Luthien Lovemagic Oldala

Szerda reggel arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. Hirtelen nem tudta megállapítani, melyik barátja lehet az, de nem is nagyon érdekelte. Gyors számítások alapján, ami így félálomban igen nehezére esett, kitalálta, hogy ha most ébresztik, akkor valószínûleg nyolc óra körül lehet. Erre a gondolatra keservesen felnyögött, majd fejére húzta takaróját és a másik oldalára fordult.
- Harry, Harry! – Valaki a nevén szólítja, ezt tisztán hallotta… - már mindenki…- Mi van mindenkivel? Nem értette. Jobbnak látta odafigyelni. Erõltette magát, hogy tudatánál maradjon, mikor meghallotta Hermione hangját.
- Harry, kelj már föl! Már mindenki lement reggelizni! Muszáj felkelned! Már háromnegyed kilenc!! – nyafogta a lány. –Nemsokára kezdõdik az elsõ óra McGalagonnyal!
Nem nagyon akaródzott neki felkelni, sõt, szívesen lemondott volna a dupla átváltoztatástanról, de ezt Hermione biztosan nem engedte volna neki. Bezzeg ha csak sejtené, hogy meddig volt fenn, és min ment keresztül a múlt éjjel…
Mikor komoly erõfeszítések árán végre fel tudott ülni, nagyot nyújtózkodott, majd megpróbált felállni, de ez elsõ nekifutásra nem jött össze neki. Nagyot ásítva nyúlt szemüvegéért, majd talárját is keresni kezdte, de hamar rájött, hogy az mindvégig rajta volt.
- Te jó ég! Nem úgy festesz, mint aki nyugodtan aludt! – szólt döbbenten Hermione. – rendes körülmények közt megkérdezném mi történt, de azt hiszem ezt most el kell halasztanunk…. Merlinre, Harry! Elkésünk! Siess már!- kiáltott fel, mikor ránézett órájára.
Kiviharzott a hálóterembõl, az ásítozó fiú meg kelletlenül követte.
Borzalmas reggel, ráadásul már reggelizni sem volt idejük. Útközben találkoztak néhány szintén álmosan pislogó alsóbb évfolyamos tanulóval. Örömmel látta, hogy nem csak neki lesz nehéz napja. Az egyik Hollóhátas éppen az egyik jegyzetét próbálta a szájába tuszkolni, a másik kezében szorongatott sajtos szendvics helyett.

- Jóreggelt Ms. Granger, önnek is Potter. – szólt egy kissé feszülten az átváltoztatástan tanár. – örülünk, hogy csatlakoztak. Ha önöknek is megfelel, talán le is ülhetnének.
A két jó barát, kiérezve a tanárnõ hangjából áradó szemrehányást, nyakát behúzva iszkolt a helyére, miközben motyogott valamit, ami az „elnézést” és a „Jóreggelt” különös egyvelege volt.
- Mit csináltatok eddig? Leálltatok beszélgetni Binnsel? – kérdezte halkan Ron, mikor Harryék leültek mellé.
- Nem, mi…
- Öt pont a Griffendéltõl! – szólt halkan a professzor dühösen szikrázó szemekkel. – ha megengedik, folytatnám.
A három jó barát jobbnak látta meghúzni magát, nem akarták még jobban felbõszteni a már amúgy is feszült nõt. Túl szokatlan és rémisztõ volt tõle, hogy pontot von el a saját házától.

*
Különlegesen hosszúnak érezte a délelõttöt. Bele sem mert gondolni, hogy még délután is vannak órái. Nem is igazán tudta elképzelni, hogy hogyan fogja kibírni az egész napot, hiszen már most is reménytelenül fáradt volt. Csak nézte, ahogy ebéd közben a többi diák körülöttük viccelõdik, jól érzi magát, és gondtalanul éli világát. – „Vajon én is leszek valaha felhõtlenül boldog? – futott át az agyán. Majd ismét gondolataiba mélyedt.
- Harry! Nem várhatod el szegény bagolytól, hogy egész nap itt álljon, amíg el nem veszed a leveled! – szólt szemrehányóan Hermione. A fiú felkapta a fejét, és valóban meglátta az õrá várakozó madarat. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Muszáj lett volna pihennie, és nagyon remélte, hogy nem Pitontól kapott levelet. Azonban, ahogy szétnyitotta a pergament, aggodalma semmivé lett. „Vajon mit akarhat Hagrid?”. Örült, hogy találkozhat barátjával, ezért gyorsan megette, ami a tányérjában volt, felkapta a táskáját, és már indult is volna...
- Harry? – szólt utána döbbenten mindkét barátja.
A fiú észbe kapott.
- Csak Hagrid szeretne velem beszélni, azt mondta fontos. Ha visza jövök, mindent elmesélek, de most mennem kell. – azzal elsietett a park felé. Nem igazán értette, hogy mi lehet ennyire sürgõs, de Hagrid nyílván nem teázni hívta, hiszen a férfi pontosan tudta, hogy Harrynek órája lesz.
Mikor odaért a vadõr kunyhójához, bekopogott, azonban választ nem kapott. Mégegyszer megpróbálta, várt egy kicsit, aztán elindult a ház mögé. Mivel ott sem találta a férfit, eszébe jutott, hogy talán a hipogriffek kifutójánál lehet. Gyors léptekkel közeledett ahhoz a helyhez, ahol elõször találkozott Csikócsõrrel.

Hirtelen minden átmenet nélkül enyhe szorongás lett úrrá rajta. Lassított… Megmarkolta varázspálcáját, és elhatározta, hogy nem bízza magát a véletlenre.
- Hagrid! – kiáltotta, s közben százszor elátkozta magát, amiért nem próbálkozott ezzel már a kunyhónál is. – Hagrid! – azonban a férfi nem válaszolt. Igazán nyomorultul érezte magát, amiért ennyire könnyû õt elcsalni a társaitól. Emellett a szörnyû érzés mellett egy másik gondolat is motoszkált benne, ami egyre erõsödött. „Hol lehet Hagrid?” kérdezte magától kétségbe esetten.
Hirtelen sarkon fordult, de abban a pillanatban megtántorodott.

- Seamus! – sóhajtott megkönnyebbülve.
Azonban a fiú nem válaszolt. Szemeiben semmilyen érzelem nem látszódott. Zavaros tekintetét Harryre emelte, és ezzel egy idõben szegezte pálcáját a fiúra.
- Potter, most velem kell jönnöd. – szólt, de hangja is ismeretlenül csengett. Alakja is zilált volt. Homloka verejtékezett, mintha küzdene valami ellen. „Imperius” gondolta Harry, de ez a gondolat épp annyira volt aggasztó, mint megnyugtató. Tudta, hogy Seamusnak nincs oka õt megtámadni. Rászegezte pálcáját…
- Finite…- de befejezni már nem volt ideje. A másik fiú elõnyben volt vele szemben.
- Petrificus totalus!
Harry tehetetlenül esett hanyatt, agyában vadul cikáztak a gondolatok, de nem látta a kiutat. Minden erejével próbált küzdeni az átok ellen, miközben Seamus már elindult felé, kezében egy Griffendéles kitûzõvel. „Zsupszkulcs” gondolta rémülten. Elkeseredetten próbálta megtörni az átkot. Gyûlölte ezt a fajta tehetetlenséget! A toronyban lezajlott események után fõleg…igaz, az csak egy színjáték volt, de az igazgató és Piton sem tudja, milyen hatással voltak rá a történtek.
Támadója lehajolt hozzá, de ebben a pillanatban…
- Petrificus totalus! – kiáltotta egy ismerõs hang. – Finite incantatem!
Mikor érezte, hogy tagjaiba ismét visszatér az élet, Harry rögtön talpra ugrott, és rémülten meredt a lábainál fekvõ fiúra. Majd oldalra kapta fejét, és Ball professzorra nézett.
- Tanár úr! Seamus ártatlan! Felismertem rajta az imperius átok hatásait! – mondta, miután összeszedte magát.
- Nyugalom Harry! Ne aggódj, inkább mondd el, mi történt! – mondta nyugodt hangon.
- Levelet kaptam Hagridtõl, vagyis Seamustõl, de Hagrid nevében. Találkozni akart velem, de nem találtam õt a kunyhónál, ezért jöttem ide. –hadarta – aztán Seamus rámtámadt. De tanár úr! Szinte biztos, hogy imperius átkot szórtak rá! – fejezte be végül. Míg beszélt, fokozatosan megnyugodott.
- Úgy tûnik Voldemort mindent megtesz annak érdekében, hogy elkapjon téged. Valószínûleg hasznos információkat kapott Pitontól. – szólt dühösen a tanár.
- Uram! Azt hiszem, hogy ehhez nem volt szüksége információkra. – mondta a fiú, de gondosan ügyelt arra, hogy Ballnak ne legyen oka gyanakodni.
- Tudom Harry, de nem hiszem, hogy ez volt az utolsó akció. Ezentúl kérlek, légy óvatosabb. Ha nem érkeztem volna idõben…
Mindketten összerezzentek az erdõbõl közeledõ léptek zajára. Mikor meglátták, hogy ki az, pálcáikat is leeresztették, és a fiú hihetetlenül megnyugodott. Azt hitte, hogy Hagridot is elveszítette, de most megkönnyebbülten nézte barátja szemében az ismerõs, vidám csillogást.
- Ah.. Hagrid!
- Ball professzor, Harry! Mi járatb… - elharapta mondatát, mikor megpillantotta a földön fekvõ, eszméletlen fiút.
- Hagrid, kérem megtenné, hogy viszakíséri Harryt a kastélyba? Jómagam felviszem ezt a szegény gyereket a gyengélkedõre. – mondta, majd pálcáját Seamusra fogta. – Finite incantatem!
*
Nem sokkal késõbb Harry már az igazgatói iroda elõtt álldogált. Közben azon gondolkozott, hogy vajon mikor fogja megtudni az oda szükséges jelszót… Tudta, hogy ismét be kell számolnia a történtekrõl, de nem sok kedvet érzett magában a feladathoz.

Mikor McGalagony elengedte, elsõ útja a gyengélkedõre vezetett.
Seamus ott feküdt az egyik ágyon eszméletlenül. Odahúzott mellé egy széket, és gondolataiba mélyedt. „Tehát tényleg megbízhatok Ballban. Ha nem így lenne, hagyta volna, hogy Seamus magával vigyen… Vajon mit fog szólni Piton, ha tudomást szerez a történtekrõl?” - borzadva hesegette el ezt a gondolatot.

Majdnem egy teljes órát ült az öntudatlan fiú ágyánál, aztán elindult a Griffendél torony felé. Nem foglalkozott semmivel, most még a festmények élete sem tudta lekötni a figyelmét. Az egyik ablaknál mégis megtorpant. Fáradtan szemlélte a tiltott rengeteg fáit, amelyek búsan hajlongtak az enyhe, õszies szélben. Némelyik levél már sárgás árnyalatot öltött, jelezvén az õsz diadalmát a nyár fölött. Minden fenséges nyugalomba burkolózott. Õ is erre vágyott… Egy kis nyugalomra. Aztán más jutott eszébe. ”Igaza volt Ballnak. Ha nem érkezik idõben… Ha nem segített volna senki, mostanra lehet, hogy már halott lennék. Úgy haltam volna meg…anélkül, hogy…Ginny..” Döbbenten tudatosult benne, hogy mostanra mennyire megszerette a lányt. Biztosan tudta, hogy ez nem egy egyszerû kamaszkori fellángolás. Annál sokkal több.

Közeledõ léptek zaja zökkentette vissza a valóságba.