37. Fejezet - A Végső Harc
 

- Ah, tudhattam volna, hogy nem marad sokáig titokban a Völgy bejáratának helye maga előtt, Dumbledore! – szólalt meg egy jéghideg hang az ősz varázsló mögött – De elismerésem, nem is sejthettem, hogy itt találkozunk, mivel magát mindenki halottnak vélte… Nem de? – Voldemort szája kaján félmosolyra húzódott – Bár most is a halál szélén állhat, ha azt nézzük, hogy az átjáró nyitva tartása mennyi energiát elvehetett már.

- Így van Tom, de bárhogy tűnik is, ez az átjáró mindaddig nyitva marad, ameddig szükséges – felelte Dumbledore nyugodt, ám határozott hangon.

A Sötét mágus arcán erre nyoma sem maradt az elégedettségnek, úgy tűnt a volt igazgatónak sikerült letörnie kissé Voldemort magabiztosságát, de ez a látszat nem tartott sokáig, s nyugodt sziszegő, már-már vidám hangon válaszolt, immár félretéve gunyoros magázódását.

- Csak nem gondolod komolyan Te vén bolond, hogy mindenidők legnagyobb sötét mágusának ellenállhatsz, s mindeközben még az átjárót is nyitva tarthatod? Te is tudod, hogy nem vagy már a régi! Öreg vagy és a kapuban lévő varázserő már szinte az összes élet energiádat elszívta.

De, ha már így alakult, egy kicsit beszélgethetnénk is Te meg Én, amíg az a mocskos áruló, Potter és a legújabb kegyelted meg nem érkezik.

- Nem vagyok, és nem is leszek az áldozatod Tom, így meg se próbálj játszani velem. Ha nem zavar, hogy a beszélgetés egy oldalú lesz, hát beszélgessünk. Kérdezz, hisz tudhatod, hogy nem szokásom hazudni… még neked sem. – Valóban gyengének érezte magát, de még így is elég erősnek ahhoz, hogy szembe szálljon volt tanítványával. Azonban azt be kellett látnia, hogy a Kapu és Voldemort már sok lenne számára. Valóban gyenge volt, a régi önmagához képest, így időt kellett nyernie – Kérdezz hát!

- Bátor vagy, mint mindig, de tudd meg, ezúttal a taktikázásod sem ment meg. Abban a pillanatban, hogy Potterék átlépnek az átjárón, megérkeznek hű halálfalóim, hogy teljesítsék kötelezettségüket. És találd ki, ki vezeti majd őket… - mondta gonosz élvezettel – Az, akiről oly szentül hitted, hogy csak befolyásolják, hogy csak kényszerítik. Már tudod ugye, öregember? És akkor a Dementorokról még nem is szóltam – Úgy tűnt nem óhajtja tovább fejtegetni mondandóját, így hát feltette első kérdését – Hogy sikerült elérned, hogy Piton elmerjen engem árulni?

- Nem volt nehéz dolgom. Csak rávezettem, hogy mellettünk, illetve a Halálfalóid közt, mi vár rá – szólt.

- Ne hazudj, vén bolond! Úgy hiszed, ennyire könnyű túljárni az eszemen? – Látszat nyugalmát nem sikerült tovább megőriznie. Fekete talárjába hirtelen támadt szél kapaszkodott, miközben előhúzta pálcáját.

- Nem hazudtam neked Tom, hiszen ez is része az igazságnak.

Hirtelen egy fénycsóva tört elő Voldemort pálcájából, de az igazgató előtt a földbe csapódott.

- Ügyes húzás Dumbledore… Kérdés, hogy meddig tart ki egy gyenge és öreg varázsló pajzs bűbája!

- Igazán nem szeretném, ha aggódnál miattam Tom. Tudd meg, alá becsülsz, még mindig képes lennék föléd kerekedni, egy küzdelem során, de most nincs időm a gyerekes játékaidra.

- Igazán? Akkor talán, nincs is rád szükségem! – gonosz félmosoly jelent meg Voldemort kígyószerű arcán – Mindig is erre az alkalomra vártam. Avada Kedavra! – kiáltotta élvezettel.

A Sötét mágus unottan követte tekintetével, ahogy az élettelen test a földre zuhant.

Dumbledore lassított felvételként látta, ahogy a közeledő átok ereje egy harmadik testet talál el, és dermeszt örök mozdulatlanságba.

*

Az időközben magához tért Dracot nagy elégedetlenségére Harry volt kénytelen támogatni, míg Pitont Susan segítette. A két fiú mögött haladtak, így Perselus jól láthatta, hogy a fiú újra és újra, aggódva hátratekint rá.

- Merre van a kijárat? – Kérdezte Harry. Kényelmetlenül érezte magát, hogy jelenleg ő az egyetlen, akinek fogalma sincs róla, merre járnak.

Elgondolkodott az elmúlt napok eseményein. Az érzéseken, amik végig járták. Félt, gyűlölt, és a Völgy végül eszét vette. De valami megváltozott ott a barlangban. Mióta elpusztult, a feje kitisztult, és nem voltak szélsőséges érzései. Voltaképpen ahhoz is fáradt volt, hogy érezzen valamit. Végül, ahogy jobban belegondolt, rátalált az egyetlen dologra, ami még megmaradt… A lelkiismeret furdalás volt az, amit Piton miatt érzett. Súlyosan megsebesítette őt, amire nincs enyhítő körülmény, még ha nem is volt teljesen magánál. Úgy gondolta, hogy a barlangi – Horcrux felszínre hozhatta a lelke mélyén szunnyadó indulatokat. Igen, már biztos volt benne, hogy a barlang nem volt más, mint Voldemort egyik lélekdarabja. A legerősebb, és a legkegyetlenebb. A Völgy maga csak a körítés volt mellé, és felerősítette a hatását.

Susan csak némán elmutatott az egyik irányba, válaszolva kérdésére, majd hirtelen megtorpant. Egy pillanatig elszörnyedve meredt a semmibe, majd eliramodott, Draco Malfoy – al a nyomában. Tíz méter után, két fa között hirtelen eltűntek Perselus és Harry szeme elől. Nekik sem kellett több, azon nyomban követték őket.

*

Dumbledore fejét félrefordítva, lehunyt szemekkel gyászolt pár pillanatig, míg Harry és Perselus is megérkeztek, majd a varázslatot megszüntetve, ellépett a bezárult kapu mellől.

Ahogy a szőke fiú élettelen testét végig mérte, szemében könnyek csillogtak, de semmivé lettek, mikor haragtól szikrázó szemekkel Voldemortra meredt.

- Tom Marvolo Riddle! – szólt mélyen zengő hangon – Többé nem árthatsz a védteleneknek! Itt az ideje, hogy földi rémuralmad véget érjen!

- Ne nevettess öreg! Ne hidd, hogy megrémülök, egy kölöktől, egy árulótól, akinek minden trükkjét ismerem, egy nőtől, aki láthatóan képtelen bármire a sokk miatt, és egy végletekig kimerült vénségtől – nevetett gúnyosan – Még a halálfalóimra sem lesz szükségem.

- Harry, kérlek, gyere ide mellém – szólt az idős mágus. A fiú eddig megkövülten állt volt bájitaltan tanára mellett, de erre visszatért a valóságba, gondolatai fojtogató örvényéből. – Perselus, kérem.

Mindketten odaálltak Dumbledore mellé, közre fogva őt.

Voldemort utálattal végig mérte Draco Malfoy testét, és egy unott pálcasuhintással arrébb lökte azt. Az élettelen test tompa puffanással zuhant a földre tíz méterrel arrébb.

- Nos, halálfalóimat immár nem Draco Malfoy vezetné, ha hívnám őket – állapította meg flegmán, miközben kissé félrebillentett fejjel a holttestet elemezte. Majd hírtelen felnézett, kígyó-szerű szemei összeszűkültek, hangja éles lett és hangja majdhogynem sziszegéssé torzult, szinte nyomát sem hagyva az emberi nyelvnek. Láthatóan dühöngött, hiszen kettőre bővült az őt elárulók száma, és ez elfogadhatatlan volt számára. – Ki legyen hát a következő?

- Én! - Lépett elő hirtelen Susan Ray. Ránézett az igazgatóra, és egy biccentéssel jelezte, hogy bármit is tervez, hajtsa végre a lehető leggyorsabban. Amíg tudja, húzza az időt.

- Belátod majd, – szólt Voldemort – hogy mekkora hiba volt ez részedről! Crucio!

*

A Nő szótlanul tűrte a kínzást, csak a lábai mondták fel a szolgálatot, így térdre esett.

Dumbledore egy fájdalmas pillantást vetett kettőjükre, majd Harry felé fordult.

- Drága Fiam, a gonoszt gonosszal elpusztítani nem lehet! Nincs időnk, hogy elmagyarázzam, csak tartsd észben, amit mondtam, kérlek! Perselus, készen áll? – kérdezte hirtelen a jobbján álló férfit, mire az csak bólintott. A két mágus megragadta Harry jobb, illetve bal vállát, és halk, egyre erősödő kántálásba kezdett. Voldemort azonban már felfigyelt rájuk. Mikor a nő elájult, figyelmét nem kötötte le többé.

Felemelte pálcáját, s egy zöld fénysugarat küldött feléjük, de legnagyobb meglepetésére, közelükbe érve, semmivé lett. A Sötét Mágus összezavarodni látszott. Nem volt ínyére a dolgok alakulása, túl sok időt hagyott nekik, az az ostoba némber meg sikeresen elvonta a figyelmét. Dehoppanálási kísérletének sikertelensége azonban, minden eddiginél jobban meglepte. Ekkor szemei vörösre váltottak, jobb mutatóujját végighúzta bal alkarjának kígyószerű bőrén, és szája ismét elégedett félmosolyra húzódott. Hamarosan Ott állt körülötte tíz leghűségesebb szolgája, azok, akik már a belső körhöz tartoztak. Csak egy pillanatra futott át az agyán, hogy hoppanálni enged a varázslat, de dehoppanálni nem. Azonban ezt nem tartotta lényegesnek.

Közben Dumbledore és Piton, szabad kezeikkel egymás tenyerének támaszkodva folytatták a varázslatot. Harry nem értette, milyen nyelven kántálnak, de úgy tűnt, hogy az ősi holt nyelvek egyikén.

Piton egy pillanatra lenézett a fiúra. Sajnálta, hogy így kell véget érnie. Tudta, hogy egyikük biztosan nem éli túl, így alkalma sem lesz jobban megismerni a fiút. De tudta, hogy most háború van, és ilyenkor nincs helye az érzéseknek. Sajnálta Susant és Dracot is, bár érezte, hogy a nő még életben van.

Nem sejtette, hogy idáig vezet, ha leteszi azt az esküt Dumbledore-nak. Az ősi eskü, amit csak az tehet le, akinek szándékai tiszták, különben a felkeltett erők végeznek vele. Ez volt az ok, amit az igazgatón és rajta kívül senki sem tudhatott, ezért bízott meg mindig is benne Albus, hiszen az életére esküdött, hogy a szertartás alatt megszerzett hatalmat, az idős mágussal együtt a kellő pillanatban átadják majd a kiválasztottnak. Rendkívül nehéz varázslat volt, és rendkívül ritka. Ennek egy oka volt. Ugyanis két ember kellett a végrehajtásához, a két véglet, a világosság és a sötétség képviselője, azonban ez utóbbinak is tiszta szándékokkal kellett rendelkeznie. Így a kiválasztottnak hatalmukban áll átadni az uralmat a világosság és a sötétség fölött, ami különlegesen nagy, hatalommal ruházza fel. Ez a varázslat az ő erejüket nem csökkenti ugyan, de pár órán keresztül örülhetnek, ha a karjukat meg fogják tudni mozdítani, annyi energiát levesz. De ahogy így körül nézett - közben gondosan ügyelve, hogy ne szakítsa meg a kapcsolatot hármójuk közt – tudta, hogy többre lesz szükségük, mert meg kell adni Potternek a lehető legnagyobb segítséget, így egy utolsó energia lökettel meg kell majd próbálniuk elpusztítani a halálfalókat. Ez elől nem menekülhetnek, mert ez az ősi varázslat a gonosz erőknek halálos csapda. Olyan, mint egy pókháló, beleakadni könnyű, de kiszakadni belőle lehetetlen.

Ránézett Dumbledore-ra, és tekintetük találkozott. Tudta, hogy a másik is ugyanerre gondol, nem hiába voltak mindketten kiváló Okklumensek.

Miközben Harry a döbbenettől kitágult szemekkel megtántorodott, ők elengedték vállait, elé léptek, még mindig összeérő tenyerekkel és három utolsó szóval, parancsoló, immár zengő hangon, lezárták a szertartást. Mire egy hatalmas energia-löket indult meg körbe véve őket, a halálfalók felé, pár másodperccel később mind holtan csuklott össze.

Voldemort magából kikelve üvöltött fel, mint egy megsebzett vadkan, s gyors egymásutánban egy – egy zöld fénysugarat küldött a két, mostanra földön fekvő mágus felé, akiket azonban nem ért el a haragja. Összeszűkült szemekkel kereste kudarcának okozóját, és égető tekintete Harry Potteren állapodott meg.

*

Nem értette, mi volt ez az egész, csak, mikor tudatosult benne az a mennyiségű erő, amit az imént kapott. Még épp idejében vette észre, mire készül Voldemort, így egy maga sem értette honnan jövő varázsigével, olyan erős pajzsot vont a két mágus és Susan Ray köré, hogy az teljesen láthatatlanná tette őket. És valamiért biztosan érezte, hogy még száz Sötét Nagyúr sem tudná áttörni.

Mikor tekintetük találkozott, magabiztos bárbaj testtartásba helyezkedett, és várakozóan nézett vissza azokba a kegyetlen szemekbe.

Lázasan járt az agya. Dumbledore legutolsó hozzáintézett mondatán töprengett. Nem lehet gonosz erővel, elpusztítani a gonoszt. Tehát nem használhatja az Avada Kedavra-t, de az úgy is olyan gyengének tűnt, azok mellett a varázslatok mellett, amikre abban a percben képes lett volna, de szinte mindegyiken érezte, hogy nem a fehérmágia része.

És abban a pillanatban eszébe jutott valami. Hiszen mindig is azt mondta Dumbledore, hogy valami olyasmivel rendelkezik, amivel Voldemort nem, akkor még nem célozgathatott erre a varázslatra! Egy képtelen ötlete támadt, ami a gondolatait elvezette egy varázsigéhez, amihez leírhatatlan érzések fűződtek. Az Expecto Patronum –hoz lehetett, volna hasonlítani, amihez mindenképpen szükséges volt egy boldog emlék, de ehhez csupán éreznie kellett azt a mennyiségű szeretet, amit a barátai iránt, Dumbledore vagy akár Piton iránt érzett. Érezte, ahogy az a hatalmas mennyiségű szeretet-energia a mellkasában lüktet. Siriusra gondolt, és Lupinra, Dobbyra és a Weasley családra. Nem tartozott a varázslathoz, külön varázsige, és valahol tudta, hogy azért nem, mert azzal csak korlátoznák az erejét, csak egyszerűen tudta, hogy kell. Felemelte pálcáját, és Voldemort felé irányította azt. A Sötét Mágus tehetetlenségében, üvöltve szórta rá a halálos átkokat, de mindegyik semmivé lett, ahogy a közelébe ért.

Ekkor lelassult az idő, és olyan fény tört elő a fiú pálcájából, és ő magából, mintha a nap fényét, ezernyi tükörrel vernénk vissza. Kiterjedt Voldemort-ig, majd megállt. Pár pillanattal később, a fényesség a Sötét Nagyúr száján keresztül a testébe hatolt és porrá égette azt, s mivel szabadulni vágyó lelke is sötét volt, mint szíve, szintén semmivé lett.

Harry fellélegezve fordult vissza barátai felé, semlegesítette a pajzsokat, mikor váratlan dolog történt. A Fény energia nem tűnt el, hanem körbevette őt. Egy ideig csak keringet körülötte, melegen simogatta, majd sebhelyén át a fiúba költözött.

Piton mikor látta, hogy Voldemort elpusztult, de a fény ezúttal Harry-t vette célba, minden erejét összeszedve felállt, és lassan elindult felé, de már késő volt. A fiú a földre hanyatlott. Érezte, ahogy a varázslat kering benne, és mintha nem tudná eldönteni, hogy pusztuljon e vagy sem.

-         Harry! – szólította meg Piton, fáradt rekedt hangon – Összpontosítanod kell az egyensúlyra, az egyensúlyra, amit a sötétség és a világosság uralma által átadtunk neked! Muszáj megtenned, különben megöl! – fakadt ki végül.

-         Nem tudom, hogy kell – lehelte a fiú. Teste hirtelen görcsbe rándult, ezért a fájdalomtól menedéket keresve megragadta Piton bal karját.

A férfi már tudta, mit kell tennie.

      - Gyere velem, vezetlek – súgta.

Lehunyta szemeit és koncentrált, megkereste Harry elméjét sajátjával, és képeken keresztül vezette őt, egészen az univerzum képéig. Hiszen az Univerzum Az egység. A fiú ennek hatására halványan elmosolyodott, de csak suttogva felelt.

-         Már érzem.

Ekkor kezéből előtört a fény, mindkettőjüket körbevéve, és elvakítva, majd semmivé lett.

Piton körülnézett. Úgy tűnt az energia a többieket is magához térítette. Biztos léptekkel közeledett Dumbledore és Ray. Megfáradva, elgyötörten, de büszke mosollyal az arcukon.

-         Piton professzor… - szólt erőtlenül Harry és kicsit megszorította a férfi bal alkarját, aki erre reflexszerűen elrántotta azt. De valami különös változást érzett, felhúzta talárja ujját, és a döbbenettől kitágult pupillákkal meredt immár tiszta alkarjára. A Sötét Jegy végleg eltűnt.

Értetlenül nézett Harryre, majd ismeretségük eleje óta először elmosolyodott.

-         Köszönöm – csak ennyit volt képes mondani, de ez mindennél többet elárult a férfi érzéseiről számára.

Két pukkanás szerű hangra lettek figyelmesek, mikor felnéztek, Harry arcán erőtlen mosoly jelen meg. Örült Ronnak és Hermione -nak, de annak örült a legjobban, hogy elkéstek hiszen, ha még rájuk is figyelnie kellett volna, lehet mindannyian halottak lennének. Így is az utolsó pillanatban sikerült levédenie a magatehetetlen mágusokat.

Draco-t is sajnálta, de ezt már képtelen volt a szívére venni, hiszen, ha így tett volna, valószínüleg összeomlik. Draco Malfoy nélkül más lesz befejezni a hetedik évet, ezt tudta jól, de ... itt elakadt, mégis kényszerítette magát, hogy végiggondolja azt, amit érzett. Talán így volt jobb. Inkább emlékezzenek egy önfeláldozó Draco Malfoyra, mint egy gyáva féregre, egy utolsó halálfalóra, aki megadta magát a Nagyúrnak. Sose hitte, hogy egyszer, még ha magában is, de kimondja ezt a mondatot: "Tisztellek Draco Malfoy!"

*

Pár hét múlva, a Nyári szünet előtt egy héttel, és a vizsgák előtt két nappal a három jó barát gondtalanul Üldögélt a tó mellett, egy fa árnyékában, mikor egy határozottan nem odatartozó árnyék vetült rájuk.

-         Megtudhatnám, hogy három Griffendéles, a szünet előtt, miért itt, és miért nem tanáraik bosszantásával töltik az időt? – Kérdezte egy jól ismert hang.

Először összerezzentek, majd mikor meglátták ki is az, elmosolyodtak.

-         Talán társaságra vágyik tanár úr? – kérdezte szenvtelenül Harry, de ezúttal nem azzal a hangsúllyal, amivel régen. Meg tanulta tisztelni Pitont, és ami a legfontosabb, barátjaként tekintett rá. A Pitonra jellemző, keserű iróniát is használta néha, de csak a tanárral szemben.

-         Ha társaságra vágynék Potter, nem magát értesíteném – válaszolt, és a hatás kedvéért még szemöldökét is összehúzta.

Nem bírták tovább. A három jó barátból kitört a nevetést, míg Piton csak egy félmosolyt engedett meg magának. Ez a szituáció pár héttel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, így a helyzet abszurditásán nevettek ilyen jóízűen.

-         Na de kérem! – kiáltott hirtelen Piton – mi lesz így hírnevemmel? – kérdezte komolynak szánt hangon, majd válaszra nem várva megfordult és lobogó talárral a nyomában elsietett.

A trió újra nevetésben tört ki.

Harry Boldoggá tette a tudat, hogy még van egy kis idő, amit az iskolában tölthet, Voldemort nélkül, Örült, hogy Susan Ray-ről is kiderült, hogy mégsem halálfaló, de aminek a legjobban örült, hogy a Roxfortot ismét az otthonának tekintheti. Mindig is annak fogja tekinteni, hiszen már csak egyetlen dolog van, ami valaha is emlékeztethetné a háború szörnyűségeire… a homlokán lévő sebhely.