42. Az élet értelme

A Szent Mungó parkja csendes volt, mint minden reggelen, amikor Harry Potter a kedvenc padján üldögélt, kezében a Reggeli Prófétával és egy bögre forró teával. Rendszeres szokásává vált, hogy ide ül ki reggelente, és élvezi az élet apró örömeit, ami nála sokszor csak annyit jelentett, hogy csend és nyugalom van.

Miután Voldemort meghalt, a Próféta Harryt sztárolta, mindeközben a Minisztérium meghurcolta őt is, Pitont is, Hermionét is, sőt még McGalagonyt és Lupint is, majd a Rendet. Hol lejáratták, hol felkapták, de sohasem volt nyugalma.

Egy hónapja még járni sem tudott, és elvárták volna tőle, hogy interjúkat adjon, védőbeszédeket írjon és hasonló dolgokat tegyen, ami egy magát könnyen ellátó embernek is nehéz lett volna.

Fáradtan dörzsölte a homlokát, miközben arra gondolt, hogy Pitonnak ma van a végső tárgyalása, és ő nem lehet ott, pedig bármit megadott volna érte. De aki nyomorék, üljön a fenekén – mondta mindig magának, ha visszatartották valahonnan. Gyűlölte ezt az állapotot, és minden erejével küzdött, hogy használni tudja a kezeit és a lábait. A Szent Mungóban olyan emberként kezelték, akinek segítségre van szüksége, és nem félemberként, vagy a kis túlélőként.

Egyedül itt volt nyugalma, bárhova ment, mindenhol megtalálták, itt pedig elbújhatott a világ elől csendes magányába. Ezt a helyet akkor találta meg, amikor egy nap hosszú sétára indult a kertben, de lábai nagyon hamar elfáradtak, és muszáj volt leülnie. Meglátta a rengeteg növénnyel körbefutott padot, és rögtön a szívéhez nőtt.

- Szia, leülhetek? – zökkentette ki a merengésből egy kedves női hang.

- Szia Flammy, persze – fordult a mosolygó lány felé. – Hát te?

- Hermione Piton tárgyalásán van, és megkért, hogy látogassalak meg – mondta Flammerine mosolyogva, de Harry elhúzta a száját, mert nem volt szüksége felügyeletre, nagyon jól elvolt ő a magánnyal is. De a lány nem látta meg a szájhúzást, így vidáman folytatta. – Hidd el, nem kellett kétszer mondania, csak kicsit féltem még ezektől a varázsbigyóktól – mesélte. – Meg legalább megköszönhetem neked Csöpit is.

Harry végül mégis elmosolyodott, mert rájött, hogy a lány igazán nem akar neki rosszat, csak ő túl kedvetlen és ideges. Azt meg már kitalálta, hogy Csöpi az a kutya lehet, akit még fél évvel ezelőtt ő vett a lánynak a születésnapjára.

- Örülök, hogy itt vagy – fordult felé, és tényleg így is gondolta.

- És hogy vagy mostanában? – kérdezte Flammy kíváncsian.

- Remekül – fintorgott Harry.

- Aggódsz Pitonért, igaz?

Harry bólintott, mire Flammy nyugtatóan a bögrét szorongató ujjaira tette a kezét.

- Ne aggódj, minden rendben lesz. Hermione olyan védőbeszédet talált ki, hogy azt bárki megirigyelhetné. Ha rajta múlik, Piton már délután szabad lesz.

Harry nem bírta ki, végül elmosolyodott. Teljesen igaza volt a lánynak, ha egyszer Hermione valamit a fejébe vesz, akkor az úgyis lesz, ha pedig valaki az útjába mer állni… Merlin óvja.

Egy jó darabig egyikőjük sem szólalt meg, csak hallgatták a madarak csicsergését, és a szél suhogását. Olyan jól esett Harrynek a csend, és úgy tűnt, Flammerine sem akarja elrontani az idillt, amiért nagyon hálás volt.

Tekintete a kettejük között heverő, a széltől fodrozódó Prófétára esett, amibe még bele sem olvasott. Átfutotta az elején levő öles szalagcímet, és csak egyetlen szót fogott fel belőle: Gringotts. Nem igazán érdekelte tovább, mert biztos volt benne, hogy megint valami olyasmivel foglalkoznak, hogy átépítették, vagy felújították azt a részt, amit Voldemort lerombolt. Harrynek túl sok szörnyű emléke fűződött ahhoz a helyhez, hogy tudni akarja, mi történik ott mostanában.

Neki pont elég volt az, hogy át kellett élnie az egész harcot, és később szembesülnie kelljen azzal, hogy hány ember halt meg a bank mélyén, kezdve a Rend számos tagjával, jó néhány vámpírral és emellett még a nagynénje is.

Azóta sem tudja elhessegetni az érzést, hogy ő tehet arról, hogy Petunia halott. Hiszen ha nem adja kezébe a horcruxot, akkor még élhetne. De a nagynénje a lehető legszerencsétlenebb módon halt meg: amikor Voldemorttal visszacserélték a testüket, akkora energia szabadult fel, hogy a környezetükben mindenkit fellökött, és Petunia a Gringotts híres ajtajainak egyikébe szorult, amit csak tízévenként tudnak kinyitni a koboldok, és még legalább öt év kell ahhoz, hogy újra feltárhassák. Így Petunia holtteste még öt évig ott fog rostokolni Voldemort horcruxának társaságában. Azt csak remélni merte, hogy nagynénje azonnal meghalt, és nem napok alatt, az ajtón kétségbeesetten dörömbölve halt szomjan.

Legnagyobb meglepetésére Vernon és Dudley nem hibáztatták, hiszen Petunia bármikor visszamehetett volna, de nem tudták meggyőzni, hogy nem ő tehet róla. „Családjával” továbbra sem mélyült el kapcsolatuk, mindkét fél örömére.

A hetek gyorsan teltek, általában Harry mindennapjait kitöltötte az, hogy újra megtanuljon járni, vagy egyáltalán késsel és villával enni. Nagyon nehéz volt számára a tehetetlenség, és az, hogy végig kellett néznie, amint Pitont kikérdezik, és addig faggatják, míg a férfi meg nem törik; szörnyű volt számára az utóbbi hónap.

- Meddig tart a tárgyalás? – kérdezte Harry hirtelen.

- Hermione azt mondta, hogy legkésőbb délig elintézi az egész Wizenbamotot, vagy minek hívják.

- Winzengamotnak.

- Igen, szóval őket, és azt mondta, ha kell, alkalmaz valami adavát is.

- Arra reméljük nem lesz szükség – szólalt meg Harry halkan, mosolyogva.

- Miért, az mi? – kérdezte Flammy kíváncsian.

- A Főbenjáró Átkok egyike. Az Adava Kedavra a halálos átok. Emlékszel arra a sebhelyre, ami a homlokomon volt? Az is annak a nyoma.

- De ha halálos… akkor hogy élhetted túl? – kérdezte a lány kíváncsian.

Harry elmesélte, hogy mi történt egyéves korában, de nem akart belemenni a részletekbe.

- Jól értem, most azért tűnt el, mert ez a Voldemort meghalt?

- A teste nem, csak a lelke. Legutóbb pont fordítva történt.

- Értem, vagyis nem – felelte Flammy bárgyú mosollyal.

- Én sem teljesen, de Hermione biztosan el tudná magyarázni – nevetett, és örült, hogy végre egy kicsit felszabadultan viselkedhet.

Nem tartott sokáig az örömködés, mert megjelent a Weasley család, és sajnos ők túl hamar megtalálták Harryt, mintha pontosan tudták volna, hogy hol kell keresni. Harry agyán átsuhant a gondolat, hogy ezt még számon kéri Hermionétól.

- Szia, Harry drágám, hogy vagy? – hallotta Mrs. Weasley elgyötört hangját. Harry sejtette, hogy most látogatták meg a kómában fekvő Mr. Weasley-t és a lábadozó Charlie-t, ezért van ennyire kikészülve a nő.

- Köszönöm, Mrs. Weasley, jól vagyok.

- Ennek örülök – mondta a nő mosolyogva, majd megpaskolta Harry vállát, aki nehezen tartotta vissza, hogy fel ne nyögjön a karjába hasító fájdalomtól.

A Weasley-k még percekig ott voltak, és Harry próbált jó képet vágni a dologhoz, miközben bájcsevegett velük egy darabig az időjárásról és Piton tárgyalásáról. Az egész család biztos volt benne, hogy a férfit bűnösnek tartják, és úgy tűnt, nem is elleneznék, ha az Azkabanba zárnák. Harrynek összefacsarodott a szíve a gondolatra, hogy ebben a pillanatban is szívesebben vitatkozna Pitonnal, minthogy hallgassa az egykor oly’ kedves család áradozását. Ginny néha elkapta a tekintetét, de már ő sem erősködött kapcsolatuk folytatása mellett. Mindössze Flammyre küldött néhány féltékeny pillantást.

Mikor végre otthagyták Flammyt és Harryt, a fiúnak meg kellett állapítani, hogy a lány jó megfigyelő.

- Hogy ezek mennyire nem veszik észre magukat – szólalt meg mellette elhűlten.

- Valahogy megváltozott a kapcsolatom velük, mióta Ron meghalt – felelte Harry csendesen, miközben nyelt egyet –, azóta valahogy úgy érzem, hogy már csak az iránta való tiszteletből tartják velem a kapcsolatot, vagy csak én vagyok túl távolságtartó.

- És az a lány, ööö, elfelejtettem a nevét…

- Ginny? – kérdezte, mire Flammy bólintott. – A bátyja halálakor szakítottunk.

- Ja, értem – felelte a lány bólogatva. – Szeretted? Rossz kérdés, szerintem még most is szereted, igaz?

- Már nem tudok úgy nézni rá, mint ahogy régen. Valami végérvényesen megváltozott – vont vállat a fiú.

- Fogadjunk, úgy érzed, túl gyerekes hozzád, és nem ért meg – mosolygott rá a lány.

- Így is értelmezhetjük, de nem tartom gyerekesnek. Viszont azzal egyetértek, hogy nem ért meg. Nem is várom el tőle, hogy megértse azt, amit elképzelni sem tud.

- Mint például?

- Például azt, hogy félvámpír vagyok – felelte a fiú, és azt várta, hogy a lány megijedjen, de ehelyett kíváncsiság csillant a szemében.

- Az jó, vagy rossz? – kérdezte, amivel teljesen meglepte Harryt.

- Is-is. Eddig is úgy néztek rám, mint egy csodabogárra, és most pláne, viszont vannak előnyei is. Ha figyelek, nagyon sok olyan dolgot meghallok, vagy megérzek, amit egy átlagember sohasem fog. Például azt, hogy csörög a telefonod a táskádban – mutatott a Flammy mellett heverő fekete kézitáskára.

A lány kiemelte a kis készüléket, és a füléhez szorította, miközben belehallózott. Néhány egyszerű morgással az illető tudtára adta, hogy nem kíván most részletekbe menő csevelyt folytatni, majd letette.

- Anya volt az. Direkt lenémítottam, még a rezgést is levettem, hogy véletlenül se halljam meg, ha valaki keres.

- Bocsi, legközelebb befogom.

- Nem a te hibád – felelte a lány mosolyogva. – Csak nem akartam beszélni most senkivel.

- Egyébként peches vagy, mert az épületben nem is működik semmi elektronikus dolog. Becsődölnek a mágikus rezgésektől – mondta vigyorogva. – De itt…

- Szóval, hol tartottunk? Tehát megérzel és meghallasz bizonyos dolgokat.

- Igen, a látásom és a szaglásom is különleges. A fizikumom is, ami most nem látszik – fanyalgott -, de előbb utóbb összeszedem magam.

- Ha úgy vesszük, ezzel majd könnyen csajozhatsz, hogy mindent kiszimatolsz körülöttük – próbálta a lány jobb kedvre deríteni, de Harry elkomorodott.

- Nem hiszem, hogy mostanában pont ehhez lenne kedvem – mondta hűvösen, majd kicsit vidámabban hozzátette. – Nem hinném, hogy a lányok buknak a vörös szemekre, és a hosszú szemfogakra. Nem beszélve a hosszú, fekete körmömről!

- Mutasd – lelkesedett a lány.

Harry kissé feszengve ugyan, de megmutatta, milyen fura tulajdonságai vannak. Flammy a kezébe vette az ujjait, és minden körme hegyén végighúzta a mutatóujját, és ámulva bámulta az éles és hegyes karmokat. Majd várta, hogy a fiú kivillantsa tűhegyes fogait is, végül a szemét is megbámulta, olyan közelről, hogy az még jobban feszélyezte a fiút.

- Ha nekem lennének ilyen karmaim, tuti pofon vágnék vele a suliban néhány csajt – nevette, majd csillogó szemekkel a fiú felé fordult. – És vért is iszol, mint Drakula?

- Nem, magamtól nem fogok soha, csak ha valaki vérzik a közelemben, elég nagy kihívást jelent, hogy visszafogjam magam. Bizonyos időközönként éhes leszek, de csak nagyon ritkán – felelte a fiú teljesen őszintén.

- Ezek szerint, ha én most megvágnám magam, te kiszívnád az összes vérem, és csak az üres porhüvelyemet hagynád hátra – dramatizált a lány, de mindezt vigyorogva tette, így Harry fel sem vette.

- Ennyire azért nem súlyos a helyzet. Mihez is tudnám hasonlítani – gondolkozott el. – Biztosan van valami étel, amit nagyon szeretsz, és bármit megtennél, hogy megehesd, de nem annyit, hogy belefulladj, csak néhány falatot belőle.

- Értem, tehát mégsem kell félnem tőled – viccelődött a lány.

- Remélem nem is fogsz – forgatta meg a szemét Harry, majd hagyta, hogy visszaváltozzon.

- Ne aggódj, nem vagyok én annyira félős!

- Ehhez képest, amikor először találkoztunk, nem nagyon lehetett hozzád szólni – ellenkezett Harry.

- Mert akkor még alig ismertelek. Nem, mintha most egetverően sokat tudnék rólad, de többet, mint akkor, amikor először megláttalak. Bár Hermionénak köszönhetően tudtam bizonyos dolgokat.

- Eljárt a szája?

- Csak mesélt a Roxfortról. Mindig mindent elmondott, ami vele történt.

- Soha nem irigykedtél rá, amiért ő tud varázsolni, te pedig nem? – kérdezte Harry.

- Eleinte egy kicsit, de később már eszembe sem jutott, pláne, hogy tudom, a varázslók világában is megvannak ugyanazok a problémák, mint a mugliknál. Ezt sajna nem varázserő válogatja. Inkább ne is emlékeztess rá, micsoda kéztördelést vágott le a nővérem, amikor egyik nyáron hazajött, és zengett a ház Ron nevétől – forgatta a szemét, majd halványan elmosolyodott.

- Nagyon okos lány vagy, tudod?

- Mint Hermione? – kérdezte Flammy vigyorogva, majd mikor Harry bólintott, elnevette magát. – Tudom, stréberek vagyunk.

- Lehet, de megvan az eredménye. Inkább légy stréber, mint olyan lusta, mint én, hogy semmit sem tudok semmiről – felelte Harry mosolyogva, majd lehervadt arcáról a mosoly, amikor meghallotta, hogy valaki közeledik feléjük.

- Mr. Potter, a gyógyszereit hoztam, ha már nem jön be értük magától – mondta az egyik ápolónő, amikor melléjük ért.

- Ne haragudjon. Már ennyi az idő? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Igen, dél van, és lassan ebéd – felelte az.

- Nem vagyok éhes, köszönöm – felelte, miután megitta az összes keserű ízű löttyöt. – Megtenne nekem valamit? – kérdezte, és miután a nővér bólintott, folytatta. – Ha keresne egy magas, vékony, fekete hajú férfi, és egy alacsonyabb, barna hajú lány, mint ő – mutatott Flammyra -, csak idősebb kiadásban, megmondaná nekik, hogy itt vagyok?

- Persze – felelt a nő, majd magára hagyta a csendesen ücsörgő párost.

Harry bámult maga elé, és érezte, hogy majd’ szétrobban a feszültségtől. Felkapta a fejét, amikor megérezte Flammy nyugtató kezét a vállán.

- Nemsokára itt lesznek.

Harry bólintott, és újra elmerült a gondolataiban. Flammerine nem szólt semmit, hagyta, hogy a fiú gondolkozzon, inkább elkezdte olvasgatni a Reggeli Prófétát.

- Hát én ebből egy szót sem értek – dobta le végül, mire Harry elmosolyodott.

- Én se mindent értek, de elmondom, amit tudok, ha érdekel.

- Rendben, kezdjük az első cikkel: Tegnap éjszaka megpróbáltak betörni a Gringotts negyvenkettes széfjébe! Jól gondolom, hogy az egy bank? – kérdezte.

Harry kikapta a lány kezéből az újságot, és olvasni kezdte a címhez tartozó cikket, miközben egyre jobban elsápadt:

A Reggeli Próféta értesülései szerint tegnap éjszaka tizenegy órakor megpróbáltak betörni a Gringotts negyvenkettes széfjébe. A bank vezető koboldja szerint a széf üres, így nem tudta megmondani, hogy az elkövető mit kereshetett. Az eset mindenkit emlékeztet egy hét évvel ezelőtti betörésre, amelyben szintén üres volt a széf. Felmerül a kérdés, hogy mit kereshetett a betörő? Folytatás a 4. oldalon.

- Már csak ez hiányzott – dünnyögte Harry kedvetlenül.

- Miért, mi történt? – kérdezte Flammy kíváncsian.

- Betörtek a varázslóbankba, és pont azt a széfet akarták kirabolni, amelyiknek az ajtajába beszorult a nagynéném a horcruxszal együtt, de azt most pár évig még nem lehet kinyitni.

- Hm – bólintott Flammy. – Hermione mesélte, hogy mi történt, de a bank nevét nem említette.

- Angliában ez az egy varázslóbank van – magyarázta Harry.

- Értem. Van valami sejtésed, hogy ki lehetett az? – kérdezte a lány aggódón.

- Egy tucatnyi embert fel tudnék sorolni, aki lehetett. Csak azt nem értem, hogy miért keresik egyáltalán a horcruxot. Az már egyedül kevés ahhoz, hogy visszahozzák Voldemortot, úgyhogy fogalmam sincs.

- Nekem meg aztán pláne – forgatta meg a szemeit Flammy.

Harry felkapta a fejét, amikor ismét lépéseket hallott. Gyomra összeszorult a gondolatra, hogy ez Piton és Hermione, vagy csak egyedül a lány. De ahogy kivette a hangokból, két ember közeledett.

Egy pillanatra elöntötte szívét a remény, de megpróbálta egy kis hang visszaszorítani és elfojtani még a csíráját is.

- Ne reménykedj, te sosem vagy olyan szerencsés, hogy az történjen, amit te akarsz.

Flammy felállt, és kinézett a nagy fa mögül, ami őket takarta, majd integetett valakinek, és mosolyogva visszaült. Harry kérdőn nézett rá, és egyre jobban reménykedett, hogy az a két ember jön, akit ő vár, de a lány csak titokzatosan mosolygott rá.

Ahogy egyre közelebb értek, a fiú ki tudta venni, hogy az egyikőjük nem lép teljesen egyenletesen, amiből felismerte Hermionét, de a másik alakról fogalma sem volt, hogy ki lehet.

Amikor a fa mögül előlépett a lány, arcán széles mosollyal, majd utána Piton is, Harry arcán is megjelent egy letörölhetetlen vigyor.

- Sziasztok – köszöntötték őket, és Harry megfigyelte, hogy még a férfi arca is nyugalmat és talán egy kis vidámságot tükröz, még akkor is, ha nem mosolyog.

- Ezek szerint…

- Igen, Harry, felmentették a vádak alól – mondta Hermione büszkén, majd olyan átéléssel kezdett mesélni, hogy nem lehetett rá nem odafigyelni. – Cserepesre beszéltem a számat a Winzengamot előtt, mire ezek valamennyire ellágyultak. Beszélhettem nekik a horcruxokról, és minden egyébről, nem nagyon hatotta meg őket, de amikor elkezdtem mesélni Raráról, meg Dumbledore-ról, hát ott mindenki kész volt, és én akkor már tudtam, hogy felmentik a vádak alól. Persze sajnos nem ússza meg ilyen könnyen, mert részt kell vennie valami programban, amit majd a Minisztérium állít össze neki: „Rossz halálfalóból jó halálfaló” címen – ironizált, mire Harry elnevette magát.

- Örülök, hogy mégsem kell az Azkabanba mennie – mondta a fiú, és érezte, hogy a gyomrát szorító érzés is alábbhagyott.

- Azt hiszem, mondhatom, hogy én is – felelte Piton halkan.

- Hermione – szólalt meg Flammy. – Nem mennénk el Harrynek valami ebédért, mert még nem nagyon evett.

A lány bólintott, és egy perc múlva már ott sem voltak, így Piton a fiú mellé ült.

- Hogy vagy? – kérdezte a férfi csendesen.

- Tűrhetően – felelte őszintén. – Azt mondták a gyógyítók, hogy sánta maradok.

- Sajnálom.

- Én nem annyira. Bár fáj, meg akadályoz, de legalább megvan az okom, hogy távol tartsak magamtól mindenkit, aki nem kívánatos. Mondhatnám, hogy az is jól jön, hogy így nem vesznek fel sehova, de inkább annak örülök, hogy később nem kell végigkínlódnom a beilleszkedést. Lehet, hogy majd egyszer úgy döntök, hogy valamihez kezdek, de most szeretném megvárni, míg elül a por körülöttem, addig legalább hivatkozhatok arra, hogy béna vagyok.

- Senkit nem akarsz magad körül látni?

- Tudja, hogy ez nem igaz. De nem sok ember arcára vagyok most kíváncsi, annyi biztos.

- És kiére vagy kíváncsi?

Harry hirtelen felnevetett, amikor látta, hogy mire megy ki a játék.

- Maga bármikor jöhet, nem fogom kirúgatni a kórtermemből – felelte mosolyogva. – Ahogy Hermionét és Flammyt sem.

- Akkor mondhatom, hogy még áll az ajánlatom, amit egy hónapja tettem?

- Melyik is? Valahogy nehezen tudok emlékezni arra, hogy miket mondott akkor.

- Azt, hogy nyugodtan hozzám költözhetsz, amíg el akarsz bújni a világ elől.

- Nem akarok a terhére lenni.

- Nem lennél – felelte Piton nyugodtan. – Legalább én sem lennék egyedül.

- Ja, maga meg pont olyan, aki az én társaságomra vágyik – fanyalgott Harry.

- Nézd, Potter, csak felajánlottam, nem kell elfogadni, ha nem akarod – kezdte Piton kissé ingerülten.

Úgy tűnt, komolyan gondolja, és Harry elgondolkozott azon, hogy vajon el bírnák-e viselni egymást hosszú távon.

- Rendben, legyen. Legfeljebb megszökök, ha nem bírjuk egymást – szólalt meg végül.

- Megegyeztünk.

Egy hónappal később reggel tíz órakor Harry arra ébredt, hogy a földszinten valaki leejtett valamit. Nyűgösen kikászálódott az ágyból, magához vette a botját, megmosdott, majd lesántikált a lépcsőn, miközben a levegőben valami finom illatot érzett. Hallotta, hogy itt van Hermione és Flammy is, biztosan ők készítettek valami reggelit.

Az egyik nyugodt zugban Nagi aludt a ládájában. Sokat pihent, és keveset csúszkált már a lakásban, mert most, hogy újra egyszerű sikló volt, és nem védték a varázslatok, rohamosan öregedni kezdett. Talán egy-két hónapja volt már csak hátra, de ő ezt nem bánta, saját elmondása szerint így is túl sokat élt, és megélt már. Többet jelentett neki ez a néhány hónap nyugalom és kedvesség, amivel Harryék vették körül.

- Nyami, bundás kenyér – suttogta Harry maga elé, miközben egyre lejjebb ért a lépcsőn, és hallotta, hogy lent valamin vitatkoznak.

- Kétlem, hogy elfogadná – hallotta Piton mély hangját.

- Szerintem el fogja – szólalt meg Hermione.

- Jó reggelt mindenkinek – mondta Harry ásítva, mikor leért a legalsó fokra. Minden szem rászegeződött, majd egy halk köszönést elmormoltak. - Miről van szó?

- Az újság szerint Merlin-díjat kapsz – felelte Flammerine gondolkodás nélkül. – És Hermione szerint elfogadod, szerintünk meg nem.

- A többség győzött – felelte unottan.

- Jött egy levél is, gondolom, abban hívnak meg a ceremóniára, holnapra.

Harry kibontotta a levelet, átfutotta, és elfintorodott. Magához hívott egy pennát, ráírt a hátuljára négy szót, és Hedvig lábára kötötte, aki szárnyra kapott vele.

- Mit írtál rá? – kérdezte Flammy felcsillanó szemekkel.

- Azt, hogy „köszönöm, nem” és aláírtam. Szerintem ezt nem nekem kellene kapni, hanem azoknak, akik megérdemlik – pillantott Pitonra, miután leült vele szemben.

- Ha rám célzol, Harry, elhiheted, hogy nem érezném magam jobban tőle. Valószínűleg én is így reagáltam volna egy ilyen levélre. Egyébként vannak itt érdekesebb dolgok is – sóhajtotta, majd a fiú elé tolta az aznapi Prófétát, aki gyorsan átfutotta, majd visszafordult hozzájuk.

- Minek Malfoynak a kehely, hogy már megint betört érte a Gringottsba? Hiszen azzal már semmit sem kezdhet. Ugye?

- Tudtommal nem, de sohasem lehet tudni. Mindenesetre nekünk kellene ott lennünk, amikor kinyitják az ajtót.

- Ebben egyetértek – felelte Harry. – Kérhetek abból a bundás kenyérből? Éhen halok.

A fiú kapott néhány szeletet, mire Piton elhúzta a száját, jelezve, hogy ő aztán meg nem enné azt a mugli ételt. Mikor Harry jóízűen falatozni kezdte, különböző hangok kíséretében, a férfi egy futó pillantást vetett a lányokra.

- Nem kér? – kérdezte Harry két falat között.

- Fogadtunk – szólalt meg Hermione. – Azt mondta, hogy megeszi, ha elfogadod a Merlin-díjat. De mivel nem fogadod el, így meg kell, hogy kíméljük a hasonló mugli „förmedvényeinktől”.

- Pedig finom – nyámmogott tovább a következő szeleten.

- Jó, rendben, megkóstolom – szólalt meg Piton egy kis idő múlva.

A férfi konyhája megtelt hangos kacagással, miközben az ország másik részén egy szőke hajú fiú lehajtott fejjel várta az ítéletet.

Szerzői megjegyzés(ek tömkelege):

Köszönjük mindenkinek, aki elolvasta a ficünket, és mindazon kedves olvasónknak, akik kritikát is hagytak egy-egy fejezet elolvasása után. Szeretnénk megkérni mindenkit, hogy ne veszítse el ezt a jó szokását, és azokat, akik eddig nem írtak, legalább egy :) vagy :( jellel hozzák tudtunkra tetszésüket vagy nem tetszésüket.

A fic FOLYTATÁSA készül, Harry Potter és a béke pokla címmel, ami egy nagyon AU történet lesz. (AU = Alternative Universe, akinek így sem mond semmit, nyugodtan kérdezzen). Időnk hiányában elég lassan fogunk vele haladni, de igyekszünk majd tartani magunkat egy bizonyos tempóhoz. DE, kérünk mindenkit, nagyon, nagyon szépen, hogy ne kérjen tőlünk lehetetlent, ami annyit jelent, hogy mához egy hónapra (kicsit bliccelve november elsejére gondolok), fel lehet tenni az ezzel kapcsolatos első kérdéseket. Akkor, és csak akkor – mivel mindketten progmatosok vagyunk, ezt a szabályt eléggé komolyan vesszük -, és egy nappal sem hamarabb lehet kérdezni, zaklatni bennünket, addig igyekszünk alkotni. (Lillia addig megtanulja a .NET nyelvek minden búját baját, Dracy pedig igyekszik felkészülni a nyelvvizsgájára, és lehetőleg nem elgázolni senkit.)

A HPLH el fog tűnni, senki se ijedjen meg, egyszerűen csak levesszük a főmenüről, és majd almenükben el lehet érni, illetve, aki türelmesen vár egy hetet, megkap egy nyomtatható verziót, így nem kell összekapargatni a fic egyes fejezetetit. A középső sáv a HPBP megjelenéséig a chaté lesz, nyugodtan lehet használni bármire, akár offolni is lehet, de a reklámokkal szigorúan elbánunk.

Öööh, hirtelen ennyi, ha valami eszembe jut még, majd úgyis hozzáfűzöm. Köszi, hogy elolvastad még ezt a rém unalmas szerzői megjegyzést is ;)

Dracillia

Következik: HPBP :D