27. A hajóút

Másnap reggel Harry örömmel érzékelte, hogy sérülése lelohadt, és úgy tudja mozgatni karját, mintha mi sem történt volna.

Reggeli után fájdalmas búcsúzkodás vette kezdetét Hermione és családja között, mialatt Harry – Piton figyelő szeme előtt – befejezte a félbemaradt védővarázslatokat a kerítésen. Ezek után gyalogosan elindultak a hólétől latyakos utcán egy buszmegálló felé. Úgy döntöttek, messzebbről hoppanálnak csak.

- Ha már kirándulni megyünk, akkor ugorjunk el az Abszol útra is – mondta Piton. – Nem muszáj elkísérnetek, de jobban érezném magam, ha lenne egy pálca a közelemben – vallotta be feszengve.

Harry bólintott, majd megkérdezte:

- Mit kell vennünk?

- Ha Erdélybe megyünk, nem árt néhány extra bájital, ami jól jöhet. Nincs időnk, hogy mindet magam főzzem meg, így vásárolnunk kell.

- Akkor ott fel fogja venni Ron alakját? – kérdezte Hermione idegesen.

- Nem, dehogy, az Abszol úton túl feltűnő lennék. Majd csak az országhatáron kívül. Simán szerzek egy hajszálat valahol út közben, ilyen rövid időre mindegy, hogy kinek adom ki magam – felelte a férfi.

Egy órával később már a varázslók vásárlóutcájában sétáltak. Harry és Hermione mellett egy alacsony, köpcös varázsló sétált szőke hajjal és óriási bibircsókkal az orra mellett.

- Odanézz, ki van ott! – rángatta meg figyelemfelkeltően a lány Harry karját, mire az fájdalmasan felszisszent. Ennyire azért még nem volt jól. Hermione zavartan bocsánatot kért, majd újra a távolba mutatott. – Ott van Mrs. Octondon a férjével – magyarázta.

- Ki ez a nő? – kérdezte Piton. Hangja teljesen más volt, mint amit megszoktak tőle.

- Egy auror, aki már sokszor a segítségünkre sietett – magyarázta Harry.

- Olyan ismerős – gondolkodott el Piton, de arca tanácstalanságot tükrözött. Mimikája hagyott némi kívánnivalót maga után, ilyen ábrázattal nehezebben tudta fenntartani a fapofa tekintetet. – Nem tudom, hol találkoztam már vele, de majd csak eszembe jut. Azért lehetőleg kerüljük el a vele való találkozást, rendben?

- Rendben, úgyis a férjével beszélget, nem hinném, hogy nagyon figyelné az utcát – bólintott Harry, majd elsiettek a túloldalon.

Egy óra kellett, mire mindent beszereztek, amire szükségük lehetett útjuk során.

- Mehetünk? – érdeklődött Piton.

Harry zavartan megrázta a fejét, és közölte, lenne még egy kis dolga.

- Tíz perc, és jövök – ígérte, és eltűnt egy állatkereskedésben.

Amióta meglátta egy kirakatban a hirdetést, miszerint itt minden igényt ki tudnak elégíteni, ha állatokról van szó, egy ötlet motoszkált a fejében.

- Van olyan kutyájuk, ami nem okoz allergiát? – fordult egy idős úrhoz, aki éppen egy bagoly kalitkáját takarította.

- Hogyne volna! – tört elő a férfiből a kereskedő vér, és egy katalógust kapott le egy polcról. – Kistestű, vagy nagytestű? Kan, vagy szuka? Hosszú szőrű, vagy…

- Egy fiatal lánynak lenne – vágott Harry a szavába. – Mindig kutyát szeretett volna, de az apja allergiás rájuk, így nem lehetett. Melyiket ajánlja? Muglikról van szó, akik nagy, kertes házban laknak.

Alig pár perc múlva mindenben megállapodtak. A kutyát személyesen is megtekinthette, amikor egy segéd behozta a kinti kennelből. Középtermetű kis kutyus volt turcsi orral és vidám tekintettel. Harry azonnal látta, hogy rögtön be fogja lopni magát a lány szívébe.

Az üzlet foglalkozott házhoz szállítással is, így gyorsan írt egy levelet, majd meghagyta, hogy pontosan négy nap múlva kapja meg Flammy az állatot, a tizenhatodik születésnapján.

Elégedetten csatlakozott a kint várakozó társaihoz, majd olyan gyorsan, ahogy csak tudtak, elmentek a temetőbe.

Harry kérés nélkül átnyújtotta Pitonnak a láthatatlanná tevő köpenyét, hogy feltűnésmentesen látogathassa meg a felesége sírját, majd Hermionéval kettesben Ron sírjához indultak.

Amikor már nem jártak messze, észrevették, hogy egy alak áll Ron nyughelye mellett.

- Forduljunk vissza – ijedt meg Harry, aki semmiképpen sem akart összetalálkozni valamelyik Weasley-vel.

- Szerintem Neville az – kémlelt a távolba Hermione. – Gyere, menjünk oda! Egyszer úgyis találkoznunk kell vele, így legalább túl leszünk rajta. Talán nem vet meg minket annyira, hogy összevesszünk Ron sírja felett!

Harry nagyot sóhajtott, és elszántan továbbindult.

- Szia Neville – szólította meg a gondolataiba merült fiút.

- Sziasztok! – válaszolt Neville, miután magához tért a sokkból, amit hirtelen elbukkanásukkal okoztak. – Mi újság? – motyogta zavartan.

- Semmi jó – sóhajtotta Hermione. – Te hogy kerülsz ide? Nem a Roxfortban kéne lenned?

- A szüleimnél voltam a kórházban, és utána gondoltam kijövök ide, mielőtt visszamennék. Még nem volt alkalmam leróni a kegyeletemet, mióta… mióta az a szörnyű baleset történt.

Harry nagyot sóhajtva nézett barátjára.

- Ezek szerint te nem gondolod, hogy az én hibám? – kérdezte aggódva, pedig tudta, bárki bármit mond, az egész igenis az ő hibája, életre szóló keresztje.

- Nem voltam ott – tért ki a válasz elől Neville. – De az aurorok szerint ártatlan vagy, és magam sem hiszem, hogy szándékosan ártani tudtál volna Ronnak, a legjobb barátodnak – tette hozzá.

Harry örült annak, hogy valakivel tud beszélni ezekről a dolgokról. Neville értelmes fiú volt, és bár tudta, hogy nincs igaza, azért boldog volt a megértéstől. Percekig csendben beszélgettek, nem megzavarva a temető nyugalmát. Neville érdeklődött a Voldemort elleni harc állásáról, és újfent felajánlotta saját maga és az újjáalakult DS szakkör szolgálatait.

Hermione volt az, aki megígérte, hogy feltétlenül szólnak, ha tudnak segíteni. Volt a zsebében azokból az érmékből, aminek a segítségével alapszinten kommunikálni tudtak vészhelyzet esetén, így adott a fiúnak is. Neville már éppen elköszönt volna, amikor a boszorkány furcsa kéréssel fordult hozzá.

- Ezután már nem mozdulsz ki a Roxfortból, ugye? – kérdezte, majd látva a fiú bólintását, folytatta. – Akkor egy óriási szívességet szeretnék kérni tőled. Adnál nekünk néhány hajszáladat? Ígérjük, hogy semmi törvénytelen dologra nem használjuk fel, de bizonyos esetekben szükségünk lenne rá a Százfűlé Főzethez – magyarázta.

Neville nem mondott nemet, így Hermione örömében majd összecsókolta a piruló fiút. Elzárta egy parányi dobozba a hajfürtöt, majd elégedetten összedörzsölte a kezét.

- Piton most már nem mondhatja, hogy nincs más lehetősége Ron helyett – mondta Harrynek.

- Gondolod, hogy hajlandó lesz pont Neville alakját felvenni? Szegény srácot még nálam is jobban utálja! – ellenkezett.

- Akkor nem fog tudni róla. Titokban is kicserélhetem a hajszálakat.

Miután mindent megbeszéltek, végre ráértek gyászukkal foglalkozni. Friss virágot raktak Ron sírjára, majd csendesen emlékeztek a közösen töltött pillanatokra.

Nem sokkal később a temető előtt találkoztak Pitonnal, majd elindultak, hogy beszerezzék a szükséges jegyeket, iratokat.

Hermione pontosan megszervezett mindent, megrendelte a kellő jegyeket a hajóra, vonatra, buszra. Még arra is gondolt, hogy éjszaka is tudjanak utazni, így az ehhez megfelelő jegyeket vette meg.

- El kell jutnunk az országhatárra – kezdte Hermione. - Nekem megvan minden iratom, így ezek alapján készítettem nektek is megfelelőeket. Általában csak felületesen ellenőrzik, bepecsételnek és mehetünk. Ha a nyilvántartásban utánanéznek, hogy kik vagyunk, még mindig használhatjuk a pálcánkat, tehát nem szabad, hogy ez gondot okozzon – nagyot sóhajtott, majd Pitonhoz fordult. – Nagy kérés lenne, hogy ne Ron alakját vegye fel, hanem Neville-ét?

- Csak nem szereztél tőle hajszálat? – nézett rá kérdőn a férfi.

- Összefutottunk vele a temetőben.

Piton fintorgott, de végül beleegyezően bólintott.

- Rendben, nem halok bele. Lassan indulnunk kellene, mert lekéssük a hajót – mondta sürgetően.

- Mi lesz, ha Voldemort hívja, miközben mi külföldön vagyunk? – kérdezte hirtelen Harry.

- Nem fog hívni – válaszolta Piton magabiztosan.

- Miből gondolja? – nézett rá értetlenül.

- Küldetésen vagyok, meg kell találnom azt a tőrt, amit Lucius emlegetett.

- Ezt eddig miért nem mondta? – kérdezte Hermione szemrehányóan.

- Nem kérdeztétek.

- És hol van az a tőr? – érdeklődött a lány még mindig dühösen.

- Útba esik, visszafele megszerezzük.

- Hol van? – kérdezte ismét, nyomatékosítva önmagát.

- Magyarországon – válaszolta Piton szemforgatva.

- Mennyi időt kapott arra, hogy megszerezze? – kérdezte Harry, bár ő valahogy nem csodálkozott azon, hogy Piton nem beszélt még erről.

- Két hónap múlva kell jelentkeznem vele. Az Ő szavaival élve, inkább dögöljek meg, de nélküle ne kerüljek a szeme elé – felelte kimérten.

- Csodás, akkor most már indulhatnánk. Hermione, te vezetsz, mert én még nem jártam arra.

Egymásba kapaszkodtak, majd egy hangos pukkanással eltűntek az Abszol út mellől, majd néhány kilométerrel arrébb egy kikötőben jelentek meg. Hermione nyugalomra intette őket, majd eltűnt a jegyeket intézni, végül néhány perccel később feltűnt, kezében egy köteg papírral.

- Nálam lesz minden – mondta ellentmondást nem tűrően, majd kabátja belső zsebébe tette az iratokat a pálcája mellé.

Tíz perccel később már egy hajó fedélzetén ringatóztak, ahol a lány elmagyarázta, hogy jutnak el Erdélybe.

- Párizsba kell eljutnunk egy vonattal, onnan repülővel megyünk Budapestre, ahonnan megint vonattal jutunk Erdélybe.

- Te jártál már arra egyáltalán? – kérdezte Harry kétkedve.

- Franciaországban már jártam, de Magyarországon, vagy Romániában még soha.

- Én már voltam ott – mondta Piton, majd a lányra emelte tekintetét, amiben valami elismerésféle csillogott. – Én sem tudok rövidebb utat odáig, de így is napokig fog tartani az utazás.

- De ha járt már Erdélyben, miért nem hoppanálunk oda? – kérdezte Harry megsemmisülten.

- Gyerek voltam még, nem emlékszem rá pontosan, és nem merném megkockáztatni, hogy esetleg rossz helyre érkezzek veletek együtt.

- Igen, ez jogos – mondta Hermione.

Harryt nem hagyta nyugodni egy gondolat.

- Miért nem Londonból repülünk Magyarországra?

- A reptereket nagyon szigorúan ellenőrzik, és nem lepődnék meg, ha Pitont rögtön kiszúrnák, úgyhogy nem mertem megkockáztatni. Ez az útvonal biztonságosabb, és kevésbé feltűnő.

- Értem. Mikorra érkezünk Franciaországba?

- Néhány óra alatt ott vagyunk, addig pihenhetsz egyet, eléggé cefetül nézel ki.

- Kösz, jól vagyok, inkább körülnéznék a hajón.

Felállt, és otthagyta őket, majd nem messze a korlátra támaszkodva bámulta a nyílt vizet. Olyan békés volt minden, mintha vihar előtti csend lenne. Talán csak ő érezte így, hogy a harc előtti nyugalmat látja.

Órákkal később Hermione mellé állt, és nyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Ne aggódj, Harry, előbb-utóbb minden rendbe jön.

- Nagyon optimista vagy – felelte Harry lemondóan. – Nem látom az egésznek a végét, úgy érzem, madzagon rángatnak. Tudom, hogy meg kell tennem, de már annyira unom ezt az egészet, hogy azt már szavakba önteni sem lehet. Hiányzik Ron, és nagyon hiányzik Ginny is.

- Tudom, Harry, nekem is hiányoznak. A Weasley család is meg fogja érteni, hogy baleset volt az egész, ha megtudják, hogy Ron lélekhurcoló volt, és tudom, hogy Ginny is meg fog neked bocsátani, csak légy hozzá türelmes.

Harry erőtlenül megrázta a fejét.

- Ron nélkül soha nem lesz már semmi olyan, mint volt. Ha meg is bocsátanak nekem, nem érdemlem meg, hogy szeressenek, vagy féltsenek. Én már nem tartozom hozzájuk, és Ginny is jobbat érdemel, mint amilyen én vagyok.

- Én még soha nem ismertem tőled önzetlenebb, szeretőbb, jobb embert, Harry – válaszolta csendesen Hermione. – Te csak jót akartál mindenkinek. Akkor is engem akartál megvédeni, nem akartad bántani Ront, ezt ők is be fogják látni, és ne mondj ilyet, hogy nem érdemled meg Ginnyt. Ő nem érdemel meg téged, ha nem látja be, hogy nincs igaza.

- Képtelen lennék ezek után a szemébe nézni, bármennyire is szeretem. Vannak dolgok, amik nem múlnak el, és vannak, amiket sohasem kaphatunk meg, bármennyire szeretnénk. Nagyon boldog voltam az alatt a kis idő alatt, amíg vele voltam, de nagyon jól tudom, hogy vége, nincs tovább. Túl sok sérelem érte őt is, és engem is. Nagyon kétlem, hogy túl tudnánk lépni Ron halálán, és mindent ugyanott folytatnánk, ahol abbahagytuk.

- Azzal, ha elutasítod, csak fájdalmat okozol neki, és magadnak is, hát nem érted?

- Ő már elutasított, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Megérdemeltem, ebben biztos vagyok, de ezentúl mindig elhagyna, ha valami rossz történne velünk? Nem, Hermione, nem bírnám elviselni azt, ahogy rám pillantana. Sohasem fogom elfelejteni azt a vádló tekintet, ahogy rám nézett Ron temetésén!

- Meg fog bocsátani, biztos vagyok benne.

- Ezt nem lehet megbocsátani. De ha mégis, elfelejteni sohasem fogja.

- Feladod? Csak hagyod, hogy véget érjen?

Harry sóhajtott egy nagyot, majd elfordította a fejét, és újra a tenger bámulásába vetette magát, miközben elmerült az okklumencia sötétségében.

- Mindenkinek jobb lesz így – válaszolta csendesen.

- De nem tagadhatod meg a szerelmét, ahogy a sajátodat sem. Hiszen szeretitek egymást! – háborgott a lány.

Harry hirtelen dühössé vált, bár maga sem tudta volna megmagyarázni, miért.

- A szerelem idővel elmúlik. Hiába szeretjük egymást, ha több fájdalmat okozunk, mint amennyi örömöt!

- Van, amiért megéri szenvedni. Évekig is, egyetlen pillanatért. Miért nem hagyod, hogy ő döntse el, mi történjen veletek? – kérdezte reménykedve.

- Ő már döntött, Hermione, és én is. Jobb így.

A lány felsóhajtott, és Harry örömére végre feladta a próbálkozást.

- Piton? – kérdezte hirtelen, mint aki álomból ébredt.

- Az előbb beszélgettünk, de egyedül hagytam, mert kezdtem érted aggódni.

- Értem. Megkérdezhetem, hogy miről beszélgettetek?

Hermione szintén a vizet kezdte bámulni, mintha fontolgatná, hogy válaszoljon-e erre a kérdésre.

- A feleségéről mesélt. Furcsa ezt mondani róla, hogy mesélt, de ez már annak számított, az ő beszédmennyiségét figyelembe véve – nevetett idegesen. – Miatta fordult Dumbledore-hoz. Mikor megtudta, hogy Voldemort keresteti Rarát, megkérte, hogy segítsen, de elkéstek.

- Csak a szerelem miatt váltott oldalt? Nem hinném, hogy Piton ilyen érzelgős lenne – felelte Harry kétkedőn.

- Szerelem? Nem hinném, inkább szeretet. Mesélted, hogy milyenek voltak a szülei, megértheted, hogy ragaszkodott Rarához, aki szerette őt, és úgy érezte, Voldemort őt bántja, ha Rarát üldözi. Azt mondta, hogy miután Rara kórházba került, vissza akart térni a rossz oldalra, hogy megfizethessen az auroroknak, de Voldemortot is gyűlölte, mert ő hajszolta bele a feleségét ebbe az egész helyzetbe. Nem akart egyik oldalra se állni, de végül már észre sem vette, és barátságot kötött Dumbledore-ral – mondta, majd vett egy mély levegőt, és Harry tudta, hogy mondani akar még valamit. – Harry, valójában ő nem a jó oldalhoz hűséges, hanem Dumbledore-hoz és hozzád.

Majdnem felnevetett, amikor ezt meghallotta.

- Na ne nevettess!

- Halálosan komolyan beszélek. Azt mondta, hogy nem csinálná ezt, csak azért, hogy az auroroknak, vagy a Minisztériumnak megkönnyítse a dolgát, és gyűlöli Voldemortot, de nem áldozná fel magát azért, hogy elpusztítsa, inkább elmenekült volna. Dumbledore tartotta ezen az oldalon, de amikor meghalt, már nem volt értelme tovább harcolnia, és ezt nagyon jól tudta a volt igazgató is. A lelkére kötötte, hogy vigyázzon rád, és ezzel segítsen neki.

- Tehát az egészet egy eskü miatt teszi?

- Eskü? Nem – rázta a fejét a lány. – Dumbledore csupán megkérte, de nem eskette fel, csak arra, hogy őt ölje meg.

Harry a kezébe temette az arcát, úgy morgott.

- Sohasem fogok kiigazodni ezen az emberen – motyogta.

- Elég, ha bízol benne – ellenkezett Hermione.

- Bízni? Ezek után?

- Ezek után kellene igazán bíznod benne. Csak Dumbledore kérte, senki más, hogy segítsen nekünk, mégis megtette.

- Igen, igazad van. De rejtély, hogy miért csinálja.

- Nem számít, a lényeg, hogy mellettünk áll, akármi történjék – felelte a lány halvány mosollyal a szája szélén.

Ezután már nem beszéltek, csak szótlanul nézték a hullámzó vizet, mígnem felbukkant mellettük Piton is. Nem szólt semmit, csak a lány mellé támaszkodott a korlátra, és ő is velük együtt bámulta a tengert. Ha valaki látta volna őket, a villanydróton ücsörgő madarak jutottak volna eszébe.

- Nemsokára ott vagyunk – szólalt meg egy idő után a lány, miután az órájára nézett. - Mielőtt vonatra ülünk, bekaphatnánk valami ebédet, mert kezdek éhes lenni.

- Én nem tudok franciául egy mukkot sem – válaszolt Harry arcán fájdalmas fintorral. – Tőlem éhen is halhatunk, én egy ebédet sem tudnék megrendelni.

- Majd én rendelek – szólt közbe Piton. – Egyébként is, Potter, neked az erődre van szükséged a Sötét Nagyúr ellen, nem az eszedre.

- Most gúnyolódik? – kérdezte Harry értetlenül.

- Inkább csak ugrat – válaszolt Hermione mosolyogva. – Arra célzott, hogy javíthatnál a hiányos tudásodon.

Harry elképedve ált a lány előtt.

- Nem ezt mondta – makacskodott.

- De ez volt a lényege – válaszolt Piton.

- Ó, hogy utálom én magát meg a rébuszait – mondta Harry tettetett indulattal.

Piton halványan elmosolyodott, de abban semmi gúny nem volt - nagyon is őszintének tűnt az a felkunkorodott szájszél.

- Biztos kezdek megőrülni – gondolta Harry.