30. Fejezet - A barlang
  

Malfoy közvetlenül a Völgy, halálfalók által ismert bejárata elé érkezett, két kísérőjével együtt. Egy nagyobb fajta homok dűne állt előttük, amibe, mintegy beágyazódva, egy ember nagyságú kőtábla feküdt, amin egy különös alakú repedés kanyargott, úgy, akár egy kígyó.

A szőke hajú férfi, körbe nézett, majd tekintete megakadt, két társa arcán.

- Bemegyünk – szólt szokásos, vontatott hangján – A Nagyúr sikert vár tőlünk, de ti csak Potterrel foglalkozzatok! Nem adja magát könnyen, de nekünk élve kell! Majd én foglalkozom Pitonnal. – fejezte be végül. Miután ismét megbizonyosodott arról, hogy egyedül vannak, egyszerűen átlépett a kőtáblán, két társa, pedig követte őt.

*

Piton kétségbeesett tempóban haladt előre a sötétben. Érezte, hogy a kapcsolat, Potter és ő közte megszűnt, ami semmi képen nem jelentett jót. Ezen kívül még valami motoszkált a fejében, de nem tudatosult benne, hogy mi az, kizárta elméjéből, és csak az adott feladatára koncentrált – Meg kell találnom Harryt – gondolta, majd a következő pillanatban megcsúszott, de még idejében kapta el, a hozzá legközelebbi fa egyik erős ágát. Hátrált egy lépést, és térdre ereszkedett. Lassan tapogatózva araszolt előre, amíg keze a semmibe nyúlt. Szemeit egyre csak meresztgette, mígnem valami halvány derengés sejlett föl a mélyből. Nem habozott tovább, nyomban leereszkedett, hiszen addigra sejtette, hogy mi történhetett Potterrel. Sejtése beigazolódott, ahogy leérve megpillantotta az eszméletlen fiút. – „Az a bolond gyerek már a saját testi épségéért sem képes felelni” – gondolta dühösen, miközben oda sietett Harryhez, hogy megvizsgálja. Életben volt, azt azonnal megállapította, de látszott rajta, hogy rettentően gyenge. – „Albus kérlek, segíts” – kérlelte gondolatban barátját. Még sosem fordult elő vele, hogy a kétségbeesés eluralkodott felette, ezúttal sem történt meg, de érezte, hogy gyomra görcsbe rándul, és a tehetetlen dühtől, apró verejtékcseppek folynak végig tarkóján.

Hirtelen a talárjához kapott, és őrült gyorsasággal kutatta át zsebeit. Nem véletlenül ő a bájitalok mestere, szinte mindig tart magánál gyógyító, erősítő, esetleg Veritaserumot. Ezúttal sem hazudtolta meg magát. Eddig is tudott a zsebében lapuló szerről, de azért nem szólt, mert ez is ronthatta volna a bezártság alatti kapcsolatukat, hiszen, ha Harry megtudja, hogy mi van a tanárnál, és mégsem kap belőle, azt is a személye elleni támadásnak veszi, és már sokkal korábban elszakadtak volna egymástól. Pedig Perselus az utolsó pillanatig meg akarta őrizni, hogy csak a legnagyobb szükségben használják, persze, ezt meg sem próbálta megmagyarázni, egy önsajnálatban elmerült tininek, főleg, ha az a problémás valaki, ráadásul, Harry Potter.

Leszedte a fiola tetejét, és tartalmát az ájult fiú szájába csorgatta, majd várta a hatást. A látványos változás azonban elmaradt. Még mindig mozdulatlanul feküdt.

A férfi felsóhajtott, elemelte tekintetét a fiúról, és körül nézett. Most először vizsgálta meg környezetét alaposabban. Amit eddig is tudott, hogy egy barlangban voltak. A falak felülete tükörsima volt, eltekintve, attól a néhány, szabályos bemélyedéstől, ami a helységet díszítette. Jobban megnézve, a süllyesztett formák, rúnákat alkottak, amikből Piton pont annyit értett, ami a lényeg volt, nincs esélyük. Felegyenesedett, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a falakat. Egy nyolcszögletű, kör alakú helységben állt, nyolc fallal körülzárva, amelyek előtt, egy méteres márványoszlopok álltak kísérteties fénnyel körülvonva. Az egyik oszlopot megkerülve, kezét felemelve az egyik falhoz sétált. Valami vonzotta, hogy megérintse, de a váratlan dolog történt. Újai úgy hatoltak át a kőfalon, mintha az ott sem lenne. Visszarántotta kezét, és megütközve hátrált egy lépést. -„Tehát igazam volt. Voldemort rejteget valamit a völgyben”- gondolta, és ismét előre lépett, immár egész testével áthatolva az álakadályon.

A barlangnak egy újabb sötét termében találta magát, ahol egy forrás csobogott csendesen, egy meseszép tavat képezve maga körül, amelyet ugyanúgy körbevont az a földöntúli fény, akárcsak az oszlopokat. Piton ennek a tónak a partján állt.

*

Óvatosan nyitotta ki a szemeit, majd lemondóan ismét becsukta őket. Kezét a fejéhez emelte, és tenyerével megérintette homlokát. Nem érezte magát lázasnak – „Akkor nem lehet olyan rossz az állapotom” – gondolta, majd lassan felült. Emlékezett arra, mikor lezuhant. Nem történhetett túl régen, de Pitonnak ennyi idő alatt utol kellett volna érnie. Nem vágyott a férfi társaságára, de elképzelése sem volt, hogy hogyan juthat ki innen egyedül. Nyugalmat erőltetve magára körülnézett és szomorúan elmosolyodott – „Hermione ide te kellenél” – gondolta a rúnákra pillantva.

Felállt és körbe sétálta a termet, egyenként megvizsgálva a márványoszlopokat. Mindegyiknek négyzet alakú teteje volt, különböző alakú bemélyedésekkel. Volt egy, amelyik szélesebb volt a többinél, és ugyanolyan nyolcszögletű bemélyedés volt rajta, mint maga a helység. Mikor hozzá ért, ijedten lépett távolabb, mert az alakzat hirtelen megtelt valamilyen vérvörös folyadékkal, és a mögötte lévő falon érthetővé váltak a rúnák. Egy verset képeztek.

Remegő kézzel e tálba ne nyúlj,

Ki rám nem hallgat, elpusztul.

Borz, Sas, Oroszlán, Kígyó,

Sorrendet tarts, hisz csak így jó.

Társaikat, ha erőd marad, kedved szerint alakítsad.

Ha a sárkányt választanád,

Rab maradsz és véged várnád.

Ha a rókát a sárkány elé helyezed,

Csontjaidat porrá égeted.

Ha a pókot választod, kellemetlen lehet,

De életed csak így mentheted.

Harry tágra nyílt szemekkel olvasta a sorokat, s közben még a lélegzetét is visszafojtotta. – „Tehát ki kell mernem a tálból a folyadékot, ez nem hangzik túl bonyolultan… De a kezem nem remeghet… Miért? Mi lehet ebben a tálban, ami a földre hullva árthat nekem? Borz…” – gondolta, majd körülnézett. A legtávolabbi oszlopon helyezkedett el a megadott mélyedés…

*

Draco messze maga mögött hagyta két társát. Nem véletlenül választotta őket. Elég ügyesek ahhoz, hogy elkaphassák Pottert, de elég tapasztalatlanok ahhoz, hogy át lehessen verni őket. Az apját és az anyját már elvesztette, nem engedhette, hogy Piton meghaljon. Tudta, hogy szörnyű árat fog fizetni, ha futni hagyja, de úgy érezte, nem tehet mást. Ennyivel tartozott a férfinak.

A három alak nehézségek nélkül haladt a völgyben, hiszen rájuk nem hatott, sem a sötétség, sem a nyugtalanság átka.

Draco hirtelen megtorpant, és leguggolt. Pálcáját a földre fektette, ami szinte azonnal pörögni kezdett, év végül Kelet felé mutatva megállt. Felegyenesedett, és a lemaradt halálfalókhoz fordult:

-         Erre – szólt, és elindult a megadott irányba.

*

Harry megpróbálta kiüríteni az elméjét, hogy teljesen megnyugodhasson. Hosszú percekig tartó mozdulatlanság után ránézett kézfejeire. Azok nem remegtek ugyan, de túl nyugtalannak érezte magát, még mindig. – „Nem húzhatom tovább az időt” – Parancsolt magára gondolatban. Odalépett a vörös folyadék mellé, és bele mártotta kezeit. Furcsán meleg volt az oszlop tartalma, és sűrűbb, mint a víz. Ijedten hőkölt hátra, a felismerés miatt – „Vér” – ezek után azt sem volt nehéz kitalálnia, hogy kinek a vére lehet. Kezeit, amiket eddig a kőtál felett tartott, lassan leengedte, és félelemmel, vegyes várakozással figyelte az újhegye felé futó vércseppet. Mikor az földet ért, hirtelen a szívéhez kapott, ami hihetetlen sebességgel kezdett el verni, mintha ki akarna törni a fiú mellkasából.