26. Fejezet - Gondolatok

„Tehát egy horcrux” - gondolta magában. Érezte, hogy egyre jobban elkeseredik. Minden pillanatban felborzolta valami az idegeit, s így egy percnyi nyugalma sem volt. Mióta Piton közölte vele, hogy valószínűleg ismét egy horcruxot kutatnak, furcsán elzsibbadtak a tagjai, fázott, és verejtékezett is. Nagyon fáradtnak érezte magát, mintha hetek óta nem aludt volna. Az előtte haladó férfit azonban idegesítően nyugodtnak találta, mintha rá nem lenne semmilyen hatással ez a hely. - „És különben is… Mi bizonyítja azt, hogy a mi oldalunkon áll?” - kérdezte meg magától, immáron sokadjára. Érezte, hogy valami megzavarta a gondolatait is, de nem tehetett ellene semmit, képtelennek érezte magát az okklumencia gyakorlására. Megpróbált megbízni Pitonban, de újra és újra befurakodott az agyába a gyanakvás, és a kétely. - „Vajon, ha nem lenne velem senki, magamat emészteném fel, az önvádaskodással? Még magamban is kételkednék?” -

Maga sem tudta, hogy miért, de egyre ellenszenvesebbnek találta a férfit. Talán, nyugodt hallgatása, vagy hidegvérűsége bosszantotta, de az is lehet, hogy a bizalmatlanság az, ami zavarja. Tisztában volt vele, hogy bíznia kellene a férfiban, jobban, mint bármikor, de valami megakadályozta ebben. – „Lehet, hogy jobb lenne, ha egyedül folytatnám, magamban legalább megbízok…” - gondolkozott, de ezúttal egy cinikus kis hang is megszólalt benne - „De vajon meddig bízol meg magadban? Vajon, mikor veszted el az önuralmad?”

A szeme sarkából figyelte a mögötte haladó fiút. Érezte, hogy valami közeleg. Még okklumencia sem kellett ahhoz, hogy megállapíthassa, hogy Potter egyre rosszabb állapotban van. Erről árulkodott sápadtsága, elrebbenő tekintete, és egyre sűrűbben kapkodóvá váló légzése. Pedig ez még csak a harmadik nap. Muszáj valahogy lelassítania a folyamatot. - „De hogyan?” - Kérdezte magától, már sokadjára. Legalább az éhséggel nem kellett küzdeniük. Ez is Voldemort egy találmánya lehet. Ha szüksége van rá az embernek, akkor talál élelmet, persze csak annyit, hogy életben tartsa, hogy aztán még jobban szenvedhessen.

A vízzel sem volt gondjuk, hiszen pálcáikat még tudták használni - „De vajon meddig?” - A varázspálcák ereje egyre inkább elveszni látszott. Minél többet használták, annál gyengébb lett. Nem sokára, egy csepp vizet sem tudnak varázsolni maguknak. Ezt azonban még nem mondta el a fiúnak. Ezzel is őt kímélte. Egyelőre a saját pálcáját gyengítette. Potter varázserejét a végsőkig kímélni akarta, így is láthatóan, nehezen viseli a körülményeket. Valószínűleg már a bizalma is számtalanszor megingott. Ha nem talál ki valamit, a lehető leghamarabb az, tragikus következményekkel járhat.

„ Jobb lenne, ha megállnánk” - fontolgatta magában, de egy gúnyos kis hang ellenkezett - „ Nem ér annyit a fiú, ha megállsz, rengetek időt, vesztesz.” - de nem hagyta ennyiben – „ De igen is, ér annyit! Nem hagyom cserben, hiszen magára, már nem sokáig számíthat. Muszáj megállnunk „ - gondolta magában ellentmondást nem tűrően, mire az a belső cinikus kis hang csak ennyit felelt - „Milyen megható, Perselus Piton, a megmentő” - A férfi erre már csak elfintorodott, és a következő pillanatban megtorpant.

-         Ideje egy kicsit megállnunk Harry.

A fiú majdnem belement a tanárba, de még idejében észbe kapott. Pár pillanatig csak méregette a férfit, mint, aki alaposan megfontolja a választ.

- Azt hiszem, jól esne egy kis pihenő.

- Nem csak neked. – hagyta rá a férfi.

Végül egy nagyobb méretű fa tövébe telepedtek le.

Albus Dumbledore az irodájában ült, székében hátra dőlt, és gondterhelten nézte az előtte heverő pergameneket. A rendtagok jelentései voltak, fontos, és kevésbé fontos információkkal. Kezébe vette az egyiket, és olvasni kezdte, de a mondatok, most nyom nélkül hagyták el az elméjét.

Letette hát, az immáron összetekert pergamentekercset, és felállt. Körbesétált az irodájában, s közben tanulmányozta a megszokott, és számára jól ismert tárgyakat, könyveket, bútorokat.

Nagyot sóhajtott, s végül az ablakhoz lépett. Egy fekete alakot látott, aki a hoppanálási pont felöl éppen a kastély felé sietett. - „Hát végre megérkezett” - gondolta, egy kis megkönnyebbüléssel.

Szándékosan úgy intézte, hogy négyszemközt maradhasson a nővel. McGalagony professzornak éppen a hetedévesekkel volt órája. Nem titkolózott előtte, hiszen ő is az egyik legfőbb bizalmasa volt, de lehetséges, hogy a vendégét kellemetlenül érintené, ha egy harmadik személy is részt venne a megbeszélésen.

Túl sok megbeszélésre van szükség - gondolta borúsan.

Estére várja Harry két legjobb barátját is, Granger kisasszonyt, és Mr. Weasley - t. Meg kell velük értetnie, hogy mi az ő szerepük ebben a háborúban. Nem engedheti el őket, csak úgy Harry kutatására. Aggódott is egy kicsit. Nem tudhatta, hogyan fogadják majd a fiatalok, hogy életben van. Úgy tudták, hogy Minerva szeretne velük beszélni. Tudta, hogy ha elárulja nekik a titkát, nem csak magát, de őket is veszélybe sodorhatja. Azonban így sincsenek túl nagy biztonságban, tekintve, hogy Harry Potter barátai, tehát nem lehet gond.

Töprengéséből, határozott kopogás zökkentette ki.

-         Szabad – szólt ki, a bebocsátásra várónak.

Az ajtó lassan kinyílt, s Dumbledore vendége belépett.

-         Igazgató úr – biccentett, köszönésképpen – Hivatott.

-         Igen kedvesem, fáradjon beljebb. – Invitálta a nőt, s széttárt karokkal mutatott az íróasztala előtti, kényelmes székekre.