Tizenhetedik fejezet

Árnyék-mágia

- A nagymamád? – hüledezett Ron. – Rose Montgomery komolyan a nagymamád?

- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – És Dumbledore fogadta örökbe, mikor találkozott vele.

Harry, barátai és a Főnix Rendje beavatott tagjai a griffendél klubhelységében gyűltek össze – legalábbis látszólag. Ahol a nevezetes portrélyuknak kellett volna lennie, ott most egy csillogó tükör foglalta el a bejáratot.

Mikor Harry délután visszatért a Roxfortból, köré sereglettek a főhadiszállás lakói és aggódva kérdezgették tőle, hogy miért lett rosszul. Harry jól sejtette, a baglyok tényleg jelentették Muriel néninek, hogy összeesett a domb aljában. Harry nagy nehezen tudta csak megnyugtatni annyira a sopánkodó Hermionét és Mrs Weasley-t, hogy későbbre halassza a beszélgetés ezen részét. Ez egyáltalán nem elégítette ki társai aggódását, s Mr Weasley baglyokkal azonnal összehívta a Főnix Rendje néhány tagját.

Lupin, Tonks és Mordon meg is érkeztek, alig egy órával később, s a társaság félrevonult a dolgozószobába, ahol Harry nyomban megnyitotta a tükröt, aminek rejtekében biztonságosan megtárgyalhatták a történteket.

- Ez azt jelenti, hogy megint zsákutcába jutottunk – mondta letörten Hermione.

Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Lupin töprengő arcot vágott.

- Különös - szólt. – Lily sosem beszélt az anyjáról… Sem Dumbledore. Sosem találkoztam vele, még Jamesék esküvőjén se.

- Nem ment el a lánya esküvőjére? – döbbent meg Tonks. – De hát…

- Petunia szerint beteg volt – szólt közbe hirtelen Harry. Lupin felvonta a szemöldökét. – A nagynéném elmesélte nekem, mielőtt eljöttem otthonról…

Azzal beszámolt mindenről, amit Petunia néni mondott neki tizenhetedik születésnapja reggelén.

-… és azt is mondta, hogy az édesanyja nem beszélt neki a betegségéről – biztos anyának se beszélt róla. Lehet, hogy valami nagyon rossz betegség volt.

- Ezek szerint meghalt? – kérdezte Mr Weasley.

Harry sóhajtott egy mélyet, mielőtt válaszolt.

- Nem tudom. Dumbledore se tudja. De ha a horcrux ép – márpedig az -, akkor még valamilyen formában élnie kell… Igazság szerint én azt hiszem, hogy pontosan az történt vele, mint Voldemorttal.

- Test nélkül bolyong valahol? – recsegte Mordon.

Harry bólintott.

- Meg akarom találni – közölte Harry barátaival. – Nem most, de egyszer… Nagyon szeretnék találkozni vele valamikor. Ő többet tudna mondani Voldemortról, mint bárki más. Petunia talán el tudna vezetni hozzá…

A többiek hallgattak, de Hermione pár pillanat után megszólalt:

- De nem csak Voldemort miatt akarsz találkozni vele, igaz?

Harry némán bámult maga elé, s azon tűnődött, vajon mit mondana, ha egyszer találkozna a félig halott-félig élő nagymamájával. Rá kellett jönnie, hogy valószínűleg nem mondana semmit. A halott rokonai, szülei, a múlt, azt hitte, már lezárult, mikor Godric’s Hollow-ban szembesült a lerombolt házzal. De most Rose Montgomery, vagyis Rose Evans újra felszínre hozta benne ezeket a régi dolgokat, melyeket már jobb szeretett volna elfelejteni.

- Ő az utolsó a… - Harry elharapta a mondatot.

- Értem – bólintott Lupin, s mindenki újra elcsendesedett.

A némaságot ismét Lupin törte meg, arca nagyon komoly volt, de minden szigorúság nélkül.

- Harry, kérlek, mondd el, mért estél össze a domb aljában? – kérte a férfi, s Harry azonnal válaszolt.

- Mert átléptem a vonalat… (- Oh, persze! – szólt közbe Mr Weasley, mikor eszébe jutott Harry előző rosszulléte) A mágikus határvonal kizárja Voldemortot, és hát… a sebhelyem miatt kapcsolatban vagyunk egymással, ezért…

- Talán finomítanom kellene a vonalon – jegyezte meg Mordon, tőle szokatlan aggódó arccal.

Harryt meglepte, mennyire lényeges kérdésnek tartják egy vacak kis rosszullétét.

- Ne! – szólt Harry. – A vonal így jó, ahogy van. Kibírok ennyi fájdalmat, két éve sokkal rosszabb volt. Más dolog zavar…

- Micsoda? – kérdezte egyszerre mindenki.

Harry leült a griffendéles kanapéra és keresztbe fonta karjait.

- Voldemort beszélt hozzám – bökte ki végül, s szavai sokkolták a többieket.

- Hogyan?!

- Miért?

- Mit mondott?

Harry megelégelte a döbbent kérdéseket, és felemelte a kezét. Mindenki azonnal elhallgatott. Harry megint meglepődött.

- Mikor megfájdult a sebhelyem - magyarázta, miután összeszedte gondolatait -, Voldemort hangját hallottam. Érdekelte, hogy miért lettem rosszul. Biztos ő is mindig érezte, ha átléptem a vonalon… Aztán azt mondta, hogy hiába próbálkozom az elpusztításával, mert már végleges győzelmet aratott. Azt mondta, már senki nem állíthatja meg.

Ron és Hermione borzongva összenéztek.

- Lárifári – legyintett Mordon. – Ezek a fekete mágusok mind ezt csinálják. Ez csak egy trükk.

- Valószínűleg az – hagyta rá Lupin. – Blöffnek hangzik a dolog.

Harry nem értett egyet velük. Ők nem hallották Voldemort hangját, nem érezhették a megvető gúnyt, ami a szavaiból áradt.

- Szerintem komolyan kellene vennünk – mondta Ron, mintegy kitalálva Harry gondolatait. Hermione szaporán bólogatott. – Egy blöff miatt nem kockáztatta volna, hogy jelentkezik Harry fejében…

- Így van! – értett egyet Harry barátjával. – Tudja, hogy veszélyes a köztünk lévő kapcsolat, feleslegesen nem legilimentált volna.

- Akárhogy is, nem ártana utána járnunk – fogalmazta meg a feladatot Mr Weasley.

- Csak az a probléma – szólalt meg Tonks hosszas hallgatás után -, hogy a halálfalók mostanában nem hemzsegnek semerre.

- Visszavonultak? – ráncolta a homlokát Hermione.

Tonks bólogatott.

- De hát miért? – csapott a térdére Ron.

- Nem tudom Ron, honnan is tudhatnánk? – sóhajtotta Mr Weasley. – De sietnünk kell a horcruxokkal, hogy megszoríthassuk Tudodkit. Lupin, Tonks, Mordon és én egyfolytában Hollóháti ruháját keressük. A lehetséges birtokosai száma már tízre csökkent.

- Az a baj, hogy ezek többsége külföldi varázsló – vette át a szót Mordon -, egyikük Kínában, a másik meg a Namíb sivatagban él. Az ördög tudja, mit keres ott…

Lupin megköszörülte a torkát, és felállt a kandalló előtti kényelmes fotelból.

- Azt javaslom, hogy maradjatok a főhadiszálláson, biztonságban, és ne menjetek semerre – Harry, a nagynénéd látogatása is várhat még magára.

Harry kénytelen-kelletlen bólintott, s a megbeszélést ezzel lezártnak tekintették. Harry megnyitotta a tükröt és kiléptek a Prewett ház kékes dolgozószobájába.

*

Gyorsan múltak a napok a főhadiszálláson, a november röpült, s közeledett a december. Az idő csodával határos módon kellemes volt. A szélviharok alább hagytak, a nap is kisütött néha, a jégverések egyre ritkábban borzolták a kedélyeket.

Harry azonban társaival ellentétben baljósnak érezte a kellemes időjárást. Olyan hangulata volt tőle, mintha érezné, hogy ez egy átmeneti állapot valami szörnyű dolog előtt. Hermione kivételével mindenki egy kissé paranoiásnak tartotta Harryt – néha még maga Harry is. Hermione azonban egyet értett vele, bár míg Harry csak a puszta megérzésére támaszkodva hangoztatta, hogy a szép idő valami rossz előjele, addig Hermione ezt meg is tudta magyarázni, többé-kevésbé. A lány véleménye szerint nem lehet véletlen, hogy a dementorok ennyi idő után, miközben annyit romboltak és pusztítottak, egyszerűen visszavonuljanak, ráadásul épp most, hogy közeledik a fagyos, zord tél, amit ezek a teremtmények még fagyosabbá, még zordabbá tudnának tenni. Szerinte az Anglia szerte szétszórt dementorokat az aurorok könnyedén elűzhetik, de ha összevonják őket, és egyszerre zúdítják az emberekre, egy ilyen roham megállíthatatlan.

Ron egyszerűen azon a véleményen volt, hogy Voldemort nem akar fagyoskodva harcolni ellenfeleivel, ezért vonta vissza erőit.

Az első hó is leesett, s Harryék gyakorlatilag ki se tették a lábukat a főhadiszállásból. Naponta szerepeltek az újságban a hírek a koboldlázadás fejleményeiről – azonban mindenkinek szembe ötlött Voldemort és a halálfalók rejtélyes eltűnése. Visszavonultak a dementorok, nem támadtak meg újabb varázslókat, boszorkányokat, nem került égre a Sötét Jegy.

Az egyetlen folyamatosan napirenden lévő dolog a Gringotts és a Minisztérium közti sárdobálás és pocskondiázás, melyet néha „megfűszerezett” egy-egy letartóztatás – mindkét fél részéről. Volt, hogy aurorok ejtettek fogságba gyanús koboldokat, akik kihallgatás után rögtön az Azkaban celláiba kerültek; koboldok is ejtettek fogságba mágusokat, de nem aurorokat, inkább a Minisztérium hivatalnokai (Tonks szava járása szerint „papírtologatói”) szerepeltek az elrabolt személyek listáján.

Mrs Weasley aggodalma emiatt tovább halmozódott az elmúlt hetekben, nemcsak Bill, de Mr Weasley és Percy is a kobold-varázsló ellentét kellős közepébe került. Harry gyakran azon kapta magát ezekben a napokban, hogy a fejét töri, miként segíthetne a családon – a családján, ahogy gondolt rájuk. Megpróbálhatná felvenni a kapcsolatot Ampókkal, hogy ne bántsák a három Weasley-t. A kobold talán hallgatna rá, ha más nem, hát kérne érte valamit. Harry pedig bármit megadott volna érte, hogy a vörös hajú családot biztonságban tudhassa.

Akkor is ezen járt az esze, mikor egy decemberi estén a szalon padlóján ült törökülésben, s Ront nézte, amint Mordon utasításait követve gyakorol egy almán. A feladat az volt, hogy az alma felrepüljön a levegőbe, és ropogósra süljön.

Hermione és Paulina a szalon kopott, kék kanapéján ültek és figyelték a mutatványt – a kislány közben Hermione gubancos, barna hajfürtjeit fésülgette egy ezüstszínű fésűvel. Ennek az lett az eredménye, hogy Hermione kezdett egy madárijesztőre hasonlítani égnek álló, torzonborz frizurájával.

Ron a gyümölcsre szegezte varázspálcáját, majd felrántotta – a gyümölcs felemelkedett a földről. A varázspálca a mozdulat végén kis, csigavonalszerű ívet írt le a levegőben, s az alma egy hirtelen villanással lángba borult, és…

PUKK!

A szétröpülő darabkák beterítették a fiú arcát, aki morogva törölgette képéről a sült almát. Paulina és Hermione hangosan kacarászott.

- Nagyon vicces, mondhatom, Tarajos Sül Kisasszony! – mordult Ron a lányra.

Hermione elhallgatott.

- Nem is rossz, Ronald – jegyezte meg Mordon, és sebhelyes szája sarkában mosoly bujkált. – Kicsit heves, de nem rossz. Látható javulást értél el. Ha így folytatod, akár még auror is válhat belőled.

Ron arca úgy felragyogott, mintha azt mondták volna neki, hogy megnyerte a Trimágus Tusát.

- Csak nehogy elmondd Mollynak, hogy említettem, mert kitolja a szemem – tette hozzá az öreg.

Ron eltüntette arcáról az almalevet, és zsebre dugta pálcáját. Elégedetten leült Mordonnal szembe a dohányzó asztalhoz. Paulina tovább folytatta Hermione madárijesztővé változtatását, s ezt olyan eredményesen tette, hogy bűbájjal se csinálhatta volna jobban. Hermione ezt szó nélkül, mosolyogva tűrte, csak néha szisszent fel, ha a kislány véletlenül meghúzta a haját.

Harry továbbra is a falat támasztotta, de gondolatai immár visszatértek a jelenbe és az aurorok körül forogtak. Emlékezett arra, mikor az öreg varázsló – azazhogy hasonmása, az imposztor Barty Kupor először ajánlotta neki az auror-hivatást. Tudta, hogy a fekete mágus vadászok közé a legtehetségesebb, legélesebb elméjű varázslók kerülhetnek, s tavaly még olyan közelinek tűnt ez az álom! Mostanában azonban, hogy letett roxforti tanulmányai befejezéséről, esélye sem volt, hogy bekerüljön az auror képzőbe. S a jelenlegi minisztériumi vezetés mellett erre már nem is vágyott annyira.

- Miért vonultál nyugdíjba? – érdeklődött Ron, miután kényelmesen hátradőlt a karosszékben.

Mordon horkantott egyet, ami nála a nevetés és bosszúság sajátos keveréke volt.

- Nézz a képemre és megérted – válaszolta Ronnak.

Ron elvörösödött és lehajtotta a fejét, nem akart tapintatlan lenni. De Mordon nem vette annak, sőt, folytatta:

- Már közeledett a vége felé a háború… talán ha egy évvel Tudodki bukása előtt történt. Dumbledore megneszelte, hogy Voldemort végezni akar egyik pribékjével – azzal a korcs Pitonnal.

- Micsoda? – kapta fel a fejét Ron.

Harry és Hermione is Mordonra irányították minden figyelmüket.

- Dumbledore azt mondta, hogy ne engedjem, hogy megöljék Pitont, mert szükségünk lesz rá… - Mordon rosszallón megcsóválta a fejét. – Szóval oda mentem. Spinner’s End, koszos kis lepukkadt környék. Nem mondhatom, hogy könnyű dolgom volt…

- Hány halálfalót kaptatok el akkor? – kérdezte Ron, látható csodálattal tekintve Mordon minden szavára, ahogy az öreg régi munkásságáról mesélt.

- Kettőt, meg három másik meghalt… - mondta homlokráncolva Mordon, ahogy felidézte a megkopott emlékeket, és az ujjain számolta a neveket. – Ott volt Wildung – az a nyavalyás tette tönkre a bal kezemet. Kénytelen voltam áttérni a jobbkezes pálcahasználatra… Aztán ott volt Travers, Davidson, és Vurston – ők meghaltak; meg egy ütődött szőke kölyök, aki mindenfelé átkokat kiabált, mikor meglátott minket, ész nélkül, mintha meggárgyult volna – róla később kiderült, hogy az Imperius-átok hatása alatt volt. Na meg ott volt Piton. Ő nem is ellenkezett, mikor letartóztattuk. Úgy tűnt sokkos állapotban volt… ami nem is csoda, azok után, hogy látta mi lett Wildunggal, mikor ellenkezett… ma is viseli a nyomát a féreg. Persze gondolhatod, most már kicsit bánom, hogy az öreg Piton pajtás akkor nem állt ellen.

„Igen, ez beleillik a képbe” – gondolta Harry, s megvetően horkantott egyet – „Piton ritkán bocsátkozik tisztességes harcba, inkább meghúzza magát, mint egy koszos kígyó…”

- Volt ott egy nő is – morogta elgondolkozva az auror. – A nevét nem tudtuk meg, mert halott volt – biztos a dulakodásban találta el egy átok… De fekete csuklya volt rajta, a halálfalókkal volt, szóval, ha engem kérdeztek, nem kár érte.

Harry elgondolkozva bólogatott. Mordon tovább morgott ilyesmiket, hogy: „… minden halálfaló ezt érdemelné…” meg „… még hogy tárgyalást nekik…”

- És ez után kiléptél az aurorok közül? – kérdezte Ron.

- Neeem, dehogy! – felelte Mordon. – Gyáva dolognak éreztem volna, ha kilépek a játékból. De ekkor fordult meg először a fejemben, hogy elegem van az egészből, és talán megérdemelném a pihenést… De hát látjátok, hogy az nem nekem való. Vénségemre se bírok megülni a fenekemen. Így van ez velünk, aurorokkal…

Harry félig-meddig csalódottan állt fel a földről – semmi fontosat nem tudott meg Pitonról, pedig remélte, hogy az öreg auror szolgálhat egy-két érdekesebb részlettel. Roppantul érdekelte volna, ha újabb információkat kaphat róla, s legfőképp: valami bizonyítékot arra, hogy Dumbledore szavai igazak voltak. Őszintén szerette volna, ha öreg igazgatója megingathatatlan bizalma nem fordul nevetség tárgyává. Egy ilyen becstelen halál után, amiben Dumbledore-nak része volt, Harry már csak abban reménykedhetett, hogy nem hullik darabokra az öregről alkotott kép, sem az ő, sem a többiek szemében.

December közepére Muriel néni egy új ötlettel állt elő, hogyan segíthetné jobban a három jó barát tanulását. Harrynek kicsit déjá vu érzése volt, mikor december tizenharmadikán belépett a szalonba, s ott ismét egy csillogó mágikus tükör fogadta. Muriel néni sugárzó arccal fogadta őket, szinte mániákus izgatottság tükröződött a szemében.

- Gyertek, gyertek – sürgette őket a néni a tükör elé. – Remek ötletem támadt!

Harry, Ron és Hermione közelebb léptek, és az járt a fejükben, hogy vajon a zseniális Muriel néni egy újabb varázslatot eszelt ki a tükrökkel, vagy csak a tükörnyitó-bűbájt fogják gyakorolni újra.

- Szép tükör – jegyezte meg Ron az aranykeretes, cirádás műremekre pillantva. –… De kicsit torz a képe…

- Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé – legyintett mosolyogva a néni. – Ronni, gyere, állj a tükör elé – de csak te!