31.Fejezet - Szorult helyzet
 

A fájdalomtól megtántorodott, és levegőért kapkodott – „Az én vérem… De, hogy? Miféle átok ez?” – erőt vett magán és kissé émelyegve, ismét az oszlop elé állt. Elhatározta, hogy Voldemort nem szabadulhat meg tőle ilyen könnyen, ezt nem engedheti.

Mikor a fájdalom enyhülni kezdett, erőt vett magán és ismét a kőtál fölé emelte a kezeit. Próbálta elterelni gondolatait az imént történtekről és ezzel javítani hangulatán, nem sok eredménnyel. – „Tehát Borz… Ha Voldemort képes volt egy ilyen varázslatot létrehozni, a legkevesebb, hogy megtöröm az átkot, különben semmi esélyem nem lesz vele szemben… Őrület, hogy még verset is képes volt írni…” – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak elméjében, miközben koncentrálni próbált.

Szívverése felgyorsult, mikor kézfejeivel ismét megérezte vérének sűrűségét, melegségét, sikamlósságát. – „muszáj” – futott át egy kétségbeesett hang az agyán, miközben két tenyerét olyan gondosan, és szorosan összezárta, ahogy csak bírta.

*

Piton szemében szokatlanul sok érzelem tükröződött, mert hihetetlen látvány tárult a szeme elé. Egy, az átlagosnál jóval nagyobb unikornis állt, milliméterekkel a víz felszíne fölött. Fehér - ezüstszarvát büszkén meresztette az égnek, miközben földöntúli fekete szemeivel Perselusra tekintett. Gyönyörű, ezüstszürke testét lidércfényként vette körül a tó földöntúli derengése. Érezte, hogy valami nincs rendben, mégis kinyújtotta kezét a leírhatatlan jelenség felé.

Az unikornis egy kecses ugrással a tó partján termett, és gyönyörű fejét engedelmesen hajtotta a férfi tenyeréhez. A varázslény testének tapintása sokban különbözött egy egyszerű lóétól, a legnagyobb eltérés az a mindent elsöprő tiszta erő volt, ami az őt érintő személy egész lényében szétáradt.

A következő pillanatban azonban elviselhetetlen fájdalom hasított a testébe, amitől hamarosan a földön találta magát. Ahogy végignézett kíntól vonagló testén, korbáccsal hasított sebekhez hasonló sérüléseket vett észre magán.

Kétségbeesetten nyögött fel, mikor megpillantotta a lábánál heverő, halálán lévő varázslényt. Abban a pillanatban döbbent rá, hogy csapdába esett. Úgy tűnt, hogy Voldemort, az áruló halálfalókra is gondolt, mikor létre hozta a völgyet, hiszen abba a barlangba csak a sötét jeggyel lehetett bejutni. Ha elárulja őt a szolgája, az azt jelenti, hogy többé – kevésbé tiszteli az életet, és nem elég, hogy „meggondolatlansága” miatt meghal az unikornis, amely előtte a bűvkörébe vonta az érintés által, de még arra is kényszeríti, aljas kísértéssel, hogy megkóstolja az állat vérét, amely segítene rajta, de onnantól kezdve átkozott életet élne… Feltéve, ha élve kijut a börtönéből. A Reménytelenség érzése és az egyre nagyobb vérveszteség, még jobban elgyengítette, amúgy is fáradt testét.

*

Maga sem tudta, miért, de eszébe jutott hajdan gyűlölt bájitaltanára. Ahogy feszültem figyelt, minden egyes mozdulatára, hogy keze meg ne remegjen, a férfi járt a fejében, és az elmúlt idő, amit együtt töltöttek. Úgy érezte, mintha a barlang beárnyékolná őt,

a völgy hatásai elöl, mert meglepően tisztán tudott gondolkodni. Tudta, hogy a férfi megváltozott, és a saját érzései is változtak Pitonnal kapcsolatban, mégis volt közöttük egy láthatatlan fal, ami talán sosem dőlhet le. Valami azonban mégis arra késztette, hogy közelebb kerüljön hozzá, hiszen a völgy eluralkodhatott az elméjén, a gondolatain, de a legbensőbb érzéseit nem vehette birtokba. „Nem, ahhoz még Voldemort is kevés.” A lelkének egy része mindvégig tudatában volt a férfi gondoskodásának, és ez mélyen bevésődött az emlékezetének azon részébe, amit most elő tudott hívni. Tudta, hogy mióta bekerültek a nyugtalanság völgyébe, Piton, minden mozdulatát követte, vigyázott a varázserejére, amitől ő maga gyengült le a végletekig. Nem tudta, hogy abban a pillanatban merre járhat, de abban biztos volt, hogy ha egyszer végigvitte ezt a véres feladatot, – tekintett le undorodva kezeire, melyben saját vérét tartotta – megkeresi a férfit, mert sosem hagyná cserben, azok után, amit érte tett.

*

Albus Dumbledore – ról sokmindent el lehetett mondani, többek között azt, hogy valószínűleg az évszázad legnagyobb fehérmágusa, a Roxfort valaha volt legdicsőbb igazgatója, néha kicsit szórakozott, bolondos és még számtalan jellemző ráillene, kivéve a türelmetlenség. Most azonban türelmetlen volt, rettentően türelmetlen. Féltette jó barátját Perselust, és a kis Harryt, akiről, ha jobban belegondolt, ő is belátta, hogy már nem is olyan kicsi, mégis… Több volt ő neki, mint egy diák, akkor is több lenne, ha nem ő lenne a kis túlélő, a kiválasztott. Valahogy úgy érzett a fiú iránt, ahogy csak egy nagyapa tud az unokája iránt.

Perselus Piton, és Harry Potter, ez a két ember az, akikért a végsőkig elmenne. Olyanok voltak ők, akár a családja, hiszen ő is tudta, milyen az, mikor egy család szerető légköre veszi körül, még ha ez a felidézett emlék fájdalmat is okozott neki. Mindketten éreztettek vele hasonlókat, még ha tudtukon kívül is.

Harry a hűségével, kitartásával, ragaszkodásával mutatta ki. Legjobban akkor hatalmasodott el rajta ez az érzés, mikor a fiú, a saját életét kockáztatva mentette meg, a barlangból való menekülésükkor, és a toronyban lezajlott események utáni viszontlátáskor.

Perselus viszont, – száját, kis félmosolyra húzta – bármennyire is rejtegette, valódi gondolatait, elárulta magát, állandó zsörtölődésével, mert így akaratlanul is jelezte, hogy fontos neki.

Dumbledore szünet nélkül próbálta elérni Pitont, gondolatok útján, de mindig valamilyen akadályba ütközött, most azonban, valami megváltozott. Érezte a férfi kétségbe esettségét, amibe, mintha fájdalom is vegyült volna, és ez, félelemmel vegyes türelmetlenséget keltett benne.

Már órák óta, egy sziklatömb előtt álltak tehetetlenül.

-         Nincs semmi módja a bejutásnak, Miss. Ray? – kérdezte végül.

-         Sajnálom uram, de nincs más lehetőségünk, mint várni, és segíteni nekik, ha kijutnak. Nehezemre esik ezt mondani, de bíznunk kell Pitonban, mert ő, képes legyőzni a völgyet. Reménykedtem, hogy bejuthatunk, de ez most úgy tűnik, lehetetlen, a kapu zárva, és azt csak halálfaló lépheti át.

*

Perselus kétségbeesetten kereste a megoldást, lehetetlen helyzetére. Nem ihatott az unikornis véréből, de biztosan tudta, hogy, ha nem talál ki valamit, hamarosan a magatehetetlenségig gyengül. Látása kezdett homályosodni, és szédülés kerülgette.

Egyszer csak, többszörösére erősödve kezdte hallani, a tó közepén lévő forrás csobogását, mire tekintetével megkereste azt.

Abban a pillanatban rájött a megoldásra. Abban az állapotban, amiben most ő volt, minden ember olyannyira pánikba esne, hogy nem jutna ideje arra, hogy elgondolkodhasson. Ez a tiszta lény, akinek miatta kellett életét vesztenie, tiszta varázslat nélkül nem maradhatott volna életben. És azt is tudta, hogy ez a fehér mágia csak is a tó lehetett, hiszen annak a tükrén időzött az unikornis, tehát, attól nyert erőt magának.

Perselus Piton, életében most először adott hálát azért, hogy mindig is hideg fejjel tudta átgondolni szorult helyzetét. Utolsó erejét megfeszítve vonszolta el magát a vízig, melybe óvatosan belemerült.

Érdekes érzés volt, elmerülve a víz alatt, mintha megerősödött volna, és lélegezni is gond nélkül tudott. Mintha mindig is azt a helyet kereste volna. Nem akart többé gondolkodni, érezni, és egyáltalán létezni.

*

Már csak egy lépésre volt a Borzot ábrázoló kőtáltól, mikor villámként hasított belé, valamiféle rossz előérzet, azonban nem engedhette elkalandozni figyelmét, hiszen, egyetlen apró hiba is az életébe kerülhetett volna.

Mikor lecsöpögtette kezét, lelkiekbe már felkészült a kínokra, amelyeket ki kellett volna állnia, a ver alapján, de különös módon nem történt semmi.

Megkönnyebbülve nézett körbe, mire gyomra fájdalmas görcsbe rándult. Az egyik oldalsó fal eltűnt, és egy terem tárult a szeme elé. A teremben egy tó volt, és mellette egy halott unikornis, és Piton hevert, súlyosan megsebesülve, bal karját a vízbe mártotta, de láthatólag eszméletlen volt.

Ösztönösen rohant volna hozzá, de egy láthatatlan fal visszadobta. Taroló átkok tucatjával próbálkozott, de egyik sem használt, az ő erejét viszont lényegesen csökkentette.

„Tehát ezt szánod kínzásnak, te szörnyeteg” – szorult ökölbe a keze. Tudta, hogy sietnie kell a feladat megoldásával, mert, ha késlekedik, a férfi meghal.