12. Fejezet - Az Emlék

Még másfél hét volt hátra a szünetből és Harry már-már azon tűnődött, hogy, hogy lenne jobb, Piton társaságában, vagy Voldemort vendégségében...
Borzalmasan érezte magát. Az állandó, váratlan támadások Pitontól teljesen lefárasztották, és még a feje is hasogatott. A bájitaltan korrepetálásról már nem is beszélve…
Még csak két nap telt el azóta, hogy össze voltak zárva, de a fiú máris úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Ráadásul ott voltak a Sötét varázslatok kivédése gyakorlások is, amit más körülmények között élvezett is volna, de Piton sajnos lelombozta azzal, hogy egy-egy átok szemléltetéséhez magát Harryt használta, kivéve a tiltott átkokat, amiket szerencsétlenül kapálózó pókokon volt kegyes bemutatni.
Szó se rólla, igen sokat tanult, a már eltelt két nap alatt. Megtanult elkészíteni kétfajta gyógyító főzetet, megtanulta a parázsbűbájt és kivédését, ami igen hasznosnak tűnt, mivel funkciója szerint, az ellenség arcába irányul. (Sokszor elképzelte, amint vigyorgó tanára arcába küldi)

*
- Potter! – Szólt odalentről a parancsoló hang.
Harry kelletlenül felállt ágyáról, és elindult lefelé, hogy vacsorázzon. Nem volt nagy étvágya, de tudta, hogy muszály ennie, mert minden energiájára szükség lesz ahoz, hogy túlélje Piton terrorját.
A falépcső fokai halkan nyögtek léptei alatt, ahogy lassan lépdelt lefelé. Csendes volt a ház, mindig csendes, de ez most éppen jól esett sajgó, lüktető fejének.
Csöndben lépett a konyhába, s ránézett mindig merev, és kifejezéstelen arcú tanárára, akinek arca most mégis tükrözött valamit, amit Harry még nem látott volt bájitaltan tanáránál sosem. Nem szólt egy szót sem, csak leült az asztalhoz. Valahogy furcsa érzése volt a férfit illetően.

- Potter… -Szólt idegesen.- Jól figyelj, mert nem vagyok hajlandó többször elmondani, ilyet még nem sokan hallottak tőllem! De úgy gondolom, hogy kell a további ösztönzés.-

Harry növekvő kiváncsisággal nézett Pitonra. Vajon mit akar neki mondani a férfi?

Hirtelen belenézett fekete szemeivel a fiúéba, és átható tekintetével megragadta Harryét.
-Tudd meg Potter, hogy értékelem, a szorgalmadat, és arra lennék kíváncsi, hogy MI A FENE TARTOTT ENNYI IDEIG???- ordította hirtelen- Mi a fenéért, nem voltál képes eddig ugyanezt a teljesítményt produkálni? Pedig most két nap is elég volt rá.- Miután Piton rendezte arcjátékát, visszatért szokásos megfejthetetlenségéhez. – Csak ezt akartam mondani, és most együnk.
Harry kimeredt szemekkel nézett a férfira, mintha akkor látná először. Jól értette vajon? Perselus Piton megdicsérte, őt Harry Pottert? Hiszen ez lehetetlen… Percekig csak tátogni tudott, mire megszólalt végre.

- Köszönöm tanárúr… - szólt bizonytalanul.
- Mit? – nézett fel meglepetten tányérjáról a férfi.
- Hát, amit az előbb mondott, vagyis…-azonban nem tudta befejezni, mert Piton beleszólt.
- Figyelj, én ezt csak azért mondtam, hogy bíztassalak, mert úgy tűnik szükséged van rá.- szólt, de arcára ismeretlen kifejezés ült ki, ami határozottan nem a gúny volt.- Köszönöm Spors! – szólt végül oda a konyhában tevékenykedő manónak, majd felállt és kiment.

Harry megkövülten nézett utána. Nem értette mi volt ez az egész, és szerette volna kideríteni. Felpattant hát és tanára után ment, de alighogy kilépett, egy pálca szegeződött rá.

-Én lezártnak tekintem a beszélgetést Potter! LEGILIMENS – kiáltott végül könyörtelenül.
Az átok mellbe vágta Harryt, de most valami megváltozott. A gondolatait megtudta védeni, és eszméleténél maradt, még reagálni is tudott. Tompán érzékelte, ahogy felemeli pálcáját, és kimondja a pajzsbűbájt támadójára. Eddig mindig, mikor sikerült leküzdenie a Legilimens bűbájt valahogy reflex szerűen jött ki száján a pajzsbűbáj varázsigéje, most sem történt másként.
Ahogy Pitont elérte a varázslat, képek kezdtek Harry előtt peregni, úgy tűnt, hogy a férfit meglepetésként érte a támadás. Hirtelen már csak a képekre tudott koncentrálni, nem érdekelte más, még Piton sem. Próbálta addig fenntartani a kapcsolaton, amíg csak tudja, túl nagy sokkot okoztak a látottak ahoz, hogy a következményekre gondoljon.

*

„ … Igen Albus, úgy gondolom, hogy nem sokára rájön az igazságra, túl sok mindenbe beleüti az orrát…Hiszen te is ismered, sőt! Te ismered a legjobban! … Nem gondoltam volna, hogy tud értelmes is lenni…”
Ezeket a beszédfoszlányokat hallotta, és látta a hozzá kötődő alakokat is, mielőtt Pitonnak sikerült megszakítani a kapcsolatot. Kimondhatatlanul dühhösnek látszott.
- Végre mutattál is valamit ezen a téren is Potter! Figyelmeztetés nélkül! Úgy tűnik nálad a pajzsbűbáj valamiféle reflex támadás a Legilimens bűbájra. Majd meglátjuk tudsz e többet. Ugyanis, ha legközelebb ezt mered használni ellenem, megduplázom a rádbocsátott átkom erejét, és akkor még az intim titkaid is feltárulnak előttem.- szólt, miközben ideges fintora, gúnyos félmosolyba váltott át.

Harry a padlón térdelt és úgy zihált, mintha kilómétereket futott volna. Pillanatokkal ezelőtt láthatta Dumbledore professzort életnagyságban, és Piton itt tereli a témát, miközben ezek az emlék képek nem lehettek régebbiek egy-két hétnél. Nem tudta, honnan tudja ezt, de érezte. Érezte minden porcikájában. Hiszen Fawkes visszatérése is bizonyíték.

„Lehetséges, hogy Dumbledore professzor életben van?” Villámcsapásként érte ez a gondolat, felkapta a fejét, és egyenesen Piton vizsgálódó szemeibe nézett.

következő fejezet