a teremnek a végén is volt egy ajtó, ami tárva nyitva állt, a kilincsen és előtte, a kőpadlón vértócsa csillogott. Harry rohanvást megindult az ajtó irányába, de könnyelműségét máris megbánta.

- Crucio!

Az átok megint váratlanul érte Harryt, de szerencséjére ezúttal pontatlanul érkezett. Az egyik oszlopba csapódott mögötte jó egy méterrel, Harry pedig hasra vetette magát. A fejére kődarabok és por hullott, ezért csak egy elmosódott fekete foltot látott a termen keresztülrohanó alak helyén.

- Gyere csak, Potter! – hallatszott ki Bellatrix Lestrange hangja az ajtó mögül. – Gyere csak!

Harry ekkor már újra talpon volt, s tanulva hibájából, óvatosan közelítette meg a bejáratot. Ügyelt rá, hogy végig a fal takarásában maradjon, nehogy valaki a sötétből megátkozhassa. Odaérve az ajtó mellé óvatosan belesett rajta.

Azt rögtön elkönyvelte magában, hogy eddig ez a terem a legfurcsább az itteniek közül. Egy pillanatra ugyanis azt hitte, hogy a Szükség Szobájának abba az elrendezésébe jutott, amibe a házimanók hordják össze a törött, használhatatlanná vált holmikat. Mivel tudta, hogy ez lehetetlen, csak arra tudott következtetni, hogy valamiféle, eddig zárt raktárhelyiségbe érkezett. Sötét volt a teremben, egyetlen fáklya sem világított, de az oszlopos helyiségből beszűrődő fény mellett ki lehetett venni sok, egymás mellett álló dobozt és három méter magas ládákat.

- Mire vársz? – ripakodott rá egy hang a sötétségből. – Félsz a sötéttől, pici Helli?

Bellatrix ostoba kacagása zengett a ládák közt, s Harry csak nehezen tudta megállapítani, merről jön. Mielőtt belépett a terembe, megidézett még két aranygömböt, hogy valamivel nagyobb biztonságban legyen. Tisztában volt vele, hogy itt ellenfelei vannak fölényben, mert ők tudják, hol van, merről jön.

A két öklömnyi golyó fáradhatatlanul keringett körülötte, mint bolygók a Nap körül, néha megálltak és csak követték, vagy előtte lebegtek, ha nem volt elég hely ahhoz, hogy keringjenek. Harry eloldalazott két magas láda között, amik akkorák voltak, mint Hagrid. Nem mert fényt gyújtani, mert tudta, hogy Bellatrix rögtön észrevenné – még öt lépést se tett, mikor ez a gondolat szöget ütött a fejében. Igenis, fog fényt gyújtani!

Elkezdte lengetni pálcáját, fel-le, s közben erősen koncentrált. Nem kellett sokat várnia, a varázspálca végéből viasszerű anyag kezdett csordogálni és egy gyertyát formált a levegőben. Harry meggyújtotta a gyertyát, majd balkéz felé intett – a gyertya komótosan lebegve megindult két nagy doboz között, fénye kiszűrődött közülük, homályosan megvilágítva a terem egy részét.

Harry az ellenkező irányba indult, hallhatatlanná tévő csizmáiban egy árva nesz sem hallatszott. Annál jobban tudott figyelni egy pár méterrel és pár ládával előtte hallható neszre. Három láda mellett elhaladva elérte a tőle jobbra eső falat, mely ugyanolyan nyirkos és rideg, tömör kőfal volt, mint az előző termekben. Harry eloldalazott mellette egészen előre a terem másik végébe, ahol Bellatrixot sejtette, majd kilesett egy doboz mögül. A halálfaló épp ekkor fordult be egy különösen nagy láda mellett pont arra a sorra, ami a terem bejáratához vezetett, s így a fény megvilágította a talárját. Harry csak a köpenye csücskét látta, ahogy lebben egyet, de ez is elég volt neki, hogy megbizonyosodjon róla: bevált a csel.

Követte a halálfalót, de közben tovább fürkészte a sötétséget, Voldemort után kutatva. Alighogy elérte azt a helyet, ahol Bellatrix besurrant a ládák erdejébe, tőle jobbra a terem másik ajtaját látta, résnyire nyitva. Voldemort tehát tovább ment a horcrux-hoz, hogy újra erőre kapjon. Mindenképp sietnie kell a Lestrange-zsel!

Szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, kiüti a mellkasát. Pálcája kissé remegett a kezében, de elszántan befordult a sarkon a nagy láda mellett, majd rögtön jobbra az első sorban. Bellatrix eltakarta előle a gyertya fényét, mely ott lebegett előttük.

Harry hirtelen megtorpant.

A gyertya a levegőben lebegett, Bellatrix pedig még mindig követte. Harry pálcájával apró fuvallatot küldött előre, mely meglebbentette a fekete talárt – a ruha pedig a földre hullott, üresen!

- Adava Kedavra! – rikoltotta Harry mögött egy hang.

Védelmezője, az aranygömb szinte azonnal reagált és elállta az átok útját. A zöld fénynyaláb szilánkokra törte a golyóbist és élesen kitérve a mennyezetbe csapódott, öklömnyi darabokat tépve le róla.

Harryt a robbanás ereje és a félelem együttesen a földre lökte, de most sikerült gyorsan úrrá lennie a pánikon. Hátára fordult és vaktában megsuhintotta a pálcát – újra jött a varjak rohama, és Bellatrix Lestrange eszelős ordítozása. A madarak csípték-marták a halálfaló arcát, karját, haját, ő pedig mindenfelé szórta pálcájával a szikrákat, amiket a másik aranygömb fürgén mozogva védett ki.

Harry felugrott és az ellenkező irányba végigszaladt a dobozok között, mérgesen félreütötte az orra előtt lebegő gyertyát és kezével lefékezve az ütközést. A falnál jobbra fordult, bebújva egy magas láda mögé. Bellatrixot közben kiüldözték a madarak a sorból és most már mind elszenesedve vagy jégbe fagyva, szilánkokká törve hevertek a földön.

- Azt hitted, ilyen ócska trükkel rászedhetsz, mi? – csattant fel a nő dühösen. – Ne nézz teljesen hülyének, Potter!

Harry már magát szidta a butaságáért, kénytelen volt igazat adni a halálfalónak. Máris új terven törte a fejét, mikor Bellatrix újra felkiáltott:

- Ezt neked!

Hangos reccsenés hallatszott és a ládák mindegyike megbillent oldalra és nagy robajlás kíséretében eldőlt. Tartalmuk – bármi is legyen – ripityára tört bennük. Harry nem várt egy helyben kiszolgáltatva most, hogy búvóhelye elveszett. Azonnal lefegyverző bűbájt szórt a vele pontosan szemben álló Bellatrix-ra a kidőlt ládák fölött. Ellenfele is pontosan célzott a kínzó átokkal, s a két fénysugár középen találkozott, majd élesen kitérve az egyik a résnyire nyílt ajtóba vágódott, leszakítva azt a helyéről, a másik pedig elenyészett a levegőben.

A sikertelen támadás után Bellatrix visszarohant a terem bejáratához vezető sorra, Harry pedig megpöccintette a pálcáját.

- Wingardium Leviosa! – mondta ki magában a varázsigét és az egyik kidőlt láda felemelkedett a földről. Harry maga előtt lebegtette a ládát egészen a sor végéig, arra készülve, hogy egy hirtelen mozdulattal a halálfalóra hajítja azt.

Miközben ment előre, pálcájával kis köröket írt le a levegőben, amitől a láda egyre gyorsabb forgásba kezdett. Tartalma egyik végéből a másikba potyogott, amikor pedig Harry elért a sor széléhez és elhajította, még nagyobb robajjal tört darabokra a falon. Bellatrix Lestrange ordítva vetődött félre előle, be két magas láda közé, amik mellett Harry is elhaladt, mikor útjára bocsátotta a gyertyát.

Még el sem ült a por és Harry füle is csengett a többrendbeli dübörgéstől, mikor halványkék fény villant a sorok közt és három hatalmas láda röpült fel a levegőbe. Harry már látta is Bellatrix Lestrange-zset, aki terpeszben állva, széles ívet ír le pálcájával. A ládák egyike túl magasra pördült, nekicsapódott a mennyezetnek és darabokra tört.

- Protego! – kiáltotta Harry, védve magát a lehulló daraboktól. A varázslattól a másik két láda is megpattant a láthatatlan pajzson és jobbra-balra dőltek. Harry még röptében elkapta az egyiket pálcájával és visszahajította Bellatrixra.

- Relaxo! – erősen koncentrált a varázsigére, mire a láda felgyulladt, s akár egy meteor, száguldott a halálfaló felé.

Bellatrix-nak nem volt esélye. Harryt minden varázslatától óvta a lebegő aranygolyó, és nem volt ideje védekezni a támadás ellen. A lángoló láda teljes lendülettel eltalálta és nekilökte egy másik doboznak. Csak egyet ordított, aztán elhallgatott.

Harry odarohant hozzá és gyorsan felvette a földről az elejtett pálcát, majd leemelte róla a még mindig égő fatákolmányt. Óvatosan közelebb ment és megnézte a nő pulzusát. Életben volt, de nem reagált semmire. Az arcán nagy égésnyom és zúzódás volt, fejéből vér csordogált és nem mozdult.

Harry zsebre dugta a másik pálcát, majd lehúzta a dobozról Bellatrixot és a földre fektette. Erős köteleket varázsolt a karjára és a lábára, hogy ha felébredne, meg se tudjon moccanni.

Felsóhajtott, de ebben nem volt sok elégedettség, büszkeség még annyi se. Inkább csak megnyugodott, hogy Bellatrix Lestrange most már megfizetett valamit abból, amennyit ártott sokaknak. Köztük Siriusnak is…

Hátat fordított a halálfalónak és megcélozta a következő termet – és a következő ellenfelet, Voldemortot. Minden lépésére, minden neszre, minden fényre figyelt, ahogy végigment a rövid, kanyargós folyosón. Idegesebb volt, mint eddig bármikor, a tenyere izzadt és kissé remegett a keze. Sikerülni fog! – ismételgette magában. – Sikerülni fog…

A következő ajtó is tárva-nyitva állt.

Azt már rögtön meg tudta állapítani, hogy ebben a teremben nincs lehetőség elbújni, nincsenek sem ládák, sem oszlopok, csak egy nagy, döngölt földpadlójú helyiség volt, két végén két ajtóval.

A sötétben egy fekete valami hevert a földön, s Harry most már bátrabban közeledett hozzá. Pálcája hegyén fényt gyújtott, de így is csak akkor ismerte fel azt a valamit, mikor ott állt fölötte.

Voldemort volt az – holtan.

Harry saját maga vonásait is tisztán látta ezen az arcon, mely most fennakadt, vérvörös szemekkel meredt a semmibe. Körülötte ragadós vértócsa folyt szét, mely teljesen átitatta a ruháját és a földet alatta. Új varázspálcája ott volt a kezében, Harry rögtön lehajolt érte és felvette. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve leejtette a földre és rátaposott, ahogy korábban a féregszerű teremtményre, melyben Voldemort ereje lakozott.

Miért jött ide? – kérdezte magától Harry ismét. Idáig menekült az utolsó erejével, aztán itt esett össze. Biztosan nem ide akart jönni. Még messzebb volt az, amit keresett, talán az utolsó horcrux. Bizonyára a horcrux képes neki új testet adni, ahogy a naplóból kiszálló Denem is lassan testet öltött. Márpedig Voldemort még nem halhatott meg, hiszen az a bizonyos horcrux, Hollóháti Hedvig kincse még sértetlen. Talán egyszerűen csak elhagyta a testet, mikor az életképtelenné vált és így ment tovább – gondolkozott Harry. Vett egy mély lélegzetet és elindult a következő ajtóhoz.

Ez, ellentétben az előzőekkel, zárva volt. Harryt nem lepte meg. A testetlen Voldemortnak nem állja útját fal vagy zár. Pálcáját a kilincsre szegezte és elmotyogta a zárnyitó varázsigét. Az ajtó engedelmesen kitárult és ebben a pillanatban Harry biztos volt benne, hogy megtalálta, amit Voldemort is keresett.

Az ajtón túl egy kicsike, a régi, Dursley-ház-beli hálószobája méreténél valamivel nagyobb terem állt, s ennek a végében is újabb ajtó várta. Azonban ez az ajtó nem volt sehol, kiszakadt a keretéből a fal néhány nagyobb darabjával együtt. Harry óvatos léptekkel haladt át a pincehelyiségen és egyre biztosabban érzett egy halvány, zöldes derengést.

A küszöbhöz érve ösztönösen lenézett, ugyanis arra számított, hogy valamilyen feneketlen mélység fogadja majd. A mélység nem volt feneketlen, sőt, egyáltalán nem is volt mély, azonban annál bizarrabb látványt nyújtott. A kiszakadt ajtó egy lépcsősoron feküdt, mely rögtön a küszöbtől indult lefelé, azonban pár méter után eltűnt. Alatta beomlott a terem padlója és meredek földomlás vezetett le egy mélyebben fekvő barlangba. Innen jött a zöldes derengés.

Harry nem győzött csodálkozni a látottakon és önkéntelenül is ilyen kérdések villóztak a fejében: Mikor épített ide barlangot Voldemort? Mért pont ide rejtett el egy horcruxot? Miért nem találta meg eddig ezt a helyet senki?

Óvatosan átlépett a küszöbön és lement a lépcsőn, ameddig az tartott, majd leült a szélére és leereszkedett a földomlás tetejére. Azonnal megcsúszott a lába a laza talajon és csak a lépcső legszélében sikerült megkapaszkodnia. Idegesen nézett lefelé, Voldemort után kutatva, de egyelőre nem sokat látott a barlangból, csak a vizet, mely a földomlás partját mosta. A domboldalban félig eltemetett ládák álltak ki a földből, hasonlóak, mint az előző teremben, de ezek változatosabb méretűek voltak és némelyik széttört az omlástól, feltárva tartalmukat. Az egyikben, mely a legközelebb volt Harryhez, egy görög váza volt. Egy másik ládában valaha szebb napokat látott falióra foglalt helyet – az óralap most betört, a kicsi fogaskerekek és rugók szerteszét szóródtak.

Harry megtámasztotta lábát egy derékig betemetődött szobor vállán, majd elengedte a lépcső szélét és óvatosan egyensúlyozva lecsúszott a domboldalon. Mikor leért, a szeme elé tárult a barlang képe. Azonnal felállt és pálcáját szegezte a neki háttal álló ezüstösen csillogó szellemalakra.

Voldemort most hirtelen megfordult és amint meglátta Harryt, jól ismert igazi kígyóarcára tömény harag ült ki.