- Nem veszi észre senki? – szólalt meg csendesen Harry és a fejét megtámasztotta az öklével.

Ginny ránézett.

- Nem látja senki, hogy a Roxfortnak vége…?

- Miről beszélsz? – kérdezte Ginny és a fiú vállára tette a kezét.

– Ez már nem az az iskola, ahova felvettek minket évekkel ezelőtt – folytatta Harry. - Annak vége lett azon a napon, hogy Dumbledore meghalt.

- Be kellett volna zárni az iskolát – helyeselt Ginny. – Időt kellett volna hagyni, hogy elrendeződjenek a dolgok.

- De minden csak pusztul – bólintott Harry.

Ginny megrázta a fejét.

- Rohadt nagy közhely, de: ez a dolgok rendje. Minden változik, Harry…

Harry idegesen lecsapta a kezét maga mellé.

- Roxfortnak nem szabadna változnia! – mordult fel. – Az lenne a dolga, hogy változatlan maradjon. Hogy megmaradjon a folytonosság…

Ginny felvonta a szemöldökét.

- Azt hittem te, meg Ron csak aludni szoktatok mágiatörténeten – mondta.

Harry mélyet sóhajtott.

- Mordontól hallottam – válaszolta. – Ő mondta, hogy kell valami, ami változatlan marad mindig… egy alap, amire építeni lehet. Roxfort az alapja mindennek.

- De az alapot néha meg kell újítani – vetette ellent Ginny.

- Hogyan? – ráncolta a homlokát Harry. – Ha az alapot változtatod, minden, amit rá építettél, összedől.

- Akkor újra kell építeni mindent – vonta meg a vállát Ginny, mintha csak egy könnyed problémáról társalognának. – Jobb újra építeni, mint renoválni a régit. Azzal csak elodázod a végét…

Harry megint sóhajtott, Ginny pedig megölelte. Harry egy pillanatig élvezte a lány újbóli közelségét, aztán olyan érzése támadt, ami nem meglepő, ha az ember olyasmit csinál, amit titkolni szeretne. Úgy érezte, figyelik őket.

- Óvatosabbnak kell lennünk – mondta és arrébb húzódott Ginnytől. – Flitwick már meglátott minket. Más nem tudhatja meg.

Most Ginny sóhajtott.

- Harry… Ne félts ennyire!

- De féltelek! – erősködött Harry.

- És Hermionét meg a bátyámat nem félted? – kérdezte oldalra hajtott fejjel.

Harry meghökkent a feltételezésre.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? – nézett Ginnyre döbbent arccal. – Persze, hogy féltem őket…

- Félreértettél – szakította félbe a lány. – Voldemort a halálfalói révén nagyon jól tudja, hogy közel állnak hozzád. Nemcsak ők, de az egész családom, meg Remus, meg Hagrid – mutatott az erdő szélén tevékenykedő óriásra, aki most egy hatalmas zabbal teli zsákot cipelt a hátán a fák közt megbúvó karámok felé, ahol a hippogriffek, s köztük Csikócsőr is pihent.

- Ha félteni akarsz valakit, hát féltsd őket – folytatta Ginnyt. – Én semmivel sem vagyok nagyobb veszélyben, mint ők.

Harry kénytelen volt elismerni, hogy amit Ginny mond, az nagyon is igaz. Ron és Hermione sokkal nagyobb veszélyben vannak. Csakhogy ők maguk választották ezt az utat – az ő útját, hogy vele tartanak az elejétől a végéig. A barátainak engedte, hogy megválasszák a sorsukat, ugyanakkor tudta, hogy ez semmit se enyhítene a pokoli bűntudaton, ha elvesztené őket. Mégis, hagyta nekik, hogy válasszanak. Nekik engedte, de Ginnyt nem tiszteli meg ezzel?

Azon kapta magát, hogy olyan görnyedten ül a fatörzsön, mint a félszemű banya szobra. Egyenesbe erőltette magát, s közben Ginnyre nézett.

- Ezért akarsz eljönni az iskolából, ugye? – kérdezte tőle.

Ginny bólintott.

- Segíteni akarok, mint Ron meg Hermione.

Harry most hátradőlt és megtámasztotta magát a kezével.

És ezt most hogyan magyarázza el neki? – kérdezte kétségbeesetten önmagától. Elmondana neki ő mindent, amit eddig csináltak, de Piton nyavalyás esküje meggátolta benne. Igaz a kötés értelmében „csak” pokoli fájdalmat fog átélni, ha megszegi az esküt, nem halna bele… Egy pillanatig átfutott az agyán a kérdés, hogy vajon kibírná-e a fájdalmat. Tanakodását szerencsére nem kellett elhatározásra váltania, mert Ginny újra megérintette a kezét, amire ösztönösen a barna szemekbe nézett.

- Figyelj, látom, fáradt vagy. Menjünk fel a kastélyba, ráérsz ezen gondolkozni. Már hozzászoktam a lassú döntéseidhez – mosolyodott el.

- Beszélnem kellene McGalagonnyal is… - jegyezte meg Harry. – Meg néhány DS-essel. Itt maradok a kastélyban elég sokáig. Hetekig, talán hónapokig…

- Ez remek – örült Ginny. – Sokaknak hiányzol, tudod-e? Az már hagyomány, hogy az első-másodévesek közt legenda vagy, de sokan hiányolnak. Luna többször is kérdezte tőlem, hogy tudok-e valamit felőletek.

- Lunával is beszélnék – szúrta közbe Harry. – Benne megbízom. Meg Neville-ben is. És persze benned is. Lesz egy kis dolgunk a hollóháttal.

Pár percig még csendben ültek egymás mellett, aztán a hűvös szél meghozta a kastély felől a diáksereg zaját. Ekkor Harry és Ginny úgy döntött, elég volt a didergésből, visszamentek az iskolába.

A folyosókon a többi tanuló közt lavírozva folytatták a valóság elpalástolását, kissé távol mentek egymástól, mintha csak ismerősök lennének. Harry levette fejéről a csuklyát, s most még több meglepett pillantást kapott a diákoktól, egyesek még rá is köszöntek, amit Harry igyekezett viszonozni, s voltak, akik rögtön kérdésekkel bombázták – ezek elől udvariasan kitért.

Ginny közölte, hogy a következő órája mágikus önvédelem lesz Fleur-rel, amit szívesen kihagyna, de Francica – ahogy még mindig nevezte sógornőjét – szinte minden órán beszélgetésbe bonyolódik vele, így feltűnő lenne a hiányzása. Harry egy intéssel elbúcsúzott tőle a folyosón, de addig nézett utána, amíg teljesen el nem nyelte a hetedéves hurgabugosok tömege.

Harry kissé megrázta a fejét – azon kapta magát, hogy úgy viselkedik, mintha egy évre kellett volna elbúcsúznia Ginnytől.

Összeszedte magát és kissé sietősen elindult a tanári szoba irányába. A bámuló diákokkal nem foglalkozott, felszaladt két emeletet és rövidesen megállt a tanári szoba előtt.

Bekopogott, majd megvárta a fásult „Jöjjön be!” szólítást, és lenyomta a kilincset. A tanári szobában McGalagony professzoron kívül más nem tartózkodott, de Harrynek az a benyomása támadt, hogy a professzor feldúlt valamitől.

- Jó reggelt, professzor!

Mikor meglátta Harryt, letette a pergamenhalmot, amit eddig lapozgatott.

- Harry! – nézett rá meglepődve. – Nem szóltak, hogy jönni fogsz.

- Mert csak ma hajnalban szóltam Mrs Weasleynek – válaszolta Harry.

Előhúzta a varázspálcáját, becsukta az ajtót, majd elsuttogta a disaudio bűbájt, hogy senki ne hallhassa meg, miről beszélnek. McGalagony érdeklődve figyelte, mit csinál.

Mikor végzett, újra a professzor felé fordult.

- Az aranypohárnak vége – jelentette be Harry egy halvány mosollyal.

Az igazgatónő eltátotta a száját, majd gyorsan le kellett ülnie az egyik székre.

- Ez… ez remek hír, Harry! – mondta. – Hogyan sikerült?

Harry közelebb lépett, majd leült elé egy másik székre.

- Pontosan ez a problémám – mondta és megköszörülte a torkát. Óvatosan meg kell válogatnia a szavait, nehogy megtörje az esküt. – Nem tudom elmondani.

- Nekem mindent elmondhatsz, Harry – vágta rá azonnal McGalagony.

- Nem erről van szó. Nem tudom elmondani. – nyomta meg a tudom szót.

McGalagony felvonta a szemöldökét. Már szólásra nyitotta a száját, mikor Harry közbevágott:

- Ne mondja ki, bármire gondol – előzte meg, mielőtt felhozakodna a Piton témával. Harry gyanította, hogy Dumbledore professzor festménye hosszan magyarázta McGalagonynak is a Pitonba vetett bizalmának okát.

McGalagony idegesen fújtatott és összepréselte az ajkait. Felpattant a székből és járkálni kezdett.

Mindenki ilyen járkálós lett, mióta Voldemort visszatért – gondolta Harry.

- Ez elképesztő! – mérgelődött McGalagony. – Mindannyian belekerültünk a titkolózásba!

- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – Csak most, hogy meghalt, kezdjük érteni, milyen lehetett Dumbledore-nak lenni, igaz?

Az igazgatónő összevonta a szemöldökét.

- Mire gondolsz? Talán arra, hogy ő sem tudott beszélni bizonyos dolgokról?

Harry széttárta a karját.

- Én már semmin se lepődnék meg.

McGalagony magában füstölgött. Harry gyanította, hogy a professzor értette ki van az egész titkolózás mögött. Az, akivel kapcsolatban mindig mindenki titkolózik.

- Ne törődjön ezzel, professzor – nyugtatgatta Harry. – A horcruxokat bízza csak rám meg Ronra meg Hermionéra. Inkább mesélje el, mivel zaklatják a minisztériumiak!

McGalagony abbahagyta a járkálást és lassan visszaült a székre.

- Én ugyanazt tudom mondani, mint te nekem: bízd csak rám őket – válaszolta.

- De mégis… - erősködött Harry. – Ön tud beszélni róla. És hátha segíthetek… - vakarta meg a fülét Harry.

A professzor felvonta a szemöldökét.

- Hogyan segíthetnél?

- Hallottam Mr Weasleytől, hogy Scrimgeour le akarja önt váltani. Scrimgeour-nek viszont a koboldok kellenek.

- Arra gondolsz – válogatta meg óvatosan a szavait McGalagony -, hogy ha elvezeted a koboldokhoz az aurorokat, akkor befejeződik a háború?

- Majdnem – nézett a szemébe Harry. – Csak én inkább a koboldokat vezetném el Scrimgeour-hez.

McGalagony eltátotta a száját az ötlet hallatán, de Harry gyorsan folytatta. Emlékezett rá, milyen képet vágtak az aurorok a főhadiszálláson, mikor felvetette, hogy szálljanak szembe a miniszterrel.

- Ez az egész minisztérium nem jó semmire. Ha engem kérdez, professzor, az lenne a legjobb, hogy amíg Voldemortot le nem győzzük, a Főnix Rendje vegye kezébe az irányítást.

- Ez egy kicsit vad elképzelés, Harry – válaszolta csendesen McGalagony. – A miniszter úr épp hogy az auror parancsnokság irányítása alá akarja vonni a Rendet. Így is épp csak eltűri a működését.

- Igen, szerinte a Rend széthúzást teremt az emberekben. Egyesek inkább Dumbledore embereiben bíznak, mintsem a minisztériumban.

- A Főnix Rendje nem azért alakult, hogy átvegye az irányítást! – szólt kissé palástolt ingerültséggel az igazgatónő.

- Tudom…

- A feladata a halálfalók utáni nyomozás, se több se kevesebb!

- Én csak arra gondoltam – védekezett Harry -, hogy tárgyalnia kellene Ampókkal. Ha a koboldoknak a miniszteri vezetés kell, hát adjuk át nekik és kész! Ampóknak nem érdeke, hogy a halálfalók nyerjenek, biztosan segítene…

- Fejezzük be ezt a beszélgetést! – szólt közbe McGalagony kissé idegesen. – Amit mondasz képtelenség.

Harry beletörődve bólintott. Nem tudta, mégis mire számítson, ha felhozza ezt a javaslatot. Az ötlet lényege gyakorlatilag az volt, amit fél órája Ginny is mondott: az alapoktól kezdve újraépíteni.

Talán ha Lupinnál próbálkozna, több sikerrel járna. Egyelőre nem akart semmi vad dologba belefogni, ahogy McGalagony fogalmazott. Azzal is elégedett lenne, ha a Főnix Rendje tagjai legalább megvitatnák egymás közt a lehetőségét, egy tervet arra az esetre, ha Scrimgeour lépései többet ártanak, mint használnak a Voldemort elleni harcban.

- Találkoztam Flitwick professzorral is – jegyezte meg, hogy másra terelje a beszélgetést.

McGalagony felkapta a fejét.

- Kicsit betegnek tűnik – folytatta Harry. - Fáradt és… és olyan mintha lázas lenne. Pedig még nem olyan öreg.

- Igen, tudom – mondta McGalagony. – De ő azt mondja, nem olyan súlyos. Nem hagyja, hogy Madam Pomfrey megvizsgálja.

Egy darabig mindketten csendben voltak, aztán az igazgatónő rákérdezett, hogy minek köszönheti Harry látogatását.

- A horcruxoknak, tanárnő – válaszolta őszintén Harry. – Elpusztítottuk Mardekár medálját és Hugrabug arany poharát. Már csak Hollóháti Hedvig ismeretlen kincse és a kígyó van hátra. De a kígyóval még nem akarok foglalkozni, elsőnek azt kell kitalálni, hogy kié lehetett a kincs, mikor Voldemort ráakadt.

McGalagony alig észrevehetően összerezzent a név hallatán, de összeszedte magát.

- És azt gondolod, hogy Roxfortban nyomora bukkansz?

- Igen, ez a kiindulási pont. Denem is itt kezdett a nyomozásba ötven éve.

McGalagony nem kérdezte, honnan tudja ezt Harry, csak bólintott. Harry folytatta.

- Szükségem lenne egy olyan belépési engedélyre az irattárba, a levéltárba. A régi családfákhoz.

- Természetesen – pislogott az igazgatónő, Harry pedig elégedetten dőlt hátra a székben.

*

Délidőben hagyta el a tanári szobát és a könyvtár felé vette az irányt. Nem mondható kellemes bájcsevegésnek az a pár szó, amit Madam Cvikkerrel, a sárkánytermészetű könyvtárosnővel váltott, mikor közölte vele, hogy milyen mennyiségű könyvre lesz szüksége. Madam Cvikker kifejtette, hogy diákok csak külön engedéllyel léphetnek be a levéltári részlegbe, de mikor Harry előkotorta zsebéből McGalagony felhatalmazását, aminek értelmében a könyvtár teljes állományát kedve szerint használhatja korlátlan ideig, Madam Cvikker vöröslő arca riasztóan sápadttá vált. Láthatóan sültbolondnak tekintette McGalagonyt, amiért ilyen engedélyt adott egy diáknak (hiába mondogatta neki Harry, hogy ő már rég nem tanul itt), mégsem mert hangot adni a véleményének, hiszen az igazgatónő mégiscsak a felettese volt.

Így hát Harry kihagyta az ebédet és azzal együtt az egész délutánt a könyvtár irat- és levéltárában töltötte. Még nem fogott hozzá az érdembeli kutakodáshoz, ideje nagy részét úgyis az emésztette fel, hogy legelőször kikeresse azokat a családfákat, diploma-másolatokat, okleveleket és hasonlókat, amik az ősi aranyvérű családokéhoz köthető.

Nem egyszer csak erőszakkal tudta elrántani a tekintetét néhány iratról, amiken a Potter család egy-egy tagjának nevét olvashatta - mint százhetven éves korában elhunyt nagyapjáét, Edward Pottert, akinek az oklevelén még a fényképe is szerepelt.

Vonásaiban és kócos, bár kissé kopaszodó fekete hajában sok hasonlóságot fedezett fel édesapján és önmagán is. Egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon az egész Potter dinasztiának védjegye volt a kócos frizura és a sápatag arc…?

Három kupacba pakolta a zárt helységben tárolt pergamenkötegeket. Az elsőbe a komplett családfák kerültek, a másodikba az egy-egy személyről szóló részletesebb dokumentumok, a harmadik kupacba (ez volt a legkisebb) pedig az olyan megnyilatkozások, amikben valamelyik varázsló vagy boszorkány azért került a figyelem középpontjába, mert azt hangoztatta, hogy egy alapító leszármazottja.

Mire az egész kutakodással végzett, leszállt az este és eljött a vacsoraidő. Harry azon kapta magát, hogy már megint egy Potterről – most épp Mary-Elizabeth Potterről olvasgat az egyik családfához mellékelt kronológiai naplóban, amiben többek közt a házasodásokat is feltüntették.

- Harry, itt vagy? – kérdezte egy hang, mire Harry majdnem eldobta a kezében tartott iratot, annyira beletemetkezett.

- Máris hozzáláttál? – kérdezte Ginny, aki a táskájából kilógó sárkánybőr kesztyű és összegyűrt munkatalár tanúsága szerint esti gyógynövénytanról érkezett.

- Ingen, muszáj – válaszolta Harry és visszatette a lapot a kupacba. – De már végeztem. Majd holnap folytatom, talán egy kis segítséggel – kacsintott Ginnyre.

- Rendben, de most menjünk, mert a vacsora hamarosan az asztalon lesz.

Harry bezárta az irattár ajtaját a Madam Cvikkertől kapott kulccsal, hogy senki ne keverhesse össze a már kiválogatott dokumentumokat és Ginnyt követve még mindig pár lépés távolságra egymástól, a nagyterem felé vették az irányt.

Régen látta teljes szépségében az iskola étkezőjét, az ünnepi rendezvényeknek is otthont adó nagytermet a maga elvarázsolt mennyezetével, mely a fölötte sötétlő felhős éjszakai eget mutatta, meg a száz lebegő gyertyát és a hosszú asztalokat.

Kellemes otthon-érzet fogta el Harryt: a nagyterem ugyanúgy festett, ahogy hét évvel ezelőtt. Ha a park elhanyagolt és a diákok is kevesen vannak, maga az épület azért változatlan maradt.

Ginnyvel leültek a jobb szélső hosszú asztalhoz, Neville és Colin Creevy közé. Harry előzőleg vett egy mély levegőt és felkészült a kérdések ostromára.

- Harry! Szia! – üdvözölte Colin és a mellette ülő Dennis.

A testvérpár mindkét tagja sokat változott, mióta Harry utoljára látta őket. Bár alacsony termetük továbbra is szembeszökő volt a többi diákhoz képest (Colin jó öt centivel alacsonyabb volt, mint a vele egyidős Ginny), arcvonásaik sokat komolyodtak és idősödtek.

- Sziasztok – köszönt nekik Harry és egyenként kezet fogott a közelben ülő ismerőseivel.

- Még mindig kirándultok? – érdeklődött Neville, aki mellett a barátnője, Susan Bones ült, s ez láthatóan nagyon nem tetszett a hugrabugos lánytól jobbra ülő Lavendernek.

Harryt egy pillanatra elfogta a gonosz vágy, hogy a képébe mondja, Ron összejött Hermionéval, ahogy már régen kellett volna, ha ő nem dugja közéjük a képét… - de végül visszafogta magát és inkább Neville kérdésére válaszolt.

- Igen, még mindig sok a látnivaló – mondta mosolyogva és maga elé húzott egy tányért, majd pakolt rá néhány főtt tojást és szalonnát.

Neville megcsóválta a fejét. Most Susan Bones hajolt közelebb hozzá a barátja háta mögött.

- Figyelj Harry… - kezdte és látszott rajta, hogy egy kicsit zavarban van. – Azt szeretném megkérdezni, hogy… hogy tudsz-e valamit arról, ki… ki ölte meg a nagynénémet?

Harry megköszörülte a torkát és a lányra nézett. A körülöttük ülők is élénken figyeltek a válaszra várva. Harry nem csodálkozott ezen. Amelia Bonest az egyik legkiválóbb boszorkányként tartották számon, nem hiába volt a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője. Az asszonyt több mint másfél éve, a Voldemort elleni harc kezdete után pár héttel találták holtan a saját lakásában. A hírt még a mugli újságok is lehozták. Ők nem tudták, hogyan halt meg az egyedül élő asszony, de a varázslók biztosak voltak benne, hogy az Adava Kedavrával végezték ki.

- Sajnálom, de nem hallottam erről semmit – válaszolta. – Bocsáss meg, de nem is jártam utána…

- Semmi baj, csak tudod… - motyogta a lány.

- Tudom – mondta együtt érzően Harry. Könnyen átélhette, hogyan érezte magát a lány. Ő is, akárcsak Harry, szinte az egész rokonságát elvesztette a halálfalók miatt. Úgy érezte, egy ígéret nem kerül semmibe, annál is inkább, mert be tudja tartani: - Figyelj, utána tudok járni. Nem tudom, mikor, de ha megtudok valamit róla, elmondom.

A lány hálásan mosolygott és visszafordult a zabkásájához.

- Szinte nincs is diák, akinek ne támadták volna meg valamelyik rokonát – jegyezte meg Dean, aki Harryvel szemben ült és egyfolytában Ginnyt nézte.

- Neked is? – vonta fel a szemöldökét Harry és igyekezett félvállról venni Dean vizslató szemeit. - Úgy tudtam, te mugli származású vagy.

Dean furcsa módon megvonta a vállát.

- Vannak azért varázsló rokonaim…

- És megtámadták őket? – kérdezte Colin és érdeklődve az asztalra könyökölt.

- Még az első háborúban… – vonogatta megint a vállát.

Harry összenézett Neville-el, de mikor a fiú felé fordult, észrevette, hogy Ginny egykedvűen turkál villájával a salátában és az asztalt bámulja.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Harry az asztallap takarásában finoman Ginny combjára helyezte a kezét. A lány szemei tágra nyíltak, de nem szólt semmit, csak halványan mosolygott. Nem kellett tartania a lebukástól, mögöttük csak a nagyterem fala és egyik impozáns kandallója emelkedett, asztaltársaik pedig ismét a vacsorával voltak elfoglalva – leszámítva Deant, aki csak elvétve nézett a tányérjára, s emiatt néha mellényúlt az asztalt böködve villájával.

Harry lassan simogatta Ginny combját. Belül tudta, hogy Dean bosszantotta fel, de már nem is törődött a fiúval. A legkevésbé sem féltékenykedett Ginny miatt, de több mint ellenszenves volt neki volt szobatársa. Eszével tudta, hogy ez ostobaság és Dean valószínűleg ugyanúgy szerette a lányt, mint ő, de Harry úgy érezte, ennyi gyerekes ellenszenvet megengedhet magának.

Elvigyorodott a gondolatra és közben szórakozottan bólogatott Colin és Dennis szavaira, akik már vagy öt perce a griffendél idei kviddics csapatáról szónokoltak neki, ő azonban szinte semmit se fogott fel ebből. Ugyanakkor azon vette észre magát, hogy egészen elfoglalta Ginny simogatása és már majdnem felgyűrődött a lány szoknyája, ami biztosan feltűnő lett volna. Ginny halkan megköszörülte a torkát, Harry keze pedig visszatért a biztonságosabb területre.

- Mért jöttél vissza? – kérdezte hirtelen Dean.

Harry meglepetten ránézett és most Ginny is felemelte a fejét.

- Mert dolgom van – válaszolta.

- Milyen dolgod? – érdeklődött tovább Dean.

Harry ellenszenve egy kicsit tovább növekedett a fiú iránt. Előre hajolt és csendesen így szólt:

- Semmi közöd hozzá.

Ginny az asztal alatt megszorította Harry kezét, mintegy figyelmeztetésképpen. Harry is tudta, hogy óvatosan kell fogalmaznia.

Dean megrázta a fejét majd végre a vacsorájának szentelte figyelmét.

Ebben a pillanatban hangos csörömpölés és ordibálás nyomta el a diákok zsivaját.

- Mi a jó…?

Az ordítás a bejárati csarnok felől hallatszott, olyan hangosan, hogy egyetlen ember sem volt a nagyteremben, aki ne hallotta volna.

Harry, Ginny és Neville döbbenten összenéztek. A következő pillanatban kivágódott a terem súlyos, duplaszárnyú ajtaja, mintha szélvihar tombolt volna a bejárati csarnokban. Szél azonban nem támadt fel, helyette egy nagyon alacsony illető rontott be az étkező diákok közé és a hozzá legközelebb eső asztal felé vette az irányt.

Az ott ülő diákok nem mozdultak, nem ugrottak félre, csak nézték a hangoskodót. A többi asztalnál ülők és a tanárok is felálltak, hogy lássák ki rendez jelenetet, de hamarosan mindenki tisztán láthatta az illetőt.

Flitwick professzor üggyel-bajjal felmászott a hollóhát asztalára, az egyik diák még segíteni is akart volt házvezető tanárának, de az durván félrelökte a kezét. A professzor megint felordított, mikor felért az asztalra, egyik kezével fejét fogta, mintha iszonyú fejfájás gyötörné, másik kezében pálcáját fogta és össze-vissza hadonászott.

- Átkozott banda! Varázslók hitvány férgei!

- Filius, mi ütött magába?! – sietett oda McGalagony döbbenten meredve volt kollégájára.

Flitwick professzor ránézett, majd hosszú, elnyújtott óbégatásba kezdett.

- Megőrülök itt!! – nyögte és összegörnyedt az asztalon, két kézzel szorítva a fejét. – Nem bírom…

- Valaki szóljon gyorsan Madam Pomfrey-nak! – kiabálta McGalagony és egy diák már loholt is kifelé a nagyteremből.

Harry azonban úgy érezte ide nem orvos kell, inkább kivont pálca.

- Imperius-átok alatt van? – gondolkozott hangosan Ginny, Harry pedig bólintott.

Flitwick viselkedése meglepetésszerűen változott. Abbahagyta a fájdalmas ordítozást és talpra szökkent az asztalon.

- Mocskos mágus-fattyak! – kiabálta magas, vékony hangján, mely a hátborzongató hörgő felhangtól kifejezetten fenyegetőnek tetszett. – Rohadt korcsok!

- Filius, abbahagyni! – kiabálta túl McGalagony a diákok zajongását, ezért aztán nem is sikerült olyan hatásosra. - Fejezze be, Filius!

Flitwick professzor megállt, kezével összefüggéstelenül hadonászott, szájából vékony csíkban nyál csordult ki.

A diákok közül többen iszonyodva elkapták tekintetüket volt tanárukról.

- Az ég szerelmére, mi történt magával, jóember? – fakadt ki Lumpsluck professzor, kinek széles háta mögött három kicsi mardekáros lány bújt el.

- EMBER?! - Flitwick professzor artikulálatlanul felordított, tébolyult szemekkel meredt mindenkire a nagyteremben. Majd miután befejezte az ordítozást, felemelte pálcáját és McGalagonyra sújtott vele.

Az igazgatónő könnyűszerrel hárította a varázslatot, Flitwick professzornak pedig nem volt alkalma többet átkozódni: egy kábító átok találta mellkason, melyet Lumpsluck szórt ki, megakadályozva a baleseteket.

A diákok megilletődötten pislogtak, s ahogy Harry körbenézett, felocsúdva a megtébolyodott Flitwick professzor színrelépése után, sok társa arcán félelmet, másokén értetlen tekinteteket, s egy-két diák felől haragos pillantásokat vett észre, ahogy mindannyian a hollóhát asztalán fekvő töpörödött, elkábított tanárukat nézték.

- Sajnálom, McGalagony professzor – hajtogatta kövér fejét Lumpsluck. – Úgy véltem jobb, ha lenyugtatjuk az öreg Filiust…

McGalagony kalapáló szívére szorította a kezét.

- Jól… jól tette Horatius…

- Szegény ördög… - sajnálkozott Lumpsluck. – Pedig remek koponya volt. Biztosan megviselte a bujdosás. Hatvan év odaadó munkája után egyszerűen menekülnie kell a Roxfortból… Nem jó ez így, nem jó… - dörmögte az öreg, majd magához intette két tanítványát.

- Miss Parkinson, Mr Pritchard kérem, jöjjenek ide… Kísérjék a professzort a gyengélkedőre.

Pansy Parkinson és a göndör, barna hajú fiú tétovázva álldogáltak.

- Na, jöjjenek, elkísérem magukat – mondta Lumpsluck bánatos-elnéző arckifejezéssel. – Nem lesz itt semmi baj…

Harry viszont nem csak érezte, tudta: az hogy valaki Imperius-átkot szórt Flitwickre, csak azt jelenthette, hogy az ellenség ismét bejutott az iskola falai közé. Ahogy végignézett a kollégájukat bámuló tanári kar tagjain és megállapodott a tekintete az egyik jól ismert arcon, már tudta is, hogy ki az az illető, akin ettől kezdve rajta kell tartania a szemét.