1. Fejezet
2006.11.07. 16:44
1. Fejezet Egy újabb szomorú nap virradt fel. Ez volt Elisabeth Carter első gondolata, amikor felébredt. Hosszú percekig csak bámulta a plafont és gondolkodott, van-e egyáltalán valami oka rá, hogy felkeljen.Úgyis csak a szenvedés várna rá. Végül megemberelte magát és kimászott az ágyból. Az évek során megkeményedett a szíve s néha még maga is azt gondolta, nem más, mint egy savanyú liba. Csak a szülei kedvéért élt még, annyira elkeseredett. Az édesanyja és az édesapja mindent megtettek, hogy jobbá tegyék az életét, de a tényeken nem változtathattak. Elisabeth kvibli és az is marad mindörökké. Mielőtt kilépett volna a szobából, a szeme megakadt azon a papírlapon, amelyet tegnap este írt tele életének fájdalmas titkával. Tulajdonképpen nyílt titok volt, Roxmortsban mindenki tudott róla. De Elisabeth nem akarta, hogy a szülei akár véletlenül is meglássák az írását. Összehajtotta a papírt és az egyik könyvéba tette, majd a könyvet visszatette a polcra. Az írás segített rajta, megkönnyebbült, bár maga sem tudta, miért. Ezután lement reggelizni. Aznap remek idő volt és Elisabethnek jókedve kerekedett. Kis időre megfeledkezett bánatáról és sétálni ment. Lassan elmaradtak mellette a házak és egy kis rétre ért. Leszakított egy vadrózsát, miközben ábrándozva követte az ösvényt, amely a rét és a mellette lévő erdő között haladt, majd kis idő múlva az erdő belseje felé vette az irányt. Elisabethet öntudatlanul vitte a lába, minden lépést iosmert. Mindig ide menekült, ha nem bírta elviselni az ellenséges vagy jobb esetben szánakozó pillantásokat. Hét éve a második otthona lett az aprócska erdő. Vidáman dúdolgatva ért kedvenc fái mellé, amikor hirtelen megtorpant, ugyanis nem volt egyedül. Azon a helyen, amit olyan jól ismert, a mohos fatörzsön egy fiú üldögélt. Elisabeth bénultan állt, agyában dörömbölt a megszokott gondolat: elfutni! El innen, messzire... De már késő volt, a betolakodó észrevette a lányt és meglepve ugrott fel. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, aztán a fiú tétován megszólalt: - Szia... Hogy kerülsz ide? Elisabeth megrezzent, de csak késve válaszolt.Az ismeretlen nagyon jóképű volt szőke hajával és kék szemével. És a hangja... - Én... csak erre sétáltam. - Aha. Roxmortsban laksz? - Igen - bólintott a lány. - Még nem láttalak, igaz, csak egy hete költöztünk ide. Engem Tomnak hívnak, és téged? - Elisabeth. Örülök, hogy megismertelek. - Gyönyörű neved van - Tom közelebb lépett Elisabeth-hez, akinek a torkában dobogott a szíve és egy ismeretlen érzés tört rá... - Nekem most mennem kell - Elisabeth kitért a fiú elől és úgy megriadt, hogy még a rózsát is elejtette. - Máris? Látlak még? - kiáltott utána Tom.
by Silme Betty
|