Luthien Lovemagic Oldala

Augusztus harmincegyedikén Stephanie Green az egész délelõttöt csomagolással töltötte. Délután meglátogatta néhány barátnõjét, és elbúcsúzott tõlük. Este megvacsorázott, majd mégegyszer ellenõrizte, mindent elpakolt-e. Másnap reggel korán ébredt, gyorsan felöltözött, majd lement reggelizni.
-Jó reggelt, Anya!
-Jó reggelt, Stephanie! Jól aludtál?
-Igen, bár kissé ideges vagyok.
-Minden rendben lesz- mosolygott az édesanyja.- Természetes, hogy izgulsz.
-Lassan indulnunk kell- pillantott Stephanie az órára.
Miután megérkezett a King's Cross pályaudvarra, Stephanie elbúcsúzott az anyjától. Utána az utazóládájával és egy kosárral, amiben a macskája volt, odébbsétált és mintegy véletlenül nekiment a kilences és tizes vágányt elválasztó korlátnak.
Azt hihetnénk, ezután kórházba került. De nem íg történt. Pár lépés után úgy tûnt, egy egészen más világba csöppent. A kilenc és háromnegyedik vágányon ott állt a Roxfort Expressz indulásra készen. Stephanie, immár sokadszor életében, felszállt a vonatra, és keresett egy üres fülkét, majd felvette fekete iskolai talárját. A vonat elindult, és a lány szíve hevesen vert az izgalomtól. Néhány óra és megérkeznek a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolába, ahol õ már nem egy egyszerû diák.
Stephanie Green boszorkány volt. Tizenegy éves koráig fogalma sem volt errõl, noha történtek vele furcsa dolgok. Azon a nyáron kapott egy levelet, hogy felvételt nyert Roxfortba. Miközben a vonaton ült és a tájat nézte, eszébe jutott, amikor elõször utazott Roxfortba. Akkor volt olyan ideges és izgatott, mint ezen a napon.Az iskolában szerencsére sok barátot talált és boldog volt. A Griffendélbe került, amikor az elsõéveseket beosztották. Nagyon megszerette a mágusok világát, bár életének jó részét muglik, azaz varázstalan emberek között töltötte. Szülei muglik voltak.
Miközben erre gondolt, a a vonat célba ért. Stephanie e többi diákkal együtt felment a kastélyba, ahol nemsokára megkezdõdött az évnyitó ünnepség. Útközben kikukucskált a hintó ablakán és megcsodálta a Roxfortot. Az épület tükörképe halványan csillogott a tóban, az óriáspolip pedig kidugta egyik karját, erre a víz hullámzani kezdett és a tükörkép eltûnt. Stephaie ábrándozva pillantott a Tiltott Rengeteg felé.
- Vajon mit rejt az erdõ? - gondolta. Mindig is érdekelte a roxforti birtokon elterülõ hatalmas erdõ. Oda nem mehettek a diákok az ott élõ veszélyes lények miatt. Stephanie ennek ellenére szívesen barangolt volna a fák között. Még mindig ugyanolyan kíváncsi volt, mint amikor elõször látta Roxfortot. Azóta ugyan sok mindent megtanult, de ennyi év után is érdekesnek találta a varázslók világát.
Közben a hintók odaértek a kastélyhoz. Stephanie bement és leült a Griffendél asztalához. Félig Fej Nélküli Nick, a ház kísértete néhány székkel arrébb ült.
- Stephanie, te nem tavaly voltál hetedikes? - fordult csodálkozva a lányhoz.
- De igen.
- Akkor mit keresel itt? - fürkészte Nick.
Stephanie mosolygott egy kicsit.
- Ez hadd maradjon egyenlõre titok. Nemsokára megtudod, ígérem.
Miután a Teszlek Süveg beosztotta az elsõéveseket az iskola négy házának valamelyikébe, Dumbledore bemutatta Suette-Pollts professort, aki már korábban is tanított Roxfortban, valamint Umbridge professzort, az új sötét varázslatok kivédése tanárt, aki a dikákoknak elsõ pillantásra ellenszenves volt. Ezután a professzor körülnézett a nagyteremben és folytatta beszédét.
- Még egy bejelentenivalóm van. A tanári kar hamarosan egy új kollégával gazdagodik. Közületek biztosan ismerik néhányan azt, akirõl beszélek. Akik viszont még nem, azoknak hadd mutassam be Stephanie Greent, Roxfort leendõ bûbájtantanárát!
A professzor most Stephanie-ra pillantott, aki felállt az asztaltól és Dumbledore mellé lépett. A meglepett diákok taps közben kissé megbámulták, ettõl elpirult egy picit. Eszébe jutott, hátha van valami furcsa a külsején. Hosszú, barna haja volt és kék szeme. Szemüvegén megcsillant a gyertyák fénye. Lopva a talárjára pillantott, miközben remélte, hogy nem ételfoltos. Szerencsére nem volt az. Megkönnyebbülve fordult Dumbledore felé, aki mosolyogva kezet rázott vele. Stephanie a szeme sarkából látta a tanári asztalt. McGalagony professzor mosolygott, ami ritka látvány volt, és Bimbára pillantott. Umbridge továbbra is olyan képet vágott, hogy Stephanie-nak hányingere volt tõle. A legellenszenvesebb azonban Piton volt. Néhányszor összeütötte ugyan a tenyerét, de közben jéghideg tekintete Stephanie-ra villant, és a lány úgy látta, a bájitaltanár ajka gúnyos mosolyra húzódik. De elfeledkezett errõl, amikor meglátta a kis Flitwick professzort, aki lelkesen rámosolygott. Stephanie viszonozta a mosolyt, majd Dumbledore-ral együtt újra a diákok felé fordult.
Dumbledore újból megszólalt:
- Mint tudjátok, iskolánkban Flitwick professzor tanítja a bûbájtant. Mielõtt megijednének néhányan, megnyugtathatlak benneteket, hogy az továbbra is így marad. Azonban lesz még egy bûbájtantanárunk. Nem kétlem, hogy Miss Green legalább olyan jó tanár lesz, mint Flitwick professzor. Azonban mielõtt taníthatna, még neki is sokat kell tanulnia. Miután tavaly befejeztetanulmányait Roxfortban - megjegyzem, nagyon szép eredménnyel -, úgy döntött, él ezzel a lehetõséggel, és életét az ifjú mágusok tanításának szenteli.
Dumbledore szavait tapsvihar szakította félbe, Stephanie pedig hálásan nézett a diákokra.
- Green kisasszony továbbra is a Griffendél-toronyban lakik. A különbség csupán annyi, hogy külön órái lesznek.
Az egész iskola nevében gratulálok! Sok sikert a továbbiakhoz!
A taps újból felhangzott, és természetesen a Griffendél asztalánál szólt a leghangosabban. A mardekárosokon látszott, nem lelkesednek, hogy egy griffendéles tanár lesz. Malfoy beszélgetés közben undorodva pillantott Stephanie felé, aki visszaült a halyére.
Félig Fej nélküli Nick derûsen fordult Stephanie felé, már ha egy kísértet tekintete lehet derûs.
- Szóval ez volt a nagy titok! Igazán elmondhattad volna!
- Ne haragudj, Nick. Meglepetésnek szántuk.
- És meddig fogsz tanulni?
- Két évig - sóhajtott Stephanie. - De nem tudom, hogy bírom majd.
- Ne aggódj, biztosan menni fog! - biztatta barátságosan a szellem.
Vacsora után, mikor mindenki jóllakott, Stephanie a többi griffendélessel felment a toronyba. A klubhelyiségben gratuláltak neki a diákok és ünnepelni akartak, de Stephanie arra hivatkozott, hogy fáradt és inkább felment a hálóterembe. A szoba elé lépve elmosolyodott: a hetedévesekkel egy szobában aludt és a felirat eszébe juttatta, tavaly még õ is csak egyszerû diák volt Roxfortban. Most pedig... az élete megváltozott. Még akkor is ez járt a fejében, amikor már ágyban volt. Az ablakon besütött a hold, és csak feküdt, gondolataiba mélyedve. Hirtelen egy kép villant az emlékezetébe: Roxfort, amint tükrözõdik a tó hullámzó vizében. Megfordult és próbált elaludni, de nem sikerült. Ha az elkövetkezõ idõszakra gondolt, görcsbe rándult a gyomra. Abban a pillanatban azt sem tudta, egyáltalán miért van itt. Miért fogadta el Dumbledore ajánlatát? úgy érezte, ezzel a lépéssel kihívta maga ellen a sorsot. És nem alaptalanul rettegett: biztos volt benne, hogy Piton professzor meg fogja keseríteni az életét. Az az Umbridge sem valami bizalomgerjesztõ, Stephanie el sem tudta dönteni, melyikõjük ellenszenvesebb számára. Mindenesetre úgy döntött, a végsõkig küzdeni fog. Nem adja fel, akármit is tesz ellene Piton vagy bárki más. Ezzel az elhatározással aludt el.
Másnap a reggelinél Stephanie-t a griffendélesek üdvrivalgása köszöntötte, amihez a hollóhátas és hugrabugos tanulók is csatlakoztak. A mardekárosok ellenben csak gyúnyos pillantásokat lövelltek feléjük. Stephaie nem foglalkozott velük, inkább leült egy üres székre. Közben McGalagony professzor odajött hozzá és saját maga adta oda neki az új órarendet.
A mellette ülõ lány odafordult hozzá:
- Szia, Stephanie! Én Hermoine Granger vagyok. Biztosan nagyon szorgalmas vagy, ha tanár leszel. Ugye segítesz majd nekünk?
- Hallottam már rólad és nem hiszem, hogy segítségre lenne szükséged - mosolygott Stephanie. pillantása a Hermione mellett ülõ két fiúre vándorolt.
- Téged hogy hívnak?
- Ronnak. Ron Weasley vagyok - a fiú elpirult egy kicsit.
- Gondoltam. Fred és George már meséltek rólad.
- Tényleg? És mit mondtak? - kapott a szón Ron.
- Semmi különöset - válaszolta Stephanie. - És te vagy Harry Potter - Harry bólintott. - El sem lehet téveszteni. Bár gondolom, nem mindig örülsz annak, hogy ennyien ismernek.
- Ez igaz. De most már te is ismert vagy.
- Nem nagy dolog. Igazából szóra sem érdemes - szabadkozott Stephanie.
- Még hogy szóra sem érdemes?! Stephanie, tanár leszel! Ez igenis fontos dolog - kiáltott fel Hermione.
Stephanie boldogan mosolygott.
- Pedig tényleg nem olyan fontos - kezdte Stephanie, de Hermione arckifejezését látva inkább témát váltott.
- Nem sok segítségre számíthattok tõlem. Nem voltam iskolaelsõ, csak prefektus, de egyáltalán nem vagyok olyan kiváló boszorkány, mint gondolod. szerintem mindenbõl jobb leszel nálam...
- Jobban tenné, Green kisasszony, ha Granger dicsõítése helyett a tanulmányaira koncentrálna. Õ már így is túlságosan elbizakodott. - Piton állt mögöttük. A professzor szeme gonoszul csillogott és ugyanolyan gúnyosan mosolygott, mint elõzõ este.
- Remélem, megértette, amit mondtam.
- Igen, tanár úr - rebegte Stephanie a zabkását tanulmányozva.
Piton továbbra is mosolygott és továbbment. Harry dühösen meredt a professzor hátára, majd mikor már nem hallhatta, kifakadt.
- Miért bántja Hermionét!
- Ne figyeljetek rá! - Stephanie összeszedte magát és új barátaira nézett. - Csak provokálni akar, hogy lefaraghassa a ntjainkat, mint mindig.
A lány szomorkásan elmosolyodott.
- Azt láttátok volna, milyen képet vágott, amikor megtudta, hogy tanár leszek!
- Gondolom, nem volt túl boldog - vigyorgott Ron.
- De nem ám! - kuncogott Stephanie. Már ezért megérte ittmaradni. De sajnos - komorult el, - ha rajta múlik, megbánom még a döntésem.
- Minden rendben lesz, Stepnanie - biztatta Hermione.
- Milyen órád lesz? - kérdezte Ron.
- Átváltoztatástan. jobb, ha indulok.
Miután Stephanie elbúcsúzott barátaitól, kissé reszketve ugyan, de elindult elsõ órájára. Jól ismerte McGalagony szigorúságát. Azonban kellemesen csalódott, mert a tanárnõ igen kedvesen bánt vele, bár nem kímélte. Ebéd elõtt a folyosón összefutott Harryékkel. Éppen az órákról beszélgettek, amikor egy kevésbé kedves ismerõsük is arrafelé tartott. Malfoy és elmaradhatatlan csatlósai, crak és Monstro álltak elõttük.
- Nocsak, Potter és a... barátai - Malfoy gúnyos mosolya szakasztott olyan volt, mint Pitoné. - Látom, gyûlnek köréd a sárvérûek, akik egyre többet engednek meg maguknak.
A két fiú csaknem nekiugrott, de Stephanie tekintetét látva visszafogták magukat.
- Viselkedj rendesen, Malfoy. Úgy a végén felvesznek tanársegédnek és hordozhatod a táskámat.
- Ezt még nagyon meg fogod bánni - sziszegte Malfoy, majd intett Craknek és Monstro-nak és továbbment.
- Szuper voltál, Stephanie! - szólt elismerõen Ron.
- Most jól megkapta!
- Hermione kis híján Stephanie nyakába borult.
- Úgy örülök, hogy megmutattad neki, nem a vér számt!
- Pontosan - bólintott Stephanie. . A legfontosabb, hogy mire vagy képes. Elegem van ebbõl az ostoba sárvérûzésbõl!
Beszélgetés közben leértek a nagyterembe. Ebéd alatt a fiúk a kviddicsrõl, Hermione és Stephanie a tanulásról beszélgettek.
- Még nem is gratuláltam a perefektusi jelvényetekhez.
- Öhm... kösz - mondta Hermione.
- Szóval McGalagony tényleg olyan barátságos volt?
- Igen. Remélem, a többi órám is ilyen jó lesz, bár a bájitaltantól kicsit félek.
- Nem lesz semmi baj. Nem kell félned - nyugtatta Hermione.
- Holnap szorítsatok! Délután lesz bájitaltanom és nem hiszem, hogy Piton egyfolytában dicsérgetni fog.
- Elég enyhén fogalmaztál - jegyezte meg Harry, miközben a tökleves kacsóért nyúlt.
- Jaj, ne rémisztgesd tovább! - mérgelõdött Hermione. - Nyugodtan kell szembenéznie Pitonnal.
- Te nyugodt lennél a helyében? - kiáltott fel Ron. - Stephanie, te nagyon bátor vagy.
- Akkor sem nyugodtam meg - sóhajtott fel Stephanie.
- Téged leglább nem utál annyira Piton, mint engem - szólt sötéten Harry.
- Ha eddig nem gyûlölt, ezután biztosan fog. Hiszen már kimutatta, mit érez irántam.
- Fel a fejjel! - bátorította Hermione. - Ne feledd, te sokkal, de sokkal jobb vagy, mint Piton!
- Szorítunk neked! - mondta kórusban Harry és Ron.
- Az egédz Griffendél melletted áll - folytatta Harry.
- Köszönöm, nem tudom, mi lenne velem nélkületek - hálálkodott Stephanie.
Másnap, miközben a pinceterembe ment, visszhangoztak fülében barátai szavai, de ez sem segített rajta sokat. Piton tényleg keményebben bánt vele, mint valaha. Mikor Stephanie megkérdezte, hány denevérlépre van szükség a bájitalhoz, Piton gúnyosan így szólt:
- Green kisasszony, hogy bûbájtantanár lesz, nálam semmit sem számít. Nem fogok könnyíteni a feladatain, ezt jól jegyezze meg.
Stephanie kétségbeesett Piton szavait hallva, mert tudta, a tanár nem fog megkegyelmezni neki. Amúgy is félénk volt a bájitalórákon, így most a szokásosnál is jobban izgult, bár próbálta leplezni. Piton továbbra is árgus szemekkel figyelte a munkáját és minden alkalmat megragadott, hogy megalázza. Nem csoda, ha ezek után Stephanie sápadtan, remegve lépett be a Griffendél klubhelyiségéba, ahol Harry és Ron éppen leckét írtak.
- Szia Stephanie! Milyen napod volt? - kérdezte Ron.
Ekkor Stephanie nem bírta tovább és zokogva lerogyott egy üres fotelbe. A két fiú döbbenten nézett rá.
- Mi a baj? - hebegte Ron, de sejtette a választ.
- Piton - felelte sírástól elcsukló hangon Stephanie.
- Ennyire kikészített? - szólt együttérzõen Harry.
- Borzalmas volt. Legjobb lesz, ha megmondom Dumledore-nak, hogy elmegyek.
- Miket beszélsz, Stephanie? - kérdezte meglepõdve Hermione, aki abban a pillanatban érkezett meg a könyvtárból.
- Mit gondolsz, mi baja? - Harry dühösen lecsapta a pennáját. - Természetesen Piton. Rajta kívül senki sem tehette volna ezt Stephanie-val, legyfeljebb Frics vagy Umbridge.
- De... mit csinált Piton?
- Akármit tettem, semmi sem volt jó neki - hüppögte Stephanie. - És közölte velem, nem számít, hogy tanár leszek, esze ágában sincs megkönnyíteni a dolgomat. Tehát még inkább bántani fog.
- Stephanie, tudom, milyen nehéz most neked, de nem adhatod fel. - Hermione leült stephanie mellé. - Pontosan ezt akarja Piton, hogy megtörj és elmenekülj. Nem szabad figyelned rá.
- Tudom, Hermione. De nagyon nehéz.
- Gondolj valami vidám dologra! - javasolta Harry. - Például arra, hogy megverjük a Mardekárt és miénk lesz a kviddicskupa.
Stephanie arcán felderengett egy mosoly, látva a kviddicslázban égõ fiúkat.
- Igazatok van, meg tudom csinálni. De nélkületek nem fog sikerülni.
- Mi melletted állunk, Stephanie! - mosolygott Hermione megkönnyebbülten.
- És tényleg verjétek meg a Mardekárt.
- Úgy lesz - fogadkozott Harry és Ron.
Teltek-múltak a napok, és Stephanie lassan megszokta új életét. Sokat kellett tanulnia és ez kissé elterelte a figyelmét ellenségei gúnyolódásáról. Malfoy valahányszor meglátta õt, hangosan sápítozni kezdett az iskola színvonalának romlásáról, meg arról, hogy engedhatik meg a tanárok ennek a söpredéknek a jelenlétét.
- Nemsokára majd te is belátod, Green, hogy nincs helyed itt - szólt félvállról Stephanie-nak egy alkalommal a nagyteremben. - Hacsak addig nem történik veled valami kellemetlen...
Stephanie rezzenéstelen arccal nézett Malfoyra, aki látva, hogy fenyegetése hatástalan, elkotródott.
Egy reggel McGalagony professzor reggeli közben odalépett a griffendélesek asztalához.
- Green kisasszony, ha befejezte, jöjjön a szobámba!
- Igen, professzor.
Stephanie kíváncsian lépett be McGalagony irodájába tíz perccel késõbb. A professzor felpillantott, majd fiókjába süllyesztette papírjait.
- Üljön le! Mint bizonyára tudja, ezen a hétvégén a tanulók lemehetnek Roxmortsba.
- Tudom -bólintott Stephanie.
- Természetesen ön is lemehet a többiekkel, de elvárom, hogy leendõ tanárhoz méltóan viselkedjen. Megértette?
- Igen, tanárnõ.
McGalagony tûnõdve figyelte néhány pillanatig a lányt, majd újból megszólalt, de teljesen más hangon, mint az elõbb.
- Hogy érzi magát?
- Jól, köszönöm - Stephanie meghökkent egy kissé.
- Minden rendben? Tudom, - folytatta McGalagony - hogy Piton professzor nem kedveli mgát túlzottan Remélem, ebbõl nem adódott semmilyen problémája.
- Nem, semmi - hazudta Stephanie, de tudta, McGalagony átlát rajta.
- Nos, rendben. Elmehet.
Stephanie kiment a szobából. A professzor a csukott ajtóra meredt, majd felsóhajtott és folytatta a munkáját.
Elérkezett a hétvége. Stephanie a többi diákkal elindult Roxmortsba. A kastély udvarán összefutott a Weasley-ikrekkel.
- Sziasztok!
- Szia! - köszönt rá Fred. - Te is jössz Roxmortsba?
- Igen.
- És merre mész?
Stephanie vállat vont.
- Még nem tudom. Ti?
- Nos... nekünk dolgunk van -válaszolta kissé feszengve George.
- Értem. Jó szórakozást! - búcsúzott Stephanie, de még hallotta a távolodó fiúk szavait.
- Szóval õ nem tud róla...
Stephanie a homlokát ráncolta. Vajon mirõl maradt le?
Roxmortsban úgy döntött, enged a csábításnak és a Mézesfalás felé vette az útját. A boltban rengetegen voltak, úgy tûnt, nem õ az egyetlen roxfortos, akinek ez az ötlete támadt. Vett néhány cukorpennát (ez volt a kedvence), majd fizetett és kiment. Az utcán néhány pillanatig tanácstalanul állt, majd elhatározta, megy, amerre a lába viszi. Legalább van egy kis ideje pihenni, gondolkodni.
Céltalanul kószált tovább. Élvezte a napsütést, a hûvös szellõt, ami összeborzolta kicsit a haját. Séta közben a Szárnyas Vadkanhoz ért. Meglepve látta, hogy sok roxfortos diák megy oda, többek között Fred és George Weasley.
- Szóval itt van dolguk... - gondolta és továbbment.
Útközben találkozott néhány ismerõsével. Voltak, akik hívták, menjen velük nézelõdni, vásárolni, de õ nemet mondott. Most egyedül akart lenni. Hiányoztak a griffendéles évfolyamtársai, akik elmentek Roxfortból, miután elvégezték a hetedik évet. Kicsit magányosnak érezte magát, bár tudta, a griffendélesek szeretik és mellette állnak. Olyan furcsa ez az egész... Õ választotta ezt az utat, de mintha kényszerítené valami erõ, hogy ne adja fel. Ez nem az õ céltudatossága, ez valami más, valami titokzatos... Valami különös erõ, ami nem engedi visszafordulni. Néha azt gondolta, nem is õ irányítja a cselekedeteit. A legzavaróbb az volt, hogy nem tudta, mi lehet a célja ennek az egésznek.
Stephanie kifejezetten utálta a sötét varázslatok kivédése órákat. Pálcát a táskába! - örökké csak ezt hallotta. Lassan már nem is akarta magával vinni a varázspálcáját, csak megszokásból volt nála. Attól félt, egyszer lehányja Umbridge-et, mer valahányszor meglátta a professzor kardigánját és masnijait, felfordult a gyomra. És az az émelyítõ mézesmázas hang! De legalább nem volt olyan ellenséges vele, mint Piton. Viszont az órák borzasztó unalmasak voltak. Utálta Umbridge tanítási módszerét, a tankönyvet pedig egy az egyben hülyeségnek tartotta, de ezt jobbnak látta nem hangoztatni. Hermionétól tudta, mit kapott Harry, amiért azt állította, Voldemort visszatért. Már csak ezért is ellenszenves volt neki a professzor. Visszasírta azokat az órákat, amiket Lupin professzor tartott hatodikas korában. Lupinnak és Mordonnak köszönhette, hogy remekül sikerült a RAVASZ-a sötét varázslatok kivédésébõl. Bezzeg Umbridge... Ennél még Piton is jobb órát tartana! Éppen ezen morfondírozott egy óra után, amikor Harryékbe botlott.
- Szia, Stephanie!
- Sziasztok!
- Milyen órád volt? - kérdezte Hermione.
- Sötét varázslatok kivédése - Stephanie elfintorodott.
- Te sem szereted? - mosolygott bánatosan Harry.
Stephanie lehalkította hangját, miközben továbbmentek a folyosón.
- Kifejezetten utálom! A nõt is, meg a tananyagot is.
Ron elvigyorodott.
- Nem vagy vele egyedül. Mi is... - a fiú elharapta a mondatot, ugyanis Umbridge-ot látta közeledni.
- Szervusztok, kedveseim! - mosolygott negédesen a professzor. Választ sem várva karonfogta Stephanie-t.
- Gyere velem, kis drágám!
- Ööö... Vacsoránál találkozunk! - búcsúzott Stephanie, és gondterhelten Umbridge nyomába eredt. Vajon mit akarhat tõle ez a nõ?!
Umbridge szobájába érve a tanárnõ becsukta mögöttük az ajtót és így szólt:
- Foglalj helyet, Stephanie. Hogy érzed magad?
- Köszönöm, jól, Umbridge professzor - hökkent meg Stephanie.
- Ezt örömmel hallom, kedvesem. Mint minden tanár, én is azt szeretném, hoyg jól érezd magad az iskolában. - Umbridge felemelt egy pergament az asztaláról. - Alegutóbbi dolgozatod. Ügyes voltál, drágám!
- Köszönöm, professzor - feszengett Stephanie. Mire akar kilyukadni Umdbridge?
- Nagyon jól teljesítesz. Mint fõinspektor, jelentést írtam a minisztériumba, és a miniszter úr megkért, tolmácsoljam elismerését - Umbridge egy pillanatra elhallgatott és a lány arcát fürkészte, aki rezzenéstelen arccal meredt maga elé. - Remélem, örülsz ennek a jó hírnek.
- Igen, professzor - felelte sietve Stephanie és most elõször Umbridge szemébe nézett. - Kérem, mondjon köszönetet a nevemben a miniszter úrnak.
Umbrigde undorító mosolya még szélesebb lett, látva Stephanie igyekezetét. Úgy tûnt, elégedett a lánnyal, mert elengedte. Stephanie azután a hálóterembe ment, s mintegy véletlenül földhöz csapta Wilbert Fushel könyvét. Leült az ágyra és beleöklözött a vétlen párnába, miközben dühüsen fújt egyet.
- Utálom ezt az egészet - morogta.
Igen, utálta. Amióta a tanév elkezdõdött, egyre nõtt az az érzése, hogy õt és a többieket bezárva, ellenõrzés alatt tartják. Bár senki, még McGalagony professzor sem beszélt neki errõl, nem volt ostoba és nagyon jól tudta, mi történik. Azt is tudta, hogy sem Harryék, sem a tanárok, sem Umbridge nem bíznak meg benne igazán. Harry, Hermione és Ron kedvesek voltak vele, de igazából nem figyeltek rá igazán. Stephanie érezte, hogy rengeteg mindent titkolnak elõle. Tudta, hogy még csak rövid ideje ismerik egymást, de fájt neki a bizalmatlanság. Keserûsége egyre csak nõtt, ammit e mindennapi gondok is súlyosbítottak, így aztán nem csoda, ha egyre szótlanabbá és zárkózottabbá vált, de remélte, hogy nemsokára valami megváltozik. Ez benne volt a levegõben, de fogalma sem volt róla, mire is vár. S amire tudat alatt várakozott, nemsokára megtörtént... Elõtte azonban még sok minden várt rá.
Közeledett a Griffendél-Mardekár kviddicsmérkõzés idõpontja. stephanie-t már ez se nagyon érdekelte, de azért kiment és megnézte. Este késõn ért fel a klubhelyiségbe, de még éppen hallotta, mi történt a csapattal. Ron saját magát hibáztatta a történtekért, amikor Stephanie megérkezett. Erõtlenül elmosolyodott és vigasztalni próbálta a fiút.
- Ez volt az elsõ meccsed. Természetes, hogy nem ment olyan jól...
- Mit törõdsz vele? - förmedt rá Ron.
Stephanie elkomorodott és alig észrevehetõen bólintott, majd elsietett a hálóterembe. A háta mögött Hermione jól leteremtette Ront, de ez már nem számított...
Stephanie-ban már csak a karácsonyi szünet tartotta a lelket. Számolta a hátralévõ napokat és csak tanult, csak tanult... Nem törõdött semmivel, teljesen érzéketlenné vált. Nem látszott rajta, hogy valami baja lenne, pedig a lelke haldoklott. De végül elérkezett a szünet elõtti utolsó tanítási nap, amit olyannyira várt, s amely megváltoztatta az életét.
Utolsó órája bûbájtan volt. Kivételesen mosolyogva ment fel a lépcsõn a Griffendél-torony felé, ám egyszerre megtorpant. Nem jó irányba ment! De hát ez lehetetlen. Nem tévedhetett el, ismerte már az iskolát, akár a tenyerét. Hacsak nem változtatott irányt egy lépcsõ, de ezt is ismerte már. Mindenestre lassan továbbindult. Kisvártatva megpillantott a falnál egy kõszörnyet, amely a közeledtére félreugrott, s mögötte egy kõlépcsõ tûnt fel, ami szinte hívogatta a lányt.
by Silme Betty