33. Fejezet - Kísért a múlt

Ahogy kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, a víz szelíden örvénylő felszíne volt. Fejét kicsit elfordítva azonban észrevett egy nyugtalanító tényezőt is. Átlátta azonban, hogy közvetlen veszélyben még nincs. Fejét visszaeresztve a tó partjának hideg földjére megpróbált visszaemlékezni az elmúlt órákban átélt tapasztalataira.

Úgy érezte, hogy alámerül, és legnagyobb meglepetésére tudott lélegezni. Határtalan nyugalom vette körül, amilyet még sosem tapasztalt. Nem akart többé megválni ettől a nyugalomtól, ez volt az a hely, ahol nem kellett kockára tennie az életét, ahol nem terhelték felelősségek, nem látott maga körül gyanakvó pillantásokat, nem volt fájdalom, bűntudat, szégyen. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha átélte ezeket az érzéseket, és azt is, hogy újra átélje őket. Itt teljesen ellazulhatott, tökéletesen fesztelen volt.

Kihasználva, nyugalmas magányát, megfeledkezhetett önmagáról, és a rezzenéstelen maszkot levetve, addig elfojtott érzelmek mutatkoztak meg vonásain.

Érdeklődve szemlélte karját, amit a víz alatt sokkalta lassabban tudott mozgatni, mégis valahogy lenyűgözte a látvány, ahogy a kristálytiszta víz fodrozódik karja nyomán.

Pár pillanat múlva egy sötét, ajtónyílás alakú átjárót vett észre. Kellemetlenséget érzett valahol mélyen, ezért csak lassan közeledett, megfordult a fejében, hogy figyelmen kívül hagyja, de valami megakadályozta ebben. Mikor elérte az ajtót megtorpant, azonban egy gyenge örvény meglökte, mintha csak bíztatni akarná őt, habozásának egy jóval erősebb lökés vetett véget.

Legnagyobb meglepetésére, egy rég nem látott helyen találta magát. Azon a helyen, ahová oly sok rossz élmény fűzte, gyermekkora színterén, az apja házában. Rémült döbbenettel kapkodta fejét ide – oda, megbizonyosodva arról, hogy egyedül van.

„Mi a…?” – életében most először összezavarodott. Erre a fejleményre nem számított. Bizalmatlanul indult el régi nappalijukban, a könyvespolc felé –„Minden megegyezik… de ez lehetetlen. Miféle játék ez?” – kérdezte magában fellobbanó dühvel.

Hirtelen mellkasához kapott. Az előző helyen átélt nyugalomnak már nyoma sem volt, hirtelen rohanták meg újból az érzések. Ismét megkeményítette vonásait, és az ajtóhoz ment. Karját felemelve, tenyerét az ajtólapra fektette, s pár pillanatnyi habozás után kinyitva azt, átlépett a konyhába. Az asztalon a The Times egy frissnek tűnő példánya feküdt. Odalépett és fölé hajolva szemügyre vette. – „Nem!” – rémülten lépett el tőle, és most már határozott, bár még mindig óvatos léptekkel indult vissza a nappaliba. Az újság dátumából és állapotából rájött, hogy abban az időben volt, mikor még ki volt szolgáltatva apja akaratának, és ez a gondolat épp úgy nem nyugtatta meg, mintha valaki azt mondta volna neki, hogy Voldemort hivatja, és az köztudott, hogy ha a hivatott személynek nem volt küldetése, vagy nincs kilátásban, akkor nem számíthatott sok jóra.

A nappali közepén állt meg újra. Körülnézett, és valóban… Minden úgy volt, mint akkor… A nyomasztó légkör, a kissé kopott kanapé, a negatív érzéseket sugárzó falak, a szoba másik végében lévő, árnyékban megbúvó feketetölgy lépcső, amely az emeletre vezetett, az ő hajdani, és szülei hálószobájába. Valami késztette, hogy felmenjen rajta és ő nem állt ellen. Saját szobájából hangok szűrődtek ki. Összeszoruló szívvel lépett közelebb az ajtóhoz.

- Te voltál az! Miattad… - hallotta apja hangját, amint részegségtől elcsukló hangon beszélt valakihez, és sajnos tisztában volt azzal, hogy kihez – Miattad beteg az anyád, te tehetsz róla, te hálátlan… te hálátlan kis…

- Nem igaz! – megdermedt, mikor felismerte saját gyermekhangját, amint a visszatartott sírástól fuldokolva szembeszállt apjával – Te bántottad anyát, ha nem innád folyton részegre magad, most is egészséges lehetne – az ezt követő csattanások fájdalmas emlékeket idézett fel Perselusban, az apja nagyon megverte akkor.

- Anyád is tudja, és ő mondta nekem – mondta a nyilvánvaló hazugságot a férfi, de ez akkor tizenegy éves fejjel nagyon megrázta a fiút.

- Nem! Engedj be hozzá! – kiáltotta a fiú, de hallatszott a hangján, hogy fél az igazságtól.

- Csak nem képzeled, hogy engedem, hogy még ennél is több kárt okozz?! – röhögött fel rosszindulatúan az apja.

- Ne mond ezt… - könyörgött a fiatal Perselus. Felnőttként is emlékezett erre a pillanatra, itt tört meg lelkileg, és ugyanabban a pillanatban határozta el, hogy megkeményíti, és megfékezi érzéseit. Hihetetlennek tűnt a tény így felnőtt fejjel, de ez volt a szörnyű valóság. Az a tizenegy éves kisfiú, aki most ott kuporog, hajába tépve a sarokban, fiatal kora ellenére éppen annyi időre vált felnőtté, hogy ezt a döntést meghozhassa.

Lábai önkéntelenül is egy másik ajtóhoz vezették, el azoktól a borzalmas emlékektől, egy sokkal fájdalmasabbhoz. Szülei hálószobája előtt megállt, az ajtót résnyire nyitva találta. Óvatosan beljebb lökte az ajtót, és akkor megpillantotta édesanyját, ahogy meggyötörten, lehunyt szemekkel feküdt az ágyban. Betette maga után az ajtót, ezzel egy kis zajt csapva, s akaratlanul is magára vonva anyja figyelmét.

Az asszony szemei kerekre nyíltak a döbbenettől, de pár pillanat múlva erőtlen jobbját a férfi felé nyújtotta.

- Perselus… - szólt gyenge hangon fiához.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte nyugodtan, de most, szokásos fegyelmezett stílusába egy kis gyengédség is megbújt.

- Egy anya mindig felismeri a gyermekét – suttogta a nő – Nem reméltem, hogy láthatlak felnőttnek – mondta, egy szomorú mosoly kíséretében - Miért jöttél vissza? – kérdezte mindentudóan.

- Magam sem tudom – válaszolt rekedten. Mindezidáig az apja rosszindulatú szavainak hitt, de most így, újra látva anyja kedves arcát, minden megváltozott. Szörnyen érezte magát. – „Miért nem hittem benne?” – kérdezte meg önmagától újra és újra. Arcán valami nedvességet érzett, de nem törődve vele, sarkon fordult és kisietett a szobából, már nem hallotta, csak sejtette, hogy azt hallja szeretlek…

Olyan gyorsan ki akart jutni abból a házból, ahogy csak tudott. Lábai szinte maguktól vitték a kijárat felé. Feltépte az ajtót és belezuhant a sötétségbe…

Szinte már meg sem lepődött, mikor a Roxforti birtok füvében fekve tért magához. Gondosan elrejtve, a kíváncsi tekintetek elöl. Rögtön tudta, hogy hol van. Fiatal korában ez volt a kedvenc rejtek helye, ahol még Potterék sem találták meg. Nesztelenül indult el a jól ismert útvonalon, mígnem megállt egy fa árnyékában. Tudta, hogy nem mehet tovább, hiszen akkor a fiatal énje találkozna vele, és nem volt benne biztos, hogy ez jó hatással lenne rá… hacsak nem ijesztene rá, hogy még véletlenül se álljon be halálfalónak. Erre a gondolatra keserűen elmosolyodott.

Hangtalanul, de határozott léptekkel indult el a kastély felé. Már jól tudta, hogy kivel kell találkoznia. Ha ez a múltja, akkor Dumbledore – nak emlékeznie kell a jövőben arra, amit most elmond neki….