11.Fejezet-A ház

Egy régi szobában volt és gyönyörű, régiségnek számító tölgyfa bútorok vették körül. Baldachinos ágya mellett egy éjjeliszekrényen megtalálta a szemüvegét is. Nagyon gyengének érezte magát és még erősen szédült is. Lassan visszadőlt párnájára, mikor léptek zaját hallotta odakintről. Valaki közeledett a szoba felé. Tekintetét rászegezte az ajtóra, amely lassan kinyílt. Piton lépett a szobába, szokásos kifejezéstelen arccal méregette a fiút.
- Hogy vagy Potter? – kérdezte feszülten, és érződött, hogy normális körülmények között ez lett volna a legutolsó kérdés, amit feltesz a fiúnak.
- Jól tanárúr. – felelte bizonytalanúl.
- Akkor jobb lesz, ha felöltözöl és lejössz reggelizni, ne várd, hogy ágyba hozzam a reggelidet. Most nem a Roxforti gyengélkedőn vagy. – szólt barátságtalanúl, majd kisietett a szobából. Harry egy ideig még ágyában maradt és maga elé meredt. A helység egyetlen ablakán át beszökő napfény megvilágította a szobában szálló és különös táncukat, járó porszemeket. Most ezeket nézte szórakozottan. Nem tudta elhinni, hogy akitől eddig a legjobban tartott, aki Dumbledore halálát okozta, annak az embernek köszönheti az életét, és most teljesen rá van utalva. És, ha bajsejtelme igaz talán csak ketten vannak ebben a házban...
Megborzongott a gondolattól, de mégis kikelt az ágyból és nekilátott az öltözködésnek. Mikor végzett lassan az ajtóhoz sétált és kilépett rajta. Úgy tűnt, hogy az egész ház régiségekkel van berendezve, ami igazán otthonossá tette azt. Semmi nem árulkodott arról, hogy itt valaha is varázslók éltek. A levegőben is igazi otthon „illat” terjengett. Már a szépen megmunkált lépcsőn ment lefelé, ami önmagában is gyönyörű volt, mikor eszébe jutott, hogy kivel is fog reggelizni. Minden jóérzése a házzal kapcsolatban nyomban háttérbe szorúlt.
Mikor belépett a konyhába Piton már várta. Az asztalnál űlt és az érkező fiúra függesztette a tekintetét. Nyugodtnak tűnt, feltűnően nyugodtnak. Harry megtorpant az ajtóban, valahogy az egész helyzet bizarrnak tűnt, és a Pitonból áradó nyugalmat vihar előtti csendnek vélte.

- Ülj le Potter! – szólt a férfi, mire Harry bólintott odasétált, és kihúzta a legközelebbi széket majd leült. – Nem számoltál a következményekkel Potter… A kis mutatványod majdnem az életedbe került, semmibe vetted mindazt, amit a tanáraidtól, barátaidtól és Dumbledore professzortól kaptál. Ráadásúl engem is tétlenségbe kényszerítettél. – szólt még mindig nyugodt, de a lehető legsötétebb tekintettel. – Tudod Potter elviselhetetlen vagyok, ha nincsen feladatom, és unatkozom…Egy idő után, már a könyvek sem szórakoztatnak. – mondta és hangja semmi jót nem ígért. – Tehát a mai naptól kezdve hasznosan fogjuk tölteni időnket. – szája gonosz mosolyra húzódott. – Ebéd után gyere az alagsorba… rád fér a gyakorlás a bájitalok és a sötét varázslatok terén is. És onnantól, hogy felállsz ettől az asztaltól, bármelyik pillanatban számíthatsz arra, hogy esetleg belenézek a gondolataidba, tehát készítsd az elméd! –
Mindezt pillanatok alatt mondta el, és rögtön távozott a helységből, Harrynek még reagálni sem volt ideje. Megkövülten bámulta az asztal hibátlan felületét. Arra számított, hogy Piton üvölteni fog vele, ezek után meg már kívánta is, hogy tette volna inkább azt. Reménytelennek látta saját helyzetét, de jobbnak látta, ha nem töpreng sokat a dolgon. Felállt hát, és körülnézett. Nem tudta mihez kezdjen, végül úgy döntött, hogy körbejárja a házat, persze messze elkerülve az alagsort.
A sajátján kívül három hálószobát talált. Kettő ezek közül amolyan „szükségszobának” bizonyult. Nem volt bennük más, mint egy-egy gondosan megvetett ágy, és egy kis asztalka, egy-egy nagyobb gyertyával. A Harmadikról csak gyanította, hogy hálószoba, hiszen be volt zárva. Úgy gondolta, hogy valószínűleg ez lehet Piton szobája, hiszen neki is kell egy szoba, hiába denevér. Ahogy körbejárta a házat, egyre fokozódott benne a kétely, azt illetően, hogy ez a férfi háza lenne. Erre a gondolatra egyből eszébe jutott délutáni programja, és jobbnak látta, ha előtte elvonul, és felkészíti tudatát, egy esetleges rögtönzött okklumencia órára.
Mikor szobája elé ért, szembe találta magát egy újabb ajtóval, amit eddig nem vett észre. Mikor benyitott melegség járta át. A szoba valami különös energiát sugárzott magából. Mintha valami bölcs, és jóságos öregember otthonába lépett volna. Nem volt nagy és tágas, csak egy barnás árnyalatú Baldachinos ágy, egy ruhásszekrény, egy hintaszék, és egy kis kerek asztal állt benne., de ez volt a legbarátságosabb kis szoba, amit Harry valaha is látott…

Gondolatai szinte száguldottak…Fawkes…a szoba…öregember…

Torka összeszorult, miközben a korábban felfedezett könyvtárszoba felé rohant, ahol Piton is tartózkodott, de a férfi már nem volt ott. Dél körül járhatott az idő, ezért elindulhatott a konyhába, ígyhát Harry is odament, de ott csak egy Házimanót talált, akinek a neve Spors volt. Örült, hogy ott találja, mert így legalább nem kellett Pitontól kérdeznie.
- Spors! –szólt a fiú – kérlek mond meg, hogy ki ennek a háznak a tulajdonosa!
A manó meglepődött a kérdésen, de már éppen válaszolt volna, mikor kivágódott a konyhaajtó és Piton viharzott be a helységbe.
-Spors már a rend tagjait szolgálja Potter- Ez a ház a sok óvóhely egyike, ahová a sérült és a védelemre szoruló rendtagok jönnek.
- Értem,-szólt Harry – de ki volt ennek a háznak az ura? – kérdezte.
- Miért érdekel ez téged?- Kérdezte gyanakodva Piton

Közben Harry figyelmét nem kerülte el a manó állandó hallgatása. Nem olyannak tűnt, mint Dobby, vagy Winky, nem olyannak, mint akinek megtíltják, hogy közbeszóljon, hiszen látszott rajta, hogy jól tartják, erről árulkodott, tiszta ruhácskája, és takaros köténye.

- Ez a ház Dumbledore professzoré? – kérdezte, le nem véve szemét Sporsról. Ez volt a legjobb, amit tehetett, hiszen a manó egyetlen rezdüléséből rájött, hogy jól gondolta.
- Lám-lám Potter, úgy tűnik legalább a megfigyelő képességed használható… LEGILIMENS! – Mire a fiú odakapta tekintetét, már csak a rászegeződött pálcát láthatta…
Teljesen váratlanúl érte a támadás. Hirtelen Tisztán látta maga előtt Ginny Weasley szemeit, látta magát, ahogy az odúban rászegezi pálcáját az üres szobára, mert nem látott senkit, a fehérséget, amire ébredt, és a …
- Neeem! – nyögte, majd térdre esett. Megsemmisülten nézett fel Pitonra, akinek arcán gúnyos fintor futott át.

- Nem lepődtem meg Potter, erre számítottam. Enyit ért neked Sirius, vagy Dumbledore professzor halála…érted haltak meg, és te még mindig nem érzed fontosnak, hogy képezd magad. Jegyezd meg, hogy nem lesz mindig ott valaki, hogy megvédjen, aki pátyolgatja a finom kis lelked. – Szólt dühös szemrehányással. – De természetesen te tudod, mennyit ér ez neked, és hogy mit szeretnél. – mondta végül közömbösen.
Harry maga elé meredt. Fájt elismernie, de Pitonnak igaza volt. Még soha életében nem fájt neki ennyire az igazság. Úgy viselkedett, mint egy gyerek. Szíven ütötte, de ennek mostantól vége. Bármit is tartogasson neki Piton bírni fogja, és veszi az akadályokat. Persze ezt a világért sem ismerte volna be.
-De akkor miért? … kezdte, miközben lassan felállt. – Miért védelmez engem, ha közben megvet? – kérdezte ingerülten, hogy leplezze mennyire dühös, nagyon dühös saját magára.
-Mert egy tudatlan kölyök vagy! És ha tetszik, ha nem rajtad múlik a jövőnk! Bármennyire is nehezemre esik ezt belátni, de ez így van. Jól tennéd, ha ehez méltóan viselkednél végre.
- Megértettem – Kiáltotta a fiú, aztán hirtelen kiviharzott a konyhából, fel a szobájába.

Piton elgondolkodva nézett utána. Arcán különös kifejezés jelent meg, azok az érzelmeg mutatkoztak meg szemeiben, amit eddig még soha senki nem láthatott.

következő fejezet