A beteg ledobta magáról a takarót és fürgén fölállt, hogy megrázogassa lábait. Mezítláb volt, s csak egy barna nadrág volt rajta. Fejét, karjait körbeforgatta, megropogtatta csontjait, majd a rögtönzött tornagyakorlatok után egyetlen szó nélkül a kentaur gyerekhez sétált. A férfi magas volt, sovány és izmos, mint egy atléta, ruganyos, kényelmes lépései voltak, testtartása pedig egyenes.

Harry és Ginny ösztönösen lejjebb húzódtak fedezékük mögött, hiszen az ismeretlent követve tekintetükkel az összes jelenlévő feléjük fordult, még Hagrid is, aki időközben abbahagyta a reménytelen küzdelmet a láncok ellen.

A csikó azonnal talpra szökkent, mikor meglátta, hogy a férfi közelít, s felvett a földről egy szürke kendőbe csomagolt valamit, majd átnyújtotta az ápoltnak. Mira mögöttük nyugtalanul kapálta a földet, lábaival sebeket szakítva az egyenletes fűtakaróba. A gyolcsokba bugyolált ismeretlen kivette a kendőbe csavart valamit, ami egy nyersfa színű pálca volt. A férfi másik kezével barátságosan összekócolta a kentaur fiú szőke sörényét majd visszasétált a patakhoz, a halálfalók elé. Azok most még jobban meghajoltak, szinte görnyedeztek a férfi előtt.

Harry gyomrából lassan egy régi-új félelmetes érzés kúszott felfelé a szívén át a torkába, visszatartva lélegzetét. Csak egyetlen embert ismert, aki előtt így meghajolnak a halálfalók…

Ginnyre nézett, aki tágra nyílt szemmel figyelte a tisztáson tartózkodó embereket, majd könyökével megbökte a lány karját. Ginny feléje nézett, Harry pedig egy V betűt rajzolt ujjával a földre, majd a gyolcsokba takart illetőre mutatott. Ginny elsápadt és hitetlenkedve megrázta a fejét, de Harry magabiztosan bólintott.

- Látom, ezt legalább rendesen meg tudtátok csinálni – szólt magas, vékony hangján Voldemort. – Milyen jó újra látni ezeket az arcokat. Minerva… és Hagrid, nocsak! Úgy látszik folyton az utamba sodor az élet, barátom…

Hagrid morgott valamit a száját fedő kötés mögött, amit nem lehetett érteni. Voldemort most Umbridge-t és Dawlisht vette szemügyre. Az auror szemei riadtan csillogtak, biztosan ő is rájött már, ki áll előtte, Umbridge pedig visított félelmében és reszketett, mint a nyárfalevél. Egyedül McGalagony professzor tűnt higgadtnak. Dühösen meredt a varázslóra, mint a csínytevő diákra, akit büntetőmunkára küldene.

Voldemort elhaladt előttük, átlépett a csordogáló víz fölött és az egyik halálfalóhoz ment. Nem kellett szólnia semmit, a fekete csuklyás tudta, mi a dolga. Átadott urának egy hátizsákra emlékeztető barna táskát és nyomban újra meghajolt. Voldemort belenézett a zsákba, kivett belőle valamit, amit Harryék nem láttak, majd a vállára vetette a táskát és visszalépdelt a patak másik partjára. Újra végignézett az emberein és a foglyokon, szeme elidőzött a hátrébb álló halálfalón, akitől az imént a zsákot kapta, majd hátat fordított nekik és a kentaurokra nézett.

- Hálás vagyok az ápolásotokért – mondta. – Tudásotok fenn fog maradni.

Kenan meghajolt, igaz, nem olyan mélyen, mint a halálfalók, de még ez is szokatlan volt egy kentaurtól. Ronan és Mira nem is követték példáját, csak biccentettek Voldemort felé.

- A vörös foltok hamarosan elmúlnak – mondta Kenan nagy buzgón. – Ezek a mérges csápfű mellékhatásai, de szükséges volt a főzet elkészítéséhez. Hamarosan ugyanúgy fog kinézni, mint régen…

- Elégedett vagyok az igyekezetetekkel – bólintott Voldemort.

Kenan megint hajlongott. Harry még sosem látott nála szánalmasabb kentaurt, így félredobva minden büszkeségét, ráadásul egy varázslónak. Nem kedvelte különösebben a kentaurokat – az ember igazán nehezen kedvelhet valakiket, ha azok le akarják nyilazni, csak mert betette a lábát az erdőbe -, de azt elismerte, hogy a legbüszkébb nép, amit csak ismer, és ezért tiszteletet érdemelnek. De ez a Kenan hogy keveredhetett ebbe a társaságba? – ingatta a fejét Harry.

- De, remélem megértitek, hogy erről senki más nem tudhat… - folytatta Voldemort.

- Hogyne… hogyne – bólogatott Kenan. A mögötte álló Mira és Ronan rezzenéstelenül nézték a varázslót.

Voldemort elvigyorodott, ezt még az arcát fedő kötés ellenére is látni lehetett, mely csak száját, szemét és – immár emberi – orrát hagyta fedetlenül. Harry nyugtalanul beharapta alsó ajkát.

- Én is épp így gondoltam – suttogta olyan halkan a nagyúr, hogy Harryék alig értették, de következő mozdulata mindent elárult. Pálcát tartó keze lassan, fenyegetően felemelkedett.

- Mit művelsz? – nézett rá Kenan.

Voldemort tovább vigyorgott, láthatóan kiélvezte a kentaur szorult helyzetét. Mira odavágtatott a szőke, fiatal csikóhoz és megfogta a kezét.

- De hát megígérted – tárta szét rettenve a karját Kenan. Maradék büszkesége is lefoszlott róla. – Tudást ígértél a népemnek! És az erdőt! Tedd meg, amit ígértél…!

- Nem! – szakította félbe Ronan és előrébb poroszkál Kenan mellé. – Megtettük, amit kért, most menjen…

Ajjaj – nyögte hangtalanul Harry a fatörzs rejteke mögül. Ginny félve attól, ami következik, belemarkolt a földbe.

Voldemort sziszegett valamit válaszul, amit nem értettek, de a következő szavait mindenki tisztán hallotta:

- Avada Kedavra!

Zöld fénysugár csapott ki a pálcából, mint a kígyó, s halálos tűzbe vonta a vörös kentaurt. Sikoly és felhördülés, ijedt kiabálás hallatszott, s Kenan, Mira és a csikó hátrahőköltek rémületükben.

Ginny is felsikkantott Harry mellett, s ő gyorsan a lány szájára szorította a kezét, de félelme megint alaptalan volt. A hangos dübörgés és kiabálás elnyomta a hangjukat – ahogyan az ismét felhangzó huppanás-bokorzörgés zaját is mögöttük. Harry épp csak egy hanyag pillantást vetett hátra, mert tudta, hogy a rejtőzködő nem mutatja magát, s nem is látott senkit. Ettől azonban a legkevésbé sem nyugodott meg, csak azt remélte titkon, hogy nem vérfarkasok várakoznak mögöttük a kellő pillanatra.

A tisztáson Kenan rettegve nézett fel Voldemortra, akinek arcáról most semmit se lehetett leolvasni. Mira és a csikó egymást átölelve reszkettek Ronan mozdulatlan holtteste fölött.

- Ideje indulnunk, kedves Minerva! – jelentette be Voldemort és megragadta McGalagony összekötözött karját.

A professzor ellenkezett, de a halálfalók meglökték, Voldemort pedig maga felé rántotta, amitől előre esett és belelépett a patakba, de a nagyúr onnan is kihúzta és erősen szorította a kezét. McGalagony haragosan ráncigálta a karját, Hagrid és Dawlish is dühösen erőlködtek, Umbridge pedig tovább nyöszörgött. Voldemort ekkor rájuk pillantott, majd a hátsó halálfalóhoz fordult.

- Most már megölheted őket… – intett fejével a többi fogoly felé és kisvártatva hozzátette: - De a félóriást hagyd életben.

Ekkor Hagrid elé lépett, maga után ráncigálva McGalagonyt. Umbridge még hangosabban visított.

- Szeretem nézni, hogyan alakul egyes emberek sorsa – nézett le az összeláncolt Hagridra, akit ekkor már három halálfalónak kellett tartania a bilincselő bűbájok segítségével. – Régen is érdekes voltál, mikor diákként megismertelek, aztán utána is, mikor kicsaptak az iskolából… És érdekes látni, milyen lettél Dumbledore nevelése alatt. Felismerni a szemedben a vén bolondot, tudod-e? – sziszegte Voldemort. – Azt hiszem, azt is érdekes lesz látnom, mikor szép sorjában mindent elvesztesz: a társaid, az otthonod, meg a kis barátodat, Pottert is…

Voldemort a földre taszította McGalagonyt, aki fájdalmasan feljajdult, de ő nem törődött vele. Leguggolt Hagrid elé és a patak fölött egész közel hajolt hozzá.

- Hiába tud róla, hogy ő a Kiválasztott. Hiába Dumbeldore tanítása – mondta. – Ő sem lesz képes elpusztítani engem. Mert gyenge, mert túl emberi. Jobban tenné, ha feladná…

McGalagony a csuklójára szorította a kezét, ami eltörhetett az eséstől. Voldemort hanyag pillantást vetett rá.

- Látod, Hagrid? A Főnix már lángol, a Rendnek hamarosan befellegzik. Okosabban tennétek, ha feladnátok a harcot.

Hagrid előre lendült, de a varázslat visszatartotta és nem érhette el Voldemortot. Harry tudta, hogy Hagrid még Voldemort nevét sem meri kimondani, sőt, hallani sem bírja, így annál meglepőbb volt látni, mennyire hidegen hagyja most a félelem a vadőrt. Nem törődne a rettegésével, a saját életével, vagy azzal, hogy semmi esélye. Ha tehetné, Voldemortra vetné magát.

A nagyúr felállt, újra megragadta McGalagony karját és babrálni kezdett a kezében tartott kicsi tárggyal, amit a zsákból vett ki. Majd hátranézett a halálfalóira.

- Őket is öljétek meg – szólt, s a három reszkető kentaurra mutatott. – Nem kellenek tanúk…

Ekkor a kezében tartott tárgy felvillant, majd Voldemort és McGalagony nyomtalanul eltűntek.

A két halálfaló, aki nem a foglyokkal foglalkozott, most előre lépett felemelt pálcával, de Harrynek nem volt ideje elgondolkodni rajta, mit is tehetne.

Susogó hang szelte át a levegőt, s Harry és Ginny ijedtükben lehúzták fejüket. Mikor felnéztek, azt látták, hogy a négy halálfaló ötödik társára mered – majd az ötödik csuklyás eldőlt, mint egy zsák. Hátából fekete nyílvessző állt ki.

A következő pillanatban több dolog történt egyszerre, s Harry nem tudta megállapítani mi is törte meg előbb az erdő csöndjét: az, amikor a leghátsó halálfaló felordított, hogy figyelmeztesse társait, vagy az, mikor az előbbi susogás sokszoros erővel megismétlődött, s nyomában nyílvesszők zápora süvített a tisztás közepén összeverődött emberek felé.

A halálpontos nyílvesszők közül egy sem talált célba. Az a halálfaló, mely a támadás pillanatában felismerte a veszélyt, megsuhintotta pálcáját, s az összes nyíl lepattant egy láthatatlan pajzsról, mely körbevette őt és társait a túszokkal együtt.

Harry és Ginny azonnal hátra fordultak, s most megpillantották a zaj forrását, mely a bokrok felől közeledett feléjük. A bokrokat széthajtva és a fák takarásából előlépve egy tucat kentaur vágtatott a tisztás felé, hogy társaik segítségére siessenek. Az első roham egyszerűen átugrott Harryék feje fölött és a halálfalókra rontott, lábdobogásukkal megrengetve a földet.

Harry nem látta, mi zajlik a tisztáson, csak szorította Ginnyt, nehogy eltapossák őket a lólábak. Az első csapat után még néhányan kiléptek a sötétből, s ezek többsége is egyszerűen elhaladt mellettük – volt azonban egy, aki megpillantotta a földön fekvő Harryt és Ginnyt. Lelassított, majd feléjük fordult és a földet kapálva mellső lábaival, lassan megindult. Hosszú fekete haja meglibbent a szélben, s Harry most már tudta: ez a kentaur Goron, aki a legjobban utálta az embereket, s elég volt egyetlen pillantást vetnie a kezében tartott lándzsára, máris tudta: ők sincsenek nagyobb biztonságban, mint a halálfalók. A tisztás irányából kiabálás és üvöltözés hallatszott, átkok harsantak és fényes szikrák, fénycsóvák és nyílvesszők röppentek a magasba, de Harry nem tudott ezzel foglalkozni. Elengedte Ginnyt és pálcáját Goronra szegezte, aki ekkor már elég közel volt, hogy lesújtson rájuk. Mielőtt azonban a hosszú botra erősített fényes penge lecsapott volna, egy másik kentaur ugrott be közéjük, aki a tisztásról fordult vissza. Erős karjával megragadta társa lándzsáját és megállította.

- Őket ne! – szólt, s Harry felismerte benne Firenzét, a szőke kentaurt, akit csordája kitagadott.

Mögöttük piros szikrák törtek a magasba, egy pillanatra baljós fénnyel megvilágítva a két kentaur arcát.

- Ők is emberek! – érvelt ellen a felbőszült Goron, de Firenze határozottan megrázta fejét, s társa kelletlen, de engedelmeskedett.

A kentaur sarkon fordult és belevetette magát a lent zajló küzdelembe, Firenze pedig lenézett Harryékre. Arca sebes volt, szája felrepedt és szeme is bedagadt – Harry biztos volt benne, hogy ezeket nem a csak másodpercek óta tartó harcban szerezte.

- Vigyázzatok magatokra – figyelmeztette őket, majd a többiek után vágtatott.

Harrynek több se kellett. Talpra szökkent és felsegítette Ginnyt, majd felálltak a fatörzsre, ami eddig fedezéket nyújtott nekik. A tisztás közepén álló halálfalókat még mindig védte a megidézett láthatatlan pajzs, amiről lepattantak a nyílvesszők, de a kentaurokat nem állíthatta meg. Hárman, nem törődve az átkokkal, berontottak közéjük, hogy lándzsáikkal lesújtsanak a csuklyásokra – ők azonban a földön kötöttek ki ájultan vagy súlyos sebekkel. Már csak öt kentaur küzdött kitartóan a halálfalókkal, köztük Firenze, Goron és a egy másik társuk, akit Harry emlékei szerint Magoriánnak hívtak. A többiek mind a földön feküdtek aléltan vagy holtan, mint Ronan. Harry még látta Kenant, aki a támadástól összezavarodva tántorgott a kövek közt, majd vadul bevágtatott az erdőbe. Mira, a kentaur nő és a csikó egymást átölelve követték bolond társukat.

A folyamatos támadás egy valamire azonban jó volt: elterelte a halálfalók figyelmét foglyaikról, s ez elég volt a tomboló Hagridnak, hogy az utolsó köteléket és láncot is lerázza magáról. Az egyik halálfaló, aki korábban Umbridge-t tartotta fogva, észrevette mit csinál és nyomban felé suhintott pálcájával, de a varázslatot nem tudta befejezni. Hagrid letépte szájáról a kendőt és ugyanazzal a mozdulattal irtózatos erejű ütést mért a csuklyásra, aki ettől jó öt métert repült, s végül a kentaurok patái alatt kötött ki.

A pajzs megidézője is felismerte a Hagrid jelentette veszélyt, mert újból piros szikrákat lőtt a magasba. A két fogoly a földön feküdt, de Hagrid az egyik lánccal a három talpon álló halálfaló felé sújtott. Az egyiküket oldalba kapta a lánc és elterült, de a másik kettő gyorsan dehoppanált. Hagrid ingerülten a földhöz vágta a láncot és körbenézett a csuklyásokat keresve.

Harry és Ginny nem vártak tovább, leszaladtak a lejtőn a tisztásra és a két, még megkötözött fogoly felé igyekeztek, de az egyik halálfaló, akit Hagrid meglendített lánca a földre küldött, egy átkot szórt rájuk. Harry az utolsó pillanatban belökte Ginnyt egy kő mögé, ő pedig a másik irányba vetődött. A halálfaló dühösen felvisított.

Női hangja volt, Harry szíve pedig nagyot dobbant, mintha ki akarná ütni a mellkasát. Ha az, akinek gondolja…

Mikor a halálfaló is fedezékbe vonult három nyílvessző elől, zöld fénysugarat lőtt ki a Harryt védő szikla felé. Ő még épp időben ugrott hátrébb, mert búvóhelye hamarosan apró porszemekre robbant szét.

- Harry! – sikított Ginny, s nyomban kábító átkot szórt a halálfalóra, de a kentaurok sem várattak magukra. Fürgén megkerülték a nő fedezékét és villámgyorsan odaszögezték a farönkhöz két nyílvesszővel.

Harry nem látott mást, csak egy megránduló lábat és elernyedt kezet. Egy pillanatig némán nézte a farönköt, az erdő mélyéről újabb kiáltozás és rettenetesen hangos dübörgés hallatszott – a jelek szerint több fa dőlt ki egyszerre. Ezzel együtt a két halálfaló is újra megjelent a tisztás másik végében magasló hegy egyik hatalmas szikláján.

Ez és Ginny ráncigálása újra cselekvésre ösztönözte Harryt. Hagrid épp csak egy megdöbbent pillantást vetett rájuk, de máris el kellett ugrania egy halálos átok elől, a kentaurok pedig három nyilat lőttek ki a két csuklyásra. Ezek ugyanúgy lepattantak a mágikus pajzsról, mint a korábbiak és máris jött az újabb támadás.

Harry és Ginny odaszaladtak a földön fekvő megkötözött Umbridge-hoz és Dawlish-hoz, akikkel senki sem törődött. Az auror mozdulatlanul feküdt, hátán egy mély sebből csordogált a vér. Ginny a szájához kapta a kezét, mikor tudatosult benne, hogy férfi halott, majd Harryvel együtt Umbridge-re néztek. A volt roxforti főinspektor reszketve feküdt a földön és folyamatosan nyöszörgött. A dübörgés és recsegés tovább erősödött az erdő felől.

- Vigyétek őket innen! – kiabálta Hagrid, de máris visszafordította figyelmét a halálfalókra és egy lándzsával kezében igyekezett az oldalukba kerülni.

Ginny eloldotta Umbridge köteleit és talpra segítette a volt roxforti főinspektort, de köszönetet nem kapott. Umbridge eszelősen visítozott és a haját tépte. Harry már épp fontolóra vette, hogy elkábítja és inkább kilebegteti az erdőből, mikor a varangyképű nő durva mozdulattal fellökte Ginnyt és jajveszékelve berohant a fák közé.

S vele együtt valami más is kijött a rengetegből. Harry és Ginny először csak két, egyenként másfél méter magas csizmát vettek észre, mely földrengést keltő dobbanással ugrott be a tisztás közepére. A csizmáknál csak gazdájuk volt hatalmasabb: egy hét méter magas hosszú, fekete szakállú óriás jelent meg előttük, s nem tétovázott egy percig sem. Egy lecsupaszított farönköt buzogányként forgatva a kentaurok felé csapott, s Harry rögtön tudta, hogy ez az óriás nem az ő oldalukon áll. A halálfalók hívták ide, s talán már napok, hetek óta az erdőben várakozott, talán épp Voldemortra vigyázva.

- Meneküljetek! Most! – ordította Hagrid, de Harry nem akart mozdulni.

Elszántan az óriásra emelte a pálcáját, de Ginny nem hagyta, hogy befejezze.

- Teljesen elment az eszed?! – ripakodott rá a lány, majd megragadta a karját és a fák felé ráncigálta Umbridge után.

A két halálfaló leeresztett pálcával nézte a pusztítást, amit az óriás vitt véghez a tisztáson, nem is akartak közbe avatkozni. Harry és Ginny már a farönk tetején jártak, ami mögött eddig leskelődtek, mikor varázsige harsant mögöttük, s zöld fény öntötte el a mezőt. Ösztönösen hasra vetődtek és csúnyán beverték a térdüket, kezüket, de alaptalan volt a félelmük. A zöld fény még mindig égett, s ez arra ösztönözte őket, hogy az égre pillantsanak. Magasan fölöttük a Sötét Jegy lebegett, a koponya szájából előtekergő kígyó alakja.

Az óriás pusztítása felismerhetetlenné rongálta a kentaurok táborát. A patak szabályozott medrének oldala kiszakadt, mikor a hatalmas láb rátiport, s a víz elárasztotta a mezőt, sártengerré változtatva. A sárban az óriás véletlenül elcsúszott és hosszan elterült még nagyobb pusztítást okozva ezzel. Pár pillanatnyi agóniája azonban alkalmat adott a kentauroknak, hogy nyílvesszőkkel tűzdeljék tele hatalmas fejét.

- Jól vagy? - kérdezte Harry, mikor felsegítette Ginnyt.

A lány bólintott és már rohantak is tovább, amennyire csak bírtak, de Harry nem tudta megállni, hogy újra és újra ne nézzen hátra a kentaurok és az óriás közt zajló küzdelemre, melyet a baljós, hideg zöld fény még félelmetesebbé emelt.

- Remélem, Hagrid nem akar hősködni… - mondta félve Ginny, mikor Harryvel kirohantak az ösvényre, ami mellett Csikócsőr várakozott rájuk.

- Hol van Umbridge…? – nézett körbe Harry.

- Fogalmam sincs – válaszolta Ginny. – Pedig erre szaladt.

Nagy robbanás rázta meg a környéket és a recsegésből ítélve egy fa tövestül kiszakadt és eldőlt.

- Vissza kell mennünk Hagridért! Ott az az óriás… - idegeskedett Harry.

- Umbridge-ot kell megtalálnunk – rázta meg a fejét Ginny.

- Egy cseppet se érdekel Umbridge! – csattant fel dühösen a fiú. – Segítek Hagridnak – mondta és már indult is, de Ginny megállította.

- Harry! Harry, most nem foglalkozhatunk vele – fordította maga felé a fiú arcát.

- Igen, de ha…

- Nincs de ha! – szakította félbe a lány. – Hagrid azt mondta, szabadítsuk ki a foglyokat és menjünk. Tanulj meg bízni a barátaidban… – ezt már úgy mondta, hogy hátat fordított a fellobbanó tüzet aggódva néző Harrynek és Csikócsőrhöz ment.

Eloldotta a hippogriff köteleit és megsimogatta a fejét.

- Csikócsőr, merre ment az a nő? – kérdezte csendesen az állattól. – Merre ment Umbridge?

Harry elámult rajta, milyen nyugodt Ginny. Nála talán csak Csikócsőr volt higgadtabb, aki szinte emberi lustasággal, fejével a még sűrűbb erdő felé intett, majd folytatta tollai békés igazgatását, ügyet sem vetve a közelben zajló rombolásra. Most, hogy tudta, hol van Hagrid, úgy tűnt, nem aggódik érte. Harry örömest osztozott volna ebben a nyugalomban, de nem tudta kiverni a fejéből a képet, amiben Hagrid összeverve, holtan fekszik a sárban, üresen csillogó szeme az égbe mered…

- Pont arra! – sóhajtotta Ginny, mikor szemügyre vette a közelebbi fákat és a törzsükön éktelenkedő karmolás-nyomokat.

Harry végre rászánta magát, hogy figyelmét elszakítsa a tisztás felől és Ginny mellé lépett, aki pálcája fényénél vizsgálta az erdőt.

- Miss Umbridge! – kiabálta bele a sötétbe Ginny.

Semmi válasz.

- Umbridge! – üvöltötte Harry is, de a minisztériumi államtitkár vagy nem hallotta vagy nem akart vagy épp nem tudott válaszolni.

- Hová ment, vén banya?! – kelt ki magából Ginny és dühösen leeresztette pálcát tartó kezét.

Csikócsőr pislogva nézett rájuk, talán a kiabálás nem tetszett neki. Ginny próbaképpen fényes szikrákat lőtt a fák felé, hogy mélyebben megvilágítsa a rengeteget, de csak újabb fákat, bokrokat és néhány barátságtalanul villogó szempárt láttak.

- És most mit csináljunk? – kérdezte csípősen a lánytól Harry. – Hajkurásszuk Umbridge-ot az egész erdőn át teliholdkor?

Harry mögött pukkanó hangot hozott a szél, de nem törődött vele – egészen addig, mikor Ginny meg ragadta a vállát és hátrarántotta. Ott, ahol egy másodperccel korábban még a feje volt, vörös fény szelte át a levegőt.

- Én javasolnék valamit, picinyeim… - mondta egy mély hang a bokrok irányából.

Csikócsőr felágaskodott és fenyegetően vijjogott, szárnyaival csapkodott a fekete ruhás ember felé, aki most levette csuklyáját, s Harry megpillanthatta arcát. A magas, tagbaszakadt, szőke halálfaló volt, aki Dumbledore halála estéjén Pitonnal együtt lógott meg Harry elől. Csak két dologban változott, mióta látta: még gonoszabb ábrázattal nézett, várva a pillanatot, hogy ismét egy kínzó átkot szórhasson ki rá, valamint csúnya, vöröses szőr nőtt a fülében.

Harry és Ginny azonnal eltávolodtak egymástól, hogy ne tudja egyszerre megátkozni mindkettejüket, s világító pálcát szegeztek rá.

- Te velem jössz a nagyúr elé, Potter. Ez, ami történni fog. A választási lehetőség a következő… - a férfi elvigyorodott, élvezettel szemlélve az előtte álló Harryt és Ginnyt. - Nem pazarlod az időmet szánalmas hősködésre és akkor csak te halsz meg majd a nagyúr színe előtt. – Ekkor Ginnyre nézett. – A másik lehetőség, hogy idegesíteni kezdesz valami szánalmas átokkal, de annak az lesz a vége, hogy a kis véráruló ribancod is veled döglik meg…

Harryben egy pillanat alatt felszökött a méreg.

- Nos, mit válaszolsz…?

- Majd én válaszolok! – csattant fel Ginny és meglendítette a pálcáját.

Harry először azt hitte, valamilyen patrónust varázsol a lány, mert hangos dörrenés hallatszott és a pálcából füst tört elő. A füstből azonban nem egy vakító fehér lény ugrott ki, hanem csattogó szárnyú denevérek sokasága, akik egy szempillantás alatt a halálfalóra vetették magukat és csípték-marták, ahol érték.

A halálfaló felüvöltött, de pálcája egy vad intésével lerázta magáról a denevéreket és mind elszenesedve a földre esett. Harry átkát azonban már nem tudta védeni – egy piros fénysugár arcon találta, de nem esett össze, csak fájdalmasan jajgatott. Harry csak pislogott meglepetten. Ez már a második eset, hogy nem tudta elkábítani ezt az embert.

- Gyere! – ragadta meg megint a karját Ginny és az ösvény felé húzta.

A szőke összeszedte magát és utánuk indult, de ekkor Csikócsőr jelent meg köztük és a halálfaló felé kapott hegyes csőrével és karmaival. Az nem állt le harcolni a hippogriffel, helyette az egyetlen dolgot tette, amivel megmenekülhetett a halálos marások elől: dehoppanált.

Egy másodperccel később újra materializálódott Harryék orra előtt egy farönk tetején, s mielőtt ők észbe kaphattak volna, már el is találta őket egy hátráltató rontás. Egymástól távol értek földet, Harry egy bokorban, Ginny egy fa mellett.

- Kis rohadékok!- morogta a férfi és leugrott a farönkről.

Ginny felpattant, hogy meneküljön, de azonnal megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. A szőke, tagbaszakadt halálfaló gonosz vigyorral megállt fölötte, majd megsuhintotta a pálcáját.

- NEE! – ordította Harry halálra vált arccal.

- Avada…! – a csuklyás a gyilkos átkot már nem tudta befejezni, mert ekkor őt találta el egy zöld fénynyaláb, mely felrepítette és élettelen testét egy fa öles törzsének taszította.

Ginny felsikoltott ijedtében és vagy három métert mászott hátrafelé, de Harry odaszaladt hozzá és felsegítette. Ekkor látták meg megmentőjét, a másik fekete csuklyás halálfalót, aki a bozótosból lépett ki. Halálos átka, amit a társára szórt, elperzselt lyukat égetett a sűrű ágak-levelek közt.

Harry és Ginny óvatosságból felemelték pálcájukat, de mielőtt bármi történhetett volna, egy hatalmas fa óriási robajjal kifordult a földből és eldőlt közöttük, levelek és ágak tömegét zúdítva Harryre, Ginnyre és a halálfalóra, aki hátravetődött a fa elől.

Közvetlenül a fa után jött az, aki kidöntötte – a hosszúszakállas óriás véres holtteste dőlt rá a fatörzsre, még nagyobb ágakat szakítva le róla. Az óriás torkából egy lándzsa állt ki, mellkasát és arcát nyílvesszők tűzdelték tele, s számtalan sebéből ömlött a vér.

Harry és Ginny megkövülten meredtek az óriásra, aki mögött nagy lángok csaptak fel a bozótban, s több kentaur árnyéka látszódott. Mindketten összerezzentek, mikor az egyik árnyék átugrott az embernyi széles gyökér roncsain, de félelmük alaptalan volt. Hagrid jelent meg előttük, s Harry fellélegzett, mikor látta, hogy kisebb zúzódáson kívül semmi baja sincs a vadőrnek.

- Harry… Ginny! Nem esett bajotok? – kérdezte Hagrid, s elindult feléjük, de ekkor mozgásra lettek figyelmesek a kidőlt fa másik oldaláról.

Az utolsó fekete taláros ember kászálódott ki a gallyak közül, kissé görnyedten a pálcáját keresgélve. A halálfalóról lecsúszott a csuklya, mikor elesett, s most felfedte arcát: Piton volt az.

- TE?! – bődült el Hagrid, mikor meglátta a volt tanárt, s hangjától megremegtek a kövek és a faágak.

- Várj – szólt Piton, de Hagridot nem lehetett szavakkal megfékezni.

- GYILKOS ÁRULÓ! – kiáltotta, s azzal megindult felé.

- Hagrid, állj! – ordította Harry torka szakadtából, de a vadőr bömbölése elnyomta a hangját.

Az egyetlen dolgot tette, amit ebben az esetben ésszerűnek tartott: Hagridra szegezte a pálcát és gyűlölte magát azért, amit tett, de egy kábító átkot szórt ki rá. A piros fénynyaláb mellkason találta Hagridot, aki erre a haragtól és megdöbbenéstől kigúvadt szemmel nézett rá. Harry nem tudta miféle érzelmek, gondolatok játszódhatnak le barátja lelkében, de azt tudta, hogy egyetlen átok nem fogja megállítani Hagridot. Az árulás érzete sosem látott erősséggel támadt fel benne, mikor a varázspálcát egyenesen a vadőr fejének szegezte. Piton is megdermedni látszott a földön fekve és kissé hitetlenkedve nézett Harryre.

- Harry, mit csinálsz? – hebegte Ginny mellette. – Ez itt Piton…

- Mit művelsz? – értetlenkedett Hagrid és a mellkasára szorította a kezét, ahol az átok az imént eltalálta.

Harry összeszedte minden erejét, hogy ne eressze le a pálcáját, de olyan erősen remegett a keze, hogy majdnem elejtette.

- Nem bánthatod! – jelentette ki eltökélten. – Nem nyúlhatsz hozzá…

Még be sem fejezte a mondatot, de már érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Karjának remegése annyira felerősödött, hogy kénytelen volt mindkét kézzel megragadni.

- Megbabonázott téged! – kiáltotta ijedten csengő hanggal Hagrid. – Ő az ellenségünk, Harry! Megölte Dumbledore-t!

Harry megrázta a fejét.

- Nem értheted… - próbálkozott hasztalan meggyőzni barátját. – Nem tudod, amit én…

Most már mindkét karja remegett és egy furcsa szúró fájdalmat érzékelt a vállában. Idegesen odakapott egyik kezével, de a fájdalom riasztóan fokozódott.

Piton ekkor mászni kezdett a pálcája felé. Hagrid észrevette és egy pillanatig sem tétovázott: felkapta a lába mellett fekvő súlyos követ, mintha csak könnyű kavics lenne és fél kézzel Piton felé hajította.

- Hagrid, ne! – figyelmeztette Harry és egy szörnyű pillanatig azt hitte, a kő agyoncsapja a varázslót, de mielőtt elérte volna, ezernyi darabra robbant.

- Ne merészelj menekülni, rohadék! – kiabálta Hagrid, mikor Piton felrobbantotta a sziklát.

A kődarabok még földet se értek, a vadőr hihetetlen fürgeséggel oldalt vetődött épp az ellenkező irányba, mint amerre Piton igyekezett, s Harry ettől egy pillanatra meglepődött. Annál jobban megrémült, mikor meglátta, hogy Hagrid kirántja az egyik földbe szúródott dárdát, ami a kentaurok támadásából maradt ott, s iszonyatos erővel Piton felé hajítja.

Pitont most Harry varázslata mentette meg: a lándzsa száz meg száz szappanbuborékká változott és ártalmatlanul kipukkadtak a levegőben.

- ÁÁÁ! – dühöngött Hagrid teljesen kikelve magából.

Harry látta barátja szemében ugyanazt a gyilkos indulatot, ami benne is fortyogott, mikor felébredt Piton lakásán és teljes erőből a varázslóra támadt. De Hagridnak sem volt alkalma elégtételt venni a varázslón. Mielőtt a következő elhajított sziklája telibe találta volna, Piton dehoppanált.

Hagrid megint felordított, aztán csak fújtatott, sikertelen bosszújának keserűségét engedve ki magából minden egyes lélegzettel.

- Ezt jól megcsináltad! – kiabálta, s haragjától nem is vette észre, hogy Harry görnyedezve kapkod levegő után.

A fájdalom először a karját bénította le, de olyan rémítő erővel terjedt szét előbb a vállában, aztán a mellkasában, amitől fuldokolni kezdett, s egy hangot se tudott kinyögni. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozta volna, hogy több szót ejtsen ki a száján…

- Mi bajod van? – mordult Hagrid még mindig barátságtalanul, de dühe nyomban elpárolgott és ijedtségnek adta át helyét, mikor Harry erőtlenül előre bukott.

- Harry! – sikította egy másik hang, Ginnyé.

A lány odaszaladt hozzá, s Hagrid is követte pár pillanatnyi késéssel. Harry a hátára fordult némán ordítva levegőért, de semmi nem használt a félelmetes átok ellen. Kétségbeesetten hánykolódni kezdett és kezdte elveszteni érzékelését.

- Mi történt veled? – sírta Ginny, nem találva magyarázatot Harry rosszullétére.

Ő azonban már tudta, mi okozza az elviselhetetlen fájdalmat. Hagrid és Ginny szeme láttára megvédte Piton életét, s ezzel megszegte az esküt, amiben kikötötték, hogy se élőnek, se holtnak nem adják tudtára, hogy találkoztak.

Karjai lebénultak, a fájdalomtól már forgolódni sem tudott, s mikor Ginny felemelte a fejét, még az is olyan érzés volt, mintha a puha ujjak érintése alatt szilánkokra törne a koponyája. És mind ezt úgy kellett elviselnie, hogy nem könnyíthetett magán kiabálással, ordítozással, csak néma szenvedés, ezt okozta a megszegett eskü.

Hallotta, hogy hangos pukkanás sorozat kíséretében sok-sok varázsló hoppanál körülöttük, s a következő pillanatban mindent elárasztott az egyszerre felvillanó kábító átkok vörös fénye. Az iskolában észrevehették a magasba emelkedő Sötét Jegyet és riasztották a minisztériumot.

Ginny és Hagrid lehajoltak a fölöslegesen kiszórt átkok elől, aztán, mikor elcsitult a zaj, nem recsegtek tovább kiszakadó fák, nem döngött a föld óriások lépteitől, nem süvítettek átkok, beszélgetés és kiáltozás harsant.

Az aurorok azonosították Hagridot és Ginnyt, majd egy varázsló megvizsgálta Harryt is. Valamilyen varázslat folytán csökkentek a fájdalmai, de épp csak annyira, hogy nem vesztette el az eszméletét. Ez azonban azt jelentette, hogy tovább kellett tűrnie azt.

- Vigyük fel a kastélyba…

- Nem, a Szent Mungóba kell vinni – adta ki a parancsot egy kellemesen zengő mély hang. – Felismerem az ilyet. Ez egy bonyolult varázslat, Tonks.

- Egy fenét viszed az Ispotályba! – morgolódott Hagrid. – Gyerünk, majd én viszlek. Madam Pomfrey meggyógyít.

Kezek emelték fel Harryt, méghozzá jó magasra, s érezte az arcán Hagrid szakállának szúrását, mely most úgy hatott, mintha erős drótokat döftek volna a bőrébe, egészen a csontjáig. Ordított volna, de a hangja nem tért vissza, azonban mindent hallot. Hallotta Ginny szipogását, a körülöttük tevékenykedő aurorok zajongását, és saját rekedt sóhajtásait.

Az utazás is maga volt a borzalom Hagrid gyors lépései miatt, melyet az iskola folyosóinak élénk fénye követett, tűző világosságként hatolva a szemébe, kiégetve, megvakítva… De nem vakult meg, nem szakadt szét a teste, nem törtek el a csontjai. Minden csak illúzió volt, büntetés, amiért megszegte az esküt. Ha Piton egyszer a kezei közé kerül…