Harry még sosem kényszerült ilyen hosszú időre a gyengélkedőbe, ezért a tehetetlenség érzése még erősebben jelentkezett, mint eddig bármikor. Az unalom és semmittevés megpróbáltatásait péntekig bírta, ekkor azonban egyik pillanatról a másikra úgy határozott, hogy azonnal el kell hagynia a gyengélkedőt, különben megőrül. Már éjszaka volt, az égen felhők gyülekeztek, mindenhol korom sötét volt, de Harryt ez egy cseppet sem zavarta. Madam Pomfrey épp elpakolta a bájitalos üvegeket, mikor Harry lerúgta magáról a takarót, felvette köntösét és papucsát és indulni készült.

- Mégis, mit képzel, hová megy? – ripakodott rá Madam Pomfrey.

Harry cseppet sem udvariasan válaszolt:

- Egy percig se bírom tovább ebben a szobában! – jelentette ki. – Inkább csinálok valami hasznosat… Nem kell, köszönöm, már jól vagyok…! – hárította el a javasasszony további szavait.

Kivágtatott a gyengélkedőről és egy pillanatra megállt a folyosón. Mély lélegzetet vett, kiélvezve, hogy végre kiszabadult és szabadon járkálhat. A diákok mind aludtak, csak néhány prefektus és őrszolgálatos auror rótta a folyosókat.

Harry elgondolkozott rajta, vajon hová is mehetne ebben az időben – mert ha sokáig itt marad, Madam Pomfrey még visszaparancsolja a gyengélkedőre. Így hát találomra elindult a legközelebbi lépcsőház felé, s miközben már a lépcsőfokokat mászta, elhatározta, hogy a Szükség Szobája lesz a legjobb egy kis kikapcsolódásra.

A hetedik emeletre érve háromszor elsétált a fal előtt és közben koncentrált a kívánt szobára. Az ajtó tüstént megjelent, Harry pedig benyitott rajta. Egy pillanatra megállt a küszöbnél és végignézett a jól ismert helységen, melyhez igen kellemes emlékek kötötték. A falak mentén álságdetektorokkal, gyanuszkópokkal és malíciamutatókkal megrakott szekrények, könyvektől roskadozó polcok álltak, az egyik sarokban nagy kupacban puha párnák hevertek. Minden ugyanúgy festett, mint mikor legutóbb járt ebben a szobában, még a szög is ugyanott volt, amivel annak idején Hermione felerősítette a falra a DS tagjainak névsorát – ami aztán sajnos rossz kezekbe került, s ez vezetett Dumbledore kényszerű távozásához.

Becsukta az ajtót és lassan körbesétált a teremben. Úgy gondolta, hogy ha már itt van a Szükség Szobája és van egy kis szabad ideje, visszatérhetne a bűbájok gyakorlásához, ahogy pár hónapja a főhadiszálláson is tette.

Előhúzta köntöse zsebéből a pálcáját és meglengette párszor az árnyék-mágia könyvében leírtak szerint. A pálca vége durrant és rögtön megjelent egy károgó varjú. A madár körberöppent a szobában, kétszer elhúzott Harry feje fölött, majd letelepedett az egyik könyves szekrény tetejére. Harry elégedetten szemlélte a károgó madarat, ami ellentétben egy valódi varjúval, olyan közel engedte magához megidézőjét, hogy Harry akár meg is foghatta volna. Két ujjával óvatosan megsimogatta a madarat, ahogy Hedviget szokta – ekkor eszébe jutott, milyen régen látta hűséges postabaglyát -, majd hanyagul pöccintett a pálcával és a madár egy károgással nyomtalanul eltűnt.

Harrynek ugyan tetszettek ezek a varázslatok, mint az apró bogár-Trelawney-k inváziója, vagy a varjak és halak megidézése, de nem találta túl hasznosnak őket Voldemort ellen. Azt tudta, hogy Voldemort is ismeri az árnyék-mágia fortélyait, hiszen a saját szemével látta, mikor Dumbledore professzorral vívott párbajában megidézett egy csillogó ezüst pajzsot. Harry úgy gondolta, hogy ez neki is igen hasznos lehet, ezért pár percig eltöprengett a pajzsbűbájokról szóló fejezeten, melyet többször is elolvasott a Prewett-ház-beli szobafogságuk idején.

Fejmagasságba emelte a pálcát és kis kört rajzolt vele a levegőben, közben a protego bűbájra koncentrált. A pálca végéből vékony, aranyszínű patakocska folyt ki és a levegőben nagy, kvaff-méretű gömbbé állt össze. A gömb békésen lebegett a levegőben, s mikor Harry tett pár lépést, azonnal követte és körülötte lebegett, védve megidézőjét az átkoktól. Pont, ahogy a könyvben írták – gondolta elégedetten Harry.

- Szép kis varázslat – mondta valaki elismerően a háta mögül, mire Harry pöccintett a pálcával (a gömb nyomban semmivé foszlott) és megfordult.

Neville állt az ajtóban karba tett kézzel.

- Sejtettem, hogy itt vagy – mondta mosolyogva és a fejét csóválta.

- És te hogy kerülsz ide? – lepődött meg Harry.

- A prefektusi fürdőből jöttem visszafelé, mikor Madam Pomfrey elkapott – szólt Neville. – Azt mondta, keresselek meg, mert megbolondultál.

Harry a homlokát ráncolta.

- Te nem is vagy prefektus – mondta.

- Hivatalosan nem. De mivel Ron nincs itt, így én kaptam helyette. Álmomban se hittem volna, hogy valaha prefektus lehetek… - magyarázta Neville büszkén. – A nagyi nagyon örült, mikor hallotta a hírt. McGalagony azt mondta, hogy tavaly meg tavalyelőtt már bizonyítottam és hogy kiérdemeltem a jelvényt.

- És mért nem hordod? – érdeklődött Harry, mert nem emlékezett rá, hogy látta volna a fiú talárján az ezüst P betűt.

Neville kissé zavarban volt, mikor felelt.

- Hát azért… azért mert Crak és Monstro elkaptak, mikor megtudták, hogy prefektus lettem és lehúzták a WC-n a jelvényem – vallotta be csüggedten.

Harry együtt érzően nézett rá.

- Kérd meg Hisztis Myrtle-t, hogy hozza fel – javasolta Harry, mire Neville elnevette magát.

Beljebb jött a terembe és lassan leeresztette a kezét, ahogy körbenézett a falakon és polcokon.

- Nosztalgiázol? – kérdezte, mikor felismerte a termet.

Harry bólogatott és zsebre dugta a varázspálcát.

- Elkapott a Lovegood-kór… - mondta egy félmosollyal.

- Miféle kór? – nevetett Neville és vele együtt Harry is.

- Naphosszat csak bámulok bele a semmibe és nem tudom, mit csinálhatnék – magyarázta, miután leolvadt arcáról a mosoly. – Valamit kellett csinálnom, mert nem bírom a tétlenséget.

- Megértelek – sóhajtotta Neville. – Akkor is ugyanilyen volt, nem?

- Mikor? – kérdezett vissza Harry.

- Hát két éve. Umbridge eltiltott a kviddicstől, folyton a nyakadra jártak az ellenőrzéseikkel meg a büntetőmunkával…

- Igen-igen… - bólogatott Harry. – De az egy kicsit mégis más volt. Akkoriban olyan egyszerű volt minden - motyogta és elmélyedten nézegette a párnakupacot, amit a kábító átok gyakorlásánál használtak.

- Egyszerű? – nézett rá kételkedve Neville. – Tiszta dilis voltál akkoriban… ami nem is csoda – tette hozzá gyorsan, látva Harry arckifejezését.

- Mégis egyszerűbb volt, mint most – kötötte az ebet a karóhoz Harry. – Tudtuk, hogy ki az ellenség az iskolán belül és az iskolán kívül. Az iskolán belülivel legalább azt is tudtuk, mit kell csinálnunk.

Neville csendben maradt, Harryből pedig csak jöttek a szavak.

- Olyan sokan voltak a DS-ben is, akik mind elhitték, hogy igazat mondok! – kesergett tovább. – De tavaly meg mintha sose létezett volna a DS.

- Ma is vannak, akik szívesen tanulnának tőled – szólt Neville.

Harry kétkedve horkantott egyet és lehuppant az egyik párnára.

- Na persze! – legyintett. – Tavaly megmutatták, hogy mennyire érdekli még őket Dumbledore Serege. Gyorsan elfelejtették, mért is gyűltünk össze a Szárnyas Vadkanban.

- Miről beszélsz? – kérdezte Neville.

- Szépen eljártak a gyakorlásokra, hogy bosszantsák Umbridge-ot – folytatta Harry -, de semmit se csináltak, mikor a halálfalók betörtek a Roxfortba. Csak ültek a klubhelyiségükben… amíg Dumbledore meghalt… Kivéve téged meg Lunát – tette hozzá Harry egy halvány mosollyal.

Neville figyelmesen hallgatta Harry keserű szavait.

- Erre voltak jók azok a nagy szavak, hogy meg kell védenünk magunkat Voldemorttal szemben… Mindnek csak a szája járt.

– Nekik nincsenek személyes indítékaik, mint nekünk – védte őket Neville. - De ha történik valami szörnyű, a legtöbben megváltoznak… Nézd csak meg Susie-t. De attól még nem várhatod el mindenkitől, hogy kivont pálcával nekirontsanak a halálfalóknak.

Harry kihívóan nézett rá.

- Nem? – kérdezte élesen. – Szerintem pedig igen!

Neville ehhez már nem akart hozzáfűzni semmit, csak megcsóválta a fejét, aztán rövidesen magára hagyta Harryt azzal, hogy Madam Pomfrey idegállapota érdekében hamarosan menjen vissza a gyengélkedőbe.

A következő hét során a javasasszony varázsitalainak hatására Harry lassan felépült és már csak elvétve emlékeztette a fájdalom az esküszegésre, ha túl hirtelen akart felállni, vagy rosszul lépett. Madam Pomfrey tiltása ellenére többször is átsettenkedett a Szükség Szobájába, hogy kedvére varázsolgathasson és kipróbálja az idézéseket. Nem próbálkozott több állat megidézésével, sokkal hasznosabbnak találta a különböző pajzsok és aranygömbök elővarázslását, amik védték az átkoktól. A varázslás miatt könnyebben viselte el a gyógyulás napjait. Nem sok látogatója volt, csak nyomozótársai néztek be hozzá nap mint nap; Neville, Susan Bones és Luna most még gyakrabban, mint Ginny. Harry úgy érezte, valamit nagyon elronthatott, mikor veszekedtek, mert a lány sokkal távolságtartóbb lett. Volt olyan nap, mikor egyáltalán nem is látta, de mikor eszébe jutott, emlékeztette magát, hogy épp ő kérte ezt tőle. Péntek is ilyen nap volt, Harry életkedve pedig mélyponton volt. Azonban szombaton reggel, mintha megtört volna a jég – ébredése után pár perccel Ginny beszaladt hozzá, arcán széles mosollyal, amit Harry jó jelnek vett.

- Jól aludtál? – kérdezte a lány, Harry pedig azt hazudta, hogy remekül.

Ginny továbbra is mosolygott és Harrynek kicsit már furcsa volt ez a túlzott – talán erőltetett? – vidámság.

- Figyelj, felejtsük el azt a veszekedést, jó? – javasolta Ginny fülig érő szájjal, de mielőtt Harry bármit mondhatott volna, folytatta: - Nem jössz ki egy kicsit a friss levegőre? Megnézhetnéd az edzést.

- Miféle edzést? – ráncolta a homlokát Harry.

- Hát a kviddics edzést, te buta! – nevetett Ginny. – Már meg is feledkeztél a kedvenc játékodról?

Harry bizony megfeledkezett róla. Még visszaemlékeznie is nehéz volt, mikor ült utoljára szeretett Tűzvillámán vagy mikor üldözte utoljára a cikeszt önfeledten, minden gond nélkül. A kviddics mindig jó kedvvel töltötte el és segített neki kikapcsolódni, ezért egy percig se gondolkodott rajta, hogy kimenjen-e az edzésre. Gyorsan magára kapta talárját és már mentek is kifelé a gyengélkedőből. Madam Pomfrey már csak lemondóan legyintett.

- Kicsit nehéz volt megszervezni az új csapatot, miután te meg Ron nem jöttetek vissza – mesélte Ginny, miközben az udvar felé mentek -, de egész jó munkát végeztem. Válogatást írtunk ki még év elején és képzeld, találtam egy remek fogót! Egy másodévest, de úgy repül, mint a sas – majdnem olyan jó, mint te!

- Erre kíváncsi vagyok – mondta mosolyogva Harry.

Leértek a kviddicspályára és Ginny bement az öltözőbe, Harry pedig a fa lépcsőkön felmászott az üres lelátóra. Felérve a padok közé már látta is, hogy a kastély felől további emberek jönnek. Néhányukat már messziről felismerte, mint Demelza Robins-t, az egyik hajtót, és a két terelőt, Jimmy Peakes-t és Ritchie Coote-ot. De az új hajtót, egy magas, barnahajú fiút, és a hosszú szőke hajú őrzőt már Ginny választotta ki - és volt köztük egy nagyon alacsony fiú is. „Biztos ő a fogó, akiről Ginny mesélt” – gondolta Harry.

- Szia Harry! – köszönt rá egy álmatag hang, s mikor Harry megfordult, rájött, hogy tévedett: nem volt teljesen kihalt a lelátó.

- Luna! Te is az edzésre jöttél? – kérdezte Harry és odament hozzá.

- Igen, kémkedek a hollóhát csapatának – mondta ki kertelés nélkül. – Ginny egyedül engem enged be ide az edzések alatt – mondta, s megpaskolta a padot maga mellett.

Harry leült mellé.

- Mikor a mardekárosok kijöttek gúnyolódni – mesélte Luna -, Ginny megátkozta őket a rémdenevér-rontással. Egész az iskoláig denevérek raja kísérte őket. Azóta nem mer más kijönni griffendéles edzésekre.

Az edzés pár perc múlva elkezdődött. Ginny és a többi hat játékos felrepült a magasba és először az új őrzővel gyakoroltak. Mindenki egyenként rárepült a karikákra és megpróbált gólt dobni.

Harry a legkisebb játékost figyelte, a fiatal fogót, aki az ő régi, hetes számú kviddicstalárját viselte. El kellett ismernie, hogy Ginny nem túlzott, a fiú valóban magabiztosan repült és gyorsan reagált minden passzolásra.

- Megkerestem a Szürke Hölgyet – szólt újra Luna.

Harry figyelmét ez visszafordította a játékról. Luna továbbra is a kviddicsezőket figyelte.

- És? – várta a továbbiakat Harry.

- Elég makacs egy lány. Túlságosan fennhordja az orrát…

- Nem sikerült, ugye? – kérdezte Harry sürgetően.

Luna nyugodtan nézett rá hatalmas kék szemeivel, amiben Harry saját tükörképét is tisztán látta. A lány lassan megrázta a fejét, de továbbra is mosolygott.

- Felháborodott, mikor elmagyaráztam, hogy mit akarok tőle – folytatta Luna. – A Véres báró azt mondta, hogy megsértem a holtakat.

Harry sóhajtott egyet és hátradőlt a padon, hátát nekitámasztva a mögötte álló ülőalkalmatosságnak.

- Te soha sem csüggedsz el semmitől, ugye? – kérdezte hirtelen Lunától.

- De, néha igen – válaszolta lassan a lány. – Ha eszembe jut az édesanyám halála vagy, ha apa goromba levelet kap egy olvasótól.

Harry úgy érezte, a két dolog nincs éppen egy súlycsoportban, de ezt meghagyta magának.

Ginny belefújt a sípjába, erre az őrző támadását abbahagyták, aki már kezdett kifáradni a jobbra-balra röpködéstől és egyre több gólt engedett be.

- Akkor most kiengedjük a gurkókat és a cikeszt – hallatszott Ginny hangja a magasból. – Készüljetek!

Rövidesen felszállt a három labda – a cikesz rögtön elsüvített a magasba, a gurkók pedig megcélozták maguknak Jimmy Peakes-t és az új hajtót. Jimmy nem esett kétségbe, azonnal egy irtózatos erejű ütést mért a gurkóra az ütővel, Ritchie felé küldve azt. Egymás között passzolgatták felváltva a két gurkót a pálya egész hosszában.

- Egész jó a csapat – mondta Luna elismerően. – Boot nem fog örülni…

Harry elvigyorodott. A hollóhátnak esélye sem lesz legyőzni a csapatukat, ebben biztos volt. És ezt főleg a két legjobb játékos miatt gondolta így: Ginny, mint a legjobb hajtó és az új fogó miatt, aki röpke két perc alatt megtalálta és elkapta a cikeszt és már másodjára üldözte.

- Látod azt a srácot? – mutatott Harry a fogóra. - Úgy repül, ahogy én sosem fogok tudni…

- Az őrzőjük viszont nem olyan jó, mint Ronald Weasley – foglalta össze a véleményét Luna, mikor Ginny egy fordulásos csellel gólt dobott a jobb szélső karikába.

- Igen, Ron sokat fejlődött tavaly – értett egyet vele Harry. - Ez az új fiú akkor is ott volt, mikor válogatást írtam ki, de akkor még egyet se tudott védeni. Most legalább megfogja, ha nekidobják a labdát. Ron viszont a legutóbbi meccsen már olyan jó volt, mint Oliver Wood.

Te jó ég! Oliver… - emlékezett vissza Harry a tagbaszakadt fiúra, aki hét éve beválasztotta a griffendél csapatába és ezzel az utóbbi száz év legfiatalabb fogója lett.

- Tetszik nekem – mondta ki Luna köntörfalazás nélkül.

- Kicsoda? Ron? – nézett rá Harry.

Luna álmatagon mosolyogva bólogatott.

- Szép a haja és a szeme. Nem csodálom, hogy Hermione belezúgott. Én is bele tudnék zúgni…

Harry kezdte úgy érezni, hogy ez egy kicsit sok neki, mert pár pillanatig némán hápogott. Luna folyton folyvást meg tudja lepni azzal, hogy teljesen zavartalanul beszél kényesebb témákról.

- Hermione és Ron most együtt járnak, tudtad? – szólt Harry pusztán óvatosságból és szeme sarkából figyelte Lunát.

A lány egyetlen apró jelét se mutatta, hogy zavarta volna a hír.

- Tényleg? Ez remek! – mondta mosolyogva. – Ők ketten annyira összeillenek… Eleinte nem kedveltem Hermionét, de tavaly nagyon rendes volt velem. Tudtad, hogy ő lett volna idén az iskolaelső?

Harrynek eddig eszébe se jutott a hetedévesek közül választott iskolaelső vagy az előbb a griffendél kviddics csapatának helyzete, egészen mostanáig.

- Sejtettem, hogy ő lett volna – mondta. – De most ki lett az helyette?

- Képzeld, senki! – válaszolta Luna a hatás kedvéért tágra nyílt szemekkel, amitől csak még meghökkentőbb lett az arca. – McGalagony Susan Bones-nak ajánlotta fel, mert neki voltak a legjobb jegyei Hermione után. De ő visszautasította. Azt mondta, hogy ő nem fogja Hermionét helyettesíteni, mert csak ő lehet az iskolaelső – és ha ő nincs itt, akkor senki!

Harry elismerően hümmögött.

- És a fiúk közül ki? – érdeklődött tovább.

- Hát te – vágta rá Luna azonnal.

Harry ezen még jobban meglepődött, mint hogy Susan Bones visszautasította az iskolaelsőséget.

- Én?! – csodálkozott. – De hát nem is voltam olyan jó tanuló!

- Az iskolaelsőség nem csak attól függ – világosította fel a lány. – Sok mindent tettél ezért az iskoláért, ezért kaptad.

- Mármint kaptam volna – javította ki Harry és közben arra gondolt, micsoda lehetetlen helyzet alakult ki. Gyakorlatilag Voldemort miatt kapta volna az iskolaelsőséget és ugyanez az oka, hogy nem maradhatott a Roxfortban.

- Igen. Helyetted Ronald lett volna – hasonló okokból. De ő se jött el, ezért most a hugrabugos Ernie Macmillan az iskolaelső.

Harry ezzel teljesen egyetértett. Az évfolyamában Ernie volt a legjobb tanuló a fiúk közül.

- Őt nem zavarta, hogy csak harmadik a sorban – folyatta Luna. – Nagyon büszkén viseli azt a jelvényt.

Luna hangjában nyoma sem volt gúnynak vagy keserűségnek, közömbös derűvel mesélt mindenről, ami az iskolában történt.

- Kár, hogy nem vagy itt – mondta végül a lány.

- Most itt vagyok! – vonta fel a szemöldökét Harry.

Luna megint megrázta a fejét.

- Nem, valahol máshol vagy – szólt mosolyogva. – Mindig valahol máshol jársz.

Harry magában igazat adott neki. Ha egyedül maradt, éjszaka volt és nem tudott aludni vagy evés közben is folyton azon járt az agya, hogyan tudna közelebb jutni Voldemort megállításához, hogyan tudna véget vetni ennek a harcnak. Olyan ritkán engedhette meg magának, hogy gondolatai valami más felé kalandozzanak el, hogy elfelejtette, milyen érzés kviddicsezni, a kastélyparkban sétálni, leülni a kedvenc tölgyfájuk alá a tó partján. Lazítania kellene néha, különben meg fog őrülni – gondolta.

Ekkor észrevette, hogy Luna még mindig őt nézi.

- Te is tetszel nekem – mondta ki nyíltan a lány.

Harrynek kigúvadt a szeme a meglepődéstől és zavarában köhécselt párat.

- Főleg a szád meg az orrod. De Ginny is a barátom, úgyhogy neked sincs esélyed nálam. – jelentette ki Luna, majd hangosan elnevette magát Harry arckifejezésén. Olyan hangosan nevetett, hogy a fölöttük repülő Demelza figyelmét is elvonta a játékról és ennek az lett a következménye, hogy a kvaff nagyot koppant a lány fején. Luna a szemeit törölgette, aztán szó nélkül felállt és még mindig nevetgélve faképnél hagyta az egészen elvörösödött Harryt.

Fél órával később az edzésnek vége lett, Ginny leparancsolta a földre a játékosokat. Harry a padsorról úgy ítélte meg, hogy tényleg nagyon jó lett a griffendél idei csapata, ezt el is mondta Ginnynek, mikor kijött az öltözőből. A csapattal együtt mentek fel a kastélyba a szokásos távolságtartással kettejük között. Harry Demelzával és Jimmyvel beszélgetett az edzésről, Ginnyvel csak már a kastély falain belül váltott pár szót.

- Megpróbálhatnád rávenni Madam Pomfrey-t, hogy engedjen el végre – szólt a lány halkan. - Akkor talán megint a toronyban aludhatnánk ma éjszaka. 

Harry rápillantott a szeme sarkából.

- Jó, persze… - motyogta, de belül még mindig a kétség marta.

- Sok sikert! – mondta Ginny vidoran. - Vacsora után még benézek hozzád.

- Jó - dünnyögte Harry, majd elkanyarodott a gyengélkedőhöz vezető lépcsősor felé és elbúcsúzott a kviddicscsapat tagjaitól.

Ginny a keze után nyúlt, de Harry gyorsan elhúzta onnan. Még mindig túl sokan voltak körülöttük. Hátra se nézett, mintha mi sem történt volna, de ahogy végigment a folyosón, a tarkóján érezte a lány tekintetét.

Visszament a gyengélkedőre, ahol továbbra sem volt senki, leszámítva a festményeket és az irodájában dolgozó Madam Pomfrey-t. A javasasszony meghallotta az ajtócsukódást és kidugta a fejét az irodából.

- Visszajött végre? – kérdezte barátságtalanul. - Üljön le, kicseréljük a kötést a karján.

Harry engedelmesen leült az ágya szélére és feltűrte a talárja ujját. Elmélázva tépkedte a rojtokat a kötésről, s ekkor észrevette az éjjeli szekrényen heverő Reggeli Prófétát. Széthajtotta az újságot és az ágyra fektette maga mellé, Madam Pomfrey pedig megérkezett egy tálcával a kezében, amin a tiszta kötszert hozta. Harry így csak fejét oldalra fordítva tudta olvasni az újságot.

A második oldalon egy igen érdekes cím ragadta meg a figyelmét. Szabad kezével megigazította a szemüvegét és beletemetkezett a cikkbe.

Újabb gondok a Trimágus Tusa körül