|
14. fejezet - Szellemek(1.rész)
2007.08.11. 23:40
Salvador Benevolus
14. fejezet
oO – Szellemek – Oo
Harry kínosan nyelt egyet, miközben egyik felnőttről a másikra nézett. Legszívesebben elmenekült volna a konyhából – de a menekülési utat Piton elzárta.
A bájitalmester közelebb jött hozzájuk, talárja csak úgy örvénylett körülötte.
– Mit jelentsen ez, Albus? – kérdezte fenyegetően. – Különben csodálkoztam is, hogy ennyi ideje nem volt egymáshoz szerencsénk… tulajdonképpen… – itt elgondolkodott egy kicsit, és gúnyosan folytatta: –, nem is tudom, talán november óta?
Mikor én idekerültem – gondolta Harry, miközben apja egy tucat védővarázslatot alkalmazott az ajtón.
Az igazgató Pitonnal ellentétben halál nyugodtan ment oda a konyhaasztalhoz, és támaszkodott meg rajta.
– Perselus, sok dolgom volt mostanában…
– Halott vagy! A halottaknak nincs semmi dolguk! – csattant fel Piton, aztán dühösen a fiára nézett. – Mibe akartad belerángatni Harryt? Milyen körmönfont dolgon jár az eszed, ami eléréshez egy gyerek segítsége szükséges? – Aztán még kétszer olyan hangosan hozzátette: – Mégis mihez?!
Harry megesküdött volna rá, hogyha most is a kezében lenne valami törékeny, biztos eltörte volna, annyira megijedt Piton mostani énjétől.
– Igen, Perselus, tényleg halott vagyok – felelt Dumbledore nyugodtan –, de én másokkal ellentétben nem léptem tovább, itt maradtam. Tudod, maradt még egy elég nyomós indokom, és fontos elintézendő ügyem.
Piton a plafonra emelte a tekintetét, és szinte minden szavából csöpögött a szarkazmus.
– Óh, hát persze. Hisz Voldemort elpusztításához te is kellesz. Milyen ironikus. – Aztán újra visszanézett a férfire. – Nem érdekel, mekkora a baj, de Harryt nem fogod belerángatni. Apropó Harry… – öles léptekkel odament Dumbledore–hoz, és a képébe üvöltve folytatta mondanivalóját. – Tudod, Albus, hogy minden ravasz tervedet támogatom és elfogadom, amivel azt a félvér gyilkost eltehetnénk láb alól, de azt, hogy a fiamat is felhasználd a céljaidhoz, egyszerűen nem engedhetem!
Harry kínosan hátralépett egyet, és megtámaszkodott a konyhaszekrényben. Piton dühe oly mértéket öltött, hogy félő volt, felrobbanhat tőle a konyha.
– Perselus a jóslat ismeretében te is tudod, hogy milyen óvintézkedéseket kellett tennem….
– Óvintézkedéseket?! – fröcsögte Piton. – A saját családomról volt szó! A fiamról! Akit te sunyi, alattomos módon elvittél egy teljesen más világba!
Az igazgatót most először úgy tűnt, sikerült kizökkenteni a derűs nyugalmából.
– Te tudsz erről? – kérdezte csodálkozva.
– Igen, tudok róla, Albus! – ordította Piton válaszul. – Azért egy apa képes felismerni, hogy nem azzal él együtt, akit eddig a gonosz, gyűlölködő fiának hitt!
Dumbledore összekulcsolta maga előtt a kezeit.
– Sajnálom, hogy így vélekedsz, Perselus. Akkor muszáj volt elvinnem Harryt, távol a veszély forrásától, abba az egyetlen párhuzamos világba, amit az ottani igazgató ismertetett meg velem – magyarázta komoran.
Piton még közelebb jött az igazgatóhoz, és úgy sziszegte az arcába:
– A karjaimban tartottam, holtan. Tudod milyen érzés az, Albus? – kérdezte hátborzongatóan. – Egy apának, amint elveszti a fiát? Nem? Na persze… Neked sosem volt családod, talán azért vagy képes ilyen lelketlen dolgokra.
– Perselus…
– Nem, nem érdekel a magyarázkodásod – intette le Piton. – Elhiszem, hogy Harry veszélyben volt, de igazán közölhetted volna azt az apró tényt, hogy mégis életben maradt.
Az igazgató vett egy mély levegőt.
– Igen, ezek egy öregember hibái, belátom. De mindent Harry védelmében tettem, amit véghezvittem. Megnéztem, hogy hol fog élni, tudtam, hogy egy mugli családnál jobb dolga lesz, aztán majd a Roxfortban…
Harryt valóban érdekelte volna még a további magyarázkodás, de az utolsó mondatra szinte bombaként robbant.
– Maga gazember! – ordította közbe, mire a két felnőtt döbbenten fordult felé. – És a másik igazgató is! Hogy lehettek ilyen kegyetlenek?!
Az igazgató otthagyta az éppen csöndben álldogáló tanárt, és barátságosan sétált oda Harryhez.
– Harry, mi csupán jót akartunk neked. Az édesanyád nővérének családjánál biztonságban voltál, távol olyan követőktől, akiknek minden vágyuk volt felkutatni azt, aki miatt Voldemort elvesztette a varázserejét.
Harry legszívesebben az igazgató képébe vágta volna a mellette lévő almákat, és még ráadásként a tálat is – de inkább vett egy nagy levegőt, és próbálta lenyugtatni magát. Piton ellenben csak csöndben várta a végkimenetelt, és esze ágában sem volt leállítani őt.
– Ez aztán a jó szöveg! – kiáltotta Harry elkeseredetten. – Az eszébe sem jut, milyen szörnyű volt ott leélnem az életem?! Maga mondta, hogy néha vissza–visszatért, hogy megnézze, jól vagyok–e!
– Visszajártál, miközben mi gyászoltuk Harryt… – hallatszott hátulról egy döbbent, halk hang.
– És nem vette észre, milyen rossz nekem?! – folytatta Harry, figyelembe se véve apja fájdalmas tekintetét. – Miután Sirius meghalt, úgy éreztem, minden elveszett számomra!
– Nem tehettünk semmit érted. Egyedül kellett rájönnöd, milyen kivételes képességű varázsló vagy – magyarázta Dumbledore. – Erről megbizonyosodhattunk, mikor a harmadik évedben megmentetted keresztapádat.
Harry végtelenül szomorúan nézett fel az igazgatóra.
– Igen, de másodjára már nem tudtam megmenteni őt – mondta rekedten, és Dumbledore a vállára tette a kezét.
– Ne érjen hozzám! – sziszegte Harry dühösen, és lerázta a vigasztaló kezet.
Elege volt az öregemberből és a ravasz játékaiból. Dumbledore–ból elég volt egy is, most meg itt van ez, aki mindent megtesz azért, hogy újabb galibát okozzon…
Piton kihasználta az alkalmat, és védelmezően odalépett elé, mintha csak attól félne, hogy az igazgató újra magával akarja vinni.
– Szerintem meglehetősen világos volt Albus, hogy mindkettőnknek elege van a terveidből – mondta hűvösen –, és belőled.
– Igen, ez számomra is világos – bólintott Dumbledore. – Egy ideig nem is fogok mutatkozni, de amiért jöttem, azt még elmondanám.
Piton elfordult, mint aki indulni készül, aztán még odavetette:
– Valahogy nem fűlik a fogam ahhoz, hogy tudjam, mi a közelgő életveszély, vagy támadás, amivel szembe kéne néznünk – vicsorogta, aztán odaszólt Harryhez: – Gyere, menjünk.
Mikor Piton előhúzta a pálcáját, hogy távozzanak, az igazgató még utánuk szólt:
– Voldemort meg akarja szerezni a jóslatot.
Harry megdermedt, a bájitalmester ellenben leengedte a pálcáját, és megfordult.
– Ezzel meg mire célzol?
– Talán arra, hogy most már itt van az, akiről szól a jóslat, és leveheti a polcról – mondta higgadtan a varázsló –, és akkor Voldemort eggyel kevesebb hasznos információt kapna meg.
A Bájitalok Mestere dühösen a talárjába rakta a pálcáját.
– Ó, mi sem természetesebb! – gúnyolódott. – Harryt beküldeni a minisztériumba, és elhozatni vele a jóslatot, mikor a halálfalók is ott nyüzsögnek majd álruhában az embereink között!
Harry eközben lehunyta egy pillanatra a szemét, és imádkozott, hogy bárcsak felébredhetne, és ott ülhetne fent a szobájukban, vizsgára készülődve… Az a mondás, hogy a történelem megismétli önmagát, nagyon igaznak tűnt ebben az esetben.
– A minisztérium védve van Voldemort elől, a halálfalók pedig mostanában visszavonultak…
– Hogy te milyen jól informált vagy! – ordította dühösen Piton. – Nem fogok most hirtelen a minisztériumba rohanni Harryvel, főleg mivel semmi okom sincs rá! Ha Voldemort már tudja a jóslat teljes tartalmát, akkor meg minek kell neki az, ami a minisztériumban van?! Áh, értem már. Meg akar róla bizonyosodni, hogy valóban az fog történni, ami elhangzott. De miért most érdekli ez a dolog!?
Az igazgató sóhajtott egyet, és megrázta a fejét.
– Voldemortnak megvannak a kapcsolatai, így hallott arról a szóbeszédről, hogy Harry már nem úgy viselkedik, ahogy régen.
– Nem is tudtam, mi hiányzik még! – tört ki Piton. – Fogadjunk, hogy a kém értesítette erről a tényről.
Harry úgy érezte, le kell ülnie. Mikor azt hiszi, valamennyire megfeledkezik róla Voldemort, tévednie kell. Látta a lelki szemei előtt, ahogy meghallgatja a jóslatot, tisztába kerül a kilétével, és immár egyedüli célja az lesz, hogy őt megölje…
– Valószínű, Perselus.
– Valahogy megoldjuk, hogy elhozzuk a jóslatot, de nem most. Így év elején eléggé szétszórt a minisztérium, kicsit furcsállnák, ha csakúgy besétálnánk érte – töprengett hangosan Piton, és megadóan megrázta a fejét. – Attól, hogy a minisztérium a mi hatáskörünkbe tartozik – nem úgy, mint Roxfort –, még nem jelenti azt, hogy feltűnés nélkül bemehetek. Ahhoz nyomós ok kell.
Dumbledore közben összefonta a kezét, és komolyan nézett Pitonra.
– Harrynek kell levennie azt a jóslatot. Csak az érhet hozzá, akiről szól.
– Azt hiszed, nem tudom, Albus? – kérdezett vissza felemelt szemöldökkel Piton. – Nagyon is tisztában vagyok vele, de Harry nem fogja betenni oda a lábát.
Harry mikor valamennyire magához tért a sokkból, halkan közbeszólt:
– Elmegyek, nem gond.
– Ami pedig… – itt Piton elakadt, és döbbenten Harryre nézett. – Tessék?
– Azt mondtam, elmegyek, nem gond – vágta rá Harry.
– Megtiltom – mondta kegyetlenül Piton, aztán az igazgatóhoz fordult. – Most pedig, ha megbocsátasz, megyünk, mert már feltűnően sokáig vagyunk távol.
Az igazgató csak biccentett egyet, és a következő pillanatban már sehol sem volt. Piton ingerülten a hajába túrt, majd a pálcájával feloldotta a védővarázsokat, és elindult az ajtó felé.
De Harry nem mozdult.
– Netán van valami gond? – kérdezte nemtörődöm stílusban, ahogy ránézett.
Harry megesküdött volna rá, hogy most egy bájitalórán vannak, és apja úgy viselkedik vele, mint a régi énje, akkor mikor a fiú elrontott valamit.
– Gond? – kérdezett vissza dühösen Harry. – Te nem neveznéd annak azt, hogy Voldemort meg akarja szerezni a jóslatot?
– Igen, gond. De nem a tied – válaszolt ridegen. – Na, gyere. A többiek már hiányolhatnak.
Harry elindult, mikor apja kitárta az ajtót, de megállt előtte, és úgy nézett fel rá.
– De igen, az enyém. És ha úgy alakul – Piton kérdőn felemelte a szemöldökét –, el fogok érte menni magam.
– Amit én kétlek.
Harry aztán megfordult, kiment az ebédlőbe, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, mikor Mrs. Weasley megkérdezte, hogy miért nem hozott be még egy tál süteményt. Piton közben megkereste Roannét, és elmélyülten beszélgetni kezdtek. Harry ezt az alkalmat tartotta a legjobbnak, hogy itt hagyja a szórakozó embereket.
Nem volt feltűnő a többiek számára, mikor egészen a lépcsőig lavírozott, és felsietett rajta, majd meg sem állt a lakosztályukig. Ott halkan becsukta maga után az ajtót, és fáradtan neki dőlt.
A szobában uralkodó csend nyugtatóan hatott rá, mert már nagyon ideges volt emiatt az egész jóslat ügy miatt. Elindult az ágya felé, hogy ledőljön, de félúton megtorpant –, és tudta, hogy valami nincs rendben.
Néhány másodperccel később rájött, hogy a sebhelye bizsergett egy kicsit, ami egész idő alatt olyan természetes volt, de most ez hirtelen égető fájdalomba csapott át. Reflexszerűen szorította oda a kezét, miközben már érezte a mérhetetlen dühöt, ami átjárja. A szeme előtt táncolni kezdett a szoba, ő pedig a földre rogyott.
Nem látott semmit, nem képzelte magát Voldemort helyébe, csak a düh, és a csalódottság érzése járta át az égető fájdalommal. Aztán… a fájdalom megszűnt, ő pedig kábán kinyitotta a szemét. Remegve feltápászkodott, odavánszorgott az ágyához, és ledőlt rá, miközben próbálta szabályozni a légzését.
Nem kellett sokáig gondolkoznia azon, miért érzett csalódottságot és dühöt Voldemort. Inkább az foglalkoztatta, hogy most miért nem képzelte magát az ő helyébe…
Megpróbált aludni, de csak annyit ért el, hogy órákig a semmibe bámult, miközben azt latolgatta, hogy vajon mekkora veszélyekkel járna betenni a lábát a Mágiaügyi Minisztériumba. Hallotta, ahogy nyílik az ajtó, inkább meg sem próbált alvást színlelni.
– Egy pillanat, mindjárt megkeresem neked az iratokat – hallotta a háta mögött Piton hangját. Kíváncsian megfordult a másik oldalára, és megpillantotta Roannét.
– Azt hittem alszol – mosolygott rá kedvesen.
Harry fáradtan felült, és megdörzsölte a halántékát.
– Próbáltam, csak nem igazán ment – sóhajtotta.
Piton eltökélten kutatott szekrényében a papírok után, amit Roanne szemmel láthatólag nem bírt kivárni, így leült mellé az ágyra.
– Jól érezted magad az este?
– Persze… – aztán bosszúsan Piton felé nézett –, csak a vége felé már nem volt az igazi.
Roanne csak legyintett egyet.
– Albus mindig értett hozzá, hogy rontsa el az ilyen szép estéket.
Harry elkerekedett szemekkel nézett rá.
– Tud róla, hogy…?
– Hogyne tudnék róla, Perselus mindent elmond – felelt Roanne lelkesen. Pedig ha Piton valóban beszélt volna a dologról, nem kéne ennyire vidámnak lennie. – Ne magázz, kérlek.
Piton közben megtalálta, amit keresett, és kissé indulatosan bevágta az ajtót.
– Na igen, veled ellentétben Roanne mindent elmesél, amit fontosnak tart.
Harry dühösen meredt Pitonra, aki már közben odahozta a pergameneket testvéréhez.
– Sajnálom, ha éppen nem tudom, hogy a sok információból mit tartasz fontosnak, és mit nem – morogta. Ez a mondat persze nagy hülyeség volt.
Piton Roanne kezébe nyomta a pergameneket, és kissé előre dőlt.
– Ugye ne tartsak felvilágosítást arról, mi számít annak, és mi nem? – gúnyolódott, mire Harry dacosan ledőlt az ágyra, és tüntetőleg hátat fordított neki. Nem szólt vissza – és ez volt a legjobb módja annak, hogy ne veszekedjenek.
– Perselus, ugye te sem gondolod komolyan, hogy egy–két nap alatt be lehet pótolni azokat az éveket, míg Harry távol volt? – hallotta a háta mögött nagynénje hangját.
– Imádom, mikor ki akarsz oktatni – vágott vissza Piton. – Majd holnap beszélünk, jó éjt.
– Nektek is.
Ajtócsapódás hangja, majd Piton még pakolászott egy kicsit, és elment fürdeni. Harry közben rájött, hogy ruhástul nem a legjobb aludni, de fáradt volt megmozdulni. Idővel apja végzett, megcsinálta az ágyát, aztán odament hozzá. Érezte, ahogy besüpped mellette az ágy, és kezével azt nézi, van–e láza.
– Pocsékul nézel ki – jelentette ki.
Harry ásított egyet, de nem nyitotta ki a szemét, hisz az a legjobb védekezés az okklumencia ellen.
– Csak nem tudtam elaludni.
– Hm. És miért vagy ennyire leizzadva? – jött a következő kérdés.
– A gyomrom rendetlenkedett egy kicsit, de már nincs semmi baj – jelentette ki eltökélten Harry.
– Ha esetleg újra rosszul lennél, ébressz fel nyugodtan, rendben? – kérdezte végül Piton, mire Harry csak hümmögött egyet. – Holnap nyugodtan aludhatsz, csak este fogunk gyakorolni.
Aztán apja felkelt mellőle, és pár pillanat múlva kialudtak a fények, Harry pedig mielőtt még elaludt volna, arra gondolt, vajon mit tartogat számára a holnapi rendhagyó okklumencia gyakorlat a rossz álmok ellen.
oO{~S~}Oo
Persze, hogy a gyakorlatra egyáltalán nem került sor akkor, mikor Piton eltervezte. Egy újabb halálfaló támadás keresztülhúzta a számításokat, hisz az újév sem telhet el anélkül, hogy néhány mugli család ne legyen veszélyben az ünneplő halálfalóktól.
Így hát Harry tanulással töltötte el a nap hátralévő részét, ha pedig éppen nem azzal, akkor a bájital raktárban címkézett. Roanne persze véletlenül mindig ott termett, és segített a pakolásban, sőt nem is egyszer még egy bonyolult bájital elkészítésének folyamatát is elmagyarázta, mikor Piton távol volt.
Kiderült, hogy ő is bájitalmester lehetett volna, de mivel a medál megtalálásán dolgozott, az utolsó néhány hónap felkészülési időben nem csinált semmit, így a vizsgára sem mehetett el. Elmesélte azt is, hogy Piton nagyon haragudott rá, hogy elszúrta az utolsó hónapokat, és vele együtt azt is, hogy megkapja a bájitalmesteri oklevelet. Nagynénje azonban csupán úgy fogta fel, hogy majd nemsokára úja neki áll a felkészülésnek, és leteszi a vizsgát. Egyáltalán nem történt tragédia.
Persze apja nem csak Harryt szerette biztonságos helyen tudni, hanem Roannét is, aki mindenképpen menni szeretett volna a támadásra, ám egy Pitonnal folytatott hosszú veszekedés után végül maradt – de ezzel legalább elintézte, hogy Harry jobban megismerje nagynénjét.
Harry sokszor elgondolkodott már azon, hogy lehet Siriusnak több varázsereje, mint nagynénjének, hisz keresztapjában jelenleg semmi jó szándékot nem fedezett fel. Persze Piton határozottan jobban aggódott testvéréért, mint Siriusért.
Két nappal később Harry az ágyon ült törökülésben, és próbált rájönni mi a lényege a számmisztika tantárgy egyik vizsgakérdésének, mikor Piton megérkezett.
– Látom, készülsz becsületesen – jegyezte meg, miközben levette a fekete talárját, és felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra.
– Igen, azt a csöppnyi szabadidőmet is rááldozom, hisz amikor a raktárt pakolom, nem tudok tanulni – vetette oda Harry nyűgösen.
Piton feltűrte a fehér ingét, kibújt a cipőjéből, és leült vele szemben az ágy másik végére. Összeszűkült szemmel nézett végig a tankönyveken, majd odahajolt, elvette tőle a kötetet, becsukta, és letette.
Harry erre összehúzta a szemöldökét.
– Nem azt mondtad, hogy készüljek fel rendesen?
– De igen, azt – felelte az apja, miközben összeszedte a tankönyveket és egy toronyba halmozva eltette az éjjeliszekrényre őket. – És azt is, hogy nem ártana pihenned egy kicsit, mert az elmúlt napokban nem emlékszem olyanra, hogy ne lett volna nálad egy könyv. – Jelentősen Harryre nézett. – Talán kezdhetnénk ezzel a beszélgetést, nem gondolod?
– Tanuljak még többet? – kérdezte értetlenül, de már valahol kezdett rájönni, hogy Piton nem ide akar kilyukadni.
– Nem. Talán inkább az eddigi hetedéves ismereteid hiányával – jött a felelet.
Most aztán baj van… – nyelt nagyot Harry, ahogy eszébe jutott az, mikor Pitonnal együtt nézték meg az emlékeket.
– A tekintetedből ítélve, tudod, miről beszélek, ugye? – érdeklődött tovább Piton, ahogy az arcát vizsgálta. Harry rájött, hiába is tagadna bármit, Piton előbb–utóbb kihúzná belőle az igazságot. – Elmondod, mennyit hiányoztál az órákról? Az emlékből világosan kiderült számomra, hogy nem igazán jártál be.
Harry zavartan játszani kezdett a pennájával, és lesütötte a szemét.
– A tanév elején nem voltam úgy két hónapig.
– Ami a mostani félévi vizsgák jó részét kiteszi – tette hozzá Piton, és sóhajtott egyet. – Szinte sejtettem. Feltételezem, valóban elmentetek a barlangba, hiszen nálad volt Roanne medálja.
– Nem egészen úgy volt – mondta szárazon Harry. Letette a pennát, és újra felnézett. – Az igazgatóval mentem még a hatodik év végén, mikor úgy vélte, megtaláltunk egy horcruxot. De már csak a hamis medált találtuk ott – tette még hozzá halkan.
Piton egy darabig fürkészte az arcát, aztán szólalt meg:
– Értem. Nos, azt az emléket is el szeretném kérni.
Harry nagyon jól tudta, hogy apja nem csak a kérdéses emlékre kíváncsi, hanem még arra is, amitől legutóbb kiborult.
– Ugye azt is látni akarod, amiben…. Voldemort visszatért? – kérdezte halkan, mire Piton biccentett.
– Tulajdonképpen nem akartam megemlíteni – magyarázta –, arra vártam, hogyha esetleg majd önként felajánlod, akkor nézem meg. Nem akarok semmit rád erőltetni, Harry.
Harry szomorúan elmosolyodott, mert még mindig újdonságként hatott rá, hogy apja ennyire tapintatos.
– Nincs semmi baj, odaadom azt a két emléket – mondta végül. – Nem fogom tőle rosszul érezni magam… csak nem szeretnék veled tartani.
– Ez teljesen érthető.
Piton felkelt az ágyról, és némi pakolás után megtalálta a merengőt, amivel együtt visszatért hozzá. Újra törökülésbe helyezkedett, a kőtálat pedig letette az egyik keményfedelű tankönyvre.
– Gyere egy picit közelebb, hogy kivegyem az emlékeidet – mondta, miközben elővette a pálcáját.
Harry úgy tett, ahogy kérte, egészen addig közelítve, míg a kőtál széléhez nem ért a térde. Piton felemelte fél szemöldökét.
– Szerintem rájöhettél volna az utóbbi időben, hogy nem áll szándékomban leharapni a fejed – mondta komoran, de Harry hallotta a hangsúlyból, hogy milyen szomorú.
– Ne haragudjon…. Mármint ne haragudj – javította ki gyorsan. – Tudom, hogy te teljesen más ember vagy, mint akit ismertem, és azt is, hogy te tényleg kedvelsz. Látod? Még az előbb is magázni akartalak. Idővel tényleg meg fogom szokni, hogy van egy apám.
A bájitalmester egy kicsit közelebb hajolt hozzá, és mosolyogva felborzolta a haját.
– Örömmel hallom – mondta jókedvűen, és Harry egy pillanatra elcsodálkozott, ahogy apjának hirtelen sokkal jobb kedve lett. Aztán eszébe jutott, hogy Piton már nem fog így mosolyogni, ha megnézi azokat a bizonyos emlékeket.
Piton aztán felemelte a pálcáját, és odatartotta Harry halántékához.
– Gondolj arra, ahol az első emlék kezdődött…
– De… – szólt közbe Harry –, akkor más is történt.
– Hogy érted? – kérdezett vissza értetlenül Piton.
Harry torka teljesen kiszáradt, és amikor rászánta magát a válaszra, hangja szinte csak tompa visszhang volt.
– Amikor megszereztük a medált, az igazgató annyira legyengült, hogy nem tudott védekezni, mikor te… mármint az ottani Piton megölte.
A Bájitalok Mestere sóhajtott egyet.
– Értem már. Akkor gondolj ennek az emléknek arra a részére, amikortól szeretnéd, hogy lássam, aztán pedig arra, amit legutoljára hagynál – magyarázta végül, Harry pedig bólintott.
Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy milyen dühös volt, mikor a jóslástan tanárral találkozott, aztán arra, amint a gyűlölt tanár dehoppanál a roxforti birtok határánál Dracóval.
Ezt követően érezte az ismerős hideg érzést, ahogy apja kihúzza a fejéből az emlékeket. Kinyitotta a szemét, és figyelte, ahogy Piton a pálcájával a kőtálba tereli az emlékeket, aztán pedig megfogja a merengőt, és leteszi a földre az ágy mellé. A pálcáját pedig az éjjeliszekrényre helyezte.
– Nem most nézed meg őket? – csodálkozott Harry.
A bájitalmester gyanúsan elmosolyodott.
– Nem, mert most egy új dolgot fogok tanítani okklumencia terén – jelentette ki.
– Aha. – Harry összehúzta a szemöldökét. – Arra a dologra gondolsz, hogy hogyan tudok védekezni a rossz álmok ellen?
– Igen, arra. A rossz álmok általában azért kínoznak, mert nem megfelelő lelkiállapotban alszol el – felelt Piton, aztán még hozzátette: – Például teljesen felzaklat egy emlék.
Ez enyhe célzás volt…
– Ez nekem elég szokatlannak hangzik – állapította meg Harry, miközben fáradtan kiegyenesedett ültében. – Hogy lehet azt megcsinálni, hogy ne álmodjon rosszat az ember, vagy ha például Voldemort küldene rám álmokat, azt miként védjem ki?
Piton olyan tanári nézéssel tekintett le rá.
– Harry – kezdte vontatottan –, az okklumencia egyik alapja, hogy megvédd magad a saját borzalmaidtól, azaz az elfojtott rémálmoktól. Amit Voldemort művelne a sebhelyeden keresztül, bizonyára még rosszabb lenne, habár erre ez idáig nem volt példa.
Harry igyekezett nem túl feltűnően tanulmányozni a takaró szélét.
– Az okklumencia elsajátítását is ezzel szokták kezdeni, de ugye a te eseted más, hisz a sebhely összeköt téged Voldemorttal – magyarázott tovább Piton –, amire még nem volt példa a varázslótörténelemben.
– Hogyan kezdjük? – nézett fel Harry, csakhogy tovább terelje a témát Voldemortról.
– Mennyire érzed magad fáradtnak? – kérdezett vissza Piton.
– Eléggé – mondta Harry, miközben magához húzta a nagyobbik párnáját, és ledőlt rá. Semmi kedve sem volt ahhoz, hogy most még okklumenciát gyakoroljon.
– Tökéletes. – Megigazította az ingujját, aztán várakozóan nézett rá. – Én csak megmutatom, hogy hogyan kell ellazulnod elalvás előtt, és miként csitítsd el az elmédet. Na, gyere közelebb.
Harry felült, Piton pedig elvette tőle a párnát, és a saját ölébe tette.
– Mármint az öledbe? – kérdezte Harry értetlenül.
Piton felhúzta a szemöldökét.
– El fogsz aludni, gondolom, ülve nem menne – gúnyolódott, de Harry nem mozdult. Az hogy odabújjon Pitonhoz, elég meredek gondolat volt… – Harry, nem nyellek le, esküszöm.
– Jól van – mondta bizonytalanul, hátat fordított, majd úgy dőlt le, hogy feje valóban apja ölében legyen.
A bájitalmester két kezét a fiú halántékára helyezte, amitől Harry összerezzent. Így is kellemetlenül érezte magát, pedig amikor a kínzásokat átélte, akkor is ott aludt Piton ölében…
– Próbálj meg ellazulni – mondta Piton mély, szuggeráló hangon. Kezével finoman masszírozni kezdte a halántékát. – Nagyon feszült vagy, nem csoda, hogy nem alszol rendesen. Ilyen fáradtan nekiállni tanulni, nem túl bölcs dolog.
– Akkor tanulás után pakoljam a raktárt? – kérdezte motyogva Harry, pedig lett volna még egy–két szava a büntetés miatt.
– Esetleg. Na, most próbálj nem gondolni semmi rosszra, igyekezz minden zavaró, nyugtalanító dolgot kiverni a fejedből – folytatta Piton. – Megvan?
Harry bólintott, és megint érezte, ahogy vibrál körülötte a levegő a varázserőtől, ami apjából áradt, és fokozatosan ellazította. Tényleg majdnem álomba merült.
– Még ne aludj el – figyelmeztette a mély hang a feje fölül. – Csak akkor, ha boldog emlékekre gondolsz, nem pedig rosszra, mert amúgy nem tudok segíteni.
– Jó… Akkor ezt most nem is én csinálom? – kérdezte halkan Harry.
– Nem teljesen, mert segít a varázserőm… na, de próbálj mindent elcsendesíteni az elmédben. Az okklumencia alapja a meditálás, emlékszel? Próbáld meg elalvás előtt alkalmazni.
Harry vett egy nagy levegőt, majd lassan kiengedte, ahogy tanulta. Aztán a csendre koncentrált, a rossz emlékek nélküli létre… amit először még nevetségesnek tartott, de ahogy lassan elaludt, rájött, nem volt hiába.
Most először végre olyan álomba zuhant, amibe éve óta nem: kezdetben még nem álmodott, de ahogy Piton varázsereje folyamatosan visszahúzódott, az övé végre segített. Segített, hogy a rossz emlékeket elfelejtse, és egy szép álomba csöppenjen. Mindeközben utolsó gondolatként megfordult a fejében, milyen jó érzés, hogy van egy apja, aki ennyire törődik vele.
oO{~S~}Oo
Mikor felébredt, teljesen meglepődött azon, hogy ennyire kipihentnek érzi magát. Felpattant az ágyból, megkereste a cipőjét, és felhúzta. Piton nem volt a szobában, amit eléggé furcsállt.
Ahogy az asztalhoz lépett, megpillantotta a merengőt, mindenféle iratokkal körülvéve. Már nyúlt volna érte, de aztán eszébe jutott az erős védelem, és inkább nem kockáztatta meg.
Úgy döntött, még mielőtt megkeresi Pitont, megmosakszik. A fürdőszobában, már épp nyúlt volna, hogy megnyissa a csapot, de aztán…
… minden olyan gyorsan történt: a sebhelyébe hirtelen belenyilallt a fájdalom, mint akkor régen, ő pedig fél kézzel megkapaszkodott a csapban, a másikat pedig a homlokára szorította. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, de ő csak tűrte összeszorított fogakkal, kezét görcsösen a sebhelyére nyomva.
Pillanatokkal később már érezte a dühöt, ami elöntötte Voldemortot, mikor megtudta, hogy nem juthat hozzá ahhoz, amihez akar.
– Nagyuram… meg tudom magyarázni – mondta Lucius Malfoy.
Erre ő dühösen rásziszegett.
– Lucius, megmondtam, hogy bármi áron tudjátok meg a jóslat helyét, nem érdekel, ha még két társatokat is áldozzátok föl érte, meg akarom tudni a tartalmát! Érted?! Bármi áron!
– Értem, Nagyuram – mondta halkan Malfoy. – De megjegyzem, nagyon alapos védelem van a Minisztériumon. Még együttes erőnkkel sem tudnánk betörni, és hála Piton bűbájainak, amit az elmúlt napokban alkalmazott, az átlagos osztályok mennyisége helyett, már száz olyan részleg van…
– Nem érdekelnek az indokok! Odamentek álruhában, láthatatlanná tévő köpenyben, és átnézitek az összeset!
– De Nagyuram… az több, mint száz ügyosztály. Ahogy mondtam…
Voldemort erre előrántotta a pálcáját, és az indulatait egy szóba sűrítette:
– Crucio!
Harry ráharapott a nyelvére fájdalmában, hogy még véletlenül se ordítson fel, pedig nem rá mondták ki a Cruciót. A látomás megszűnt, ő pedig zihálva nyitotta ki a szemét. A fájdalom ahogy jött, már el is múlt, csupán bizsergett egy picit a sebhelye. Remegő tagokkal kapaszkodott a csap szélébe, és izzadtan belenézett a tükörbe, miközben arra próbált rájönni, miért ő érzi az átkokat, ha elvileg Voldemort helyében, nem pedig az embereiében volt…
Ezek szerint Piton megnehezítette a halálfalók kutatását. De az sem végleges megoldás…
Megmosta az arcát, aztán leült a kád szélére, miközben a törölközőért nyúlt, hogy megtörölje az arcát.
Ha most lemegy, és találkozik Pitonnal, biztosan kérdőre vonja őt, miért néz ki ennyire megviseltnek. Magának sem akarta bevallani, de apjának tényleg nem akart több meglepetést okozni. Ha ki is derül idővel ez a kapcsolat közte és Voldemort között, addigra már elég sok mindent megtud a szándékairól.
Végül egy sóhaj kíséretében feltápászkodott, és úgy döntött, ideje lemenni enni valamit. Halkan becsukta az ajtót maga mögött, és végigment a kihalt folyosón. A lépcsőhöz érve meglátta Tonksot, amint egy furcsa szendviccsel jön ki az ebédlőből – amire talán azt lehetett mondani, hogy hamburger.
– Tonks! – szólt rá hangosan, mire a boszorkány megfordult, és megvárta, míg leér.
– Mi az, Harry? – érdeklődött lelkesen, aztán büszkén felmutatta neki a hamburgerét. – Ettél már ilyet, Harry? Valami furcsa mugli szendvics, amire azt hittem ehetetlen, de mikor az őrségben Alastor azt mondta, nem akar hozni harapnivalót…
– Csak apámat keresem – szólt közbe Harry nyomatékosan. – Nem tudod, hol van?
Tonks zavartan elhallgatott, és szinte a mosoly is leolvadt az arcáról.
– Itt van az étkezőben, épp onnét jövök, de szerintem, most inkább ne zavard.
Harry már épp indult volna, de erre megtorpant.
– Miért ne?
– Iratokat nézeget, bizonyos régi kódexeket tanulmányoz… – magyarázkodott a boszorkány zavartan.
– Ilyenkor szokta mondani, hogy segíthetek neki, nem hiszem, hogy zavarnám… – Harry gyanakodva nézett Tonksra. – Mi a baj?
Tonks megadóan megvonta a vállát.
– Őszintén szólva nem tudom, de annyit mondhatok, most nagyon nincs jó kedvében – jelentette ki egy sóhaj kíséretében. – Hozzá sem lehet szólni, annyira ideges, pedig elvileg nincs semmilyen Rendbeli gond. Persze, a szokásosakat leszámítva – tette még hozzá.
Harrynek lassan leesett a tantusz… az asztalon hagyott merengő, egy nagyon ideges Piton pedig az ebédlőben. Egyértelmű volt a dolog: amíg ő aludt, apja megnézte az emlékeket.
– Nem baj, engem biztosan szívesen lát.
Tonks erre felnevetett, de mikor Harry továbbra is gyilkos tekintettel nézett rá, elhallgatott.
– Bocs, azt hittem, viccelsz.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
