Harry vett egy mély levegőt (- Ne, Harry! – könyörgött sírva Hermione, Ron pedig vadul rázta a fejét, mintha nem akarná elhinni, amit lát), és belenézett a kehelybe. Zöldesen kavargó, örvénylő tartalma olyan emlékeket ébresztett Harryben, amiket rémálmaiban gyakran viszont látott. Vajon ő is pokoli kínokat fog átélni, mint Dumbledore? Vajon ő is könyörögni fog, hogy öljék meg? Nem számít, ha ezzel megmenti Ront és Hermionét és Ginnyt.

Két út vezet a sötétséghez… - rémlett fel neki. Elhessegette maga elől ezeket a gondolatokat, aztán gyorsan a szájához emelte a kupát és egy húzásra kiitta a tartalmát.

A folyadék legördült a torkán és kicsit égette, de egyelőre nem volt kellemetlen. Voldemort intett a fejével, mire Harry észrevette, hogy a kupa újra tele van. Többet kell innia, ahogy Dumbledore-nak is a barlangban. Újra gyorsan kiitta a mérget – valamiért úgy gondolta, ha hirtelen gurítja le, nem fog fájni annyira. Mire ezt végiggondolta már érezte is a hatást: mintha valaki belemarkolt volna a gyomrába. Összegörnyedt a hirtelen érzéstől és kicsit megtántorodott.

- Harry! – sikította Hermione és odarohant hozzá. Ron iszonyodva nézte, mi történik.

- Ne, menj innen, Hermione – hessegette el Harry a lányt, mert a kupa ismét újratöltötte magát.

Keze már remegett, ahogy szájához emelte és már nem is tudta egy húzásra kiinni a tartalmát. A folyadék fele a talárjára és a földre loccsant, de ez nyomban el is tűnt onnan és visszapárolgott a kupába.

Harry látása egyre inkább elmosódott foltokat mutatott, melyre valamilyen vörös felhő települt, amit még csukott szemmel is látott.

- Tovább – parancsolta a nagyúr, Harry pedig még egy pohárral ivott a méregből, aztán összeesett a földön, mintha fejbe verték volna. Hevesen zihált, a sebhelye pedig égett a fájdalomtól. Szinte semmit se látott maga előtt a vörös ködön kívül, a padlót görcsösen kapargató ujjait is csak sejtette az elmosódott képek közt, melyek villóztak az agyában.

- Ez az, Harry… - mondta Voldemort. – Most add vissza nekem, ami az enyém! Dumbledore is ezt akarná! Meg a drága szüleid… Nem akarnák, hogy a gyerekükben bármi is ott legyen Mardekár erejéből…

A kehely elgurult, ahogy Harry kiejtette a kezéből, de Voldemort nem adta vissza neki. Úgy tűnt, eleget ivott már. Korábban megadta magát a folyadék kényszerítő erejének, mint Dumbledore.

- Még mindig küzdesz… - sziszegte Voldemort. – Add fel, Harry Potter! Add fel a küzdelmet.

A méreg mintha megsokszorozta volna a varázsló hangjának erejét Harry fejében. Úgy érezte, engedelmeskednie kell neki, muszáj megadnia, amit Voldemort követel.

- Add vissza, amit elvettél, és végeztünk egymással! A jóslat ezzel beteljesedik, ezzel elpusztul a Kiválasztott és már csak a Sötét Nagyúr létezik…

Ekkor lehajolt hozzá, kezével megragadta Harry állát és kényszerítette, hogy nézzen rá. Harry nagyot nyögött fájdalmában.

- És tudod, mi a legjobb az egészben? – kérdezte Voldemort. – Életben maradsz, Harry Potter… Élni fogsz… és azt fogod tenni, amit én parancsolok. Látod? A gyerekeket bezártuk a klubhelységükbe. A szüleik pedig szépen engedelmeskedni fognak. A drága anyád tanított meg erre, Potter. Az emberek legsebezhetőbb pontja a szíve…

Anyja említése egy pillanatra kitisztította Harry fejét.

- Nem tudom, mit akar tőlem! – acsarogta Voldemortra, dühe elnyomta a fájdalmát egy pillanatra, de aztán újra teljes erővel zúdult rá, mint az eső az égből. – Nem tudom, mit kéne visszaadnom…

- Hazudsz – jött a válasz a vörös ködön túlról. – Benned van mindaz, ami eddig segített életben maradnod ellenem. És mindazt tőlem kaptad… Párszaszó. Legilimencia. A varázserőd…

Harry nyelt egyet a torkát égető érzés miatt.

- Maga is ugyanúgy lopott tőlem…! – mondta.

Látta, hogy saját arcmása eltorzul a haragtól és rászegeződik egy pálca. Aztán újból jött a fájdalom és a vörös vakság, még nagyobb erővel, mint korábban.

- Crucio!

Harry felordított a fájdalomtól és összegörnyedt a földön. Érzékeiből egyedül a hallása maradt meg tisztán.

- NE! Kérem, ne tegye! – könyörgött Hermione.

- Hagyja abba! – ordította Ron is.

Voldemort még folytatta egy darabig a kínzást, aztán félrecsapta a pálcáját és megszakította a varázslatot.

- Hiába küzdesz, Potter! Úgyis megszerzem, amit akarok!

- Nem… küzdök… maga ellen… - motyogta Harry, megküzdve minden szóért. Mozdulatlanul feküdt a földön, mint egy kő és tágra meredt szemeivel a padlóra bámult, de a kép nem jutott el az elméjéig. Ott már csak a fájdalomnak és a félelemnek maradt hely.

- Nem akarok… ellenkezni… - folytatta. – Maga is mondta… Nem akarom… hogy még valaki… meghaljon miattam…

Mint Sirius – tette hozzá gondolatban. Nem hagyhatja, hogy Ginny is arra a sorsra jusson, mint Sirius. Megesküdött, hogy megvédi a szeretteit ettől az őrültségtől, amennyire csak teheti. De önmagától sosem tudta megvédeni őket.

- Crucio!

Újra jött a fájdalom, újra jött az ordítás – az övé, Hermionéé, Roné. Harry úgy érezte, mintha ki akarna szakadni belőle valami, amit nem értett, amit nem akart megérteni. Egyik része, amit önmagának érzett még ebben a mostoha állapotban is, a fájdalomtól ordított és átjárta a rettegés, hogy ha Voldemort nem kapja meg, amit akar, a barátain fogja folytatni. A másik rész, ami kellemetlenül mocorgott a szívében, kegyelemért könyörgött és engedelmeskedni akart Voldemortnak.

- ELÉG! – kiáltotta sírva Hermione.

A nagyúr nem törődött vele, a pálca Harry fejéről a mellkasára vándorolt, amitől az fulladozni kezdett, majd tovább a lábára – ekkor úgy érezte, mintha szilánkokra törnének a combcsontjai, minden szilánk átszakítaná a húsát és az ereit és a bőrét.

- Elég volt! – könyörgött Hermione szakadatlanul. - Így nem kapja meg, amit akar…

Ekkor Voldemort megszüntette a varázst.

- Honnan tudnád te azt, Granger? – kérdezett vissza gorombán.

Harry mozdulatlanul feküdt a földön, nem törődve mással, csak teste zsibbadó tagjaival. Hermione nyelt párat, mielőtt megszólalt volna:

- Harryt akarja megismerni? – kérdezte Voldemorttól. - A nagy titokra kíváncsi? Nézzen bele ebbe! Itt van, amit akar… csak… csak hagyja őt… hagyja békén, kérem…

Harry kinyitotta a szemét és minden erejét megfeszítve felemelte a fejét. Voldemortot látta, amint szemében mohó csillogással néz egy üveggömböt. Harry alig tudott józanul gondolkodni, nem értette, hogy kerülhet ide a jóslat. Még egy másolata lett volna Dumbledore-nál?

Hörögve köhögött egyet, mire Ron újra átkarolta és ülő helyzetbe húzta barátját.

- Honnan tudtál te erről? – kérdezte Voldemort sziszegve a sápadt Hermionétól.

Hermione összeszedte magát és válaszolt:

- Én… én sokáig figyeltem Harryt, Dumbledore professzor parancsára. Már harmadikos korunkban is… Figyelnem kellett őt és elmondani a professzornak, ha valami furcsát csinál… Hogy miket álmodik, mikre gondol.

Harry hasra fordult és karjait megfeszítve megpróbálta feltolni magát, közben fájdalmasan zihálva felnézett Voldemortra. A varázsló a kezében forgatgatta az üveggömböt, felváltva arra és a lányra pillantva. Hermione tágra nyílt, rémült szemekkel nézett, ahogy eddig is.

- Mi van benne? – jött Voldemort újabb kérdése.

Hermione egy pillanatig nem válaszolt, de aztán tátogott párat némán és végül sikerült kipréselnie pár szót.

- A-az, ami megmagyarázza, hogy mitől Harry a Kiválasztott. Nem csak… nem csak a maga ereje van Harryben. A jóslatban az állt, hogy olyan erőt birtokol, amit maga nem ismerhet.

- Mit… mit művelsz…? – kérdezte Harry, mert nem értett semmit.

Négykézlábra kapaszkodott, ekkor Ron megint segítő kezet nyújtott neki. Barátja segítségével Harry felállt és hátát az egyik könyves szekrénynek döntötte.

- Jól vagy? – kérdezte Ron.

Harry először reflexszerűen igennel akart felelni, de aztán rájött, hogy ennek nem sok értelme lenne, mert még soha életében nem érezte magát ilyen rosszul, még akkor se, mikor megszegte a Pitonnak tett esküt. Megrázta a fejét és tovább bámult a padlóra, ha pedig ereje volt hozzá, hogy felemelje a fejét, Voldemortot figyelte.

- A jóslat ostobaság, megmondtam! – csattant fel Voldemort, mire Hermione ijedtében ugrott egyet hátra.

Hermione lenyelte a gombócot, ami a torkában volt és párat fújtatott, hogy bátorságot gyűjtsön.

- Hát jó! Maga vállalja a kockázatot – ripakodott rá kipirult arccal a varázslóra. – Próbálkozzon tovább hiába Harrynél! Ahelyett, hogy megnézné, mi az igazság és békén hagyná őt!

Voldemort oldalt hajtotta a fejét és gonoszul elmosolyodott.

- Kedvesem, ha elfogadnám igazságnak azt, amit a vén igazgatótok összehordott, Potter már a sírban feküdne és ti is! Azt ajánlom, fékezd az indulataid a továbbiakban, mert eddig türelmes voltam, de a türelmem véges! Még egy közbekiabálás és kibelezlek a szeme láttára – intett fejével Ron felé.

A csuklyás idegen röviden felkacagott és visszaült a helyére. Harry észrevette, hogy fiatal, férfi hangja van. Hermione szipogott párat, a rémülettől megint eleredtek a könnyei, de most már tudott uralkodni magán. Belekapaszkodott a díszes kőoszlopba, ami mellett álldogált és Harryékkel együtt figyelte Voldemortot. A fekete mágus háttal állt Pitonnak és az ismeretlennek, s pálcáját szegezte az üveggömbre. Szótlanul összpontosított, talán legilimenciát alkalmazott, hogy meghallgathassa a jóslatot.

Pár perc után Voldemort összevonta a szemöldökét.

Harry lassan újra képes volt megfigyelni a részleteket, s ezt annak az időleges javulásnak tulajdonította, ami Dumbledore professzornál is jelentkezett, mikor kihozta a barlangból és visszahoppanáltak Roxmortsba.

Voldemort hosszú idő után felnézett és a tekintete semmi jót nem ígért.

- Mi ez a zagyvaság?! – förmedt rá Hermionéra, aki ettől összerezzent. Piton ellépett a faltól, mozdulatát a kígyó és a csuklyás férfi is figyelte.

- Nagyúr… - szólt Piton.

- Ez nem egy jóslat! – bömbölte Voldemort éktelen haraggal. - Ez csak egy nyavalyás Mosolyhozó varázsgömb!! – azzal teljes erőből a Hermione melletti oszlopnak hajította a golyóbist, amitől az szilánkokra robbant szét.

Hermione sikítva elvágódott a földön, Nagini pedig sziszegve felemelte a fejét.

- Nagyúr, valami nem…

Piton megint nem kapott figyelmet, mert Voldemort a dühöngéssel volt elfoglalva, így ő sem vette észre, amit rajta kívül már mindenki meglátott a teremben.

- Te ostoba kis…!

Egészen előre hajolt, pálcát tartó kezét pedig maga előtt tartotta, a földön ülő lányra szegezve. De a következő pillanatban már más terelte el a figyelmét.

- Mi ez?

Voldemort egy vörös cseppet maszatolt el, ami a kézfejére esett. Hamarosan az is tudatosult benne, hogy a vörös anyag vér és nem máshonnan, mint az orrából cseppent a kezére. Az arcához kapott, ahonnan vékonyka csíkban csordult ki a vér az ajkáig. A csuklyás, mint a villám, úgy pattant fel a székből, mikor ezt meglátta és most szoborrá merevedve nézte, mi történik.

Voldemortnak egy pillanatra kigúvadt a szeme, összemaszatolt kézfejét remegve vette el az orra elől, majd úgy tűnt, mintha mély levegőt venne… aztán újabb adag vér buggyant ki a szájából.

- Mi… mi történik…? – kérdezte levegő után kapkodva.

Ron elképedve nézte a jelenetet, akárcsak Harry, aki már meg bírt állni a lábán, igaz, csak görnyedezve.

- A varázsgömb… - suttogta Ron. – A gömb csinálta ezt…!

Voldemort veszettül fújtatva meredt Hermionéra.

- Mit tettél velem?! – förmedt rá a varázsló egyszerre rémült és dühöngő arccal.

Hermione mindenki megdöbbenésére hisztérikus hangon felnevetett.

- Magának kereste a bajt! – visított rá Voldemortra. – A professzor megmondta… a saját ostobaságának köszönheti!

- Átkozott kis tetves liba! – hörögte a fekete mágus és letörölte szája sarkából a vért.

- Maga az átkozott! - kiabált vele a lány kipirult arccal. – Maga van elátkozva, és a professzor tudta ezt! Én is tudtam!

Voldemort tajtékzó dühvel felemelte pálcáját és már le is csapott vele Hermionéra. A teremben mindenki látta a közelgő veszélyt, ezért már Ron, Piton, az ismeretlen varázsló és az elgyengült Harry kezében is ott volt a varázspálca.

Zöld fény csapott ki Voldemort pálcájából, melyet csupán egy tizedmásodperccel előzött meg egy másik fehér sugár, mely a vállánál találta el Hermionét. A lány félrezuhant a halálos átok útjából és lebucskázott a lépcsőn, vissza az irodahelyiségbe. A zöld fénynyaláb darabokra tépte a díszes oszlopot, port és kőtörmeléket zúdítva mindenkire.

- PITON! – ordította Voldemort és már meg is perdült a tengelye körül, hogy újra varázsoljon.

Minden egyetlen másodperc alatt történt: a csuklyás idegen Pitonra támadt, miután látta, hogy az megmenti Hermione életét; Ron pedig őrá küldött narancssárga fényt, mely lángra gyújtotta a köpenyét. A nagyúr Pitonnak szánt halálos átka sem talált célba, az áldozat kitért előle.

Ez már több volt a soknál Voldemortnak. Orrából, füléből és szájából vékony csíkban csordogált a vér, de ez nem gyengítette le. Harry még épp, hogy csak kezdte emelni pálcáját, mikor a varázsló elordította magát és vakító fehér fény töltötte be a termet, mely szinte égette a szemüket.

Láthatatlan erő taszította mellkason Harryt, aki ettől hátratántorodott, le a három lépcsőfokon. Hallotta a többiek fájdalmas kiáltását, jelezve, hogy a varázslat mindenkire hatott. A fejében hasogató fájdalom egyik pillanatban az elviselhetetlenség határáig fokozódott, aztán csillapodni kezdett, aztán megint erősödött. Hullámzó ereje nem hagyta Harrynek, hogy felálljon, épp csak annyit engedett, hogy a földön fekve kinyissa könnybe lábadt szemét. Elsőnek Hermionét látta meg, aki karnyújtásnyira feküdt tőle, mozdulatlanul.

Mielőtt bármi mást megnézhetett volna, vagy megállapíthatta volna, mennyire sérült, a homlokába nyilalló fájdalom újra erősödni kezdett, de most nem csillapodott utána. Hamarosan azt is megértette, miért.

A hátán feküdt és torka szakadtából ordított, ahogy Voldemort perzselő ujjai a fejére szorulnak, mint valami izzó bilincs.

- Potter! – sziszegte Voldemort a fülébe. – Itt maradsz!

Harry egyenest belenézett ellenfele eszelősen csillogó zöld szemeibe, melyek - hiába minden varázslat - újra rohamosan vörösödni kezdtek. Apró erek rajzolódtak ki a szemfehérjében és keskeny, véres gyűrű vette körül a szivárványhártyát.

- Add vissza nekem, ami az enyém!

Voldemort hangja úgy dübörgött Harry fülében, mint a viharos szél és a mennydörgés, dobhártyája majd’ ki szakadt a helyéről. Úgy érezte, mintha kettészakadna valami a belsejében és szörnyű képek peregtek le a szeme előtt. Mindent elöntött a vörös köd, eltűnt előle Voldemort vicsorgó arca és az egybefüggő vértengerből más arcok emelkedtek ki. Halott Ron… halott Ginny… halott Hermione…

- Ne! – kiáltotta bele Harry a vörös vérfüggönybe, melyből most Mrs Weasley élettelen arca nézett rá elfehéredett szemekkel.

- Mind meghalnak, ha nem engedelmeskedsz! – szólt át Voldemort hangja a ködön. – Mindegyiket megölöm!

Harry érezte, hogy könnycseppek buknak ki a szeméből és gördülnek le az arcán, mikor meglátta Sirius elernyedt testét, ahogy átzuhan a boltíven.

- Meghalnak, ahogyan ő…

- Ne… Ne ölje meg őket! – kérte Harry.

Újabb kép következett, Lupin és Tonks következtek egymás után, ahogy a földön fekszenek, holttestük körül kígyók tekeregtek.

- NEEEM…! – hallotta saját sikítását Harry.

- Akkor tedd, amit mondok! – dörrent rá a jéghideg hang. – Ne ellenkezz!

- Nem ellenkezem… - nyögte Harry. – Megteszek bármit… csak ne ölje meg őket…

Harry már nem tudott józanul gondolkodni. Csak egyetlen egy dolog számított: hogy megmentse a barátait, bármit is kér Voldemort. Nem ellenkezett, nem küzdött, nem akarta lehámozni magáról Voldemort perzselő ujjait, engedte, hogy a nagyúr legilimentálja őt.

- Mondom, hogy megölöm őket…!

Újabb kép villant Harry elméjébe: Hagrid összetört holtteste, körülötte a lángoló erdő. Harry megint felordított az elviselhetetlen látványtól, ami túlnőtt minden más fájdalmon, még a fejét hasogató lüktetés és a mellkasában érzett feszítés is semmi volt ehhez képest.

- Megölöm, hallod?! Megölöm, ha nem teszed, amit mondok!

Harry kétségbeesetten próbált engedelmeskedni, kinyitni az elméjét Voldemort előtt, pont ellenkezőleg, mint ahogyan Piton tanította neki okklumencián. Muszáj beengednie Voldemortot, különben mindenkit megöl!

- Fogytán a türelmem!

Halott Percy. Halott Fleur. Halottak mindenütt…

- Engedj be a fejedbe! Add vissza, ami az enyém!

Harry nem tudta, mit tegyen, de már nem is tudott tenni semmit. Teste összefüggéstelenül rángatózott, lábai remegtek, nem látott már semmit és nem hallott mást Voldemort fenyegetésein és artikulálatlan ordításán kívül.

- Potter… NEM! Megölöm őket…! – nyögte Voldemort.

A feszítés már olyan mértékű lett, hogy Harry már nem is érzékelte fájdalomként. Érezte, hogy ez már a halál és neki vége van, Voldemort varázslata megölte, csak ez történhetett…

Aztán Harry érezte, hogy a teste hátrafeszül és ő ekkor felordított. A hang szinte azonnal elhalt, valami nem engedte tovább ordítani.

Voldemort elengedte végre, nem szorultak rá az ujjak és a bilincsként szorító akarat, a vörös felhő is eltűnt Harry elől, de nem látott semmit maga elől, mert nem bírta kinyitni a szemét.

És ekkor történt valami. Egy új érzés kerítette hatalmába Harryt. A félelem, ami eddig a mellkasát szorította és szét akarta szakítani, most lassan felfelé kúszott. Egyre feljebb és feljebb…

Harry előre bukott, kezével megpróbálta megtámasztani magát, de azok olyan gyöngék voltak, hogy feje nagyot koppant a kőpadlón. A pillanatnyi visszatérő fájdalomtól érezte, hogy még életben van, nem halt még meg, ahogy az imént gondolta.

A félelem felkúszott a torkában, amitől fulladozni kezdett, minden levegő kiszorult, hiába próbált hörögve lélegezni. Hátára fordult és dobálta magát, köhögött, nyelni próbált, de nem jutott levegőhöz.

A torkát szorító érzés egyre feljebb és feljebb jött, Harry már a szájában érezte, de ezen a retteneten kívül semmi más nem jutott el a tudatáig. És mikor már az utolsó csepp levegője is elfogyott, végre megszabadult tőle. A szorítás abbamaradt, a levegő égette a torkát és a tüdejét, de életben volt.

Összeesett a földön, mint valami rongybaba. Most, hogy végre eltűnt Voldemort elméjének ereje, visszatért a tagjaiba a sajgó fájdalom. A keze, lába zsibbadt, a fején kisebb púp nőtt az eséstől, a torka pedig felhorzsolódott. Viszont a sebhelyénél nem érzett fájdalmat, egy apró szúrás sem nyilallt a fejébe.

Kinyitotta a szemét és szemüvegét levéve megdörzsölte az arcát, letörölte a könnyeket és valami ragadós masszát, ami az állára tapadt. Először a kezét nézte meg, miután visszatette a szemüvegét, majd tekintete a mellkasára és végül maga előtt a padlóra siklott.

Harry felkiáltott döbbenetében és rémületében. A kövezeten egy borzalmas, hófehér, pikkelyes féreg tekergőzött, mely félig kígyóra, félig valamiféle lárvára hasonlított. Fehérsége Voldemort egykori bőrszínét idézte, szemei ugyanolyan parázsló vörösen égtek, fogatlan szájából villás nyelv villant elő.

Harry azonnal hátrébb csúszott két métert, hogy minél távolabb kerüljön ettől a borzalomtól. A lény egy nagy tócsa zöldesen foszforeszkáló lében feküdt, ugyanolyanban, amit Harry kiivott percekkel korábban. Bármilyen hihetetlen volt, úgy tűnt, a lény belőle mászott ki.

Elfordította tekintetét a szörnyetegről és feltolta magát a mellette lévő íróasztal lapjába kapaszkodva, hogy megnézze, mi történt.

Az igazgatói iroda állapota azt idézte, mikor Dumbledore lerombolta, azzal a különbséggel, hogy most a könyvtárban uralkodott a legnagyobb rendetlenség. Öten voltak ott, közülük Ron és Ginny még a földön feküdt, mozdulatlanul, Piton épp ekkor állt fel, de nem volt ideje kifújni magát. Nyomban félre kellett ugrania Nagini lecsapó fogai elől. Kapkodva igyekezett megtalálni pálcáját a romok közt.

Voldemort visszatántoroghatott a könyvtárhelyiségbe, miközben Harry önkívületi állapotban volt, mert most ott ült a földön, hátát az egyik oszlopnak vetve, melyet korábban szétrobbantott a varázslat, amit Hermionénak szánt.

Borzalmasan nézett ki. Harry először szinte rá se ismert, annyira eltorzult az arca az elmaszatolódott vértől, mely annyira ömlött a szájából és az orrából, hogy eláztatta a talárját és terjedelmes tócsát hagyott a kövezeten. Hosszan, fájdalmasan nyögött fel, kezével megpróbálta letörölni a vért az arcáról, de karja erőtlenül visszahanyatlott.

- Mit… csináltál…? – motyogta.

Kinyitotta a szemét, mely újra visszaváltozott előző formájába. Pupillája kígyószerűen elvékonyodott, szeme teljesen bevörösödött, viszont hiányzott belőle az az erő, ami korábban a sajátja volt Voldemortnak.

Hermione ott feküdt Harry mellett és még mindig nem mozdult, de mellkasa fel-le emelkedett. Harry tett néhány lépést mászva, míg elérte a lányt és behúzta az íróasztal takarásába.

A féreg hátára fordulva feküdt a lábaik között. Neszezés hallatszott a könyvtár felől, Ron állt talpra a törmelék közül, majd odamászott Ginnyhez. Ekkor észrevette Harry arcát az íróasztal mögül.

- Harry, mi történt veled? – kiáltotta oda.

- Itt vagyok, semmi bajom – válaszolta Harry és felvette a földről elgurult varázspálcáját.

Válasza távolról sem felelt meg az igazságnak. Habár sokkal jobban volt, mint néhány perce, közel sem érezte magát olyan magabiztosnak és erősnek, mint mikor elindultak Azkabanba.

A borzalmas féregszerű teremtmény elhaló hangon sziszegett. Hát ez kellett Voldemortnak! – gondolta Harry. A varázsitallal kényszeríthette, hogy elvegye Harrytől mindazt, amit tőle örökölt azon az éjszakán. De nem úgy történt, ahogyan várta, Harry ebben biztos volt. A féreg még egy utolsót vonaglott, aztán nem mozdult többet.

Piton rohant oda hozzá, köpenye lobogott mögötte, arcán horzsolások éktelenkedtek és csupa por volt a robbanás miatt. Pálcáját folyamatosan a könyvtárban lévőkre szegezte.

- Gyerünk, el kell mennünk innen! – szólt Harrynek és talpra rántotta, cseppet sem kíméletes módon. – Adava Kedavra!

Varázslata a feléjük tekergő kígyónak szólt, az azonban még az előtt elsiklott, hogy az átok célba ért volna. A zöld fény helyette a korábban Fawkes ülőrúdjának szolgáló állványt gyújtotta fel.

- Indulás! – sürgette Harryt Piton, de ekkor észrevette, mi fekszik a földön. Arca egészen elsápadt, szemei kigúvadtak a látványtól.

Harry megnézte magának még egyszer az elhalt férget, mely a lábai előtt hevert. Micsoda visszataszító teremtmény volt benne – gondolta undorodva. Mielőtt Piton magával ráncigálhatta volna, felemelte a lábát és teljes erejéből rátaposott a döglött lényre. Az undorító, reccsenő hang kíséretében zöldes lé és véres cafatokra loccsant szét, bemocskolva a kőpadlót.

- MIT CSINÁLTÁL, POTTER?! – ordította teli torokból Voldemort és véres kezeit nézte mereven. – Állítsd meg őket! - Ezt az álarcos férfinak parancsolta, aki most tápászkodott fel a földről, mivel a robbanás során egy kisebb kőhalom záporozott rá.

- Gyere már! – rángatta tovább Piton Harryt.

- Ne, várjon… - tiltakozott Harry, de a férfi egy erős mozdulattal már ki is penderítette az iroda ajtaján, épp, mielőtt a feléjük rohanó álarcos vörös átka eltalálta volna. Piton hárította a támadást és Harry után sietett, aki máris felpattant, hogy lássa, mi történik.

- Ott van Ron és Hermione, nem hagyhatjuk itt őket! És Ginny… – kiabálta Pitonnak, aki azonban meg se hallotta. Megragadta Harry talárját és megint lökött rajta egyet.

- Indulj lefelé! El kell mennünk – mondta a férfi, és ebben a pillanatban újra Voldemort hangját hallották:

- Weasley féreg! – acsargott a varázsló és pálcájával nagyot suhintott. Kékes fény villant és óriási durranás rázta meg a szobát, újabb porfelhővel és kődarabokkal borítva be a könyvtárat.

Harry érezte az ereiben szétáramló iszonyatot és ezzel együtt az azonnali elhatározást, hogy vissza kell mennie, segíteni Ronnak.

- Megöllek Potter! – dühöngött Voldemort. - Megöllek és megölöm a tetves barátaidat is! Adava Kedavra!

Harry fejében egyetlen óriási dübörgésnek hatott a zaj, ami ekkor töltötte ki a helyiséget. Mielőtt bevágódott előtte az igazgatói iroda ajtaja, látta, amint a zöld fénysugár pusztító erővel kicsap a pálcából, majd az óriási robbanás a könyvtár felől, mely elemi erővel hatott még az ajtón túlra is.