22.Fejezet-Godrics Hollow

Mikor kinyitotta a szemét, sötétség vette körül, még a holdfényt is eltakarták az esőfelhők. Pár pillanatig csak meresztette a szemét, hogy hozzászokjon az új látási körülményekhez. A Roxfort birtokán legalább a kastély ablakaiból kiszűrődő fény enyhítette az éjszaka színeit. De itt a temetőben – mert szülei sírja elé érkeztek – nem volt semmi fényforrás. Csak néha villant meg Piton szeme, kísérteties fényben. Furcsán érezte magát, elnehezedtek a tagjai, azt hitte, hogy a hopponálástól, de rögtön elvetette ezt az ötletet, hiszen ilyen még sosem fordult elő vele.

Hirtelen megszűnt számára az egész világ, az előző sötétség helyét átvette, valami áthatolhatatlan tér. Csak zuhant és zuhant, de a tudata éber maradt. A következő pillanatban kívülről látta magát, ahogy fényes nappal a szülei sírja előtt zokog. Látta a közeledő Naginit, azt, ahogy megsérül, látta féregfarkot, de figyelme most nem az eseményekre összpontosult, hanem az áruló kezére. Hirtelen beléhasított a felismerés…

Piton szinte lassított felvételként nézte, ahogy Potter összeesik. Odalépett hozzá, próbálta felébreszteni, mire a fiú teste megfeszült. Csak a körvonalait látta, így az arcáról nem tudott leolvasni semmit. Nem értette mi történt. Zavarta a sötétség, mert teljesen tehetetlennek érezte magát, ami eddig még nem sokszor fordult elő vele. Ez volt a második alkalom, hogy a fiú elájult a jelenlétében. Dühítették a gyengeség ezen jelei, hiszen az egész varázsló társadalom sorsa Potteren múlt. Érezte, ahogy elernyed a teste, de még mindig nem tért magához. Nem engedhették meg maguknak, hogy sokáig egyhelyben legyenek, feszültsége egyre fokozódott. Kezeivel elkezdte pofozgatni a gyerek arcát, aggodalmát ezúttal elhomályosították érzékei, amelyek most különösen kiéleződtek a sötét hatására. Kicsit jobban megemelte a kezét, nagyobb lendületet vett, és úgy pofozta fel a fiút, mintha az éppen most sértette volna meg. Nem tehetett mást, egyre sürgetőbbnek érezte, hogy tovább induljanak.

Az ütés meghozta eredményét; kipattantak a szemei, és olyan hirtelen ült fel, mintha az áram ütötte volna meg.

Harry gondolatai fokozatosan tisztultak. Nem értette, mitől sajog arcának egyik fele, de most nem ez foglalkoztatta.

-          Láttam…-nyögte

-          Mit láttál Potter? – kérdezte a férfi, szinte oda se figyelve, miközben próbálta talpra állítani a fiút.

-          Mi lett Féregfarkkal?- kérdezte feldúltan, mint aki eszét veszti, ha nem kapja meg azonnal a választ

-          Legyen elég annyi, hogy nem árthat többé.

-          Nem elég! – kiáltotta – Nála van az egyik…az egyik ..- nem fejezhette be a mondatot, mert Piton felemelte a kezét. Feszülten figyelt valamit a távolban.

Pár pillanat után már Harry is hallotta. Valami a sírok között alig halható, de a nagy csöndben feltűnő zajt csapott. Nem ismerte fel, hogy mi az, olyan volt, mint a talársuhogás, de lehetett egy kígyó is.

-          Jobban vagy? – kérdezte váratlanul a férfi.

-          Igen…persze. – válaszolt olyan csendesen, ahogy csak tőle tellett.

-          Akkor indulás! Menyj előre, én a nyomodban maradok, és fedezlek, de ne csapj zajt! - mondta ellentmondást nem tűrően, majd nyomatékosítva utasítását, lökött egyet a fiún.

Piton legszívesebben hopponált volna, de tudta, hogy Harry nem lenne képes azonnal levédeni magát, és akkor könnyedén követhetné őket ez a valami, ami a nyomukban van. Sírtól- sírig lopakodtak, ügyelve minden mozdulatukra, mikor végre elérték a temető kapuját, azt zárva találták. Ez persze nem okozott volna gondot, már egy elsős diáknak sem, de túl nagy zajforrás volt. Harry már éppen azon kezdett gondolkodni, hogy merre juthatnának még ki, mikor kísérője kezét érezte a vállán, ami odébb állította. A férfinak igazán nem kellett sok idő, csupán két pálcamozdulat, és a kapu kitárult. Nem nyitotta túl nagyra, éppen hogy kifértek rajta, a némító varázslatnak köszönhetően még az éjszaka csöndjét sem törték meg, amivel felhívhatták volna magukra a figyelmet. Mikor kiléptek a kapun, az bezáródott mögöttük.

-          Mi volt ez? – kérdezte még mindig suttogva Harry.

-          Ez az, amit én is ki szeretnék deríteni, de most nincs rá időnk! Most azonnal indulnunk kell! Van róla elképzelésed, hogy merre haladjunk tovább? – feleslegesnek érezte a kérdést, mert már tudta a választ, de semmiképpen nem akarta irányítani Potter gondolatait, az volt a cél, hogy a szívére hallgasson, és egy megjegyzés is képes lehet arra, hogy eltérítse a fiút.

-          Azt hiszem, hogy a szüleim házába kéne mennünk. – mondta bizonytalanul.

-          Akkor oda megyünk.

Menet közben mindketten érzékelték, hogy egyre sötétebb lesz, de nem értették, hogy ez hogy lehetséges. Csak akkor kezdtek gyanakodni, mikor az egyre erősödő hideget is megérezték. Leírhatatlan keserűség lett úrrá rajtuk.

-          Expecto Patronum! – kiáltották szinte egyszerre.

Gyönyörű volt, ahogy a két patrónus előtört. Harrynek nem kis meglepetést okozott az a tény, hogy egy olyan ember, mint Piton egyáltalán képes megidézni egy ilyen lényt. Az ő Patrónusa nem volt más, mint egy csodálatos párduc, ami most a halálnál is gyorsabb volt, úgy cikázott körülöttük, Harry patrónusával együtt. A dementorok egyre távolabb kerültek, végül el is tűntek.

Nem szóltak egymáshoz, csak biccentettek a másiknak, jelezvén, hogy indulhatnak. A negyedik utcán mentek végig, mikor megpillantották azt a helyet, ahová igyekeztek, de ott már egy másik ház állt, valószínüleg mugli lakókkal.

-          Nem úgy néz ki, mint ahol a következő lélekdarab lapul.- mondta egy kicsit türelmetlenül a férfi.

-          Nem tényleg nem. De hát…muszáj lennie itt valaminek! Érzem! Nem tudom, miért, de biztos vagyok benne. – mondta kétségbeesett hangon a fiú.

-          Rendben, akkor be kell mennünk – szólt Piton, de hangja erőltetett volt, mint aki meg van győződve az ellenkezőjéről.

-          De hát, hogyan? Nem bánthatjuk a muglikat – a fiú hangja ijedt volt, de próbálta leplezni, persze Piton így is értette.

-          Nem szándékozom bántani őket, Potter! De meg kell bizonyosodnunk arról, hogy van e ott valami, mert, ha van, semmi esetre sem hagyhatjuk itt! – mondta fenyegetően. – hihetetlen ez a kölyök, még mindig van, mikor visszatér a gyerek énje.- gondolta dühösen, miközben a fiút hátrahagyva, a ház felé tartott. Mikor megállt az ajtó előtt, csak pár pillanatig habozott. Hangtalanul kinyitotta és belépett, az előszobába. Mindenhol égett a villany, kivéve a konyhát, és ahogy a lépcső aljából látta, az emeletet. Kísérteties volt a csönd. Valami ráereszkedett a lelkére és az elméjére.

Harry csak állt az ajtó előtt pár méterrel, és várta, hogy Piton behívja, de hosszú percekig nem történt semmi. Kicsit még kába volt a temető béli élménytől, ezért nem ment be rögtön, de mostmár egy kicsit idegesítette a várakozás. Belépett ő is…

Nem látott senkit, csak a konyha sötétjében, valami enyhe derengést. Kivonta hát pálcáját, és maga elé tartva elindult. Maga sem tudta miért, de megijedt arra a gondolatra, hogy Pitonnak baja esett. Nem akart egyedül maradni. Ez a vágható csönd is megrémítette. A konyhába fordulva azonban megpillantotta a férfit. Jöttére hátra fordult, de nem látszott az arcán semmi. Mintha észre sem vette volna a fiút.

-          Tanár úr, jól érzi magát? – próbálta megszólítani, de semmi nem történt. Eddig azt hitte, hogy a derengést a férfi pálcájának fénye okozza, de be kellett látnia, hogy tévedett. Piton az egyik fal előtt állt, amin egy mélyedés volt, abból tört elő, a különös anyagú fény. Egy kis időbe telt, hogy a látottakat feldolgozza, hiszen még sosem gondolt úgy a fényre, mint anyagra. Óvatosan lépett Piton háta mögé. Mikor megérintette a hátát, és elmaradt a hatás, már biztosan tudta, hogy valami történt. Szándékosan kerülte pillantásával a mélyedést, miközben elvonszolta előle a megbűvölt férfi testét. Rászegezte pálcáját, de nem ért el hatást a Finite incanatem sem. Nem tehetett mást, tudta, hogy meg fogja bánni, de ütésre emelte a kezét.

-          POTTER! – üvöltötte magából kikelve a férfi.- Ha kisebbet üt, azt is megéreztem volna! – elhallgatott, mert tudta, hogy óriási hibát követett el. – Most azonnal el kell tűnnünk! – mondta szinte suttogva.

-          Nem mehetünk el, míg…

-          Mondom most!

-          Nem!

-          Potter…. –nem fejezhette be, mert elakadt a lélegzete, ahogy a falon lévő nyílás hirtelen felizzott. – Most!! –kiáltotta, hogy túlharsogja a váratlanul támadt szélvihart.

Harry azonban már nem hallotta. Minden erejét összeszedve, izmait megfeszítve próbált dacolni a szél erejével. Küzdött, hogy eljusson a nyílásig. Nem volt képes hátra nézni, mert tudta, hogy egy kis gyengeség, és sosem éri el a célját. Csak tompa zajként jutott el hozzá Piton hangja. Mikor odaért, már könnye is folyt, és nem érezte a tagjait sem, még utoljára erőt merített, és belenyúlt a mélyedésbe…