A diákok összenéztek és sugdolózni kezdtek. „Mi? Hogyan?” – ilyeneket mondtak. Harry zavartalanul folytatta.

- Osztályozni dolgozatokat lehet, meg feleleteket. De mindenkinek különböző varázslatok iránt van tehetsége. Igazságtalan lenne az alapján osztályoznom, hogy egyikőtöknek erősebb emlékei vannak, mit a másiknak. Megtanítalak titeket, hogy hogyan védjétek meg magatokat, de ehhez szorgalmas gyakorlás kell és kitartás, még akkor is, ha nem megy olyan jól, mint ahogy azt elvárnátok magatoktól. Ha elég kitartóak vagytok, akkor képesek lesztek megcsinálni, még könnyebben, mint a hetedévesek. Érdemjegyet pedig majd az élet ad, ha szembe kerültök egy dementorral.

Mindenki csöndben maradt a súlyos szavaktól és nem hoztak fel több kifogást a nehéz feladat ellen.

- Tehát akkor… - fogott bele újra Harry. – Vegyétek elő a pálcáitokat és pakoljátok el a könyveket. Gyakorolni fogunk!

Újra izgatott sugdolózás lett úrrá a teremben, miközben a gyerekek elpakolták a könyveiket és mindenki megállt a széke mellett. Harry intett a pálcájával, mire az asztalok és székek a fal mellé húzódtak, szabad teret engedve a gyakorláshoz.

Felidéződtek benne Lupin szavai, mikor tanította neki a patrónus-bűbájt, s most ő is hasonlóan adta utasításait a diákoknak. Mindenki elhelyezkedett egymástól pár méterre és erősen koncentráltak egy-egy örömteli emlékre. Először pálca nélkül gyakorolták csak a varázsige kimondását, aztán hozzáláttak az idézéshez. Harry köztük járkált és bíztatta őket.

- Ez lehetetlen! – fakadt ki dühösen a barna hajú, pattanásos fiú ötperces próbálkozás után, és leeresztette a pálcáját. – Csak vesztegetjük az időnket…

Ebben a pillanatban a terem másik végében álló lányok lelkes sikongatásban törtek ki. Egyikük pálcájából ezüstös füstfelhő tört elő és gomolyogva megállt gazdája előtt.

- Harry, sikerült! Patrónust idéztem! – kiabálta a lány, aki előzőleg kételkedett benne, hogy másodévesek is végre tudnák hajtani ezt a varázslatot.

- Remek varázslat! Tíz pont a hugrabugnak! – jutalmazta meg Harry.

Ez után arra buzdította a többieket, hogy ne adják fel, próbálkozzanak tovább. Az óra végéig még három tanítványának sikerült elérnie ezt az eredményt, de a copfos kislány patrónusa többedszeri megidézésre már felöltötte egy apró állat alakját. Ezzel Harry jóvoltából harminc pontot szerzett a griffendél és húszat a hugrabug. Sikereik felbátorították a többi tanulót is, akik vöröslő arccal, erősen koncentráltak.

- Ha adhatok egy tanácsot… - vakarta meg a fejét Harry, ahogy eszébe jutott egy ötlet az óra végén. – Írjatok egy önéletrajzot magatokról. Nem kell beadnotok, nem kell megmutatnotok senkinek, ez csak olyan segítség lenne nektek. Gondoljátok végig, mik voltak a meghatározó események az életetekben.

A copfos kislány megint jelentkezett.

- Én hat éves korom óta vezetek naplót. Az is jó? – cincogta.

- Igen, az tökéletes lesz – nyugtázta Harry. – Akkor ezzel be is fejezhetjük a mai órát. A viszontlátásra!

A diákok szedelőzködtek, Harry pedig vigyorogva visszaballagott az irodába a névsorral és a tanári naplóval a kezében. Jobban sikerült az óra, mint gondolta…

Az íróasztalhoz érve lerakta holmijait és kitépte a makacskodó fiókot a helyéről, ekkor azonban kopogtattak. David McGerold állt a nyitott ajtóban és várta, hogy beléphessen.

- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen Harry.

- Ööö… csak a kviddicsről szerettem volna beszélni veled – vallotta be a fiú.

Harry elmosolyodott.

- Igen? És mire vagy kíváncsi?

- Tényleg jól játszottam? Komolyan mondtad, vagy csak bíztatni akartál? – kérdezte csendesen. – A bátyám szerint irtó béna vagyok.

- Akkor a bátyád csak fel akart cukkolni – nyugtatta Harry. – Hidd el, nagyot nyert veled a griffendél csapata.

David megint csillogó szemekkel hallgatta a dicséretet, Harry pedig vigyorogva pakolta vissza az iratokat a fiókba.

- Azt beszélik rólad, hogy te vagy a világ legjobb fogója – szólt David és kicsit bátrabban közelebb ment az asztalhoz.

- Viktor Krum a világ legjobb fogója, David – mondta Harry és abbahagyta a pakolást. - Láttam őt játszani a világkupán. Ő úgy repül, ahogy senki más.

- Krum augusztusban visszavonult, miután sorozatban elvesztett hét meccset! – ráncolta a homlokát a fiú. – Állítólag egy lány volt az oka.

- Valóban? – kérdezte szórakozottan Harry és egy erős rántással visszatolta helyére az akadozó fiókot. – Nem is tudtam…

- Nem tudom, miért vonul vissza valaki, ha olyan jó, mint Krum. Én biztos nem tennék ilyet. Csak a szüleim nem értik meg ezt.

- A szüleid? – kérdezte Harry.

- Igen, el akartak vinni Roxfortból, azok után, hogy a testvéremet elrabolták a koboldok. Még januárban… - motyogta a fiú.

Harry meglepetten nézett rá aztán visszaemlékezett az újságcikkre, amit még a Prewett-házban olvasott. Négy diák tűnt el, mikor a Roxfort Express megérkezett a karácsonyi szünetről hazatérőkkel.

- Nagyon sajnálom – mondta együtt érzően Harry. - Sejted miért rabolták el?

David megvonta a vállát.

- Talán érdekelte őket… az a… - gyorsan elharapta a mondatot és ez kíváncsivá tette Harryt.

- Igen? – várta a folytatást és leült az asztal sarkára.

A fiú töprengeni látszott, úgy tűnt gondolkozik rajta, hogy mit mondjon el és mit ne.

- Igaz, amit rólad mondanak? Te nem gyűlölöd azokat, akik mások, ugye? – kérdezte hirtelen. – Azt mondják, Hagrid, a félóriás is jó barátod…

- Igen, kedvelem Hagridot – mondta gyorsan Harry.

Ez egy kicsit bizakodóbbá tette Davidet.

- Akkor neked elmondhatom – győzte meg saját magát a fiú. – A testvérem - Adam – nem közönséges gyerek. Kicsik voltunk, mikor apa és anya felbosszantottak egy vámpírt azzal, hogy kiűzték a temetőből, ahol a halottakat ette. Azzal állt bosszút, hogy megtámadta Adamet és átváltoztatta…

- Vámpír lett? – kérdezte sokkoltan Harry.

- Félvámpír – pontosított szomorúan David McGerold. – Szerencsére nem tudta befejezni, mert apa megakadályozta.

Harry homlokráncolva gondolkozott.

- Azt hittem, hogy a vámpírvértől elveszti a varázserőt… Akkor hogy-hogy felvették…?

Mire kimondta a kérdést, már rá is jött a válaszra: Dumbledore.

- Még tavaly vettek fel minket a Roxfortba. Adam nagyon szeretett volna ide járni és Dumbledore professzor engedte. Olyan tantárgyakat tanult, amihez nem kell varázserő.

Harry bólogatott, értett mindent és kicsit el is mosolyodott a gondolatra. Tökéletesen értette, miért vette fel Dumbledore a félvámpír fiút ezekben az időkben. Mikor a minisztérium a legkevésbé sem barátian viselkedik a félemberekkel, sokan közülük Voldemort mellé állhatnak, tőle remélve segítséget. A Roxfortban azonban nagyobb biztonságban vannak tőle és a halálfalók befolyásolásától.

- Ööö… Harry… - szólt rá David. – Baglyod érkezett.

Harry az ablak felé nézett és meglátta hófehér postabaglyát, Hedviget, aki most csőrével türelmetlenül koppantott az üvegen. Harry gyorsan odasietett és beengedte a baglyot, aki beröppent a szobába és letelepedett a fiú vállán. Egy kisebb csomag volt a lábához erősítve; gyorsan megszabadította tőle az állatot, majd Davidhez fordult.

- Majd még beszélgethetünk, David, de most menj, jó? – kérte kedvesen a fiút. – A szombati edzésre kimegyek, ígérem.

David McGerold megköszönte Harry türelmét és kiment a szobából, magára hagyva tanárát a csomaggal.

Harry kibontotta a küldeményt, amiből egy szép csokitojás került elő, Mrs Weasley kicsit korai húsvéti ajándéka, és a hozzá tartozó levél. Leült a székre, széthajtogatta a levelet, majd bekapott egy falat csokoládét és olvasni kezdett:

Harry drágám!

Annyira örülök, hogy elfogadtad az állást! Gratulálok hozzá, mindenki tudta, hogy te annyira tehetséges vagy a mágikus önvédelemben. De meg kell, hogy mondjam, más oka is van, hogy örülök, amiért a Roxfortban maradsz. Többször mondtam már, hogy olyan vagy nekem, mintha a saját fiam lennél, Harry, épp ezért most egy olyan kéréssel fordulok hozzád, amit csak egy gyermekemtől kérnék.

Szeretném, ha Ginny az iskolában maradna, amíg vége nincs a tanévnek, mert ott mégiscsak nagyobb biztonságban van. Azt írta, hogy nincs már senkije a Roxfortban, de te talán tudnál változtatni ezen. Tudom, hogy nem vagytok olyan közeli barátságban, mint Ronnal vagy az ikrekkel, de ha megteheted, kérlek beszélgess vele néha, hogy ne érezze olyan egyedül magát.

És ha véletlenül megtudod, érdekelne, hogy ki az a titokzatos fiú, akivel Ginny jár. Még Hermione kotyogta el a nyár elején, de Ginny nem hagyta, hogy befejezze.

Még egyszer nagyon gratulálok, megtetted az első lépést a felnőtt élethez!

Üdvözlettel:

Molly

Harry nyögésbe fulladt sóhajtást hallatott és hátradőlt a székében. Kezével megdörzsölte még mindig fáradt szemeit és halkan elnevette magát a levélen. Miután megette az összes csokoládét, arra gondolt mihez is kezdhetne a következő óráig. A hollóhátasokkal és mardekárosokkal még csak másfél óra múlva fog találkozni, addig lyukasórája van. A többi tanár biztosan kíváncsi rá, hogyan sikerült az első óra, ő azonban szívesen kihagyta volna a kíváncsi kérdéseket, valamint a beszámolót is. Gyanította, hogy többen nem örülnének neki, hogy a patrónus bűbájjal kezdte az órát, ráadásul másodéveseknél. Azonban olyan jól sikerült a gyakorlás, hogy máris eltökélte magában: minden egyes osztálynak meg fogja tanítani a varázslatot, még az első éveseknek is. Ha csak rajta múlna, előbb tanulnának meg dementort űzni, mint teáskannát hörcsöggé változtatni.

Úgy határozott, hogy kihasználja az időt és visszamegy az irattárba, hogy ott folytassa a nyomozást, ahol legutóbb abbahagyta. Hétköznap révén Neville és a lányok nem tudtak segíteni neki, egyedül vetette bele magát az egyre inkább értelmetlennek tetsző kutatásba. Bár már kívülről tudta a legjelentősebb újkori varázslócsaládok családfáit, hogy ki-kivel házasodott, hány gyereke született, kik voltak aranyvérűek és kiket tagadtak ki, még mindig volt egy jó háromszáz éves korszak, amiről egyáltalán semmi információ nem maradt fenn – márpedig ezek voltak azok az évek, amikor Hollóháti leszármazottai utoljára hírt adtak maguk felől. Ez után pedig mind eltűntek, mintha sosem léteztek volna. Hogy hogyan maradhatott fenn a vérvonal, melyik család számít az örökösnek, az rejtély maradt és minden jel arra utalt, hogy örökre az is marad.

Harry összecsukta a vaskos könyvet, amit eddig böngészett (A középkori mágiatörténet névanyaga) és maga elé húzott egy összetekercselt családfát. Megpróbálta összeszedni magát és a feladatra koncentrálni, mikor kopogtattak az irattár ajtaján.

Ginny volt az, de most nem a kissé erőltetett vidámság látszott rajta, hanem őszinte mosoly.

- Szia – köszönt Harry kissé meglepetten, ugyanis legutóbb csak a reggelinél látta a lányt és akkor sem szóltak egymáshoz.

- Hallottam a nagy hírt és még nem volt alkalmam gratulálni – mondta a lány, majd odasietett hozzá és megpuszilta jobbról-balról.

- Köszönöm – mosolygott vissza rá Harry.

- Milyen érzés? – érdeklődött Ginny.

Harry megvonta a vállát.

- Egy kicsit félelmetes.

- Majd belejössz, ne izgulj – nyugtatta a lány.

Leült Harry mellé egy másik székre és egy percig nem szólt semmit, az asztalon heverő könyveket és papírokat nézegette egykedvűen. Harrynek úgy tűnt, mondani akar valamit, ezért figyelmesen előrehajolt és várt.

- Mi az? – kérdezte Ginny.

- Valamit akarsz mondani, nem? – próbálkozott Harry, mire a lány halványan elmosolyodott.

- Igen, így van. Arra lennék kíváncsi, hogy számíthatok-e rád…

- Miben? – vonta fel a szemöldökét Harry.

- Abban, hogy veled tarthatok-e, ha legközelebb elmész az iskolából. Segíteni szeretnék, ahogy már mondtam.

- Azt is mondtad, hogy felejtsük el a veszekedést – emlékeztette Harry.

Ginny felvonta a szemöldökét.

- Igen, az összezörrenést felejtsük el, de attól még tartom magam ahhoz, amit mondtam.

- Mármint, hogy egy önző disznó vagyok? – kérdezte Harry kicsit élesebben, mint szerette volna.

Ginny nem hagyta provokálni magát.

- Igen – vágta rá azonnal. – Nem szoktam visszavonni a szavaimat. Amit egyszer már kimondtam, azt nem lehet megváltoztatni. De a többin még változtathatunk.

Harry sóhajtott egyet, de rávette magát, hogy nyugodt maradjon.

- És min szeretnél változtatni?

- Szeretném tudni, hogy felnőttként fogsz-e viselkedni velem? – kérdezte rögtön Ginny.

- Mit értesz ez alatt? – kérdezett vissza Harry.

Ginny mélyet sóhajtott.

- Harry, akár hiszed, akár nem, tudok magamra vigyázni. Addig is remekül megvoltam, mikor hat éven át levegőnek néztél…

- Én nem néztelek levegőnek! – tiltakozott Harry, de Ginny feltette a kezét és beléfojtotta a szót.

Kicsit megköszörülte a torkát, aztán rövid szünet után folytatta:

- Tudod, engem mindenki olyan esetlennek tart, még anya is, meg a testvéreim is, mert én vagyok a legkisebb. Ez engem nem szokott zavarni, de az már rosszul esik, hogy az, akivel járok, ostoba csitrinek tart. És nem te vagy az első…

- Nem tartalak ostobának, Ginny! – vágott közbe Harry újból és egy kicsit elnevette magát. – Sokkal jobb varázsló vagy mint én és nagyon jól tudom, hogy aki veled szórakozik, az denevérekkel a képében végzi.

Ginny behunyta a szemét és halvány mosollyal az arcán megrázta a fejét.

- Ha valaki rám néz, az azt hiszi, hogy engem meg kell védeni - mondta. - Dean is pont ilyen volt.

- Én saját magamtól akarlak megvédeni – pontosította Harry. - Ettől az egész Kiválasztott marhaságtól.

- Az a „Kiválasztott-marhaság” az életed, Harry – figyelmeztette Ginny. – És te pont abból zársz ki engem. Én azt szeretem, aki vagy, nem azt, aki lenni szeretnél.

Harry dacosan felszegte a fejét.

- Nocsak, te tudod, mi szeretnék lenni? – kérdezte flegmán. – Megosztanád velem?

- Mindenki tudja, hogy mit szeretnél, aki csak egy kicsit is ismer! – szólt türelmetlenül Ginny. – Azt szeretnéd, hogy minden szép és jó legyen körülötted és békén hagyjanak az emberek. De a fontos az, hogy most milyen vagy és ez aggaszt engem – és nem is csak engem, hanem Hermionét is.

Harry egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy mit akart mondani.

- Beszéltél Hermionéval?

- Igen – válaszolta Ginny. – Reggel jelent meg a tükörben. Ronnal együtt jól vannak és gratulálnak a kinevezésedhez. De most nem ez a lényeg… Emlékszel a levelemre, amit nyáron küldtem neked? – kérdezte szinte lágyan, amivel Harry bosszankodó arckifejezését próbálta ellensúlyozni.

– Azt írtam, hogy féltelek, mert napról napra magányosabb vagy, mint Dumbledore. Ő is elszigetelte magát a többiektől, ahogy te is. Őt tartotta mindenki a legnagyobb varázslónak és ezért felelősséget érzett az összes emberért. De nem lehet mindenkiért felelősséget vállalni, nem hibáztathatod magadat Cedric vagy Sirius haláláért – és nem vállalhatsz felelősséget értem sem.

Harry nem értett egyet, megrázta a fejét.

- Ha engedem, hogy velem gyere és bajod esik, az az én hibám, mert én engedtem! Mint az erdőben is…

- Nem, Harry – ellenkezett Ginny higgadtan. – Mindenki maga választ a sorsa felől. És ha meghalok, az nem a te hibád, hanem Voldemorté és a halálfalóké.

Harrynek muszáj volt nyelnie egyet, hogy visszanyerje a hangját.

- Azt nem bírnám ki – nyögte ki halkan.

- Dehogynem – mondta határozottan Ginny.

Harry ebbe még belegondolni sem volt képes. Egyetlen pillanatra hunyta csak le a szemét, de olyan kép jelent meg vad képzeletében, ami rosszabb volt minden rémálomnál, amit valaha Voldemort miatt kellett átélnie.

- Mért kellene nekem mindent elviselnem? Mért lennék én erősebb, mint bárki más…?

Ginny megragadta a karját és erősen szorította.

- Te vagy a Kiválasztott. Az a dolgod, hogy kibírd…

Harry idegesen sóhajtott. Elege volt ebből a témából.

- Ne beszéljünk erről – kérte Ginnyt. – Lesz még erre idő.

Ginnynek ez nem tetszett. Hátat fordított neki és karba tette a kezét.

- Mindig csak elodázod – mondta vádló hangon. - Folyton menekülsz előlem…

Harry elnevette magát.

- Hogy menekülök? Eszemben sincs!

Felpattant a székről, hátulról átölelte Ginnyt és magához szorította. Vörös haj borította be az arcát és mélyet lélegzett.

- Ne butáskodj – duruzsolta Ginny fülébe.

Beletúrt a hosszú vörös hajzuhatagba és félretűrte. Lassan megcsókolta a nyakát a füle alatt, majd lejjebb, a válláig.

- Ezzel nem veszel le a lábamról – mondta Ginny.

- Én nem így látom…

- Nem – jelentette ki a lány. – Idefigyelj, ezt meg kell beszélnünk, mert kezdem azt hinni, hogy ez nem fog jóra vezetni.

Harry türelmetlenül sóhajtott.

Ginny kibontakozott az ölelésből és feléje fordult. Nagyon komoly volt az arca, Harry utoljára Dumbledore temetésekor látta ilyennek.

- Megígéred? Megígéred, hogy akkor is megölöd Voldemortot, ha az az életembe kerülne?

Ez már sok volt Harrynek. Újra behunyta a szemét, de borzalmában megint azonnal kinyitotta és igyekezett valami semleges helyre nézni.

- Nem. Annyit nem ér az egész.

Ginny láthatóan nem erre a válaszra számított. Meghökkent arcot vágott és egy pillanatig nem szólt semmit. Aztán megint megszorította Harry karját, erősebben, mint az előbb.

- Harry, ezt te sem gondolhatod komolyan! – szólt. – Eddig sem tartott vissza semmi, Sirius vagy Dumbledore halála sem.

Harry vadul rázta a fejét és makacsul tiltakozott.

- Mindennek van egy határa. Mindenki feladja valahol… - mondta.

Ginny nem hagyta ennyiben, próbálta jobb belátásra téríteni. Csakhogy Harry ezt úgy érezte, mintha egy fenyegető ellenség közeledne felé.

- Gondolkozz, kérlek! – mondta a lány. – A te életed sokkal fontosabb, mint az enyém, mint bárkié… („Ez nem igaz, pont úgy beszél, mint Dumbledore!” – dühöngött magában Harry). Ha választanod kell, nem szabad, hogy befolyásoljon valami.

- Nem… erre nem lennék képes.

- Harry…

- Nem!! – csattant fel dühösen Harry. – Elég volt!

Ginny gyászos képpel nézett rá.

- Akkor félreismertelek – mondta ki keserűen.

- Tényleg?! – sziszegte Harry. Még sosem volt ilyen mérges a lányra. Olyan volt számára, mintha a jóslat jelentette súly, ami a vállát nyomta, most az ezerszeresére nőtt volna. Dumbledore is ezt várná el tőle? Áldozzon fel mindenkit, hogy legyőzze Voldemortot?

Ginny még egy percig szótlanul nézte Harryt, aztán elfordította a fejét.

- Sajnálom – mondta a lány, kissé hevesen szuszogva és szaporán pislogó szemekkel, de nem sírta el magát. – Viszlát, Harry… - s azzal kisietett a teremből.

Harryben ekkor pattant el valami legbelül.

- IGEN, GYENGE VAGYOK! – ordította torka szakadtából. – És tudod mit? ÖRÜLÖK NEKI! EMBER VAGYOK! NEM EGY ROHADT SZÖRNYETEG!

Nem tudta, Ginny hallja-e a szavait, bár olyan hangosan üvöltött, hogy valószínűleg az egész északi szárnyban hallotta mindenki, talán még a süket Madam Marchbanks is. Féktelen haragjában felkapta az egyik könyvet és teljes erejéből, durván a falhoz vágta, amitől leszakadt annak borítója és kihullottak a lapjai.

Madam Cvikker dugta be a fejét az ajtón, s Harryben ebben a pillanatban tudatosult, hogy mit művelt.

- Mit ordibál? Ez kérem egy könyvtár és nem… AAA!!! – bömbölte el magát a könyvtárosnő, mikor meglátta a nyomdatermék maradványait. – MIT MŰVELT, MAGA SZERENCSÉTLEN?!

Harry idegesen próbált mentegetőzni.

- Sajnálom… én csak…

- Sajnálja?! – visította Madam Cvikker, miközben összeszedte a könyv lapjait. – Takarodjon innen és be ne tegye a lábát még egyszer a könyvtárba, hallja? KIFELÉ!!