Nyolcadik fejezet

Godric’s Hollow

A hideg szél Harry arcába csapott, ahogy két barátjával a hajnali félhomályban átvágtak a Prewett-birtokon, a dombok és völgyek közt, egyre messzebb, hogy kikerüljenek a ház köré vont dehoppanálás gátló bűbáj hatóköréből. Már tíz perce gyalogoltak, maguk mögött hagyták az emelkedőt, melyre az impozáns ház épült, átléptek a mágikus határvonalon – mely kisebb fejfájással járt Harrynek, de már rá se hederített -, és az éber bagolyszemektől kísérve készültek egy újabb meredek domboldal megmászására.

Harry sehogy sem talált magában békés nyugalmat – ami most nem volt meglepő. Továbbra is szaporázta szívdobogását az az izgalom, amit előző este óta érzett, mikor Ronnal és Hermionéval együtt hirtelen elhatározták, hogy elindulnak. Nem rémítő volt az izgalom, épp ellenkezőleg, örült, hogy végre tehet valamit. Már régen túl volt azon, hogy pusztán egy feladat súlya rettentse meg, a félelemnek már sokkal kézzelfoghatóbb oka volt. Harry tisztában volt vele, hogy a feladatától nem kell félnie, a feladata maga a félelem elnyomása.

Mint ahogy azt a három jó barát sejtette, elhatározásuk általános közhangulat-romlást okozott a főhadiszálláson. Mikor a vacsoránál bejelentették távozásuk időpontját, melyet a lehető leghamarabbra, másnap hajnali négyre tűztek ki, a házban jelen lévő minden ember máshogy reagált. Mrs Weasley, aki épp a tányérokat és evőeszközöket vitte vissza a konyhába, mindet elejtette, mikor Ron hidegen közölte vele a távozás tényét. Muriel néni, aki az Esti Prófétát olvasgatta, erre leeresztette az újságot, és homlokráncolva fürkészte Harry arcát. Harry gyorsan elfordította a fejét, mert gyanította, hogy a néni legilimenciával próbálja kideríteni távozásuk okát.

Ginny nagyon szomorú volt, látszott rajta, hogy legszívesebben ő is velük tartana, s Harry lelke egy pontján ugyanúgy vágyott erre. A lány megölelte mindhármukat, s ez a többi jelenlévőt is erre ösztönözte. Nem ellenkeztek, nem tiltakoztak, még Mrs Weasley sem. Harryék elbúcsúztak az asszonytól, Mr Weasleytől, Billtől, Fleurtól, Muriel nénitől és Ginnytől. A búcsú után felmentek a szobájukba, magukra hagyva a család többi tagját. Itt befejezték a pakolást, még egyszer átnéztek mindent, hogy biztosan semmi fontosat ne hagyjanak itthon, mugli ruhákba öltöztek, beállították az ébresztő órát hajnali négyre, majd lepihentek. Hermione és Ron a két ágyra hemperedett le, Harry pedig egy kényelmes fotelben szunyókált el. Az ébresztőóra pontosan keltette őket, s távozásuk is a terv szerint zajlott…

A három jó barát kellő távolságba ért a háztól, és felkészültek a hoppanálásra. Előző este megnézték egy autós atlaszban, merre található Godric’s Hollow, hogy legyen valami fogalmuk arról, hová hoppanáljanak. Ismerték a régi Potter-ház címét (Cormak utca 7.), Harry már napokkal korábban megkérdezte Lupintól, még a nézeteltérésük előtt. Lupint persze nem ejtették a feje lágyára, s akkor rögtön megsejtette, hogy Harry meg szeretné látogatni szülei házát. Felajánlotta a fiúnak, hogy ha lesz rá ideje, és kellően biztonságos lesz egy ilyen utazás, elviszi oda. Harry örömmel belegyezett, bár belül tudta, hogy most nem mehet Lupinnal együtt. Mindenképp itt akarta folytatni az utat, szüksége volt erre a látogatásra. De elhatározta, hogy ha Lupin is jónak talál egy időpontot, vele is el fog jönni egyszer ide, csak ketten.

Harry, Ron és Hermione megfogták egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki. Háromig számoltak, akár egy zsupszkulcs használatakor, s háromra már érezték is az összepréselődést. Egy reggeli fényben fürdő kisvárosba érkeztek, annak egy kis néptelen utcájába.

- Hol vagyunk? – kérdezte Ron. – Jó helyre érkeztünk?

- Igen, nézd csak az utcanevet! – mutatott Hermione a táblára, mely a mellettük lévő ház falán függött. – Helyben vagyunk.

- Melyik lehet a ház…?

Harry körülnézett, megnézte a házakat jobbra és balra, de mind épnek tűnt. Egyedül pont szembe velük volt gondozatlan a sövény és rozsdás a kerítés. Elindult felé és megnézte a kifüggesztett házszámot: hetes.

Harry, Ron és Hermione megálltak a kovácsoltvas kerítés előtt, ami mögött hatalmas gaztenger burjánzott, s e mögött, az utcáról látni lehetett egy kétemeletes ház tetejét és kéményét. A kapu, ami az udvarra vezetett, félig leszakadva hintázott az enyhe szélben, s Harryék észrevették, hogy a két szárnyán a vasak szerteágazóan széthajlanak, mintha megolvasztották volna, középütt egy nagy lyukat hagyva, amin egy ember éppen átférhetett. Egy magas, sovány ember…

Harry nem tudott szólni, mintha a torkát eldugaszolta volna valami nyomasztó érzés. Széttárta a kapu két szárnyát, s belépett rajta. Minden egyes lépésnél egyre nagyobbat dobbant a szíve, ahogy lejátszódtak képzeletében a tizenhat évvel ezelőtti események. Szinte maga előtt látta, mi történt azon az estén, amiről már minden lehetségeset kiderített, mindent megtudott, amivel szülei ismerősei, barátai és a saját tudatalatti rémképei szolgálhattak. Látta, ahogy Voldemort éjfekete csuklyájában közeledik a ház felé… Látta, amint előveszi a pálcáját és kiolvasztja a kaput, áttörve minden varázslatot, amik valószínűleg védték a Potter-házat.

Múlt és jelen találkozott ezen a helyen. Harry együtt lépett Voldemorttal egyre közelebb a bejárati ajtó felé, át az akkor szépen nyírt gyepen, melyet most elborított a gaz. Torkában dobogott a szíve, homloka nyirkossá vált, szája kiszáradt – Harrynek a lelkét ólomsúlyként nyomó gyászos szomorúság miatt, Voldemortnak pedig a közelgő gyilkosság miatti izgalomtól.

Még néhány lépés és odaér… már csak egy méter és meglátja hogyan kezdődött minden… már csak a karját kell kinyújtania, hogy kinyíljon az ajtó…

Közel már a győzelem, most végre véget vethet ennek a szánalmas ellenállásnak… Senki nem mer ezentúl ellenszegülni Voldemort nagyúr hatalmának…

Harry óvatosan lenyomta a kilincset, de az ajtó makacsul nem nyílt… Valami eltorlaszolhatja…? Talán a romok…

Voldemort elvigyorodik – egy vacak páncélozó bűbáj már nem tarthatja vissza –, és pálcáját a kulcslyukra szegezi…

- Alohomora – rezdül végig a gondolat az elméjén, mint enyhe szellő a falevelek közt…

Egy halk, kattanó hang, és a zár elfordul… A míves ajtó csendesen kinyílik, feltárva a szép előszobát…

- Wingardium Leviosa – mondja ki Harry a varázsigét, bár a szavak remegve törnek elő torkából.

Recsegés-ropogás, az ajtót eltorlaszoló szúette gerenda lassan ellebeg, s a roskatag ajtó nyikorogva kitárul…

Voldemort vigyorogva belép – hát itt van végre. Megjósolt ellensége még csak nem is sejti, mi vár rá… Tehetetlen, szánalmas és gyönge… Könnyű győzelem lesz…

Harry szíve zakatolt, légzése zihálássá gyorsult, ahogy megpillantotta a borzalmas rombolás és a könyörtelen idő ádáz munkájának eredményét… A természet ereje visszahódította ezt a valaha kellemes emberi otthont. Mindenhol az eső, a szél, a téli fagy és nyári forróság, és a növények ereje uralkodik… Az emeletre vezető lépcső beszakadva, a nappaliba vezető ajtó keretéből kifordulva, füvek és rovarok martaléka…

A nappaliból fény szűrődik ki, hallja egy kisgyerek vidám sikongatását, ahogy apja óvó karjai közt körbe röpteti a szobában… Óvó karok… mit sem érnek az ő hatalma ellen!

Bentről női hang csendül:

- James… nem hallottál valamit? Mintha az ajtó nyílott volna.

Felismeri a hang gazdáját. Evans az…

- Mindjárt megnézem… - válaszolja a férfi, s Voldemort elvigyorodik.

A nappali volt a legrosszabb… Szénné égett szőnyeg és parketta, minden lépésre hangos reccsenés, mintha a halott ház is felidézné a végnapjait, s zokogna vigasztalanul, emlékezve az elmúlt boldog percekre… Harry is próbált emlékezni, de neki ez nem ment ilyen könnyen. A ház rögtön emlékezett régi mivoltára, ahogy ember lépett a falai közé, de az embernek már nehezére esett felidéznie, milyen is lehetett ez a ház fénykorában.

Csak érzések, képek maradtak meg Harryben, s hirtelen egy gondolat nyilallt az agyába – mit keres ő itt egyáltalán? Mit remélt attól, hogy idejön? Talán hogy fel lesz írva a falakra nagy betűkkel, hogyan győzze le Voldemortot? Nevetségesnek érezte magát, szentimentálisnak… Már készült rá, hogy sarkon forduljon, mikor valami megállásra késztette. Ha már itt van, látni akarja az egészet.

Rémült kiáltás töri meg a gyilkolás előtti csendet, James Potter, aki már háromszor szállt szembe Voldemort nagyúr akaratával. Három ellenszegülés, és ezerszer is megérett a halálra… Nem lesz kegyelem!

- Lily, fogd Harryt, és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…

Voldemort pálcáját könnyedén tartva kezében, belöki az ajtót, s megpillantja őket… A nőt, kinek állandó makacs ellenszegülése még nagyobb dühöt ébresztett benne – de már ez sem számít. Minden eddigi tette, minden eddigi legyőzött ellenfele eltörpül amellett, akinek mindjárt, perceken belül fogja végignézni rövid haláltusáját… De előbb az apja van soron…

Harry összeszedte magát és határozott léptekkel körbesétált a nappaliban. Még most, ennyi év után is tisztán kivehetők a természetfeletti pusztítás nyomai. Furán torzult tárgyak, halk, szinte csak a képzeletben létező búgás… Mintha valami megszakadt volna.

A szoba halott, a szekrényei is halottak… eldőlve hevernek, értelmet vesztve, céltalanul… tartalmuk a padlón szétgurulva, összetörve, megsemmisülten, mint egy kilehelt lélek…

- Adava Kedavra!

Igen! – dübörög Voldemort fejében a győzelem érzete, ez a mindent túláradó öröm, hogy egy újabb ellenfél vesztett csatát vele szemben… Nyert újból, és nyerni fog ez után is, mert ő a legjobb, a legtökéletesebb! Hiszen az egész élet egy nagy játék, s a játékosoknak harcolni kell, hogy nyerjenek, hogy bebizonyítsák erejüket… Voldemort így fogta fel ezt. Aki gyönge, elbukik…

- Ó istenem, James! Ne! – sírta a hang, s Voldemort örömmel vette tudomásul, hogy milyen nyomot képes hagyni az emberekben. Akinek ilyen hatalma van sorsok fölött, az különleges, nem igaz? – mondogatta magának mindig. – Igen, én különleges vagyok…

Egyetlen gyilkolással rögtön három sorsot is megváltoztatott, már három ember élete változott meg örökre, mindössze két szavára…

A nappali után Harry a konyha felé vette az irányt, ahol a pusztulás teljes volt. S mégis, kevésbé volt fájdalmas, mint a nappali, ahol a halálnak emléket állítottak a romok, a haszontalanná vált tárgyak… Itt már nincs semmi, ami emlékezne… A falak is bedőltek, a szerteszét hullott téglák megolvadtak, mint a fagylalt, s alaktalan masszává torzultak.

A kert buja növényzete visszafoglalta ezt a területet is, s Harry mégis élettelennek érezte. Nem volt teljesen tudatában, miért, hiszen nagyon jól tudta, hogy a mindent beborító gaz nagyon is él, virágzik, növekszik. Mégis, minden egyes fűszálban, minden levélben, kacsban és ágban ridegséget talált… Talán a tudat, hogy itt régen egy boldog család élt, s kellene élnie most is, kölcsönözte a természetnek a pusztulás és halál képét…

Fut, menekül, de nem jut messze előlem…! Sarokba szorult a kis liliom… Most már az enyém!

A nő összekuporodik a földön, kezében a gyerekét tartva, szemében könnyekkel. Voldemort halvány mosollyal az arcán nézi a csonka családot. Ő tette azzá őket! Hatalom… igen!

- Miért sírsz? – kérdezi a nőtől. – Életben vagy, lehet másik férjed, gyereked, ha arra vágysz…

Hangosan felzokog a jéghideg szavakra, erre képtelen válaszolni.

- A sírás nem vezet sehova, Lily Evans… - sziszegi Voldemort a fogai közt. - Ezt jól megtanultam gyerekkoromban… Nem is sírtam sokat, elhiheted. Időpocsékolás… Tessék, nézz magadra! Az érzelmeidtől összetörsz, mint a porcelán és semmit se tudsz tenni a hatalmam ellen. De én nagylelkű leszek veled… Életben hagylak, ha átadod a gyereket…

A nő rémülten tiltakozik, rázza a fejét, mintha az előtte álló fekete taláros férfi csak egy látomás lenne, s ki tudná űzni a fejéből.

- Add a gyereket! – hangzik a szívtelen parancs…

- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!

- Állj félre… Állj félre, ostoba…

- Harry!

- Adava Kedavra!

A halál végigjárta kíméletlen táncát, beborított mindent szennyes feketeségével… Pusztulás mindenütt…

Harry töprengve állt a valaha volt konyhában. Látta a halált, látta az eredményét, érezte a szagát, de ekkor megértett valami mást is. Halál csak ott keletkezhet, ahol előtte élet volt. Élet nélkül nincs halál, de halál nélkül van élet. Fejébe ötlött ez a gondolat, s csodák csodájára sokkal jobban érezte magát tőle, mert tudta, hogy bár mostanra mindaz, ami itt szép s jó volt, végérvényesen elmúlt, de akkor is nyomot hagyott. Ezért volt érdemes idejönnie. Nem azért, hogy az elpusztult házat lássa, hanem hogy a képzeletében még létező teljes, szép otthont lássa meg.

Régen itt finom ételek készültek, boldog perceket tölthettek el hármasban James, Lily és Harry. Harry semmire sem emlékezett ezekből, így a képzeletében élte le ezeket a hónapokat. Élete első, boldog évét. Az első születésnapját, első ajándékait…

És ekkor még valamire rájött, ami segített neki elfogadni az itt történteket. A pusztulás, a halál, minden, amit Voldemort tett ebben a házban, csak élettelen tárgyakban, lerombolt bútorokban, leomlott falakban és beszakadt tetőben volt jelen… De volt itt valami, ami sokkal, de sokkal erősebb és fontosabb volt ezeknél, valami, ami nem a gyilkosra, hanem az áldozatokra utalt: ő maga, Harry. Ő volt az élő bizonyítéka annak, hogy az itt lezajlott esztelen rombolás mennyire felszínes volt csupán. Kioltott életeket, lerombolt jövőket, de az emlékeket nem tudta eltörölni. Az emberekben sokkal nagyobb nyomot hagyott az, hogy mi maradt itt életben, mintsem, hogy mi pusztult el. Az életnek nagyobb nyoma marad, mint a halálnak, s Harrynek most minden ilyen nyomra szüksége volt.

Örök élet! – harsogja diadalmasan Voldemort elméje… Pálcáját Harryre szegezi, mozdulatával meghazudtolva emberi eredetét, elfeledve anyját, apját, azt, aki lehetett volna. Zseniális elméjét elborító vérszomja, tébolya körbe veszi, ahogy örömmel készül fel, hogy szíve ismét megszakadjon, s feláldozzon még valamit morzsányi emberségéből – a könyörületet, mely haszontalan mivoltának épp most lehetett tanúja. Felajánlotta az életet a nőnek, s ő megtagadta, pedig semmi értelme nem volt. Micsoda bűn, micsoda oktalan pazarlás!

Itt áll a győzelem küszöbén, s akaratlanul is várakozik, hogy kiélvezze a pillanatot… Elgondolkozik saját cselekedetén, a várakozáson, ami ugyanolyan oktalanság, mint a nő választása. Mi értelme várni? Hogy még egyszer utoljára a szívére hallgatva örüljön a pillanatnak? És ha megjön Dumbledore…? A vén gazember még mindig borsot törhet az orra alá, ezért nem szabad ostoba érzelgősségre vesztegetnie az időt. A nő se ment semmire az érzelmeivel. Hulla, akár a férje… Cselekedni kell!

- Adava Kedavra!