A végső menedék
2006.11.07. 16:55
A végső menedék Vége. Mindenki kacaghat, sikerült megtörniük. Megint eszembe jutott a halál, s ezúttal nem várok. Elébe megyek, jéghideg karjaiba vetem magam. A megváltó ölelés, az egyetlen jó dolog, ami még rám vár. Tudom, nem kellene ezt tennem. Ha eddig kibírtam, ezután is túlélem valahogy. De belefáradtam, hogy mindennap a darabokra hullott lelkem apró üvegcserepeit rakosgassam össze. Lehet, hogy gyáva vagyok, igen. Csakhogy nem akarok többé bátor lenni. Egész életemben annak kellett lennem. Túl korán nőttem fel és aggastyán lett belőlem. A tükör még egy fiatalt mutat, de belül kiégtem. Kifosztottak, elvették tőlem, ami még az enyém sem volt, elvették az életemet is. Legyen az övék. A percek óráknak tűnnek. Valamikor rég egy könnycsepp volt a szememben, de már nyoma sem maradt. Nincs helye sírásnak. Egy kicsit ideges vagyok, a tekintetem minduntalan az asztalra siklik. A lámpafény megcsillan a fényes pengén, utolsó barátomon. Milyen gyönyörű... A szépség, amit nem kaphattam meg... Ezen már késő merengeni. A végtelen szólít, mennem kell. Két kézzel fogm a markolatot, a hegye a szívemre mutat. Talán az volt túl jó, nem evilági. A kezem remeg, nem tudom, képes leszek-e rá. Leoltottam már a lámpát, csak a Hold és a csillagok fénye világít be a nyitott ablakon. Érzem a hűs szellőt, ami elringat, mint anya a gyermekét. Már nem tétovázok. A penge fémes villanással markolatig hatol a szívembe. Meleg vér csorog le a kezemig. Utolsó mozdulatommal ajkamhoz emelem a kezem, érzem a vér sós ízét. Önmagam megöli önmagamat, és így válok önmagammá. Az ablakpárkányra bukom, miközben a szél végigsimítja arcomat. Már az övé vagyok, örökre... by Silme Betty
|