25. Fejezet - Álom II.

„Félek… elegem van… muszáj kijutnom innen.” - már sokadszorra futott át ez a gondolat Harry agyán. Minden alkalommal idegesen kapkodta tekintetét, mint egy sarokba szorított állat. Erősen koncentrált, hogy alkalmazni tudja az okklumenciát, de nem járt túl nagy sikerrel. Ahogy felnézett a fák koronái közé, a napfény átragyogott a lombok közt, s árnyékcsíkok futottak át az arcán, ahogy haladt Piton háta mögött. Ez a máskor nyugtató, és szívet melengető látvány, most más hatással volt rá, szószerint nem érzett semmit, még a nap melegét sem. Na és a csönd, ami körbe vette őket… Hátborzongató volt. Beszélni akart valakivel. Tudta, hogy Piton azt mondta, hogy időnként meg kell állniuk, de mi van, ha még nem jött el az idő, mi van, ha Piton máshogy tervezi, és még nem érzi szükségét a megállásnak? - ”Biztosan csak idegesíteném vele” - Nem akart vitatkozni, így hát nem szólt egy szót sem, félt, hogy magára haragíthatja a férfit, és megtörheti kettőjük közt, ezt a frissen kialakult bizalmat. Félt, hogy Piton gyengének tartaná, talán még ott is hagyná… És ha mégsem, azt csak azért tenné, mert nem hagyhatja ott a „kiválasztottat.” Persze, az is lehetséges, hogy még mindig nem bízhat benne… lehet, hogy parancsra hozta ide, és arra számít, hogy beleőrül. - „Tényleg beleőrülök, ha nem beszélhetek senkivel” - gondolta elkeseredve. Teljesen megzavarta az őket körülvevő légkör. Ahogy haladtak, egyre beljebb a rengetegben, még a levegő páratartalma is rohamosan nőtt. „Egy újabb zavaró tényező… remek. Furcsa, hogy a természet hangjai, a nap melege, a szél, mind hiányoznak innen, de a levegő párásodik…” - Erre a gondolatra hamar meg is kapta a választ. Hiszen az egész csak illúzió lehetett. Semmi több, és ők csak képzelik ezeket a hatásokat - „Ó, Tom, azt hiszem, most tényleg nagyot alkottál” - gondolta gúnyosan, és nem tudta vissza tartani nevetését.

Piton hirtelen odakapta tekintetét.

-         Mi olyan vicces Pot… Harry? – remélte, hogy a fiú nem veszi észre a botlást, hiszen most az volt a cél, hogy elnyerjék egymás bizalmát.

A fiú megkönnyebbülve nézett a férfi szemébe. - „Végre beszéhetek”

- Semmi különös – mondta – csak elismertem Tom munkájának nagyságát. Nem értettem, hogy hogyan lehetséges az, hogy pára van, viszont meleg, amitől a víz párolog, nincs, egyáltalán nincs más, csak pára. És rájöttem, hogy az egész csak illúzió. Csak a kellemetlen hatásokat érzékeljük…

- És ezt találtad olyan szórakoztatónak? – kérdezte Piton egy kicsit ingerültebben a kelleténél. Érezte, hogy fogytán van a türelme. Ez alkalommal nem csak a saját elméjére, hanem erre a fiúra is kell figyelnie. Nagyon sok energiájába került. Elfáradt… Már nem látta az összefüggéseket.

- Csak egy kis iróniával gondolkodtam tanár úr. – mondta, szinte magának.

- Ne haragudj, úgy tűnik, már én sem vagyok a régi.

- Semmi baj. Magamat is az őrületbe kergetném, ha kettő lenne belőlem…

- Ő… Ideje lenne megállnunk – mondta a férfi, és közben igyekezett nem belegondolni, hogy mi lenne, ha Harry Potterből kettő lenne. Megrázta fejét a gondolatra, majd folytatta. – Nem tudom mennyire, érzékeled, de már órák óta megyünk. Már jócskán benne vagyunk az éjszakában.

- Tehát nincs sötétség?

- Egyelőre.

- Egyelőre?

- Igen… Nem tudom, most éppen milyen időszak van, de még Voldemort mesélte el, ennek a helynek a szörnyűségeit. Bizonyos időközönként váltogatja egymást a világosság és a sötétség – mondta, miközben fekete talárjának újával letörölte izzadtságtól gyöngyöző homlokát. – Ez a rendszer teljesen összezavarja az embert. Van, aki nem tud aludni sötétség nélkül, van, aki pánikba esik a sötétség miatt, mert minden pillanatban, minden oldalról támadást sejt.

- Értem.

- Itt jó is lesz – mutatott Piton egy közeli barlangszerű mélyedésre, egy domb nagyságú szikladarabban. Nem látta értelmét elgondolkozni azon, hogy vajon, hogyan került oda az a szikladarab, hiszen ez a völgy, olyan, mintha kísérleti egereket beeresztenének egy labirintusba.

- De tanár úr, nem vesztünk túl sok időt, ha most elalszunk? – kérdezte Harry

- Nem hinném. Szükségünk van a pihenésre. Főleg neked.

- Még bírom, ha szükséges.

- Ebben nem kételkedem – hagyta rá a férfi, egy kis mosoly kíséretében, ami nem mindennapi látvány volt, hiszen még sosem látta az addig mogorvának ismert Perselus Pitont mosolyogni. Válaszként ő is elmosolyodott. – Aludjunk – folytatta Piton.

Lélekszakadva rohant felfelé egy emelkedőn. Érezte, hogy a végkimerülés szélén áll, de ez most nem érdekelte. Nem tudta, mit keres, de tennie kellett valamit. Teljesen kétségbe esett… Az emelkedő végén azonban megpillantott valamit, és mintha a szél simított volna végig könnyáztatta arcán. Hátra kapta a fejét. Választania kellett. Nem tudta, meddig lesz ott a kijárat. De odalent volt valami, amit el kellett érnie. Összegörnyedt. Úgy érezte, nem bírja tovább. Elviselhetetlen fájdalmat érzett a mellkasa táján, mintha valamitől félne… mintha tett volna valami… valami rosszat… szörnyűségeset. „Félek… elegem van… muszáj kijutnom innen.”

Könnyáztatta arccal riadt fel.

Mikor végre rávette magát arra, hogy visszafeküdjön, nehezen, de megállíthatatlanul, mély, álomtalan álomba merült.

A másik oldalán fekvő férfi, nyitott szemmel, feszülten figyelte a fiú minden mozdulatát. Nagyon aggódott érte. Most már biztos volt benne, hogy amit a fiú iránt érez, az nem csupán színjáték, és tudta, jól, hogy bármi áron meg fogja védeni őt. Mikor hallotta, hogy Harry elcsendesedik, ő is engedett fáradtságának.