Harminchetedik fejezet

Az utolsó lépések

- Gyere már! – vicsorogta Piton és egyik kezével megragadta Harry grabancát, a következő lendülettel pedig nagyot taszított rajta. Harry bucskázva gurult le a csigalépcsőn, ki a kőszörny lábai elé, közben hangosan ordított, de nem a fájdalomtól. Vissza kell mennie, muszáj segítenie rajtuk!

- Mit művel maga?! – ordította Piton arcába, de az nem vesződött válaszadással, mikor utolérte. Egyszerűen elrobogott előtte és kilesett a kőszörny mellett a második emeleti folyosóra. Harry is látta, amit ő: a három halálfaló, aki felkísérte Harryéket lélekszakadva rohant – de nem feléjük, hanem épp ellenkezőleg, a nagy lépcsőházba.

- Mi a…? – szólt Piton halkan, de Harry addigra már indult is vissza a csigalépcsőn felfelé, kivont pálcával, elvakulva a dühtől, félelemtől.

Még a második lépcsőfokon se járt, mikor egy láthatatlan erő visszarántotta és megint a hátán landolt a kőpadlón. Most már a fájdalomtól rándult össze.

- Mit mondtam neked?! – acsarogta Piton visszafojtott hanggal, de mielőtt folytathatta volna a szidalmakat, robbanás rázta meg a lépcsőt és fadarabok meg forgács záporoztak Harry és Piton fejére. Voldemort vagy a csuklyás idegen felrobbantotta a bezárt ajtót.

Piton egy másodpercig sem tétovázott: benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy kicsi bőrerszényt. Tartalmát – egy marék koromra emlékeztető fekete port – a tenyerébe öntötte, majd erős mozdulattal szétszórta a lépcsőházban. Egy csapásra olyan áthatolhatatlan sötét lett, hogy Harry, ha nem ismeri a perui instant sötétség port, amit Fred és George boltjában lehetett kapni, biztosan azt hitte volna, hogy megvakult.

- Visszamegyek! – szólt Harry, de megint nem jutott tovább pár lépésnél.

Piton megragadta a talárja nyakát és kiráncigálta a lépcsőházból, ahol már hallották a föntről érkező szapora lépések zaját: valaki követte őket.

- Erre kell mennünk! – parancsolta Piton, de nem engedte el a kapálózó Harryt, jóformán behajította egy nyitott ajtón, mely a tőlük jobb kéz felöli folyosóra nyílt.

- Hagyjon! – kiáltotta Harry, s amennyire ereje engedte, gyorsan felállt.

Piton bűbája visszatolta a kőszörnyet a helyére, ezzel az igazgatói rezidenciába vezető lépcső lezárult mögöttük. Azonban még be sem csukta a folyosó dupla szárnyú ajtaját, a szobor máris szilánkokra robbant szét fülsüketítő zaj kíséretében, darabjai métereket csúsztak a padlón, felkarcolva a kövezetet.

Harry pálcáját az ajtóra szegezte.

- Reducto! – kiáltotta a varázsigét.

- Nem! – Piton egyetlen mozdulattal semlegesítette a varázslatot, mellyel Harry az ajtót akarta összezúzni, majd visszafordult és bonyolult formákat írt pálcájával a fára. A túloldalon már felharsant egy zárnyitó varázsige, de eredménytelen maradt, Piton varázslata védte az ajtót.

- Segítenünk kell nekik… - nyögte Harry.

- Megőrültél? – fröcsögte Piton és nagyot taszított a fiún, amitől az majdnem elesett és nekitántorodott a mögötte lévő lovagi páncélnak. A páncél felháborodottan nyikorgott.

- Nem… nem… - mondogatta szakadatlanul Harry. – Visszamegyek, eresszen!

- NEM! – állította meg Piton és megint ellökte magától. – Indulj, mennünk kell. Nem maradhatunk itt!

- NEM ÉRDEKEL! – ordította Harry. – Nem érdekel, mit akar! Vissza – kell – mennem! – ezt már könnyeivel küszködve mondta, elakadozó hanggal. – Nem veszthetem el őket is…

Piton egy csepp együtt érzést sem tanúsított iránta, mintha kiveszett volna belőle minden Voldemort szavai miatt. Durván felrángatta a padlóra zuhant Harryt, akit épp ő maga taszított oda, hogy ne tudjon visszamenni.

- Indulj arra, gyerünk! – parancsolta acsarogva, kezével a csigalépcső felé mutatva, amibe a folyosó torkollott. – Felmegyünk a tetőre, aztán seprűkkel elrepülünk. Lódulj!

Harrynek esze ágában se volt elmenni, itt hagyni Ront és Hermionét és Ginnyt a biztos pusztulásban. Valami belső késztetés hatására olyan őrült harag lobbant benne, ami nem engedte, hogy tűrje Piton rémes parancsát. Teljes erőből hátrahúzta a karját és állkapcson ütötte a varázslót. Piton elzuhant és a kőpadlóra vágódott.

- NYISSA KI! – bömbölte Harry, Piton pedig úgy nézett rá, mint egy ütődöttre.

- Elment az eszed! - tapintotta meg vérző száját. - Megöl…

- Én ölöm meg magát, ha nem nyitja ki!! – fakadt ki Harry és azzal előrelendült, egyik kézével megragadta Piton ruháját és megint megütötte. Aztán megint és megint…

Minden dühét, haragját beleadta, agyon akarta verni ezt az átkozott fekete alakot, az ocsmány szavaiért, a szívtelenségéért, minden lélegzetvételéért. Ordítva adta ki minden gyűlöletét, amelyet kiskora óta táplált iránta.

Piton nem tudott védekezni, a harmadik ütés után kifordult a kezéből a pálcája és elgurult a földön. Harry nem törődött vele, addig ütötte a varázslót, amíg az arcát teljesen elborította a vér. Piton szája felrepedt, a szeme csúnyán bedagadt, orra több helyen eltört és már arra se maradt ereje, hogy lerúgja magáról ütlegelőjét.

Harry csak akkor bizonytalanodott el, mikor valamilyen belső hang súgta neki: Meg fogod ölni…

- Meg is akarom! – morogta Harry fennhangon saját magának, miközben határtalan gyűlölettel nézte, ahogy jobb keze satuként szorul a varázsló torkára.

Ereszd el… nem akarod, hogy meghaljon…

- KIFELÉ A FEJEMBŐL! – kiabálta Harry Piton képébe, mire az kinyitotta a szemét.

- Mi…? – nyögte erőtlenül, aztán feje hátrabukott és elájult. Mellkasa emelkedéséből-süllyedéséből Harry látta, hogy életben van, de ezt csak agya egy távoli zugában tudatosult benne, ugyanis ebben a pillanatban egyedül a harag és a félelem töltötte ki minden gondolatát.

Ron és a lányok - Súgta neki a hang és azon nyomban elengedte Pitont, aki, akár egy rongybaba, elterült a földön. Harry zihálva nézett le rá. Alig fogta csak fel, mit csinált az imént. Jóformán félholtra verte az egyetlen embert, aki most segíthetne rajta, miközben az ajtón túl ki tudja, mit tesz Voldemort a barátaival.

- Adava Kedavra! – szólt valaki az ajtón túlról, de nem Voldemort hangja volt. Az átok az ajtóba csapódott, amitől az hátborzongató reccsenést hallatott és a pántok kiszakadtak oldalt a falból… Aztán, mintha valaki azon nyomban bűbájt szórt volna rá, az egész ajtó visszaalakult és egy karcolás sem volt rajta.

Harry felvette leejtett pálcáját, mely akkor esett ki a kezéből, mikor ütlegelni kezdte Pitont. Többé egy pillantást se vetett a földön fekvőre, elindult a folyosón. Látva, hogy a másik sem boldogul a bezárt ajtóval, Harry nem próbálkozott hasztalanul, hanem visszaemlékezve próbált kerülő úton visszajutni az igazgatói szobába. Ha szerencséje van, akár el is kerülhetik egymást Voldemorttal és kihozhatja a barátait… - futtatta végig fejben a tervet.

Lélekszakadva rohant a lépcsőházhoz, de mikor elérte, nem felfelé indult, hanem le, a földszint irányába. Ahogy kettesével szedte a lépcsőfokokat alig tűnt fel neki az ordibálás és többrendbeli dübörgés, csak azon járt az esze, mit élhet át most három barátja. Talán már nem is…

Nem! – figyelmeztette magát. Nem fejezheti be ezt a gondolatot, mert nyomban beleőrülne!

Az utolsó fordulóból már ugorva érkezett meg a magasföldszintre s valósággal kitépte helyéből az ajtót. Ösztönei megsúgták neki, hová jutott. Ha egyenesen megy tovább, a bejárati csarnokba és a nagyterem elé jut, ahol vár rá az inferusok és dementorok hada. Ha jobbra fordul, a konyhához és a hugrabugosok klubhelyiségéhez érkezik, ha pedig balra indul, kiér a belső udvarra. Az utóbbi két irány nem volt jó, kénytelen lesz átküzdeni magát az inferusokon. Mialatt ezen töprengett már rohant is tovább. Egy pillanatra sem kellett megállnia, ugyanis legbelül tudta már érkezése pillanatában, merre kell majd mennie. Üres, állatos festmények sora előtt száguldott el, a sárga madárka, ami felfelé is velük tartott, újra a nyomába szegődött és szüntelenül csipogott.

A folyosó felénél járt csak, máris látta, mi folyik a bejárati csarnokban. Sorozatosan villantak a fények, zöldek vörösek, vakító fehérek és tüzes golyók röpködtek. Valaki vagy valakik ádáz csatát vívtak a halálfalókkal és Voldemort többi szolgájával, akik egészen a nagyterem elé szorultak vissza az udvarról és itt próbáltak fedezéket keresni maguknak a félemelet korlátja és a lépcső tetejénél álló két magas fáklyatartó mögött. Mind a tíz varázsló itt volt, akiknek Voldemort megparancsolta, hogy őrködjenek az iskola parkjában. Mögöttük állt a nagyterem kétszárnyú ajtaja, ide azonban nem vonulhattak vissza, mert zsákutca lett volna. Egyre hátrébb szorultak fel a lépcsőn, még a dementorok is, csak a félelem nélküli inferusok maradtak legelöl. Az elátkozott holttestek egyik csapata pajzsként védte a halálfalókat, míg a többiek a bejárati ajtóban összegyűlt varázslók felé mentek. A dementorokat is hátrálásra kényszerítette két gyenge patrónus, de félreérthetetlen hörgéssel szívták be maguk körül a levegőt.

Harry a falhoz lapulva ment közelebb a bejárati csarnokhoz, míg már olyan közel volt, hogy alig három méterre tőle igyekezett visszatartani egy halálfaló a feléje záporozó vörös és kék villámokat. Kihajolt a fal mögül és lenézett a bejárathoz.

Az, amit ekkor látott, annyira meglepte, hogy egy röpke pillanatra minden félelmét elfeledtette vele. A bejárati csarnokban Voldemort szolgáival harcoló varázslók ugyanis nem aurorok voltak, ahogy arra Harry számított. Még csak nem is Mordon, Lupin és Tonks érkezett a diákok megmentésére, hanem nem más, mint Hagrid tért vissza. Régi nyílpuskájával felszerelkezve és rózsaszín esernyőjét forgatva harcolt egy csapat halálfalóval. Az esernyő egy hosszú suhintásra tüzes szikraesőt szórt magából. Hagrid ugyan nem volt túl tehetséges varázsló, de testi erejével és nyílpuskájával kiegészítve ez a varázserő három halálfaló ellen is elégnek bizonyult.

Harryt az döbbentette meg legjobban, mikor felfedezte kiknek a társaságában jött vissza az óriás: egy csapatnyi kentaur állt szilárdan a kastély szélesre tárt hatalmas ajtajában, innen szórták nyilaikkal az inferusokat és a halálfalókat. A harci forgatagban is sikerült kivennie Harrynek két ismerős arcot köztük – a szőke Firenzét és a hosszú, fekete hajú Goront. Ők álltak legelöl és meg se moccantak, úgy tűzdeltek tele három inferust nyílvesszőkkel, akik éppen egy méregzöld taláros boszorkányra akartak lecsapni.

Harry megdörzsölte a szemét. Aztán nyomban újra megdörzsölte…

A boszorkány, aki a bejárati ajtó mellett álló fáklyatartó takarásából vívott párbajt egy halálfalóval, nem más volt, mint McGalagony. Úgy harcolt, mint egy felbőszült oroszlán, Harry még sosem látta ilyen elszántnak, még Dumbledore halálának estéjén se. Pálcáját villámgyorsan forgatva szórt kábító átkokat a lépcső tetején védekező, eszelősen visítozó halálfalóra – Bellatrix Lestrange-re. McGalagony ennek ellenére sokkal soványabb volt, mint mikor Harry legutóbb látta, arca beesett és sápadt volt, mintha legalábbis hónapokra lett volna bezárva Azkabanba – talán épp dementorokkal kényszerítette Voldemort, hogy adja ki neki a főhadiszállás helyét.

McGalagony mögött és mellett további varázslók sorakoztak, így a kentaurokkal kiegészülve még számbeli fölényben is voltak. A többi mágus között csak egyetlen ismerős arcot fedezett fel Harry, mégpedig Charlie Weasley-ét, akit az augusztusi esküvő óta nem látott. A fiú vörös haja kitűnt a többi mágus közül, akik meglehetősen vegyes képet alkottak. Voltak hosszú szakállú, Dumbledoréhoz hasonló öltözetű, öreg varázslók, akadtak köztük fekete ruhába bújt elszánt tekintetű férfiak és nők egyaránt, akiknél még hosszú, görbe kések is voltak, sőt, még egy arab ruhába bújt, girbegurba, göcsörtös fapálcával felfegyverzett mágus is harcolt velük.

Bellatrix Lestrange megsuhintotta pálcáját, mire zöld fény csapott ki belőle, felrobbantva McGalagony fedezékét. Harry nem várt tovább, előugorva fedezékéből, hátulról sikerült meglepnie a halálfalókat. Megcélozta Bellatrix-ot és elkiáltotta magát:

- Capitulatus!

Varázslata még az előtt elérte a halálfalót, mielőtt az kimondhatta volna halálos átkát a robbanástól hátára esett McGalagonyra. Lestrange felröpült a levegőbe, mintha rugóra lépett volna és nagyot pördülve átzuhant három társa feje fölött.

Harry nem örülhetett sokáig sikerének, alig pár centire fúródott egy nyílvessző a nagyterem ajtajába – az egyik kentaur bizonyára halálfalónak nézte őt a talárja miatt. Az üvöltözésen át is meghallotta Firenze figyelmeztetését:

- Őt ne! – ordította hátra társainak. – Figyeljetek rá! Vigyázzatok!

De Harry addigra már vissza is bújt a boltív mögé, tanulva hibájából. Annál is inkább, mivel Bellatrix társai felfigyeltek rá és nem kímélték, egyszerre három vörös fénysugár törte át a boltívet tartó oszlopot.

Harry gyorsan varázsolt két aranygömböt, melyek megvédték a többi átok hatásától. Ekkor már Bellatrix Lestrange is újra talpon volt, de a kentaurok és a varázslók előtt nem mehetett vissza a pálcájáért, ami a lépcső aljánál hevert. Helyette kicsavarta az egyik ájult társa kezéből a varázspálcát, akit épp az imént terített le az arab mágus félelmetesen pontos dermesztő bűbája.

- Nyisd ki az ajtót, gyerünk! – kiabálta az egyik álarcos Bellatrix-nak.

A nő azonnal az ajtóra suhintott. A roxforti ebédlő ajtaja megremegett, majd súrlódó hangot hallatva kitárult.

- Mit csinálnak ezek? – gondolkozott hangosan Harry és az egyik aranygömböt ráuszította a halálfalókra. Az egyik álarcost telibe találta az ágyúgolyóként száguldó gömb és lelökte a lépcsőről. Bukfencezve gurult le egészen Madame Maxime lábai elé, aki azon nyomban elkábította. A többi halálfaló már résen volt és tanulva társuk hibájából az egyikük azonnal kettérepesztette a gömböket.

Harry visszafordította tekintetét Bellatrixra, aki a résnyire nyílt ajtón besurrant a nagyterembe. A harcoló varázslók között elnézve látta a folyosót, ami visszavezette volna a barátaihoz - ezen most a sötétkék taláros, álarcos alak közeledett rohanvást, hogy a halálfalók segítségére siessen. Harryt elfogta a rémület. Igaz, hogy Hagridék létszámfölényben voltak, de ha ez a Voldemort által megszállt varázsló ideér, könnyen átbillenhet az erőegyensúly. Éppen kilépett a szobor takarásából, hogy megküzdjön vele, mikor hangos csattanással kivágódott a nagyterem ajtaja. A súlyos duplaszárnyú ajtót azonban nem varázslat nyitotta ki, hanem egy elemi erő: egy gigantikus, tizenöt métert is meghaladó kígyó csúszott ki rajta, felágaskodott és fenyegetően sziszegett mindenkire. Teste fénylő zöld volt, hosszúkás fején skarlátvörös tollak nőttek.

Mindenki abbahagyta a harcot, Charlie és társai döbbenetükben leeresztették a pálcát, Hagrid elejtette rózsaszín napernyőjét, mellyel épp le akart sújtani egy előle menekülő halálfalóra, McGalagony pedig tátott szájjal meredt a fenyegető lényre. Harrynek csak most tűnt fel, hogy a baziliskus szeme be van kötve, vastag fekete szövetet erősítettek rá. Az állat vadul dörzsölte fejét az ajtófélfához, hogy leszedje róla a kendőt. A halálfalók ezt látva, próbáltak elkeveredni a kígyó útjából, csak a csuklyás varázsló maradt a helyén, meg a dementorok lebegtek céltalanul a lépcső fölött, nem messze a baziliskustól.

- Öljétek meg gyorsan! – ordította Charlie torka szakadtából, hogy végre felocsúdjanak a varázslók.

Harry cselekedett elsőként, mikor felismerte a veszélyt, amit a kígyó szeme jelentett Hagridékra. Pálcájával megcélozta az állat fölötti ajtófélfát és leszakította. Fa és kő hullott ki a helyéről és a kígyóra esett, aki dühösen sziszegett fájdalmában. Fejét lehorgasztotta a földre és a padlót súrolva végül leszedte magáról a kendőt.

- Most mind megdöglötök! – rikoltotta diadalittasan Bellatrix Lestrange. A csuklyás nem szólt semmit, csak nézte, mi történik.

Harry és mindenki más azonnal eltakarta a szemét a kezével, egyedül egy szerencsétlen kentaur nem volt elég gyors. Harry csak a hangját hallotta, ahogy ordítva felágaskodik, majd összeesik a földön, a bejárati ajtó előtti lépcsőn. A kígyó folyamatosan sziszegett, de Harry egyetlen szavát se értette, azonban ez most a legkevésbé se érdekelte. Vakon meglengette pálcáját és varázsolt két aranygömböt.

- Menjetek, törjétek össze a fejét! – utasította őket Harry, a lebegő golyóbisok pedig útnak indultak.

Harry görnyedve, lehajtott fejjel tudott csak figyelni, jobbára hangok alapján megállapítani, merre van a kígyó. Ez nehezen ment, mert újra elkezdődtek a durrogások és robbanások, ahogy a hátravonult halálfalók átkaikat szórták az ajtón kívülre szorult varázslókra.

DURR! – hallatszott a hang Harrytől pár méterre, mire rémülten visszahátrált a folyosóra. Tudta, hogy a kígyó őt nézte ki magának, mert ő támadta meg elsőnek. Nyílvesszők suhogtak és beleálltak az állat testébe, de az csak haragos sziszegéssel válaszolt, ami immár semmivel sem jelentett többet Harrynek, mint bármelyik másik embernek.

A baziliskus teste a bejárati csarnokban tekergett, félig a széles lépcsőn, félig a félemeleten nyugodva, fejével pedig Harry után nyúlt be a folyosóra. Harry egy erős ütést érzett az oldalán, amitől elesett és beverte a fejét. Kábán szorította kezét a púpra és alig fogta fel, milyen veszélyben van.

A méregtől csöpögő fogakkal teli száj lecsapott, de Harryt nem érte el. Az egyik aranygömb beröppent elé és a száj arra harapott rá, az egyik húszcentis fog csúnyán beletört az aranytömbbe. A kígyó fájdalmas sivalkodására Harry óvatosan kinyitotta a szemét, készülve rá, hogy bármelyik pillanatban becsukja. A baziliskus próbálta kilökni a szájából a gömböt, de az makacsul beszorult a fogai közé. Végül úgy próbált szabadulni tőle, hogy hátrahajtott a fejét és lecsapta a földre. Harryt most majdnem a saját megidézett védelmezője lapította ki, épp csak az utolsó pillanatban sikerült félregurulnia. A kígyó szája ott ütötte a kőpadlót tőle karnyújtásnyira.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Harry bátran bedugta pálcát tartó kezét a beszorult aranygömb és a kígyó torka közti résbe.

- Serpensortia! – kiáltotta, majd még ötször elmondta a varázsigét. – Serpensortia! Serpensortia!

Hallotta az újabb sziszegést, mire gyorsan kihúzta kezét a baziliskus szájából. Az állat öklendezve hátrarántotta a fejét és keservesen visítozott. Harry újra eltakarta a szemét és igyekezett elmenekülni a kígyó közeléből.

A baziliskus végzetesen vonaglott, majd teste megfeszült és eldőlt. Feje nagyot csattant a kövön és az aranygömb is semmivé foszlott, ahogy a varázslat véget ért. Félig nyitott szájából halálos mérgű csörgőkígyók tekergőztek elő.

Harry nem mert ránézni a lény fejére, nem tudta ugyanis, hogy a baziliskus-szemek nem jelentenek-e veszélyt akkor is, ha döglött az állat. Ahogy szemét eltakarva elhaladt mellette, valaki durván félrelökte, majd, mikor kinyitotta a szemét, egy zöld villanást látott. Egy rémült pillanatig azt hitte, az átok eltalálta és ő meghalt.

- Obstructo!

Átzuhant a korláton, le a félemeletről egy pár lebénított inferusra. A testek fékezték az esést, de így is fájt tőle a háta. A fájdalom jelezte neki, hogy még életben van, ezért gyorsan kinyitotta a szemét.

- STUPOR! – Charlie Weasley állt fölötte és öt társával együtt szórt kábító átkot a félemeleten álló kék taláros alakra. A varázsló három bűbájt kivédett, de a negyedik és ötödik telibe találta. Ájultan rogyott össze.

- Jól vagy, Harry? – kérdezte tőle Charlie Weasley, majd felsegítette.

- Igen, persze – motyogta Harry. – Köszi…