Luthien Lovemagic Oldala

Szerző megjegyzése: Lezárul ez a nem mindennapi este, mindenki kicsit megviselt, kárfelmérés, miegymás… Harry ráeszmél, hogy ha mégoly alaposan is felkészül, könnyen bekövetkezhet valami előreláthatatlan, és annak mindig meg lesznek a következményei.

39. Most hogy állunk?

Nem ment olyan könnyen az odajutás, hiába indultak neki akkora lendülettel. A káosz nem véletlenül jelent fejetlenséget. Hol Rend tagba botlottak, akinek ha szorult helyzetben volt leálltak segíteni, hol halálfalóval akadtak össze, aki mindent megtett azért, hogy ne juthassanak tovább.
Mikor már közel jártak, Harry jól látta a pillanatot, ahogy Pettigrew észrevéve őt, tekintetével máris menekülő útvonal után kutat. Összehúzta magát, és hátrált néhány lépést. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a sok évvel ezelőtti találkozásukra a Szellemszálláson.

Csakhogy Harry nagyon is emlékezett, annak a kalandjuknak mi lett a vége, így még mielőtt megismétlődhetett volna, küldött egy gyors bűbájt Féregfark felé, hogy még véletlenül se jusson eszébe az aminágiát használva meglógni előlük.
Éppen időben tette meg ezt a lépést, mert a férfin jól látszott, ahogy erőlködve próbálja felvenni állatalakját, és nem érti, miért nem jár sikerrel.
Ron kárörvendően felhorkantott, míg Harry megszólalt.
- Ó, többé nem – mondta szenvtelen hangon. Még egyszer nem adja meg neki a lehetőséget, hogy meglóghasson.

A seszínű szemek ide-oda villantak, mintha segítséget várna valahonnan, de senki sem törődött vele. Harry cinikusan gondolt rá, hol van most az ő Nagyura, hogy mentse szolgáját? Ez az ostoba inkább a rettegést választotta, holott ha erősebb lett volna, lehet, hogy most legalább három ember is akadna, aki sietne megmenteni. Egykori, elárult barátai. Ők ugyanis tudták, mit jelent az összetartás, hogy minden áron segítsük a másikat.
Ennek a szerencsétlennek azonban nem volt senkije.

- Peter Pettigrew. No lám. Azt hittem, igazi patkányhoz híven, elmenekülsz, amint forróvá válik a helyzet, és süllyedni látod a hajót – indult meg Harry a jelentéktelen alak felé, immár szemtől szemben állva vele.
Pettigrew remegett, ahogy a fiút figyelte. Jól tudta, hogy nyolc évvel ezelőtt még lett volna esélye, de mostanra az utolsó Potter félelmetes ellenféllé vált. Nem hogy a gyűlöletével, de még a barátaival sem tudna elbánni. Pedig közülük most mind megvetően nézték, elégedetten tapasztalva félelmét.

Harryn nem látott semmit. Gúnyos volt, és határozott, de nem árult el indulatot.
- Tudod, életem egyik legsúlyosabb hibájaként tartom számon, hogy egykor megakadályoztam Siriust és Remust abban, hogy végezzenek veled – folytatta a fiatal férfi. - Ma már, nem így tennék. Így is túl sok évet vásároltál magadnak a szánni valóan gyenge és undorítóan könnyen megvásárolható akaratoddal és tetteiddel – szavai olyan jegesen csattantak Féregfarkon, hogy az szinte mindegyik kiejtésekor összerezzent.
- Ne… nem, nem ölthetsz meg – dadogta.

Harry felvonta a szemöldökét.
- Ugyan miért nem? Nálad mocskosabb, romlottabb és gyávább féreg nem létezik. Aki a sajátjait árulja el, azokat, akik segítették és mellette álltak, csak hogy magát mentse. Ha létezne számodra szörnyűbb dolog a halálnál, megfizetném neked. De mivel nincs senkid, és a félelmen kívül nem igen vannak más érzelmeid, sajnos, csak egy módon büntethetlek…. – emelte meg a pálcáját Harry.
- NE! Ne! – esett térdre Pettigrew. - Segíthetek nektek.
- Majd pont a te segítségedre lesz szükségem – morogta Ron. – Hogy első adandó alkalommal engem is kijátssz?

Harry bólintott.
- Sajnálom, Peter. Nincs szükségünk rád – játszott tovább a fiú. Ahelyett azonban, hogy a halálos átkot küldte volna ellenfelére, csupán egy szintén zöld fénycsóvával járó, meglehetősen erős fájdalmat okozó ártást küldött felé.
Féregfark ordított félelmében, majd nyögve elterült, ahogy nekicsapódott a varázslat. Fájdalmasan a mellkasához kapott. Aztán elképedt. Hiszen még élt.
Ginnyék amint feleszméltek, és rájöttek, hogy Harry valami mást akar, és tervei vannak, Ron elvigyorodott.
- Remélem kellően tele lett a gatyád – nézett az először nehézkesen feltámaszkodó, majd inogva egyenesbe tornázó egykori házi kedvencére.

Harry nagyon jól tudta, hogy ez a patkány semmi mást sem félt jobban, a saját életénél. Márpedig amíg van esélye megóvni, meg tesz érte mindent. Ez is legalább olyan értelmetlen, mint Voldemort örök életre való vágyódása. Pedig az öröklét önmagában átok. Nincs értelme ilyet kívánni. Olyan gyorsan belefásul az ember, főleg, ha még oka sincs, hogy maradjon. Mert nincs senkije….
Hiszen mi tartja itt Pettigrew-t? Egy aljas szolga, akit bármikor veszni hagynának.
Mindenesetre a férfi csak remegett, ugyanakkor tekintete gyanúsan megvillant. A zöld szemek folyamatosan figyelték, így Harryt nem érte váratlanul, mikor hirtelen megugrott, hátha el tud tűnni a tömegben. Ekkor egy hatalmas erő azon nyomban visszarántotta, és hanyatt vágódott Harry lába előtt.

- Nincs időm játszani Féregfark – szólalt meg Harry, most már egészen komolyan, miután kicsit megleckéztethette szülei árulóját. - Segíteni fogsz nekünk. Bármennyire is jelentéktelen légy. Voldemort tudja, hogy rettegsz tőle, és hogy nincs erőd szembeszállni vele. Ezért nem figyel különösebben, és óvatlan azzal kapcsolatban, hogy mit tudhatsz meg. Fel fogom használni, hogy az életeddel tartozol nekem – és egy kicsit megmozdította pálcáját.
Pettigrew értetlenül nézett rá.
- Most azonban más dolgom is van – azzal, ami eddig fel sem tűnt a többieknek, az előbbi apró mozdulat után egy alig fél méterre lévő megviselt, és kiégett autógumi felizzott, majd kihunyt.

Hermione azonnal odament, és megállt a földön kuporgó alak felett.
- Leszel szíves megfogni, Féregfark. Majd később tárgyalunk – morrant Harry, addig Hermione odalökte Peternek a zsupszkulcsot. Az nyöszörögve teljesítette a parancsot, majd mielőtt körbetekinthetett volna, hátha még lehet menekvés, Harry intett egyet, mire a varázslat aktiválódott, és Peter már el is tűnt.
- A börtönünkbe küldted, igaz? – kérdezte Hermione.
Barátja bólintott.
- Terveim vannak vele. Azután nem érdekel, ha a társai, vagy Voldemort megölik. Most pedig gyerünk! Nézzünk körbe, ki hogy áll.

Meg kell hagyni, a halálfalók kitartóan harcoltak. Bevetettek mindent. Ha kellett házat romboltak, ha kellett autót robbantottak, hogy előnybe kerüljenek. Ugyan ezen lépéseket az aurorok és rendtagok nem tehették meg, így előfordult, hogy az ő sérülésükkel végződött a pillanatnyi állása küzdelmüknek.
Mindeközben természetesen mindkét fél egyre fáradt. Ahogy haladtak, és be-beavatkoztak, Harry látta, hogy a jobbján haladó Ronékra rátámad két sötét alak, ami elfoglalta barátai figyelmét, míg Ginny hirtelen sikítással eltűnt mellőle. Azonnal odakapta a fejét, és látta, amint Breyel keményen fogja a lányt. Utoljára Voldemort táborában találkozott a halálfalóval, és remélte, hogy többször nem is lesz hozzá szerencséjük.

Aggodalmát viszont nem mutatta ki. Gyorsan felmérte, hogy Ginnynek egy csúnya karcoláson kívül nem esett komolyabb baja, aztán Breyelre nézett, és hidegen megszólalt.
- Engedd el! És talán nem esik bántódásod.
A másik gúnyosan felnevetett.
- Nem hinném, hogy ilyen helyzetben okosan teszed a fenyegetőzést – válaszolta, és mutatta, hogy máris csatlakoztak hozzájuk még páran.
Harrynek ekkor tűnt fel, hogy alighanem régebb óta figyelhették az útjukat a kavarodásban, mert meglepően összehangoltan, és nagy létszámban bukkantak fel körülöttük a halálfalók. Ronékat lefoglalták, Ginnyt pedig felkészülten, elrejtőzve kapták el.

Megpillantotta az arcok között Angelus szőke hajával keretezett sápadt vonásait, és felé intézte szavait.
- Ó! Te is el akarsz intézni?! Úgy tűnik – nézett körbe Harry -, sorszámot kell húznod.
Aztán elgondolkodott rajta, hogy vajon a férfi tudja-e, hogy Lucius halott.
Malfoy megvetően végigmérte.
- Még mindig túl nagy a szád.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Meglep, hogy nem inkább ti vagytok azok, akik elgondolkodtok rajta, hogy lehet, hogy itt vagyok, mikor az uratok jól láthatóan kiállt ellenem – úgy tervezte, nem árt elbizonytalanítania őket, hogy valahogy kimentse Ginnyt, aztán elkaphassa a többieket.

Néhányan összenéztek. Valóban nem tudták, mi történt a Sötét mágussal. Az viszont nyilvánvaló, hogy Potter itt van, és bár nem tűnik nagyon fittnek, mégis épségben, és magabiztosan néz velük szembe.
Végül Malfoy magára talált.
- Ha valaki elszántan ölni akar, azt nem lehet megállítani – vetette oda. – Lehet, hogy most megúsztad, de a végső győzelem a miénk lesz. A Nagyúr erősebb nálad, bármit is tegyél.
Sajnos most még igaza van, gondolta Harry. Reményei szerint azonban nemsokára elvész a köztük lévő különbség, és bevetheti Voldemort ellen azt az egyetlen erőt, amit garantáltan nem ismer.

- Igazad lehet – szólalt meg végül, és elgondolkodó arcot tettetett, miközben szemeivel éberen mérte fel a lehetőségeket, és főleg, hogy Breyel fájdalmas véget érhessen, ha bántani meri Ginnyt. – Valaki Luciust is nagyon-nagyon el akarta intézni, és csak sikerrel járt… - bólogatott cinikusan.
- Miről beszélsz? – sziszegte Angelus, a szokottnál is sápadtabban.
- Oh! – kerekítette el Harry a szemeit, jelezve, hogy „Hát te nem is tudod?”. – Úgy néz ki, lassan már csak te viheted tovább a Malfoy nevet. Már ha szándékodban áll, természetesen.
Jól látta a férfi arcán megvillanó dühöt, és a kezének sebes rándulását, ezért gyorsan arrébb ugrott, oldalról megcélozta Breyelt, miközben hallotta, hogy Angelus átka egyik óvatlan és nem elég gyorsan reagáló társába csapódik helyette.

Breyel megtántorodott az erős lökéshullámtól, amit Harry kifejezetten azért használt, hogy ha esetleg arrébb mozdulna, és Ginnyt éri, nehogy éppen ő maga okozzon a lánynak fájdalmat. A halálfaló megkapaszkodott volna, hogy el ne veszítse a lába alól a talajt, és erre az egyetlen keze ügyébe kerülő dolgot, tehát Ginnyt akarta használni, aki azonban látva a helyzetet, kifordult a karjai közül, és egy taszítással rá is segített esésére.
Az őket körülvevők ekkor már megmozdultak, és a lány kénytelen volt arrébb vetődni, ám útközben elérte egy erős hátráltató ártás, így meglendült, és a tervezettnél jóval távolabb zuhant le, a földre érkezvén, továbbgurulva a törmelékek között.

Harry pajzsot idézett, és aggodalmasan nézett szerelme után, majd igyekezett közelebb húzódni Ronékhoz. Szép számban támadták őket, és nem volt nehéz kitalálni, hogy ez miként történhetett. Ezt a részét az utcának, Voldemort támadása miatt nagyobb károk érték, és valamilyen szinten el is voltak egy kicsit zárva a többiektől. Már sok volt a sebesült, és ő maga volt az, aki a lelkére kötötte a Rend tagoknak, hogy amint valakin segíthetnek, és súlyosnak bizonyul a sérülésük, azonnal vigyék őket gyógyítóhoz.

Nyilván az auroroknak sem volt szándékában meghalni az összecsapások során - még ha a halálfalók is fogyatkoztak -, Voldemort első csapása rájuk elég nagy ütést mért. A sebesültek kimenekítése a hoppanálás gátló tér miatt nem volt túl egyszerű művelet, hiszen valahogy ki kellett őket vinni a területről, mielőtt szóba kerülhetett volna a biztonságba helyezésük.

Nincs mit szépíteni, a Kiválasztottat – enyhén szólva -, nem kedvelték a halálfalók. Így most néhányan úgy döntöttek, mindenképpen vele akarnak harcba szállni. Harry érezte, hogy nem ártana kifújnia magát, pálcás keze és válla még mindig sajgott az égéstől, ezért leginkább a köréjük húzott védelemre koncentrált.
Közben tekintete Ginnyt kereste, és látta, hogy a lány az eltévedt átkok és a közeli házakról lerepülő törmelékek között egy kisbusz alá gurult be, ahol egy ház tövében végre elfogyott a lendülete, és megállt. A fiú nem volt benne biztos, hogy az ott maradás a legokosabb, amit Ginny tehetett, de jelenleg nem igen juthatott oda hozzá. Márpedig nyilván nem lehet valami jó bőrben a lány a zuhanása után.

Aztán visszakapta a fejét Malfoyékra, ahol is egy éles sikoly harsant.
- Aranyoskám! Hülyébb vagy, mint hittem – gúnyolódott Harry, mikor felmérte, hogy mi történt, holott pillanatnyilag ő volt nehezebb helyzetben. Egy félhosszú, barna hajú nő ugyanis nekiszaladt a pajzsának, nyilván olyannyira szerette volna elkapni őket, vagy csupán lemaradt róla, mikor a fiú megidézte azt.
Mindenesetre a védelem visszavágta őt, és fájdalmasan egy kerítésnek tántorodott.
Harry megjegyzésére felnézett, és tekintete lángolt a gyűlölettől. A fiúnak azonnal Bellatrix jutott róla az eszébe. No lám, úgy tűnik, Voldemortnak mindenképpen a közelében kell tudnia egy őrült, elvakult nőszemélyt.

Aztán Ron figyelmeztetően felkiáltott, és mindhárman felkapták a fejüket, a pajzs teteje felé nézve. Két halálfaló összefogott, és egy lángoló autóroncsot emeltek a levegőbe, amit most egyértelműen Harryék felé indítottak. A védelmet átkokkal nem tudták kijátszani, ezért mással próbálkoztak. És a fiúnak be kellett látnia, hogy ez bizony hatásos lehet, mer már nincs ideje újabb védelmet idézni.
- Ugorjatok! – kiáltotta barátainak, azzal szétrebbentek.
Mindegyikük megbújt egy-egy nagyobb darab kőhalom, autó, vagy egy ház még egyben lévő fala mögött. Ráláttak egymásra, nem nagy távolság választotta el őket, így Harry gyorsan odamondta nekik.
- Idézzétek meg a gömböt!

Ronék bólintottak, elvégezték a varázslatot, aztán újra összenéztek.
- Tennünk kell valamit – mondta Hermione. – Ne várjuk meg, amíg ők jönnek ide.
A két fiú erre kilesett, és jól látták, hogy a halálfalók a zuhanó roncs takarásának hála nem igazán tudják még beazonosítani hova húzódtak, de hamarosan nem lesz nehéz dolguk rájuk akadni. Máris górni kezdték egy-egy átokkal a romokat.
Ginny némán feküdt a túloldalon, míg a többiek felkészültek, majd kis nyújtózkodással visszavette magához a pálcáját, hogy segíthessen a többieknek, noha az oldala erősen szúrt, és a fájdalom könnyeket csalt a szemébe.

- Oda kell jutnom Ginnyhez – mondta halkan Harry.
Hermione ránézett, majd Ronra, végül csak annyit mondott.
- Kábítás.
A fiúk vették a lapot, és biccentettek.
- Lefegyverzés – szólt Ron.
- Hátráltatás – tette le a voksát Harry is, majd megtámaszkodtak, és kiugrásra készültek. – Oké. Indulás.
Azzal mindhárman kilőtték a megbeszélt átkaikat, majd a pajzsgömb segítségével, mely folyamatosan körülöttük cikkázott, újra belevetették magukat a küzdelembe. Ezúttal Neville és az ikrek is a segítségükre voltak, akik korábban hallva a kiáltásaikat, gyorsan feléjük indultak.

Harry látva, hogy sokkal kedvezőbb helyzetbe kerültek, Ginny felé szaladt. Nem akarta felhívni rá a figyelmet, hogy hova tart, hiszen ha támadni kezdik őket, és felrobban az autó, el is veszítheti a lányt. Ezért gyorsan odaszólt a hozzá közelebb lévő Frednek.
- Ha lehetne, egy kicsit jobban tereljétek el a figyelmüket – kérte, majd már csak a háta mögül hallotta a választ, de még látta megvillanni a fiú vigyorát.
- Figyelem elterelés? Meglesz.
Kevés idejük volt, és Harry igyekezett volna vissza segíteni, így mikor felcsendültek a furcsa robbanások, és vijjogó hangok, amikhez nem egy zavaró fényhatás is társult, valamint barátai hangja, amint átkokat kiáltanak, tudta, hogy az ikrek akcióba lendültek az érdekében.

Megközelítette hát a kisbuszt, és levetette magát a földre, a halálfalók harcával szemben. Becsúszott a jármű alá, majd átgördült a másik oldalon kuporgó lányhoz. Kitárta a karját a szorult helyzetben lévő, és láthatóan fájdalmakkal küzdő Ginnynek.
- Gyere kicsim! Gyere!
A lány gyorsan, amennyire tudott mellé gurult, Harry szorosan magához fogta, és visszagördült vele az utca felöli oldalra.
- Jól vagy? – kérdezte azonnal, vizsgálva kedvese arcát, fél szemmel pedig nyomon követve Fred és George merész, vagy még inkább őrült módon elkövetett figyelem elterelését. A fiúk fel alá rohangásztak, miközben bevetettek jó pár trükköt a vállalatuk készleteiből. Harry gyanította, hogy ezek a mai napra szánt utolsó tartalékaik voltak.

- Nem a legjobban. De ha felhúzol, még hasznotokra lehetek – felelte ekkor Ginny, sápadtan figyelve bátyjai megmozdulását.
Harry hosszan nézett rá, majd felpattant, és onnan hajolt le ismét a lányért, gyengéden felhúzva, majd megtámasztva a karjaiban. Ginny a mellkasához támasztotta a homlokát, és mély lélegzeteket vett.
- Lezárjuk a harcokat. Most már mi vagyunk többen, és bevetek mindent, ami még erőmből futja – suttogta Harry. – Visszamegyünk Ronékhoz. Maradj mindig a hátam mögött.
Ginny felnézett.
- Rendben. Segítek, amit tudok.

A fiú bólintott, majd nem túl nagy meggyőződéssel, de elengedte kedvesét, hogy indulhassanak, de figyelmesen nézte, hogy Ginny képes-e rendesen megállni a lábán a támasz nélkül. Mikor látta, hogy aránylag megy neki, még köré idézte a cirkáló gömb pajzsot.
- Nem vagyok olyan rosszul, ne aggódj – csókolta meg a lány, aztán miután Harry megindult, szorosan követte, gyors kötést varázsolva oldala köré, és éberen figyelve, hogy hátvédje lehessen szerelmének, ha esetleg meg akarnák lepni.
Mire odaértek, többnyire a halálfalók kerültek alulra. Az ikrek elsöprőek voltak, és most már Ronék is teljes erőbedobással küzdöttek. Már elegük volt ebből a napból. Harry is azonnal beszállt átkaival, és úgy intézte, hogy Hermione mellé kerüljön, akinek odaszólt.

- Kérlek, figyelj Ginnyre. Ideje már lezárnunk a mai napot.
A lány azonnal bólintott.
- Persze, Harry. Nagyon figyelj. Már kevesen maradtak, és Dedalus az előbb ideszólt, hogy sok halálfalót már el is vittek. Persze néhányat közülük az aurorok.
Harry egy kicsit elhúzta a száját, a Minisztérium őrzési technikájára gondolva.
- Hát azért remélem, többet nem látjuk őket viszont.
Mikor aztán már az utolsónak maradt Angelus is inkább a menekülést választotta csúnyán sérült lábával küzdve, Harry intett az ikreknek és Neville-nek, hogy induljanak tovább együtt. A fiúk azonnal köré gyűltek, és körbe nézve, rendszerezetten lendültek támadásba, ahogy Harry korábban is tervezte volna a közreműködését, ha nem jelenik meg Voldemort, keresztülhúzva a számításait.

Már fáradt volt, de aggódott Ginnyért, Pitonért, és éppen eléggé elege volt már mindenből, hogy a lehető legtöbbet megtegyen a befejezés érdekében. Utálta ezt az oda-vissza helyzetet, ezért minden vágya és akarata az volt, hogy sikerüljön végre rendesen felkészülni, hogy legközelebb még véletlenül se járjanak így. Sőt, hogy amikor következő alakalommal összetalálkozik Voldemorttal, elmondhassa, hogy egyenrangúak, és nem csak annak a csatának, de az egész háborúnak a lezárását jelentse.
Ahogy végignézett mit tettek a harcok az egykor csendes, rendezett utcával, elszorult a torka. Látta az emberek kétségbeesését, rémületét, a tűzoltók kitartó küzdelmét a lángokkal, a sérültek fájdalmát, a családtagok sírását halott szeretteik fölött, s figyelte, hogyan vész el minden, amit idáig magukénak hittek, és életük munkájával felépítettek és megteremtettek.

Az ő életét is ugyan így tette tönkre Voldemort a csatlósaival. Mindazt, amit a szülei a magukénak tudtak, egyetlen éjszaka alatt elveszett. Az életük, a boldogságuk, a családjuk. Minden odalett, mert egy hataloméhes őrült útjában álltak, aki nem ismer akadályt, ha a céljai elérése a tét.
Ma befejezhetik ezt a küzdelmet, és talán rendbe is tehetik valamennyire az utcát, de ezzel koránt sincs vége. Az emberek halottak maradnak, a túlélők élete örökre megváltozott, és a félelem ezentúl ott fog ólálkodni a közelükben. Ha Voldemort ezt látná, bizonyára nagyon elégedett lenne.

Aztán hallotta, amint Shacklebolt mély hangján, nem sokkal távolabbról azt kiáltja neki:
- Hamarosan visszavonulót kell fújniuk.
Harry egyetértően bólintott.
Nem volt itt Piton, aki rendbe szedhette volna őket. Lucius halott, és többen már el is menekültek, vagy harcképtelenné váltak. Most már csak egyetlen dolog miatt kell aggódnia: Vajon az ő soraik hogy állnak? Nem volt naiv. Nyilván hasonló veszteségeket szenvedtek, bár borzasztóan remélte, hogy halottakkal nem kell számolnia. Néhány társát látta elesni a harc során, de hogy milyen sérülésekkel küzdöttek, azt még lehetetlen lett volna felmérni. Még az elején Kingsley és Dawlish eltűnése nyugtalanította, de a sötét bőrű mágus időközben fel-felbukkant a forgatagban, a fiatal aurort azonban nem látta. Alastor magával Voldemorttal akadt össze, míg a mágus kiterjedt varázslatától sokan kerültek földre.

Aztán néhány perccel később csend lett.
Néhányan bizonytalanul álltak, akadtak, akik összekapaszkodtak társaikkal. Mások fáradtan leültek egy nagyobb kőre, járdaszegélyre, és próbálták kifújni magukat. A jobb állapotban lévők megindultak összegyűjteni a halálfalókat, akiket egyelőre a börtönökbe küldtek, ahol ha szükséges, elláthatják őket. Sokan feküdtek szanaszét, de első ránézésre nem lehetett megállapítani, hogy mugli, auror, rendtag, avagy halálfaló-e az illető.
Harry megállt, és körbefordult. Nem volt szép látvány, de barátai mind ott álltak mellette.
A Weasley ikrek összecsapták a kezüket, majd vezetőjük felé fordultak.
- Na milyenek voltunk? – kérdezte George a figyelemelterelésükre utalva.
A zöld szemek enyhe vidámsággal tekintettek rájuk.
- Alig vettek észre – felelte Harry félvállról.
- Azt mondod, feltűnőbbnek kellett volna lennünk?! – nézett rá Fred.

- Ennél is? – kérdezett vissza Harry, majd egy sóhajt követően elkomolyodott. – Remekül csináltátok. Csak félek, nem mindenki járt olyan jól, mint mi.
Az ikrek bólintottak, majd odaléptek Neville-hez - aki már erősen sántított, és arca zöldes árnyalatúvá vált a lábába nyilalló fájdalomtól -, és eltámogatták egy kidőlt fa törzséhez, ahova leülhetett, pihentetve bokáját.
- Jól van haver – veregette hátba Fred a megkönnyebbülten, és fáradtan felnyögő fiút. – Mi győztünk. Rendesen az útjukat álltuk.
Harry csendben figyelte őket, míg Mr. Weasley mellé sietett, számba venni gyerekeit.
- Mindenki megvan hiánytalanul?
- Jól vagyunk, apa – nyugtatta meg Ron.

A férfi erre elmosolyodott, és morgott valami olyasmit, hogy Molly meg is ölt volna, ha bármelyikőtöket komoly sérüléssel viszlek haza.
- Köszönöm, Harry – szólalt meg.
A fiú furcsa tekintettel nézett rá.
- Nem tettem semmit, Arthur. Ronék sokkal felkészültebbek voltak, mint én. Ginny megmentését is leginkább az ikreknek köszönhetem.
- Aha – morogták az említettek. – Egymagad kiállták Tudjukki ellen, áthatolhatatlan pajzsokat vonogattál körénk, megszervezted az egész ellenállást, megmentetted Piton hátsóját, köztük jó néhány muglival…

Harry azonban erélyesen rájuk szólt.
- Ti is ugyan ezeket tettétek, hagyjátok abba – majd sóhajtott. – Az én dolgom az lett volna…
De most őt szakították félbe, méghozzá Mr. Weasley hangja.
- Sajnos rosszabbul jártunk így, hogy Tudjukki is feltűnt, de Hermione szülei legalább jól vannak.
- Igen, legalább ők – bólintott Harry, és halvány mosollyal barátnőjére nézett, míg a mellette álló Ginny megérintette a karját.
- Elindulunk segíteni - mondta.
Harry erre kissé távolabb lépett, és erősen koncentrálva széles mozdulatokat végzett a pálcájával. Jó néhány varázsigével, és legalább öt perccel később, végre sikerült Voldemort valamennyi gátló varázslatát feloldania. Ha csak rövid időre kellett volna megtörnie, már rég megoldhatta volna a problémát, de ahhoz, hogy normális menetben végezhessék a helyreállításokat, végleges megszüntetésre volt szükség.

Miután befejezte, néhány másodpercre fáradtan lehunyta a szemét, majd határozottan az összegyűlt Rend tagok felé fordult.
- Most már szabadon hoppanálhatunk. Akik könnyebben sérültek, vagy úgy érzik, hogy ennyi még futja az erejükből, nézzenek körbe, és szedjék össze a sérülteket, és vigyék az erre a célra felkészített menedékbe – mondta, kikerülve a hely említését, hogy a jelenlévő aurorok ne szerezhessenek tudomást a Promised házról. – A mágikus sérülést elszenvedő muglikat a Szent Mungó szállítjuk, ebben remélhetőleg a Minisztérium már segítségünkre lesz. Mikor végeztetek, az említett menedékben találkozunk – fejezte be mondanivalóját.
Szavaira a varázslók azonnal megindultak, Harry pedig barátai felé fordult.
- Ginny, Hermione, akkor menjetek. Én megnézem, mit tudok helyreállítani.

Ginny végigmérte a fiút, majd azt mondta.
- Kimerült vagy. Az imént is láttam, hogy nehezen boldogultál a megannyi védelemmel. Mint gyógyító mondom, hogy semmilyen komolyabb varázslatot nem végezhetsz, mert a te mágikus energiád is végesek. Mint pedig mennyasszonyod, azt mondom, hogy meg ne merészeld erőltetni magad, mert ha hetekig ápolnom kell téged, miközben megöl az aggodalom, mindegy, hogy hogyan, de elintézem, hogy legalább egy hónapig hozzám legyél láncolva, minek hála ellenőrizhetem, hogy biztosan ne essen bajod, és ne keverd magad életveszélybe, mint szokásod.
Ronék vigyorogtak, az ikrek pedig nevetve odaszóltak.
- Csak keményen, hugi!

- Ha nem számítana rám Piton és Morgana, és nem lenne függőben a pálca kérdése, megfontolnám a fenyegetésedet, ami más helyzetben sokkal inkább kecsegtetőnek tűnne a számomra – felelte Harry, mire Ginny huncutul rámosolygott, aztán mindnyájan indultak a dolguk után.
Harry még látta, ahogy Ron fájdalmas arccal kihalász valamit a lábából, és szerzeményét bátyja felé mutatja.
- Figyelj, ebbe léptem bele! – forgatja ujjai között, ami Harry felől valamiféle nagyobb tüskének, vagy talán szögnek tűnt
- Miért nem ültél?! – kérdezi kapásból Fred vigyorogva.
Ron bosszúsan ráfintorgott, és az orra alá morogta.
- Miért is gondoltam, hogy érdekelni fog… - majd reménykedve felnézett. – Hol van Hermione?

Harry ezen már elmosolyodott. Igen, a lányt nyílván meghatná szerelme baja. Arc azonban gyorsan elkomorult, és inkább munkához látott.
A távolban muglik tébláboltak, értetlenül, félve. A rendőrök megindultak, hogy összeszedjék sérültjeiket, leginkább azon emberekre korlátozódva, akiken nem láttak semmiféle fura ruházatot és talárt. Mentőt hívtak, és a tűzoltókkal karöltve emberek után kutattak a romok alatt, az kiégett autóroncsok környékén, és a zavartan forgolódok között. Az aurorok riasztották a minisztériumi amneziátorokat, akikre rengeteg feladat hárul még a mai éjszaka folyamán. Szemtanú lehetett éppen elég, ahogy az eseményekben résztvevő muglik száma sem tekinthető elhanyagolhatónak.

Az arca csaknem mindenkinek poros, és enyhén kormos volt, de szép lassan kezdett rendeződni a helyzet, és fogyatkozni az emberek sokasága. Hermione és Ginny megkezdték a körbe járást, felmérve kinek van szüksége segítségre, gyógyítóra, kit honnan lehet esetleg kihúzni a törmelék alól egy kis varázslat segítségével. Közreműködésüknek hála, hamarosan mindenki gyógyítóhoz, kórházba és védelem alá került. Ám a legszomorúbb feladat is rájuk várt….
Harry visszament az egyik házban biztonságba helyezett lányhoz, és elintézte, hogy sérült anyjával együtt a Szent Mungóba kerüljenek, hogy legalább ne árvává váljon, csak az egyik szülőjét kelljen gyászolnia.

Összetett varázslatokat végzett, de éppen csak annyit, hogy biztos lehessen benne, egyik épület sem omlik tovább, és egyetlen ember sem reked semmilyen törmelék vagy roncs, esetleg sérült fa alatt. A többit a Minisztérium emberei elintézik majd.
Aztán meglátta a komor arccal felé közeledő Hermionét és Ginnyt, és tudta, hogy most jön az a rész, mikor el kell számolnia vele, milyen árat is fizetnek majd a mai összecsapásért.
- Harry, a veszteségeink… Nem fogsz örülni neki – motyogta Hermione csendesen, könnyes szemmel.

Szerző: Egy csatát megnyertünk, de még hátra van a háború. Rendezetlen Pettigrew, Emily, Morgana és Piton ügye. Fent maradt a pálca, Nagini, és az egyenrangúság kérdése. Harrynek magára kell találnia, míg Voldemortnak csatát indítania.