Harmincötödik fejezet

A Herceg és a Nagyúr

- Remekül csináltad, Draco – szólt Voldemort, jól mulatva a dermedt hármason.

Harry nehezen tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Draco Malfoy egyszerűen csapdába csalta őket. És most vele szemben Voldemort nagyúr áll, mögötte a hideg mélység tátong, s mindkettő a halált ígéri.

Nem tudott megmozdulni. Csontjai ugyanúgy lebénultak, mint mikor legutóbb, a minisztérium átriumában álltak szemtől szemben. Pálcát tartó keze ernyedten csüngött az oldalánál, s Hermione és Ron keze is lassan, fokozatosan lehanyatlott, ahogy kifutott az erő a karjukból.

- Ejnye, ejnye… - szólt Voldemort. – Ronald Weasley és Hermione Granger. Több lélekjelenlétet várnék tőletek. Ahogy rátok nézek, azt hinném, visszajöttek a dementorok…

Ekkor Malfoy megköszörülte a torkát és tett pár bátortalan lépést a lépcsőn lefelé, egészen közel hajolva Voldemorthoz.

- Nagyúr… - szólt halkan, félve, hogy talán hangjával felbosszantja mesterét. – Az apám… az apám ugye nem volt… lent, mikor az történt? Ugye?

Voldemort most ránézett a fiúra Harry zöld szemeivel.

- Fent van a tetőn – mondta egykedvűen.

Malfoy sután hajlongott és hátrálva felsietett a lépcsőkön, mint valami gyerek, akinek már nagyon hiányzott az apja, s bármit megtenne, hogy újra láthassa.

Voldemort most bestiális mosolyra húzta száját, Harrynek döbbenetes volt látnia, hogy saját arcvonásai ilyenné is tudnak válni. Ijesztő volt köztük a hasonlóság, s bár Voldemort új külseje, akár James Potteré is lehetett volna - hiszen Harry az apjának szakasztott mása volt – mégsem lehetett felfedezni egy morzsányit sem James-ből. Harry saját szempárjának ikertestvérében olyan tűz égett, amit sosem láthatott a tükörben. Önmaga sötét árnyoldala állt szemben vele.

Voldemort pálcája felemelkedett és egyszerű mozdulattal intett vele – de ez az egyszerű mozdulat is elég volt hozzá, hogy Ron összerezzenjen, mintha megcsípték volna, Hermione pedig ijedten sikoltson. Azonban egyiküket sem bántotta varázslat. Voldemort intésére lekerült róluk a maszk, s Harry orrán újra ott volt kerek szemüvege.

- Így már jobb. Gyertek ti is – szólt a varázsló, nem parancsoló, hanem hátborzongatóan halk hangon.

Tudván, hogy a három fiatal semmit se tehet ellene és visszafordulni sem tudnak a mögöttük tátongó jeges mélység miatt, elindult felfelé a lépcsőn Malfoy nyomában. Hermione sírni kezdett és a fal mellett a földig csúszott, remegő lábai megadták magukat.

- Uramisten… - motyogta és a kezébe temette arcát. – Uramisten… végünk van… mind meghalunk…

Ron arca fehér volt, mint a fal és zihált, mint aki kilométereket futott, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek, de nem szólt semmit. Harry pedig a lépcsőt bámulta, azt a helyet, ahol az előbb Voldemort állt. Ő nem mutatott félelmet vagy rettegést, szilárdan állt a lábán, de belül ő is tudta, hogy ezzel mindennek vége. A harcot elvesztette és Voldemort át fogja venni a hatalmat, ő pedig perceken belül halott lesz, két barátjával együtt.

Valami megmagyarázhatatlan erő mégis mozdulásra bírta izmait. Nem varázslat volt, nem Voldemort kényszerítette, hanem menni akart. Utána akart menni, hogy vége legyen az egésznek, így vagy úgy. Világ életében gyűlölt tétlenül várni - várni, mikor unja meg Voldemort, hogy lemaradtak mögötte és visszafordul, hogy mindhármukat megölje. Így hát Harry felsietett a lépcsőn halálos ellensége után, s két kanyar után kiért az Azkaban tetejére.

Nagy, négyzet alakú tér volt, a négy sarokban a felfelé magasodó őrtornyokkal, melyekben senki sem állt lesben – vagy Voldemort intézte el a ferrumokat már korábban, vagy senki nem vette a fáradtságot, hogy ide is őrséget állítson, bízva az azkabani biztonságban… Harry nem tudhatta és nem is érdekelte. Már semmi se érdekelte, ahogy régen sem, mikor találkozott az ellenségével. Sosem kalandoztak el a gondolatai, sosem tudott másra gondolni, mintha a tudatalattija is jelezte volna neki, hogy itt van. Itt van az, aki miatt erre a világra született, akivel elszámolni valója van…

Malfoy a zuhogó esőben állt és körbe nézelődött az üres téren, az apját keresve. Voldemort szobormerev arccal állt a lépcsőfeljáró mellett, mikor Harry kilépett a boltív alól. Rá se hederített, csak a szőke fiút nézte, Harry azonban nem tudott másra figyelni. Azt hitte, ha találkozik valamikor Voldemorttal, annak az első dolga lesz, hogy megölje őt, ahogy eddig. De most úgy tűnt, ráér a kettejük dolga.

- Hol van? Nagyúr… hol van az apám? – fordult felé Malfoy.

Voldemort nem válaszolt, helyette egy kérdést tett fel a fiúnak:

- Ifjú Malfoy, mondd csak: emlékszel még rá, miről beszéltem neked, mikor megkaptad tőlem az első és egyben olyan nagy fontossággal bíró feladatodat?

Malfoy arcán szinte látszott, hogy kapkodva, alázatosan igyekszik válaszolni. Harry most már őt nézte, és ezzel egy időben egy hideg kezet érzett az övébe kulcsolódni – Hermione és Ron is feljöttek a tetőre.

- I-igen, Nagyúr, emlékszem. Azt… azt mondta, hogy fel kell nőnöm a feladathoz, ahogy egykor az apámnak is. És még… hogy ne érezzek semmit Dumbledore iránt, hogy csak az eszemre hagyatkozzak.

- És mint tudjuk, ez nem sikerült – szögezte le a varázsló.

Malfoy kissé ijedt arcot vágott, de azért kihúzta magát és úgy védte magát.

- Igen, de… de én dolgoztam ki a tervet, hogy a társaink bejussanak az iskolába. És… és már nem érzek bűntudatot. Megtettem, amit kellett, uram – tette hozzá.

- Igen, hmmm… - hümmögött Voldemort. – Mindjárt meglátjuk, igaz-e?

Malfoy a homlokát ráncolta a furcsa szavakra, ahogy Ron és Hermione is, Harryből azonban akaratlanul is kiszakadt egy sóhaj. Tudta már mi következik.

- Van valami számodra abban – mutatott Voldemort hosszú ujjával egy zsákra Malfoy mögött egy kör közepén, mely pár pillanattal korábban még biztosan nem volt ott. – Nézz csak bele.

Malfoy rábámult a zsákra. Közönséges fekete zsák volt, amiben dudorodott valami kerek tárgy. A kövezetre rajzolt körben feküdt, amiről első ránézésre is látszott, hogy egy rúnákkal teleírt, mágikusan elhatárolt terület.

Voldemort türelmesen várt, Malfoy azonban nem merte sokáig megváratni urát, ezért kissé félve, de engedelmesen a zsákhoz sétált, felvette és kinyitotta. Hunyorogva bámult bele, de az éjszakai sötétben nem sokat láthatott, ezért halvány fényt gyújtott pálcája hegyén és belenézett.

A távolban villám csapkodott, fénye megvilágította egy pillanatra az Azkaban tetejét, hangja pedig ágyúdörgés-szerűen hatott. Még sokáig csengett Harry fülében, de pár pillanat múlva rájött, hogy nem a mennydörgést hallja még mindig, hanem Draco Malfoy sikítását.

A szőke fiú remegő kezében tartotta a zsákot, pálcáját elejtette, a széltől messzire elgurult. Arcát eltorzította az iszonyat, miközben eszelősen sikítozott.

- NEM! NEM, EZ NEM LEHET! NEM! – ordította teli torokból, mintha meg tudná vele szüntetni azt a borzalmas valamit, ami a zsákban várt rá.

Harry Voldemortra kapta a tekintetét – a feketemágus ijesztően dühös arcot vágott, mint aki elégedetlen a fiú reakcióját látva.

- Ne ragaszkodj hozzájuk! – parancsolta Voldemort. – Gyengék voltak, senkik! Bizonyítsd be, hogy több vagy náluk! Ne kapaszkodj beléjük, semmit sem érnek! Csak porhüvelyek.

Malfoy elejtette a zsákot, mindkét kezével a fejéhez kapott és a haját tépte, mintha a saját fejét is le akarná szakítani vele együtt. A zsák szája féloldalra bukott, s Harry egy hosszú kilógó, szőke hajfürtöt látott a fekete vászon redői közt.

- Merlin… - suttogta mellette Ron, Hermione pedig elengedte Harry kezét, összeroskadt és öklendezni kezdett. Ron lehajolt hozzá és átkarolta, de Harry képtelen volt megmozdulni.

Malfoy ordításába újra értelmes szavak vegyültek:

- Megölte… megölte őket! Megölte az apám és az anyám!

Voldemort ellépett a faltól és lassan közelebb ment Malfoyhoz.

- Tanítalak, ifjú Malfoy. De te nem akarsz tanulni – mondta vészjósló hangon.

Malfoy elborzadva nézett rá, két kezével még mindig a hajába markolt, így térdelt a földön. Arcán könny- és esőcseppek csurogtak le.

- Tanít…? Ez volt az... Ezt mondta… Megmondta előre, hogy ezt fogja tenni és… és én nem is vettem észre… Megszabadít a félelmektől.

- Igen, megszabadítottalak. A halál révén szabadságot nyerünk. Az az egyetlen, ami egyértelmű és célja van. Ölni, hogy te élhess. Neked kellett volna megtenned, de te ugyanúgy félsz a nagyságtól, mint a többi ostoba! A halál hatalmat ad, de féltek a hatalomtól.

- Ilyen… áron…? – nyögte Malfoy, minden erejét latba vetve, hogy egyáltalán meg bírjon szólalni. Légzése sípoló zihálássá torzult.

- Nézd meg Bellatrix nénédet! – folytatta Voldemort. - Hagyta, hogy elragadják az érzelmei, mikor Lestrange-et börtönbe zárták? Fog-e érezni bármit is, ha elmondom neki, hogy a Vének végeztek vele? Nem!

- Maga… maga…

Mielőtt még befejezte volna a mondatot, Voldemort elindult felé.

- Hogy döntesz, Draco? – kérdezte és rászegezte a pálcáját, melyről Harry csak most vette észre, hogy valóban nem azonos azzal, amit a temetőben vagy a minisztériumban látott nála. – Ki mellé állsz?

Malfoy térdelve hátradőlt a pálca elől, de lábai közben kicsúsztak alóla, s végül a hátán feküdt az esőben. Megint az arcára szorította a kezét és keservesen sírt.

- Apa… - hörögte, mintha a lelkét mardosó kín meg akarná fojtani. – Anya… bocsássatok meg… 

- A türelmem véges, Draco! – szólt újra Voldemort sziszegése. – Elpocsékolod az életedet? Inkább leszel olyan, mint a vén bolond Dumbledore?

Malfoy levette kezét az arca elől és lángoló tekintettel nézte Voldemortot. Gyűlölet és harag izzott a szemében, az arcán ugyanakkor ijedt, halálosan rémült vonások futottak át.

- Mivel beszélte tele a fejed, mielőtt meghalt?

Volt egy pillanat, amiről Harry nem tudta biztosan, mikor következett be, de Malfoy szemében lassan kihunyt a tűz, a dacos ellenkezés és átadta a helyét a félelemnek.

- Meg akarsz halni? – hangzott újra a kérdés.

- Ne…! – remegett a fiú hangja. – Ne öljön meg…

A rimánkodása szánalomra méltóvá tette, ahogy a földön feküdve, ökölbe szorított kezekkel bámul föl Voldemortra kitágult szemeivel.

- Bo… bocsásson meg! – könyörgött.

Voldemort elmosolyodott és azonnal leeresztette a pálcát.

- Megbocsátok neked – suttogta egészen halkan.

Malfoy sírástól eltorzult arca cseppet sem változott, de képes volt kipréselni magából egy olyan szót, amit Harry el sem tudott volna képzelni:

- Kö… köszönöm… - hebegte halkan, s minden méltósága lefoszlott róla, ahogy korábban a kentaurokon is, akik segítettek Voldemortnak.

- De a megbocsátásom csak abból fakad, hogy nem vártam tőled mást, Draco.

Malfoy erejét megfeszítve felállt, de lábai szinte azonnal összecsuklottak. Megbabonázva nézte a fekete zsákot, melyben apja és anyja levágott feje hevert. Harry újra látta az iszonyatot átfutni a fiú arcán, talán egy pillanatra undorodott saját szavaitól, de aztán összeszorította a szemhéját és elfordította a fejét a zsákról. Tántorgott pár lépést, amit Voldemort némán nézett, de mikor a fiú elvette a kezét a szeme elől, Voldemort megszólalt:

- Ma éjszaka a társainknak fontos feladata lesz, Draco. Nem kérem tőled, hogy csatlakozz hozzánk – attól tartok, jelenlegi állapotodban képtelen lennél érdembeli segítséget nyújtani Bellatrix nénédnek…

Malfoy szipogva, de önuralommal hallgatta a szavakat.

- Egy… egy gy-gyűlés, nagyúr?

- Igen, Draco – hangzott a válasz a csuklya mögül. – De neked nem kell rajta megjelenned. Menj haza és maradj is ott! Pihenj és ne törődj semmivel, csak önmagaddal. Igyekezz elengedni őket… - intett kezével hanyagul a zsák felé. – Holnap délután pedig találkozunk… Meglátjuk, okultál-e az egészből. Tudnod kell, hogy nem téged büntetlek. Az apádat önmagáért, az anyádat… másvalaki miatt.

Malfoy letörölte a könnyeket és az esőcseppeket, vizes hajfürtjeit kikotorta az arcából. Talán semmit se fogott fel a varázsló szavaiból, szemei vad táncot jártak, mintha megtébolyodott volna.

- É-értem uram… - préselte ki magából a szavakat.

Harry még sosem érzett ennyi undort Draco Malfoy iránt. Visszataszító féregnek látta őt ebben a percben, lecsupaszított állatnak, aki puszta ösztönétől vezérelve foggal-körömmel ragaszkodik az életben maradáshoz.

Voldemort kivett talárja rejtekéből egy arany zsebórát és odaadta a fiúnak. Malfoy kinyújtotta remegő karját, de két kézzel kellett megragadnia a pici tárgyat, annyira nehéz volt koncentrálnia.

- Indulj! – hangzott a parancs. – Lépj vissza a körbe.

- I… igenis… nagyúr – mondta Malfoy, majd megint megtörölte az arcát és fordított egyet a zsupszkulcs gombján. A következő pillanatban pedig eltűnt Harryék szeme elől.

Harry fülében dübörgött a vér. A Malfoy eltűnése utáni másodpercek szinte végtelenül hosszúra nyúltak, ahogy minden mást kitörölt az agyából a gondolat: hárman maradtak Voldemort ellen.

A varázsló nem szegezte rá a pálcáját, nem csinált semmit – csak szilárdan nézte azt a helyet, ahol az imént még Malfoy állt. Úgy tűnt, lázasan gondolkozik valamin.

Harry pedig őt nézte, s azon tanakodott, mit tehetne most? Támadja meg? Az lenne a feladata… Utolsó erejével is harcolni Voldemort ellen, megragadni a legeslegutolsó szalmaszálat is, hogy végezzen vele, bármilyen kicsi az esélye. De ha most rátámad, majdnem biztos, hogy holtan végezné. Maga is tudta, hogy felelőtlen őrültség, de egyre azt ismételgette magában, hogy ne. Még ne. Még nincs itt az ideje, hogy szembeszálljon vele.

Voldemort megmozdult, egészen lassan. Csak lépett egyet előre, de Harry máris felkészült a legrosszabbra. Mindjárt felemeli a pálcáját és akkor vége. Eljátszotta az utolsó lehetőségét, nincs tovább…

De idősebb hasonmása nem tett fenyegető mozdulatot, egyszerűen csak komótosan sétálgatni kezdett, majd megállt Harry, Ron és Hermione előtt. Fekete csuklyája egészen hátra volt húzva, kilátszottak alóla a kócos, szénfekete hajfürtök, zöld szeme hidegen csillogott a pálca természetellenes fényénél.

- Egy pillanatig azt hittem, nem tudod, ki vagyok – szólalt meg hirtelen.

Egyelőre semmi jelét nem mutatta, hogy bántani akarná őket, de ez Harryt a legkevésbé sem nyugtatta meg. Helyette összeszedte magát, és ha már Voldemort hajlandó beszélgetni, akkor válaszolni fog neki – talán ezzel is időt nyerhet. „Időt… de mire?”

- Először nem értettem, hogyan… de a hangja nem változott.

- Igen … - húzta szélesebbre száját Voldemort. – A hangommal meg voltam elégedve. Az arcommal már korántsem… Jobb szerettem volna visszakapni a régi vonásaimat, de mint látod, valami egészen más eredménye lett a kísérletnek.

Harry visszaemlékezett a Tiltott Rengetegben látott jelenetre, mikor a kentaurok, akik meggyógyították, megkapták a „jutalmukat”.

- Azt hittem a kígyóméreg miatt most már csak olyan lehet a teste – szólt Harry.

- Olyan eltorzult? – kérdezett vissza Voldemort. – Nos igen, az a test megfelelt arra, hogy összeszedjem régi erőmet és hatalmamat, de hosszú távú terveimre már korántsem felelt meg. Nem akarok folyton a lázongókkal harcolni, összeesküvőket keresni. Az emberek nem tűrnék el egy torz alak uralmát maguk fölött.

- Helyette az én arcomat választotta? Pont az enyémet?

Voldemort megint elmosolyodott.

- Választottam? – kérdezett vissza. – Nem, Harry Potter, nem választottam.

Ekkor halkan felnevetett.

- Nézd csak, megfeledkeztem róla… Valóban téged választottalak. Úgy tűnik, igen nagy befolyása volt annak a pár csepp vérednek a testem fölött. Az elménk kapcsolatának előnyeit és árnyoldalait már volt szerencsénk megtapasztalni – mindkettőnknek, de annál sokkal több van bennünk, ami közös.

Hosszú csend következett a beszélgetésben, melyet csak a fütyülő szél, csapkodó villámok és hullámok robaja tört meg. Voldemort egykedvűen nézegette mindhármukat. Elidőzött Ron és Hermione arcán is, majdnem ugyanolyan érdeklődve szemlélte őket, mint a középen álló Harryt.

Harrynek úgy tűnt, mintha a zöld szempár vesébe látó pillantása keresne valamit, valamit bennük, hármójukban. Nem értette Voldemort különös viselkedését, még inkább azt furcsállta, amit a varázsló hosszas hallgatás után mondott:

- Gyertek utánam – szólt ellentmondást nem tűrően.

Voldemort belépett a kör közepébe, ahol Draco is eltűnt. Harry engedelmeskedett és a biztonság kedvéért megfogta Hermione kezét, hogy kövesse. Fejével intett a halálsápadt Ronnak, aki alig volt magánál. Hermione könnyei potyogtak és reszketett, mint a nyárfalevél. Harry és Ron bátorítólag átölelték a lányt, bár a bíztató ölelésre nekik is ugyanúgy szükségük lett volna.

- Idejöttök! – parancsolta Voldemort, s közben egy aranyórát húzott elő a zsebéből, majd kinyitotta.

A közelebb lépő Harry nem tudta leküzdeni kíváncsiságát és szemügyre vette a tárgyat. Az óra lapján számok helyett apró feliratok voltak és csak egyetlen mutatója volt. A feliratok közt szerepelt az Azkaban, a Roxfort, az MM betűpár, ami Harry szerint a Mágiaügyi Minisztériumot jelenthette, és még néhány ismeretlen cím.

Voldemort elcsavarta az óra mutatóját a kis beállító gombbal, mely most a Roxfortra mutatott.

- Fogjátok meg a láncot – szólt az újabb parancs, s Harry így is tett. Utána Ron is megfogta az óra arany láncát, Hermionénak pedig segíteni kellett, mert úgy remegett a keze, hogy elsőre nem tudta megfogni.

- Egy… kettő… három – számolt a férfi, s háromra Harry azt az ismerős rándulást érezte a köldökénél, amivel megbizonyosodott róla, hogy Voldemort aranyórája valóban egy különleges zsupszkulcs. Eltűnt előlük az Azkaban négy sötét tornyának sziluettje, megszűnt a vihar dühöngése, s elhalt a rabok kiáltozása is…

A szélsebes pörgés során Harry képtelen volt józanul gondolkodni. Eszével tudta, hogy a zsupszkulcs egyenesen a halálba viszi. A színes örvény lelassult, s Harryék talpon érkeztek meg úti céljukhoz, egy éjszakai fénybe burkolózó kertbe. Puha, gizgazos gyep terült el a lábuk alatt, körülöttük elhanyagolt sövények, valaha formára nyírt bokrok álltak és egy hosszú kőfal húzódott tőlük nem messze. Harry először azt hitte, a zsupszkulcs rossz helyre hozta őket, de mikor megfordult és meglátta, mit néz Ron és Hermione – egy óriási, égbe meredő tornyot, fényes ablakokkal -, rájött, hogy a Roxfort parkjába érkeztek.

Voldemort ott állt előttük és miközben eltette az aranyórát talárja belső zsebébe, őket nézte. Láthatóan még mindig tanakodott valamin, ami nem hagyta nyugodni, s ezt vagy nem tudta, vagy nem akarta egy kifejezéstelen maszk mögé rejteni. Harry úgy vélte, az utóbbi, de nem tudott tovább elgondolkodni rajta, mert ekkor Voldemort újra megszólalt.

- Látom, rájöttetek, hol vagyunk – mondta halkan. – Fölösleges a Főnix Rendje segítségében reménykednetek, vagy az őrszolgálatos aurorok hősies küzdelmére. Egyikük sem fogja megzavarni a mai találkozót. Most Roxfort az irányításom alatt áll, s ma este egy igen fontos gyűlést tartunk itt. Potter, te egyszer már voltál hivatalos egy ilyen gyűlésre, úgyhogy a saját érdekükben figyelmeztesd rá a barátaidat, hogy jobban teszik, ha csendben maradnak.

Megvárta, míg Harry bólint, rápillantott Ronra és Hermionéra, majd karjával mutatta az utat, előre, a sövények közt.

- Indulás – tette hozzá higgadtan.

Ron megint karon fogta a reszkető lányt és mindhárman elindultak, Voldemort követte őket.

A park hosszában emelt kőfal mellett haladtak el, elhagyták az ágait lengető fúrifűzet és Hagrid lerombolt kunyhóját is. Előttük terült el a Tiltott Rengeteg, annak fái előtt pedig fekete alakok mozogtak az éjszakában. Miközben Harryék közeledtek, mind felismerhetővé váltak. Ugyanolyan talárt viseltek, mint ők, s halálfaló maszk rejtette arcukat. Lehettek vagy harmincan-negyvenen.

Mikor a négyes megérkezett, Voldemort arcán gúnyos mosoly ült, így köszöntötte a halálfalókat.

- Barátaim – szólt -, amint látjátok ma ismét e különleges vendéget köszönthetjük köreinkben.

A csuklyások összenéztek, s Harry a maszkok ellenére is érezte, hogy döbbent kifejezés ül az arcukon. Voldemort felnevetett.

- Ugyan, halálfalók, fogadjuk köreinkbe őket ennek a megismételhetetlen találkozásnak az emlékére! – mondta színpadiasan a varázsló, amit talán még Lumpsluck professzortól tanult. – Elvégre… nézzétek csak! Még fel is öltöztek az alkalomhoz illően.

Néhány halálfaló, akik túltették magukat az első meglepetésen, Voldemorttal együtt nevetgéltek. Harry felfedezte a hangok közt Bellatrix Lestrange visító kacagását. Féktelen haragjában úgy ökölbe szorította kesztyűs kezét, hogy minden ujja belesajdult.

A halálfalók ekkor már körbevették Voldemortot, de Harryék valahogy mégis kívül kerültek a körön. Voldemort észrevette ezt és intett a pálcájával. Erre Harry és két barátja úgy érezte, mintha hátba lökte volna őket egy láthatatlan erő és beestek két, méretes halálfaló közé. A fekete ruhások megint nevettek rajtuk, miközben feltápászkodtak, s most már ők is ott álltak a halálfalók gyűrűjében.

Voldemort megvárta, míg elcsendesedik a kacagás, s mikor a halálfalók újra őrá figyeltek, csendesen megszólalt:

- Hosszú idő után végre eljött ez az este, barátaim. Olyan sokat tervezgettünk, olyan sokat harcoltunk az ügyünkért, s holnap végre beérik a termés. Holnap végre arathatunk…

Többen szaporán bólogattak, siettek kifejezni egyetértésüket. Voldemort folytatta.

- Új aranykor köszönt ránk – mondta csendesen. – Ezért küzdöttünk olyan kitartóan, ezért szálltunk szembe Dumbledore-ral és a Főnix Rendjével. Hogy végre becsüljék azt, ami születésünk folytán a sajátunk: a tudat, hogy mágusok vagyunk, utolsó csepp vérünkig. Ez az érzés, ami büszkeséget ad, még akkor is, mikor a muglik és sárvérűek nagy barátai elnyomják hangunkat, mint valami zajos állatcsorda…

Voldemort sorban megnézte magának minden körben állót, ráérősen sétált közöttük, de hangja szenvedéllyel csengett. Szenvedéllyel zengi az égbekiáltó hazugságait, gondolta Harry.

- Ezt az érzést, ezt a tudatot sosem ismerhetik meg a sárvérűek, sosem lesz bennük annyi büszkeség, mint bennünk, mert mélyről kapaszkodtak fel és ez életük végéig ott lesz minden porcikájukban. Sosem fogják átérezni, micsoda hatalom van a kezükben, mert nem küzdhetik le a korlátaikat. Ők azok, akik miatt hosszú ideje a Mágiaügyi Minisztérium pórázt akar kötni a nyakunkba! - itt hosszú ujjával a reszkető Hermionéra mutatott, s nyomán minden halálfaló a lányra nézett. Tekintetük parázslott a megvetéstől. Hermione majd’ elájult a félelemtől. Voldemort kiélvezte a szavai nyomán érezhető egyetértő morgásokat, hümmögéseket, és elégtétellel vigyorogva nézett Harryékre.

- Igen – szólt újra. – Holnaptól ennek vége, halálfalók. Holnaptól mindenkinek szól majd a régi tanítás: a hatalom féreggé tesz, ha nem használod. Véget ér Rufus Scrimgeour uralma itt, a Roxfortban is. A Roxfort győzelme ez a minisztérium fölött, a mágia győzelme, a hatalom győzelme a bürokrácia és talpnyalás fölött. Az erő diadala, amit ez az iskola mindig is jelképezett.

Voldemort megint szünetet tartott, s miközben körbe-körbe sétált, mosolya minden lépésnél halványult. Végül olyan komor képpel nézte a halálfalókat, mintha fel akarná nyársalni őket a szemével. Mikor már a halálfalók is nyugtalanul figyelték, újra megszólalt:

- De vannak, akik ennek a hátráltatásán fáradoztak közületek… - suttogta egészen lassan. A körben állók egymásra néztek, mintha máris keresnék az árulót.

Harry nem tudta megállni, hogy ne vágjon ijedt képet. A szíve a torkában dobogott, kesztyűs keze megint ökölbe szorult.

- Vannak közülünk, akik megijedtek a saját álmaiktól…

Most néhányan hevesen rázták a fejüket, mások épp büszkén felszegték, mint az az álarcos, akiben Harry Bellatrixot sejtette. Voldemort nem törődött velük.

- De van olyan is, aki saját álmát helyezte a miénk fölé.

A Harry mellett álló magas varázsló feszengeni látszott. Voldemort megállt a kör túlsó végén, szembe az egyik álarcossal.

- Igaz-e…?

Hosszan nézte az előtte álló halálfalót, majd alig hallhatóan elsuttogta a nevét:

- Perselus…

Több halálfaló felhördült, a leghangosabban Bellatrix Lestrange. Még ki is lépett a körből, hogy megnézhesse magának Pitont. Voldemort most nem mosolygott, érzelmeit elrejtette arcának mozdulatlansága.

- Piton? – ismételték többen is a nevét. Láthatóan mindenkire számítottak, csak épp őrá nem. A halálfaló, aki megölte Albus Dumbledore-t…

Piton levette a maszkját és ugyanolyan mereven nézte Voldemortot, de az ő arcvonásai megkeményedtek, jelezve, hogy uralkodnia kell magán. Ez a merevség azonban azonnal eltűnt, mert Voldemort megsuhintotta pálcáját:

- Crucio! – kiáltotta, s Piton gerince hátrahajlott és megfeszült, mintha el akarna törni. Végtagjai remegtek, mintha rohamot kapott volna, száját azonban nem hagyta el ordítás – az görcsösen összerándult, s fogai közül vékony nyál csordult talárjára a mérhetetlen fájdalomtól. Helyette Hermione sikoltott fel.

A kínzás hamar véget ért, nem tartott tovább pár másodpercnél, de Piton nagy fájdalmak közepette roskadt össze, mint a rongybaba.

Voldemort nem várta meg, hogy kipihenje magát, fennhangon szólt hozzá:

- Bizonyára kíváncsisággal tölt el, honnan tudok minderről.

Piton nem moccant, talán megbénította a félelem vagy a fájdalom, gondolta Harry.

- Csalódást okoztál nekem, Perselus. Többre számítottam tőled. Azt reméltem alaposabban válogatod meg, kiket hívsz a megbeszéléseidre… Az a Marcus Flint… meg Bulstrode…